asanisimasa

Volt már egy Lucia, akinek látomásai voltak, 1476-ban született Narniban, Umbria tartományban. Nagyjából arrafelé, amerre e mai, filmbéli Luciának is megjelenik Szűz Mária. Ama régi Lucia folyamatosan beszélgetett Istennek szent anyjával, aki segítséget nyújtott neki bizonyos témákban, sőt, még egyéb szenteket is csatasorba állított, hogy a Lucia nyakába varrt bokros teendőkben segítségül legyenek… Ez a mai Lucia is szóba elegyedik Szűz Máriával, bár elsőre nehezen érti annak arámi akcentusát, rögvest migránsnak is nézi.

Gianni Zanasi Cannesban is díjazott filmje, a Lucia látomásai azonban éles rendőrkanyarral rögtön ki is farol a manapság rázósnak tekinthető migráns-témából, és Madonna a továbbiakban már ékes olasz nyelven szól a kezdetben egyre jobban összezavarodó, majd a történet végére azért mégis magára találó Luciához. Gondolhatnók ennyiből, hogy az olasz filmművészetben nagy hagyományokkal bíró, és az olasz katolicizmusban mélyen gyökerező vallásos történetek sora lett e filmmel hosszabb, azonban Zanasi alkotása sokkal inkább egy másik, esztétikai értelemben talán nívósabb irányzathoz, a mágikus realizmushoz köthető. Maga a történet veleje ugyanis meglehetősen földhözragadt. Lucia (Alba Rohrwacher) ugyanis földmérő, ráadásul minden földmérő között a legprecízebb, aki mindemellett egyáltalában nem hívő. Egyszerű, az élet, volt pasija és kamasz lánya által állított kihívásrengeteggel a tőle telhető legnagyobb becsülettel küzdő, hétköznapi, mai olasz lány. A Szűz Máriával való viszonya is tulajdonképpen mentes minden szakralitástól, olykor kifejezetten durva, veszekedős, sőt, ahogyan az egy normális embertől elvárható, Lucia a találkozás “szent” élményét ijesztő rémületként éli meg: azt hiszi, megőrült.

De erről szó sincs, és Szűz Mária sem traktálja annyi teendővel, mint középkori név- és sorstársát, mindössze annyit kér tőle, hogy építsen neki templomot, ott, ahol gátlástalan építkezési vállalkozók valami nagy, otromba stadiont, bevásárlóközpontot, vagy efféle más, “rettentően” fontos komplexumot kívánnak építeni – egy békés, lankás, idilli völgyben. E mai Lucia történetében Zanasi tehát -úgy tűnik- valamiféle keverékét próbálja megalkotni a környezetvédelemért küzdő kisember kontra lelketlen, haszonleső kapitalisták örök közhelyének és az olasz néplélekben mélyen gyökerező keresztény miszticizmusnak. Szerencsére ezt humorral teszi, hiszen ha komolyan gondolná, valószínűleg katasztrofális lenne az eredmény. Így azonban valami furcsa, frivol idézőjelbe kerül az egész sztori, ami helyenként szórakoztat, máskor viszont alkalmat ad arra, hogy csak legyintsünk a cselekmény logikájában tátongó lyukakra. Persze, Szűz Mária megjelenése már önmagában nem egy logikus történés…

Furcsa, zavarba ejtő film ez, aminek megfejtése nem túl nehéz, szimbolikája azonban kissé bizarr. Engem zavar is ez az egész látomásos vezérgondolat, nem igazán érzem, hogy feltétlenül ez kell ahhoz, hogy a gátlástalanul terjeszkedő kapitalizmus ellen, a környezetvédelem mellett tegyük le hitünk, viszont ha a keresztény miszticizmus modern megjelenéseinek esélyéről, vagy lehetőségeiről beszélünk, akkor Lucia magánéleti, valamint szakmai nehézségeit tárgyaló cselekményszálak lógnak ki a filmből, mondjuk azt: fagyott kutya lábaként. 5/10

Ha egy film, illetve alkotói a valóság feltárást, annak megmutatását tűzik ki célul, könnyen jöhet, akár a priori is, az ítélet, hogy arra meg ki kíváncsi? Főleg így van ez, ha nem valamiféle mögöttes gondolat, nem kritikai, vagy éppen elemző szemlélet áll eme alkotói attitűd mögött, hanem a filmesek talán éppen a hétköznapiságban, a tényleg mindenki számára érthető és megélt banalitásokban látják meg érdeklődésük tárgyát. Ennek fényében némileg meglepődve tapasztaltam, hogy Szilágyi Zsófia bemutatkozó nagyjátékfilmje, az Egy nap jóval a hivatalos magyarországi bemutatón túl, még mindig telt házzal megy (még ha egy pesti artmoziban is). Az érdeklődés nyilván szól a film hírének (igen jól sikerült a nemzetközi premier, hiszen a film megnyerte idén Cannesban a Kritikusok hetét), és az ezt követő jó kritikáknak is, de talán szól annak is, hogy  amagyar közönség normális része igenis kíváncsi arra, hogy dolgozzák fel a mai kortárs filmesek azt, amiben élünk.

Az Egy nap ráadásul nem tipikusan magyar élethelyzetre világít rá, milliószámra élnek így családok mindegyik fejlett társadalomban, sőt, mondhatni az ún. fejlett világban teljesen normálisnak tekinthető ez, amit e filmben láthatunk. A cselekmény egy tök átlagos értelmiségi család egy napját tárja a nézők elé, az anya (Szamosi Zsófia) szemszögéből. Apa (Füredi Leó – ez természetesen álnév, akik ismerik, tudják, kit takar valójában) ügyész, vagy ügyvéd, de igazából nem is lényeges a foglalkozása a történet szempontjából, pusztán annyit kell erről tudni, hogy ha dolgozik, akkor sokszor nagyon elfoglalt. Viszont a családi élet működtetéséből is kiveszi a részét, tehát nem az a tipikus “asszony, tedd a dógod!” típusú konzervatív figura: lelkiismerettel, férfiasan bumfordi gyengédséggel istápolja, eteti, fürdeti, öltözteti és altatja három gyermekét, mindenben segítve ebben párját, aki -úgy tűnik- szabadúszó olasztanár. A film játékidejének nagy részét e család életének bonyolult megtervezése, annak végrehajtása és logisztikája teszi ki a bölcsi, az óvoda, az iskola, a különórák (cselló, vívás, balett, stb.), valamint az otthon elromlott, csöpögő csap megjavítása, és segítőkészségével csak a dolgokat tovább bonyolító nagymama (Vándor Éva) kerülgetése között. Akik hasonló élethelyzetben élnek, vagy éltek, az első jelenettől kezdve rábólinthatnak, hogy ez bizony így megy, így ment nálunk is. Folyamatosan észben tartani és mindenben követni magunk és a három gyerek különböző, és sokszor váratlanul módosuló órarendjét, hogy mindegyik meg legyen etetve, fel legyen öltöztetve, lehetőleg a saját ruhájába, hogy mindenki időben odaérjen mindenhova, és onnan el is legyen szállítmányozva a következő helyre – idegölő, s bár sokszor humoros és szórakoztató, de alapvetően csak az ősz hajszálakat szaporító és a vérnyomást, vércukrot növelő “boldog évei” ezek az emberi létnek.

Szilágyi Zsófia ezt a banális élethelyzetet rendkívül nagy érzékenységgel, odafigyeléssel rendezte meg: egy percig sem merül fel bennünk, nézőkben, hogy nem egy valódi családot látunk (pedig a gyerekek nem testvérek, és a szülők sem egymás párjai a valóságban). A kattintásvadász internetes cukiságvideókat idéző viccesen bölcs és olykor már idegesítően infantilis gyerkőcpoénok és a mindennapos családi logisztika nettó thrillerje mellett azonban van a történetnek egy mélyebb, komorabb vonulata is. Szabolcs, a férj életében megjelent egy másik nő (Láng Annamária), akivel természetesen “soha, semmi nem történt”, Anna, a feleség képtelen kiverni fejéből a baljós gondolatokat. A történet valódi problematikája éppen az az előbb-utóbb őrjítővé váló tehetetlenség, hogy egész egyszerűen nincs alkalom arra, hogy beszéljenek egymással, hogy megbeszéljék a problémáikat úgy, hogy közben nem lóg valamelyikük fején valamelyik gyerek, hogy a másik éppen nem lázasodik be, hogy a nyelviskola éppen nem úgy változtatja meg az órabeosztást, hogy azzal mindent felborít, satöbbi, satöbbi. Annának és Szabolcsnak mindenre és mindenkire kiterjedő, gondoskodó figyelme csupán egymás irányában ütközik falakba, és úgy tűnik, ez mindkettejüket felőrli – a dolgok természetéből adódóan úgy, hogy közben látszólag nem fog történni semmi.

Ettől a gyomorszorító, rossz érzéstől eltekintve jó nézni e filmet, hiszen tele van megkapóan őszinte, intim jelenetekkel, vicces gyermeki beszólásokkal. Alapvetően egy szeretetben élő, majdnem ideálisan működő családot láthatunk és Szilágyi Zsófia rendezői bravúrja éppen az, hogy ebben a szinte langyos, cuki hétköznapiságban is meg tudja mutatni a mélyben rejtőző balsejtelmet, az emberi gyengeség örök és általános veszélyét. És néha igenis jó hátradőlve végignézni, mit is csinálunk tulajdonképpen mindennap… Talán segít jobban csinálni. 8/10

Oké, azt most engedjük el, hogy egy társadalomban az emberek élnek békésen egymás mellett, betartva a helyi polgári-, és büntetőtörvénykönyv, valamint a Szentírás és minden ezzel ekvivalens erkölcsi/etikai útmutató összes passzusát, mert ilyen társadalom nem létezik sehol e világon. Egy valódi, normálisnak tekinthető társadalomban az élet úgy zajlik, hogy például: élsz családoddal lakóházadban, amit véres verítékkel, CSOK-kal, vagy csókosan, hitelből vagy bárhogyan szereztél magadnak. Melletted viszont már épül a másik lakóház, a társadalom egy másik, amúgy veled mindenben egyenrangú tagjának. Ez zajjal jár, kosszal, zűrzavarral, de tudomásul veszed. Csupán azért szólsz a művezetőnek, hogy este hat után és hétvégén, amikor pihenésre, csendre vágysz, ha lehetséges, ne akkor flexeljék a zsaluzatot, vagy mi a tökömet, ne akkor véssék a vasbeton falba a villanyvezetékeket. A művezetőt, persze, hajtja a főnöke, hogy tartsa a határidőt, és tegnap is lelépett egy komplett brigád “osztrákba” fusizni, a cement is késett már megint – úgyhogy, kénytelen akkor dolgoztatni, amikor csak tud. Szólsz neki még egyszer. Jó, jó, de csak megy a fúrás. Szólsz még egyszer, már emeltebb hangon. Jó, jó. De csak fúrnak. Jön a k*rvanyád. A tied. Nem, a tied. Dühödben -ergo, jogos felháborodásodban- olyat csinálsz, amit egyébként sosem tennél: pofán locsolod a kerti slaggal. Erre ő véletlenül letöri a kocsid visszapillantóját. De aztán csend. Végre csend. Hétfő reggel: – Figyelj, a múltkor kicsit túltoltuk. – Ja, túl, bocsi. – Oké, te se haragudj. Ennyi a béke és a békés egymás mellett élés.

Persze, ha mondjuk kiszúrod, hogy az ipse mondjuk, roma/szoci/fideszes/ukránromántót, mert úgy néz ki, vagy úgy beszél, ha mondjuk ő kiszúrja, hogy te vagy éppen roma/szoci/fideszes/ukránromántót, vagy akár olyan mély magyar, mint a Marianna-árok, akkor kicsit nagyobb a zűr, de talán egy kicsit hosszabb ordítozással ezt a problémát is el lehet simítani. Vannak azonban a Földnek olyan zugai, ahol az egymás mellett élés konfliktusai olyan régen erednek, hogy arra nekünk szinte még szavunk sincs, ráadásul ha az egyik előhúz jogos igényeire egy 3 ezer éves aduászt, a másik egy 4 ezer évessel tromfolja azt. Mondjuk, az ún. Szentföld.

Ziad Doueiri tavalyi alkotása, A sértés az első film Libanonból, amit Oscar-díjra jelöltek. Libanon földrajzilag, de kulturálisan, etnikailag és vallási értelemben is nyugodtan tekinthető a Szentföld részének. Keresztény és muszlim arabok, valamint jelentős számú szír és palesztin menekült él ebben az országban, igen törékeny békében, melyet a vallási különbözőségek (siita<->szunnita iszlám <->keresztények) mellett a zűrzavaros közös történelem folyamán elszenvedett szörnyűségek fel nem dolgozható emlékei tesznek instabillá. A film sztorijában egy libanoni keresztény autószerelő és egy palesztin származású építésvezető keveredik hasonló konfliktusba, mint amit e cikk elején vázoltam. Csakhogy ez a konfliktus Libanonban hamar casus bellivé eszkalálódik, és egy sima ordítozás, vagy neadjisten, pofonváltás helyett hamar polgárháborús helyzet kirobbanása fenyeget. A banális, tényleg piszlicsáré sértés, amit az egyik a másik fejéhez vágott a vita hevében, olyan sebet tépett fel, mely alatt egy egész nemzet fel nem dolgozott traumája lappang. A két, innen nézve felfuvalkodott kakasnak tűnő férfi macsó veszekedésének elfajulásában, persze, egy csomó külső tényező is közrejátszott, politikusok cinikus, lázító lózungjai, ambiciózus ügyvédek rafinált machinációi benzinként hatnak a bejrúti utcák mélyén rejtőző kiolthatatlan szikrákra.

Doueiri bölcsen, de minden idealizmus nélkül, a történet egy pontján ketté is választja a konfliktust kirobbantó két férfit, és magát, a közben nagyra növő etnikai/vallási balhét, és hitet tesz a kellemetlen, de elkerülhetetlen békekötés mellett. “Senki sem sajátíthatja ki magának az áldozat szenvedését!”- mondatja a film csúcspontján egyik szereplővel, érzékeltetve, hogy egy háborús veszéllyel fenyegető konfliktusban csakis áldozatok vannak, sérelmei, ún. “igazsága” mindenkinek van. A sértés ebből a szempontból tanítani való, közérthető, egyben vitán felül érvényes film a bármilyen okból létrejött konfliktusok kezeléséhez és talán megoldásához, egyben kompakt magyarázat, hogy mi a fene is zajlik ott (itt, amott és bárhol). Remek, mélyen átélt színészi alakítások jellemzik ezt a műfajilag tulajdonképpen tiszta bírósági drámának tekinthető filmet, amit tényleg meg kellene nézni mindenkinek. 10/10

Bár a híradások a mai nap is tele vannak az ukrajnai helyzettel, nem árt talán röviden áttekinteni, mi is zajlik itt a szomszédban. 1991-ben Ukrajna magas részvételű népszavazáson elsöprő többséggel nyilvánította ki Szovjetuniótól való elszakadását. Ukrajna azonban a kiválást követően sem tekinthető etnikailag egységesnek, ugyanis jelentős számú lengyel, magyar, román, orosz és még jó néhány más nemzetiség él itt az ukránokon kívül. Ez nagyjából ugyanennyi, igen komoly konfliktusforrást is jelent egyben, melyet azonban egészen 2014-ig többé-kevésbé kezelni tudta az ország zűrös politikai és gazdasági helyzetének megoldásával és rendbetételével megbízott mindenkori ukrán kormány, amikor is határozott orosz biztatásra, a kelet-ukrajnai Donyec-medence oroszbarát és ukrán-ellenes, etnikailag többségében orosznak tekinthető Donbasz terület (Luhanszkkal együtt) kikiáltotta a Donyecki népköztársaságot, egyben kinyilvánította az elszakadását Ukrajnától. Az ún. donbaszi háború 2014 óta zajlik. A mai nap is.

Ez a konfliktus részben nemzeti, részben pedig gazdasági alapú. Bár az ukrán és az orosz nyelvében, vallásban, kultúrában is rokon népek, ettől még bőven gyűlölik egymást. A gazdasági okok az egyszerűbbek: a Donbasz bányászvidék, ám -amellett, hogy világviszonylatban is csökken az ásványi szén felhasználása- a bányák mára technológiailag elavultak, ráadásul a világon a legveszélyesebbek közé tartoznak. Ennek egyenes következménye a térség lakóinak elszegényedése, miközben Ukrajna nyugati része a nyugati gazdasági segítségnek és a Világbanknak köszönhetően, úgy, ahogy, de áll a lábán. Az indokok természetesen külső szemmel nézve nevetségesek, de belülről halálosan komolyak. A helyzet mégis jobban hasonlít egy polgárháborúra, annak minden testvérgyilkos rohadtságával, mint “normális”, nemzetek közötti fegyveres faszméricskélésre. A rendkívül érdekes életpályát futó belorusz/ukrán Sergey Loznitsa (alkalmazott matematikusként végzett, majd a kijevi Kibernetikai Intézetben kutatta a mesterséges intelligenciát, de dolgozott japán tolmácsként is, miközben elvégezte a moszkvai Filmakadémiát is és rengeteg dokumentumfilmet rendezett 2010-es első nagyjátékfilmjéig, mely az Sasztye moje/Én örömöm címmel egyből Arany Pálma jelölésig jutott) által elmesélt Donyeci történetek afféle háborús kaleidoszkóp a fent említett események kapcsán.

Ez a film “csupán” az Un Certain Regard-szekció rendezői díját nyerte el idén, Cannesban, ettől függetlenül rendkívül erős film. Bár tulajdonképpen egy történetfragmentumokból szépen egybesimított szkeccsfilmről beszélünk, mégis ijesztően valóságos, szinte tapintható, átélhető képet kapunk arról, milyen egy polgárháborúban élni. Megtapasztalhatjuk például milyen élmény ukránként belépni a hangzatos Novorosszija néven is becézett Donyecki Népköztársaságba, mert ott lakunk, egy olyan határátkelőn, ahol egyenként 120 kilós, marcona martalócok ujja játszik a Kalasnyikov ravaszán, miközben egy Brünhilda méretű, smirglisimaságú altban ugató őrmesternő vetkőztet meztelenre a szemlátomást mínusz 10-20 fokos hidegben. De lehetünk ugyanitt oroszul egy szót sem tudó német újságíró is, aki ezekbe a vodkával bőven áztatta agyakba táplált (orosz) propaganda szerint még mindig fasiszta. Fasiszta amúgy itt mindenki, aki nem orosz. Fasiszta, tehát elpusztítandó ellenség (még akkor is, ha itt született a szomszéd házban és mellettem ült a padban, az elemiben). Lásd még: Ezen az autópályán mindenki hülye, hogy szembe jön a forgalommal?!

Loznitsa számára alapélmény a háború (második, 2012-es -igen remek- Ködben című filmje is háborús történet), és alapeszköz a dokumentumfilm. Ennek megfelelően ez a mai háborús történetfolyam is dokumentarista eszközökkel dolgozik, miközben azonban kis csavarral műfaja inkább mockumentary, azaz ál-dokumentumfilm. A kerettörténetben mindenképpen, hiszen az egy háborús film forgatását meséli el, olyan végkifejlettel, amit korábban már sok filmes alkotó el merészelt követni, ha úgy ítélték meg, hogy filmjük túl rázósra sikeredett igazság-kimondás szempontjából. Ez a fiktív keret azonban semmi esetre sem a valóság elkenését, netán manipulálását segíti, sokkal inkább a valódi mondanivalót emeli ki, mely szerint a háború indokai valójában mindig hazug, manipulált, önző indokok. Ez a háború (de nyilván minden háború) ugyanis annyira abszurd, annyira képtelen és annyira morbid, hogyha azt a maga véres és brutális valójában tárná háború-szűz nézők elé, akkor azok esetleg nem hinnék el azt, amit látnak. Ezzel a dupla csavarral azonban filmszerűvé, tehát hatásossá válik a valóság. A valóság naturalista ábrázolását látva elfordítjuk a fejünk, míg a filmen látott brutalitást nézzük, hiszen az filmen van. Egy húgyszagú, homályos tekintetű koldust látva az utcasarkon elfordítjuk a fejünk, miközben a filmen látott koldusért könnyeket hullajtunk. Ugyanez akkor, amikor zsigeri indulatokat látunk a filmvásznon egy utcasarki lincselés alkalmával – és most gondoljunk arra, hogy ki vagyunk bilincselve ide, az utcasarokra, lakásunktól egy köpésre, mert nincs rajtunk sapka, és az arcunktól 1 centiméterre, miközben folyamatosan öklöz és rugdal, vérben forgó szemekkel, hagyma-, kolbász-, olcsó vodka- és szuvas fog-szagú lehelettel ordítja belénk az egyre csak növekvő sapkás tömeg a dühét. És nem tudunk sem elfutni, de még visszaütni sem, hogy legyen vége az egésznek hamarabb… Persze, az, amit a vásznon látunk, még ettől az fikciós idézőjeltől, ettől a nyilvánvalóan megrendezett kerettől még nem lesz hiteltelen, Loznitsa remek rendezésében legalábbis semmiképpen nem. A film tényleg egy döbbenetesen valósághű trip oda, ahová semmiképpen nem kellene kerülnünk és amit nem kellene átélnünk. 10/10

Paolo Sorrentino új projektje eredetileg két, egymással lazán összefüggő, de külön levetítendő (egyenként 1 óra 40 perc körüli hosszúságú) filmből, a Loro 1-ből és Loro 2-ből állt, azonban forgalmazói nyomásra ezek egy filmmé összevágva, egy 150 perces monstre alkotásban kerül(nek) a magyar és nemzetközi nézők elé. Ezt a Loro-mixet, magyar címén Silvio és a többieket láttam én is, és így rögtön az elején le is szögezném: ha valamikor, hát most vagyok nagyon kíváncsi a majdani Director’s Cut-ra, azaz rendezői verzióra. Vagy az eredeti két filmre, mert ez a mix valahogy nem az igazi.

Természetesen, Sorrentino ezek után is a kortárs film egyik legfigyelemreméltóbb alkotója, szememben egyenesen Fellini egyenes ágú örököse, miközben vitathatatlanul mai, friss és ropogós; ez a filmje sem kudarc (a Rohadt Paradicsom kritikusai is bőven 80% fölé taksálják), csak éppen nincs egyben. Ebben azonban a producerek és a forgalmazók látszanak ludasnak, nem az effektív alkotó, persze, ők a pénzüket kockáztatják. Kézenfekvő azonban, hogy minek fektet az ember olyan dolgokba, amiben nem hisz? Sorrentinóról lehet tudni, hogy zsigeri művész, saját útját járja, s ezzel nem feltétlenül biztos, hogy mindig találkozik a nagyközönség igényeivel és ízlésével, bár ahhoz képest, hogy mennyire tartalmas, asszociatív és relatíve bonyolult gondolatiságú és szerkezetű filmeket készít, népszerűsége mégis igen nagy.

Másrészt pedig Sorrentino bizonyított már a manapság igen menő (mini)sorozat-formátumban is, sőt, már forgatja is Az ifjú pápa második évadát. Ez a Loro-projekt is alkalmasnak tűnik egy ilyen formában való feldolgozásra, bár erről nem ismerem Sorrentino véleményét. Nyilván akkor másként kellett volna forgatni, a forgatókönyvet írni, satöbbi, az azonban biztosnak tűnik, hogy az efféle utólagos beavatkozások sohasem szolgálnak egy film javára. Az mindig úgy van a legjobban, ahogyan eredetileg az alkotó kitalálta, még akkor is, ha nem jó, amit az alkotó kitalált.

Az tudnivaló, hogy a Loro-projekt valójában Silvio Berlusconiról, Olaszország II. világháború után leghosszabb ideig regnáló, igencsak megosztó személyiségű miniszterelnökéről szól. Viszont az is tudnivaló, hogy Sorrentino otthon van az olasz belpolitikában, elég csak a mélyen katolikus Olaszországban különös jelentőséggel bíró, már említett pápás sorozatra, vagy a korábbi olasz miniszterelnökről, a maffiával való kapcsolatairól hírhedt Giulio Andreottiról készített filmjére, az Il Divóra utalni. Egyszóval, nem értem ezt az utólagos kaszabolást…

A Loro-projekt első fele fő alakja Sergio, a szegénysorból magát a legfelsőbb körök kapujáig felküzdő strici és kokaindíler (Riccardo Scamarcio). Egy kiköpött “sebhelyesarcú”, csak nem annyira kegyetlen. Rengeteg lány veszi körül, akiket intenzív és főleg, ingyenes kokainadagolással láncol magához, s akik minden “javaslatát” lelkesen teljesítik is. Elnézve azt a kokainmennyiséget, amit csak ebben az első részben felszippantanak, érthetővé válik az a minapi hír, miszerint a Róma melletti Teveréből is mutattak már ki jelentős mennyiségű kokaint, érdekes módon egy hétfői napon (bulis egy hétvége lehetett…). Bár Sergio egyszerű srác, ambíciói nagyok és az említett tevékenysége folytán gyorsan is emelkedik a társadalmi ranglétrán. Bár a kilókban mérhető kokainon túl ennyi cicit és popsit még nem láttunk mainstream filmben, Sorrentino maró iróniája áthatja ezt a valójában nem túl érdekes sztorit: Sergio felemelkedéséhez kell az olasz felső-középosztály, ergo a helyi politikai és gazdasági elit mérhetetlen kéjvágya. Sajnos, egy olyan országban, ahol szabadon futnak, sőt, az ország vezetésben ülnek a kokainista kéjencek, ezen kevesen lepődnek meg és még kevesebben háborodnak fel… Nézve Sergio kapaszkodását, egyre nyilvánvalóbb e világ üressége, ami a nézőben enyhe unalomként jelentkezik. Persze, Sorrentino rendez itt is néhány remekbe szabott jelenetet, de nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy elaltassa a nézőket. A monoton technóra fáradhatatlan monotonitással vonagló csajok nem igazán érdekesek öt perc után.

Silvio második része már sokkal jobb, ebben nagy része van A nagy szépség után Sorrentinóhoz visszatérő zseniális Toni Servillónak, aki egyszerre alkotja meg Berlusconi realisztikus portréját (látjuk híres mániáit, pl. a rossz leheletet illető félelmeit), groteszk karikatúráját és személyiségének és magánéletének pszichológiai alaposságú analízisét. Bár a Berlusconiról szóló jelenetek nagy része tiszta fikció, mégis éles fénykörbe helyezik a pletykalapokból hírhedté vált “unga-bunga”-partikat, egyben a politikacsinálás ma ijesztően hatékonynak tűnő fortélyait, beleértve ebbe olyan populista pojácák, mint Trump feltűnését, vagy akár Orbán felemelkedését, az altright mozgalmak előretörését, a cinizmus, mint életfilozófia és a karrier ma egyetlen lehetséges útjaként való megjelenését, a politikai oldalaktól független, mindenhol jelenlévő korrupciót és egyáltalán, az emberi gyengeségek végtelenül széles palettáját. Servillo Berlusconija azonban valahol mégis egy szórakoztató figura, személyiségének minden nyilvánvaló árnyoldala mellett. Van stílusa, mely bár viccesen eklektikus (mondhatjuk csiricsárénak is), mégis kiemeli őt “kollégái” provinciális unalmából. Igazi olasz, nem véletlenül választottá meg őt az olaszok háromszor is. Szeretni, persze, nem fogjuk, erről is tesz Servillo. No, és Sorrentino is, aki érezhetően magasabb fokozaton pörög ebben a második részben (vagy ezt a részt érintette kevésbé az utólagos vágóolló…). Berlusconi szardíniai villájában történtek már egy igen éles politikai szatíra jegyeit mutatják, melyben valahol emblematikus az első részből ismert Sergio rövidke szereplése.

E mix legnagyobb hibája tehát az, hogy a két valójában különálló rész főszereplője között nem jön létre az az ezúttal nem szerelmi értelemben vett “kémia”, amely koherens egésszé olvasztaná a filmet. A párhuzamosok jelen esetben nem találkoznak, így a film féloldalasan biceg. Pontosabban futva száguldana, ha nem hasal el a rajt pillanatában… De azért ez mégiscsak egy Sorrentino-film, tele fantáziával, fantasztikus képekkel, nagy érzelmekkel és eredeti látásmóddal, no és egy ritkán láthatóan zseniális clown varázslatával. 7/10

Az idősebbek hajlamosak sarkosan kijelenteni azt, hogy ezeket a mai fiatalokat márt nem érdekli semmi, saját magukon és az aktuális divatokon kívül. Én azonban gyanítom, hogy ez mindig is így volt, és nem csak a mai huszonévesekre igaz ez. Nyilván ugyanezt mondták nagyszüleinkre is az ő nagyszüleik, a mi üknagyszüleink (ha jól tudom a felmenőségi fokozatokat), és így tovább. Nyilván azóta vannak a világ felfogását, megismerését és az élet élésének mikéntjét illetően különbségek a különböző korosztályok között, amióta világ a világ, miközben nyilván van némi frusztráció is az öregekben a fiatalok felé, ha másért nem, hát azért, mert még fiatalok, de a fiatalokban is lehet az öregek felé, talán mert ők annyi mindent megéltek már. Fene tudja. Annyi azonban biztos, hogy az emberiség történelmének eddigi talán legnagyobb jelentőségű eseménye volt a második világháború, aminek túlélői közül még élnek néhányan, akik saját bőrükön, a valóságban is megtapasztalták az eddigi legnagyobb szörnyűséget, amit ember ember ellen valaha elkövetett. Az ő szavaik, az ő könnyeik még bizony az igazat és a valódit mondják, ellentétben a politikusokkal és más, önjelölt történelemhamisítókkal.

Révész Bálint személyes szerencséje, hogy saját nagymamája, Révész Lídia, a hajdani tanár és holokauszt-túlélő még él, és első kézből mesélhet neki arról, amit ma sokan, sokféleképpen magyaráznak. De szerencse az is, hogy sorsa összehozta őt két kortársával, a német Rubin Woodin-Dechampsal és az angol Merredith Colchesterrel, akiknek még szintén él az nagymamájuk, és az idős hölgyek hajlandóak is részt venni egy olyan játékban, mely borítékolhatóan régi, mély sebeket fog feltépni. Lídia, a bergen-belseni haláltábort túlélő magyar zsidó, Gudrun Dechamps, a hajdani német balett-táncos, aki anno még Hitlerrel is kezet fogott, valamint Rosanne Colchester, az angol titkosszolgálat hajdani kódfejtőjének találkozása az unokák -a fentebb említett generációs önzés és érdektelenség közhelyét cáfoló- projektjében akár egy hollywoodi forgatókönyv alapja is lehetne, ám ehelyett a valóság legszemélyesebb és legmeghatóbb bizonyítékává vált.

Révész filmje, a Nagyi Projekt afféle kreatív dokumentumfilm, mely formailag tudatosan kerüli a hagyományos dokumentumfilmek “beszélő fejeinek” unalmas kliséjét. Miközben az alkotók kissé idétlen kedvességgel próbálják nagyszüleiket rábírni a kamera előtti -nyilván igen nehéz- megnyilatkozásra, spontán, vagy néhol azért eléggé nyilvánvalóan “megrendezetten” spontán -az angol srác néha már idegesítően kretén- ökörködéssel reprezentálják saját korosztályuk, hogy is mondjam, “életérzését”, valamint kvázi a film készítésének különböző fázisait is. Ez a koncepció nem újdonság, viszont működik, hiszen szép dinamikát, erős kontrasztot alkot a film által ütköztetett világok és generációk között. A film azonban akkor válik igazán érdekessé, amikor ez a “kreatív koncepció” kizökken szépen megrajzolt vágányából, amikor a nagyik és unokáik között egy pontosan nem meghatározható pillanatban megvalósul a valódi egymásra figyelés, egy őszinte beszélgetés és a tiszta szeretet áradása. 8/10