asanisimasa

A harmadik rész tulajdonképpen az első

Sorozattá fejlődött filmeknél már nem újság, hogy a sorozatszámok nem feltétlenül a cselekmény időrendjét követik. Így az Underworld harmadik része is tulajdonképpen az első rész, az eddigi első két rész előzménye. A 2003-as első Underworldből megtudhattuk, hogy már ősidők óta zajlik a véres háború a vámpírok és a farkasemberek között, a csaták akkor már egészen a budapesti Eötvös utcáig is elhúzódtak, a szegény BRFK-s járőrök legnagyobb rémületére. Viszont Görög Zita is jól mutatott a Neóék által épp a szekrénybe akasztott hosszú kabátokban, valamint a szexeszközboltok kirakataiban látható szadomazo-bőrökben. A vérzivataros családi dráma második részében (Underworld – Evolution, 2006) tovább zajlik a csetepaté a vérszívók és vérfarkasok között, még mindig Zitával (és a főszerepben ismét Kate Beckinsale-lel), földig érő felleghajtó köpenyek, bakancsok. A felületes szemlélő mintha egy darkos szadomazo divatbemutatóra tévedt volna, a leszakított végtagok és a szakadatlan ömlő vér csupán ennek kellékei. E mostani harmadik eljövetelből megtudhatjuk, hogyan is kezdődött ez az egész vérfétisiszta szappanopera.

Vérfarkas Rómeó és Vámpír Júlia

Ahol két hatalom viszályban áll, ott előbb-utóbb bimbózik a szerelem is, hogy ha már tragédia, akkor legyen nagyon az. A vámpír Selena-Beckinsale már az előző részben is összeszűrte testnedveit a farkas-hibrid Michaellal, mely aktus vicces lepedőakrobatikájának imitációját azóta is gyakorolják a normál szeretkezésbe beleunt sportos (ember)párok. Ám mivel e mostani rész annak előzménye, akár csodálkozhatunk is, hogy a vámpírhercegnő belement e románcba, hiszen itt kiderül, hogy farkasember-vámpír leosztásból semmi jó nem sül ki. Az ügy emberekre szabott „gyenge” modellálását megtalálhatjuk bizonyos William Shakespeare-nél. Úgy tűnik, a vámpírok sem jobbak az embernél: semmit nem tanulnak őseik hibájából. Viktor, a gonosz vámpírkirály egy szem lánya naná, hogy a vérfarkashibrid Luciánba habarodik bele, aki azért mellesleg Viktor lieblingje is, míg be nem csúnyázik egyszer, szabadságvágyból kifolyólag, az öreg üvegszeműnél. Erre pakol még rá a vérbő románc (pici akrobatika itt is van, de közel sem olyan extrém, mint eggyel elébb), nem csoda hát a vérfürdő.

Régebben más volt a divat

Az első két részt meghatározó Mátrixos-S/M-s stíl a múltban (tehát itt, A vérfarkasok lázadásában) még sehol sem volt. Itt a vámpírok decens sötét lovagi páncélzatban feszítenek, míves kardokat forgatnak és meglepően hightech sorozatvető nyilakkal szórják a farkasokat. A farkasok saját szőrmentéjükben szerepelnek, nevetséges is lenne bármilyen más kosztüm számukra. Emberek nincsenek itt sem. Viktor már ismert állandó hupikék üvegszeme már itt is megvan, de a többieké csak akkor válik kékké, ha dühösek vagy izgatottak. (Vagy amikor a kellékes nem felejti el a felvétel előtt feltenni nekik…) Egyszóval, e részben a korábbi felnőttesebb extrém-szexis dizájn helyett itt inkább a kamaszosabb fantasy dominál. A vámpírok leginkább Elrond, a tündekirály íjászaira emlékeztetnek, csak éppen fényes feketére festve. A vérfarkasok is mintha a Gyűrűk Urából lennének exportálva, talán a film alkotói is épp azt az animációs szoftvert használták, amellyel Vasudvard farkaslovasait is mozgatták: ördögi a hasonlóság.

Szumma szummárum

Az alvilági szappanopera harmadik felvonása a megszokott és elvárt vériszamos kaszabolásokon túl a darkos, sátánista, enyhén erotikus felhangokat elhagyva most inkább a fantasy felé tendál. A kékesszürke-sötét látvány marad, ez nem meglepetés, hiszen e filmet a múlt rész díszlettervezője rendezte: Patrick Tatopoulos. Némi változás van szereplők motivációjában is, e részben a farkasemberek alárendelt viszonyukat is megváltoztatják Lucian vezetésével. A melodramatikus családi viszály helyett heroikus szabadságharc, persze csak idézőjelekben. A film alapvetően látványközpontú, a vámpír-vérfarkas mitológia vélt/valós vonzerejére épít, a harmatgyenge, minimális bonyodalmat ragozó sztori csupán apropó a csatajelenetekhez, valamint a főszereplők olykor bizony nevetséges pózaihoz. Bill Nighy (Viktor) vámpírkirálya már-már önmaga karikatúrája a szája sarkából csurgó vérrel és meredt üvegszemeivel, Rhona Mitra (Sonja, a vámpírkirálylány) tökéletes alteregója a Beckinsale által alakított Selenának, olyan, amilyen. Michael Sheen (Lucian) azonban mindent visz. Pengére szálkásított testével és népvezér hős karakterével anakronisztikus ellentétben állnak óriási, nedves és szomorú bociszemei. Kiválasztása óriási tévedés. Asanisimasa: 3/10

Titanic 2. Ha annak idején nem bólintotta volna le a jéghegyet az a monstrum, akkor mondjuk ebben a filmben követhetnénk nyomon a hajóorrba széttárt karral kiálló Rose és Jack történetét. Ez is olyan szomorú lesz, sőt! Szóval eléri a kikötőt a Titanic, a szerelmesek partraszálltak, majd letelepültek. Vettek egy kis házat, ahol kezdetben fütyültek a világra és élték a szerelmesek mézédes életét, de aztán ahogy telt s főleg múlt az idő, a derű szürkébe fordult és elkezdték darálni az egyhangú hétköznapokat, és ezekkel együtt romantikus szerelmüket is. Sam Mendes filmje felfogható akár így is, de úgy is, hogy a rendező továbbforgatja nyitótémáját, az amerikai átlaglét tipikus helyszínének, a kertvárosnak igazi Amerikai szépségét, s benne lakók sivár, lélektelen, műérzelmek és műkapcsolatok között vergődő életét.

Kate Winslet nem véletlenül nyerte el az idei Golden Globe-ot alakításáért, és nem véletlenül figyel neki ki az Oscar is jó sansszal, igazi, nagyívű, díjra méltó alakításban hozza Aprilt, aki önfeláldozó szerelemmel szereti a fess Franket (akit Leonardo DiCaprio alakít nem kevesebb elánnal, ám egyelőre díj nélkül). April és Frank rajonganak egymásért, úgy hiszik, ők a tökéletes pár, kissé vonakodva költöznek be az amúgy helyes kis kertvárosi házba és úgy gondolják, sosem fognak betagozódni az itt szokásos, jobbára a fűnyírás-muffinsütés problémakörén belül zajló közéletbe. Az idő múltán azonban a dolgok másként kezdenek alakulni, ám ekkor még April önfeláldozó mentőötlettel menti a dolgot: elhatározzák, hogy a fiú kedvenc városába, Párizsba költöznek (Titanic Reverse). Azonban a dolgok továbbgyűrűznek, csupán a szomszéd elmebeteg fia látja át a dolgokat. Frank váratlanul kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, Aprilre pedig szemet vet a szomszéd Shep. A társadalom végleg és tragikusan beszippantja a lázadó párt.

A történet klasszikusan szép, katartikus ívéért Richard Yates regénye felel, amely a szkript alapjául szolgált, persze, Mendes van annyira jó rendező, hogy ezt nem múlja alul a filmben. Persze, könnyű ilyen színészekkel! – mondhatjuk némi joggal, ha nem kéne e valóban elsőrangú színészi teljesítmények köré szituációt teremteni, azokat megfelelően instruálni, “csúcsra járatni”, úgy, hogy a néző mégis egy komplett drámát lásson, nem pedig néhány kiváló színész mesterségbeli sziporkázását. Már-már bergmanian sűrű a levegő April és Frank kapcsolatában, az erre érzékeny néző egyre menthetetlenebbül csavarodik bele a párkapcsolat egyre tarthatatlanabbá váló pszichózisába. A (messze nem romantikus!) pszichodráma suspense-én csak tovább nyomaszt a kulcsjelenetekben rendre megjelenő idegbeteg John figurája (Michael Shannon), aki 37 db. elektrosokk-kezelés után sajátos, bár talán a legnormálisabb színben látja e fojtogató atmoszférájú művilágot.

Mendes filmjei egyáltalán nem mutatnak romantikus képet Amerika “velejéről”, de ezt tudjuk az Amerikai szépség óta. E filmben ez odáig fokozódik, hogy a korábban a feszültséget oldó száraz és cinikus humor is a minimumra csökkent, fordított arányban a tébollyal. Mendez Amerikájában egyáltalán nem jó élni, az amerikai társadalom megnyomorítja az tagjait, azok normális vágyait, álmait, emberi kapcsolatait, úgy, hogy közben a boldog élet illúzióját sulykolja lépten-nyomon. Néha némely bátrak fellázadnak, egy darabig harcolnak, aztán rendre elbuknak, ám a lobogó fennen lobog.

A szabadság útja (itt is jobb az eredeti cím: Revolutionary Road – ez az utca neve, ahol éli “forradalmár” életét April és Frank) majdnem bergmani mélységű lélektani dráma, majdnem tökéletes mű. Ha kevesebb látványos veszekedés, ordibálás lenne ott, ahol Bergmannál mindig csönd van, ha ott nem egy ökölcsapást fogna vissza DiCaprio, hanem csupán az látszana, hogy a következő pillanatban robban fel konkrétan, akkor közel járna a film a maximumhoz, így mondjuk csak: Bergman light. 8/10. Az Oscar jár Winsletnek, de nem lenne csalódás, ha Leo is kapna, bár komoly a mezőny…

Egészen biztos, hogy ez a film úgy született, hogy Coenék a tavalyi díjeső után összetrombitálták haverjaikat, és míg egyéb emberek hosszas partizásba, ők egy efféle könnyed és súlytalan film forgatásába kezdtek. Persze, olyan frivolsága ellenére is komor film, mint a Nem vénnek való vidék után kell egy kis lazítás, még akkor is, ha e film készítésének körülményei nem egészen úgy alakultak, ahogy én elképzelem.

Krimi-vígjátékba manapság már elég nehéz olyan elemeket hozni, hogy arra felkapják az emberek a fejüket, ám így egy nagy dobás farvizén talán el lehet passzolni ilyen kissé összefércelt dolgot is, mely néhol szórakoztató, olykor nevetséges is, úgy Coenesen bizarr és cinikus, ám valljuk meg: elég üres. Balfék lúzerek kontra vérprofi menőcsávók, ilyen kémtörténetes szósszal leöntve, melynek végén csak annyi derül ki, hogy a menőcsávók is épp olyan balfék lúzerek, mint jelenlegi ellenfeleik. Itt mindenki a farok kellemetlenebb végén van, ahogy ezt szokás mostanában mondani, csak az nem derül ki, hogy a kellemesebb végén van-e egyáltalán valaki. Cinikus válasz lenne, hogy persze hogy: a Coenék.

Azért, persze szórakoztató a film, egészen komoly sztárok csinálnak magukból idiótát a lehető legnagyobb nyugalommal, vélhetően a legnagyobb szórakozásukra, szórakozásunkra. Brad Pitt például a melírozott hajú, ugribugri fitnesszedzőként elementárisan komédiázik, utolsó filmbéli arckifejezésén azóta is röhögök. John Malkovich kopasz titkos embere a lassan és jól artikuláltan trágár beszédmódjával találó karikatúrája az önön fontosságába vetett hitében csalatkozó bürokratának. George Clooney szimplán idétlen, ő már többedjére cikizi ki saját, macsó karekterét.

Kiváló szituációk, meghökkentő ötletek is adódnak a filmben, azonban ezek csupán öncélúan elpufogtatott poénokban sülnek ki, nem állnak össze egy ívvé, amely valahonnan valahová húz. Ha pedig ez a nihil a mondanivaló, akkor meg nem elég erős a konfliktus: ui. ki nem szarja le, hogy egy középkorú fitnesszterem-tulajdonosnő honnan szerez pénzt szépészeti műtétjeire/kirúgnak egy CIA-ügynököt? Valahogy úgyis szerez, ha annyira muszáj/amúgy is túl sok van belőlük. Úgyhogy ez a film csupán kevéssé átlag feletti műfajában, amúgy még annyi sem. Coenéktől egyértelmű csalódás. (5/10)

Az Abszurd belga oszlopai

Benoit Delépine és Gustave Kervern mintegy 15 évnyi televíziós humorkodás (a.m.: nálunk a Balázstól Gálvölgyin át Fábryig terjedő spektrum) után, állítólag Maurice Pialat, ismert francia filmrendező tanácsára fogtak filmezésbe, hogy rögtön a kortárs európai film egyik legmarkánsabb hangú alkotóivá váljanak. Bemutatkozásuk az Aaltra című fekete humorú road movie volt, melyben egy vidéki gazda és egy irodista addig utálta egymást, míg egy tettlegességig fajuló vita következtében rájuk borult egy traktor és mindketten kerekesszékbe kényszerültek. A groteszk baleset a két szerencsétlent egymástól függetlenül ugyanarra az útra sarkallja: megkeresni a traktor gyártóját és rajta venni elégtételt. Ez az út hosszú és rögös, főleg kerekesszéken, és főleg úgy, hogy a két résztvevő utálja egymást. A film éppen ezt az utat mutatja meg, fekete-fehér képekben, keresetlen és őszinte humorral, mentesen minden „politikailag korrekt” álszenteskedő bénázástól, és éppen ezért mélységes mély bölcsességgel és humánummal. Következő (nálunk még be nem mutatott) filmjük (Avida) egy kövér milliomos kutyusának egy süketnéma és két drogos éhenkórász általi elrablása körül bonyolódik még mindig fekete-fehérben, de talán ennyiből is sejthető, marad az abszurd, groteszk szemléletmód. Harmadik filmjük már színesben idézi meg a hajdani montmartre-i Vörös Szűz, Louise Michel személyiségét, szellemiségét.

Louise Michel

1830-tól 1905-ig élt francia anarchista feminista volt. Liberális neveltetése folytán III. Napóleon kispolgári rezsimjében semmi jóra nem számíthatott, így számára egyenes út vezetett a Kommün barikádjaira. Ott a porosz ostromlók elleni ellenállásra biztatott szóval és fegyverrel, de sebesülteket is hasonló lelkesedéssel ápolt. A Kommün leverése után húsz hónap börtön, majd száműzetés következett, ahol még jobban elmélyedt az anarchizmus és az ekkortájt megjelenő feminizmus tanaiban, valamint rá oly jellemzően támogatta a helyi népek függetlenségi harcát. A kommünárok amnesztiája után visszatért Franciaországba, ahol az anarchizmus egyik vezető, nagy hatású alakja lett. George Sand mellett ő is egy volt a kevés nő közül, aki férfiruhában járt a XIX. században, egész életében harcosan áll ki az elnyomottak és gyengék oldalán, temetésén sokezres tömeg búcsúztatta.

Louise és Michel találkozása

A kis észak-franciaországi (vagy belgiumi) üzem bezárása fatális tettre sarkallja az így állásukat, megélhetésüket elvesztő helyi asszonyokat. Bérgyilkos felfogadása mellett döntenek, hogy keresse meg az üzemet elkótyavetyélő tulajdonost, és likvidálja őt. Az ügylet lebonyolítására a kissé kelekótya Louise ajánlkozik, aki a sors kegyéből hamarosan meg is találja az ideális bérgyilkost: Michelt. A kiszemelt likvidáló szakember azonban messze nem áll szakmája csúcsán, így küldetésére elkíséri megbízója is. Louise és Michel útra kel, hogy megtalálja a gaz tőkést, aki nincstelenné tette volt alkalmazottait…

Két testben egy lélek

Benoit Delépine és Gustave Kervern ugyanazt az utat járja, mint amit az Aaltrával elkezdtek. Valóságos, bárhol elképzelhető probléma abszurd megoldással, komikus, abszurd sőt, szürreális jelenetekkel, szituációkkal zsúfolt road-movie keretében. E hosszú és félrevezető magyar, ám találó és frappáns eredeti című filmjükben a problémát a nálunk is túlontúl ismerős gyárbezárások és munkaerő-elbocsájtások jelentik, Kervernék azonban nem szociologizálnak, mondhatnám, nem lacafacáznak, hanem egy kemény, ideologikus választ adnak: hőseik elpusztítják, ami életükre tör. A rendezőpáros azonban mintegy felülről szemlélve ironikusan láttatja hőseit, alakjukat egyaránt elrajzolt, abszurd karikatúrákként mutatja, így azonban rögtön nem pozitív és negatív szereplőket látunk, hanem embereket a maguk valós árnyaltságában, tűéles pontossággal. Más szóval, a film ékes példája annak, hogy a valóság karikatúrája sokszor pontosabb képet mutat a valóságról, annak valódi természetéről, mint a legrealisztikusabb fényképfelvétel. E kegyetlen és gyilkos látlelet elkészítésében olyan személyiségek segítenek, mint Mathieu Kassovitz, a reformbiofarmer, és Benoit Poelvoorde, a „tomketes” zugterrorista (elementáris) figurájával. A montmartre-i Vörös Szűz evilági reinkarnációjának „puzzle-jét” gyakorló, fesztiváldíjakkal bélelt színész-rendezők alkotják meg: drabális, férfias Yolande Moreau, mint Louise és a feminin Bouli Lanners, mint Michel. Ketten egy lélek, mégpedig a harcos anarchista Louise Michel szelleme, jaj az elnyomóknak! Ám úgy tűnik, Benoit Delépine és Gustave Kervern is két testbe szorult szellemként tevékenykedik, kettejük között maximális az összhang. Az ebből megszülető, látszólag abszurd geg- és poénhalmazból a mai modern fogyasztói társadalom kíméletlen képe rajzolódik ki, méghozzá megfelelve a szürrealizmus legjobb hagyományainak is. E filmjük is kihagyhatatlan ínyencfalat az effélét értékelőknek.

A XVIII. század végén játszódó, pompás kiállítású kosztümös dráma egy olyan nőről szól, aki a kor viszonyaihoz képest karakán kiállásával, szokásaival és szerelmi életével az egyik első volt, aki elindult a női egyenjogúság felé vezető hosszú és még sok viszontagságot rejtő úton. A friss és ropogós mai, valamint a kissé már töppedt tegnapi sztárok játéka mellett csodás ruhakölteményeket, fényűző kastélyenteriőröket is élvezhetünk a filmben, a mai nők számára is érdekes történet mellett.

Az asszonyállat

Már a Biblia is csupán másodrangú szerepet szánt a nőnek, hiszen kezdetben vala Ádám, ugye, a férfi. Aki rettentően unatkozott vala, ezért az Isten kioperálá annak oldalbordáját, és abból teremté meg a nőt: Évát. A nem bibliai alapú kultúrkörökben is hasonlóan másodlagos (sőt, ha olykor a kényszerű földrajzi, kulturális illetve történelmi sajátosságok miatt még a ló, kutya, vagy más férfikedvenc állat is beelőz, akkor még visszaszorultabb) szerep jut a női nemnek, elegánsan szemet hunyva ama tény felett, hogy a tudomány jelen állása szerint nincs olyan férfi, akit ne anya szült volna. Ennek nem mond ellent az sem, hogy történelmi időkben voltak más születési módokat feltételező vélekedések is, ám ezek is csak azt bizonyítják, hogy a történelmet a férfiak írták. Naná, az alatt, amíg az asszonyok kimosták a harcban összeszart ruháikat, illetve elkészítették az ennivalót nekik és a szoknyáik között kergetőző utódaiknak. A nők egyenjogúságáért való küzdelem a XIX. században elkezdődő új, radikális társadalmi folyamatok eredménye volt, amely azonban sok helyen a mai napig nem ért véget. Talán néhányan meg is lepődünk, amikor azt olvassuk, hogy a szomszédos Svájcban (a minta bezzeg-államban, ugye) csak 1971-ben szerezték meg a nők az általános választójogot, a női emancipáció a közhivatal-gyakorlás és a felsőoktatásban való részvétel melletti fő sarkalatos pontját. Az iszlám világban mindez még manapság is jobbára álom, sőt a tendencia is inkább visszafelé tart. A fejlett nyugati világban azonban a múlt század közepére legtöbb helyen teljessé vált a nők egyenjogúsága, legkorábban Franciaországban és az Egyesült Királyságban.

Georgiana Spencer

A híres cigarettázó, nadrágot viselő írónő, George Sand, a párizsi kommün „Vörös Szüze”, Louise Michel, vagy a szüfrazsettek mozgalma csupán az első közismert harcosai voltak a női egyenjogúságnak, tudatos-tudattalan kísérletek azért voltak korábban is arra, hogy a férfitársadalom felnézzen a nőre, de ezek vagy vallásos víziók következményei voltak (pl. Jeanne D’Arc) vagy a vágy a többség számára elérhetetlen tárgyaiként fetisizálódtak, mint a híres kurtizánok. Néhány királynő, illetve főrangú hölgy pedig a korabeli merev társadalmi berendezkedésből fakadóan kerülhetett a férfiakkal egy szintre. Georgiana Spencer (a néhai, szintén problematikus életű Lady Diana oldalági őse) is társadalmi pozíciója miatt élhette meg életét, úgy, ahogy azt A hercegnő című filmben láthatjuk. Devonshire hercegnőjeként sok mindent megengedhetett magának, élhetett szerencsejáték-szenvedélyének, kedvére iszogathatott, politizálhatott, járhatott a saját maga által tervezett ruhakölteményekben és élhette a kor normái szerint igen zűrös magánéletét.

A film pompás, kosztümös, dráma

Lady G. relatíve szabad élete azonban csak annyira volt szabad, hogy a fenti, amúgy önmagukban elég merész dolgokat megengedhette magának, életének lényegi részét alaposan beszabályozta társadalmi státusza, családi körülményei és maga, a meglehetősen rideg, céltudatos Duke of Devonshire, a férj. Rideg és érzéketlen, fiúörököst mindenek felett vágyó, ám az érkező lányokat semmibevevő herceget (Ralph Fiennes) a kor illemszabályai által rákényszerített tettetett, mozdulatlan arcú méltósággal eltűrő Lady Georgiana szerepére igen jó választás volt Keira Knightley. Tartása, alkata valóban nemesi, sőt hercegnői. A dramaturgiailag is fontos ruhákat, súlyos hajviseletet természetesen viseli, hatalmas és kifejező szemei közvetítik csak a benne zajló drámát, arca (valószínűleg a ma menő intenzív kozmetikai kezeléseknek is köszönhetően) mozdulatlan. Itt azonban nem zavaró, hiszen viselkedik, elfojt, önmegtartóztat. A rutinos Fiennes herceg-figurája morózus, sótlan, merev, hiteles.

A fiatal és gyakorlatilag ismeretlen rendező, Saul Dibb Jeffrey Hatcher és Európa jelenlegi egyik legnagyobb forgatókönyvíró(és rendező)-sztárja, az Oscar-díjas Anders Thomas Jensen szkriptjéből (mely Amanda Foreman bestselleréből íródott) logikusan szerkesztett, jó közepes ritmusú, tiszta és világos filmet rendezett, nagy figyelmet fordítva a hiteles tárgyi, ruha és díszletkellékekre, az antik enteriőrre, de a tömegjelenetet bonyolult energiaviszonyaira is, mely nagyon fontos egy olyan kor ábrázolásában, amelyben fontosabb volt az, amit nem mondanak ki.

A filmet a magyar Pados Gyula fotografálta hibátlan mesteri precizitással. A XVIII-XIX. századi angol tájképfestőket, Turnert, Constable-t és a többieket idéző masszív, gyakran szimmetrikus kompozíciói tökéletes hátterei az angol arisztokrácia mélyen gyökerező (soviniszta és fafejű) mozdíthatatlanságának.

A film összességében tipikusan „női” film, amely elsősorban az igényes felnőtt nők érdeklődésére tart inkább számot mind témaválasztásával, mind kivitelezésével, mind a felvetett problematikájával. Finoman cinikus társadalombírálata külön üdítő élmény. Asanisimasa: 7/10

Gustave otthona egy Párizs melletti helyes kertváros, nem Idaho. Gus Van Sant hősével, a fiatalon narkó-túladagolásban elhunyt River Phoenix alakítása által kult-figurává vált Mike-al (Otthonom, Idaho, rendezte: Gus Van Sant, 1991) annyiban hasonlítanak, hogy mindketten narkolepsziásak. Hiperérzékeny idegrendszerük úgy védekezik az őket érő stresszes helyzetek ellen, hogy egy egyszerű “alvás!” parancsot küld szervezetüknek, minek következtében rendre lebólintják azt, ami éppen előttük van, legyen az egy bevásárlóközpont zsúfolásig tömött polcai között szlalomozó targonca műszerfala, egy tál chilisbab, vagy akár a csókra vágyó szerelmes kedves.

Miként Gus Van Sant filmje Shakespeare Falstaffjára, úgy hajaz a fiatal francia rendezőpáros, Tristan Aurouet és Gilles Lellouche filmje (Narco) az Otthonom, Idaho-ra, ami távolról sem azt jelenti, hogy művük egy nagy nyúlás. Összemosolygás, továbbgondolás inkább. Ahogy jazz-zenészek dobálóznak egymás között zenei témákkal, úgy vannak ők is ezzel. A Narco főszereplője, Gustave, mint Gus. A Van Sant. Legjobb barátja, Lenny Barr, akit Benoit Poelvoorde, korunk tán legzseniálisabb európai komikusa alakít, ugyan inkább a Motörhead gitárosára, Lemmyre hasonlít, nem pedig a lányos arcú Keanu Reeves-re, ám pálfordulásuk hasonló mértékű. Ő pedig csupán Jean-Claude Van Damme-ra akar hasonlítani, mivel ő is karatés. Pedig, mint Harry herceg a Falstaffban, és Scott az Otthonom, Idaho-ban, ő is megtagadja legjobb barátját, elveszi nőjét, pénzét, életét. Egy igazi hős, mint pl. Van Damme a Dupla dinamitban, nem tenne ilyet. Csóválja is a fejét a belga terpeszkirály a film végén, személyesen.

A Narco egy szuverén, egyéni hangú alkotás, amely tartogat meglepetéseket a nézők számára. Az első képkockák akciófilmet sejtetnek, de ne meneküljön senki! Rövidesen átvált vígjátékba, hogy aztán némi “értelmiségi nyavalygás” után mindenki megkapja azt, ami jár neki. Nem részletezem, minek a film sztoriját elmesélni.

A film témája a hősmítosz. Az a kétdimenziós hős, amelyet a képregények mutatnak fel olvasóiknak, amelyek az amerikai akciófilmek végén fogják vértől csatakosan hónuk alá az iszonyú öldöklésben megmentett gyermeket/pihegőn alélt leányzót/kiskutyát, s közben tépetten, de magasan lobog a csillagsávos zászló, és rázendít Michael Bolton. Gus, az álomkóros srác, akit Guillaume Canet alakít, és akit folyamatosan Carter doktornak (Noah Wyle, magyar hangja Alföldi Róbert) látok, szóval, Gus képregényrajzoló, nem is akármilyen. Képregényeiben azt a hőst rajzolja meg, akivé betegsége közvetlen folyományaként, álmaiban válik. Legjobb barátja, Lenny is egy fura álomvilágban él. Két sörözés közt, pontosabban állandó sörözés közben ütött-kopott lakókocsijában ő egy valóságos hősnek, egy igazi karatézó kobrának hiszi magát. Nem titok, nem az, minthogy Gustave hőse, Klopp is csak a képregény lapjain az.

A Narco rokonszenves vígjáték arról a frusztrációról, amit a tömegmédia sulykol a mai modern társadalmak átlagpolgárára. Hajtani, taposni kell, hogy legyél valaki, hogy legyél sikeres. Hogy sztár legyél, hogy hős legyél. Tévé képernyőjén hemzsegnek megasztárok, minden filmben ötször menti meg a Földet a mindig készenlétben álló ügyeletes hős. Egy álmos kertvárosban, vagy a lakótelepen azonban nincs szükség a hősökre. Senki nem lesz különb a többinél, ha hetente egyszer részegen felborogatja a kukákat, ha kéthetente elveri az asszonyt, ha 60-al hajt a 30-as táblánál. Ki lehet próbálni a fűnyírást, 35 fokban, tűző napon, ha már hősiesség.

Hogy a Narcora fognak-e emlékezni 15 év múlva, mint az Otthonom, Idaho-ra, azt nem tudom, annyi azonban biztos, hogy elsőfilmes rendezőktől ritkán látni ilyen érett, okos humorú alkotást. Néhol ugyan döccen egyet, néhol meghökkent hangulati váltásaival, de nincs különösebb baj – Poelvoorde pedig zseni.