asanisimasa

Egy világítótorony rendkívül szimbolikus, sok jelentésréteget rejtő objektum. Az egy dolog, ugyebár, hogy funkciója is életbevágó: messzire hatoló fénycsóvával kell jeleznie a tenger vándorait veszélyeztető sziklákat, tehát védelmeznie kell az emberi kultúra egyik leglényegibb elemét, az utazást, a felfedezést, illetve az utazókat, felfedezőket, kereskedőket. Ettől elvonatkoztatva azonban még magasztosabb jelentéssel bír, a világítótorony az útmutató, a sötét, homogén masszából kiemelkedő fényes világosság, Latinovitscsal szólva, a ködszurkáló, ami felé tartanunk kell, sötétben bóklászó tudatlanoknak, hiszen megmutatja, merre van a világosság, az értelem és a béke. Aztán igen romantikus érzeteket is kelthet egy ilyen torony, hiszen messze mindentől, általában egy szirt csúcsán, egy magányos szigeten áll, ahol milyen édesen elbújhat egy szerelmes pár, ott, a világ végén, miközben maga, az objektum egy igen konkrét fallikus szimbólum is egyben. Persze, épp ebből az elszigeteltségből, mindenen kívüliségből kitűnő helyszíne lehet egy thrillernek, netán horrornak is… Filmbeli példa számtalan van mindegyikre.

Bár sok elemében inkább ez utóbbi műfajokra hajaz, valójában -főleg az itt fel nem tárandó végkifejlet tekintetében- mégis inkább dráma Az eltűntek, mely egy régi, skót legendát dolgoz fel: a múlt század első napjaiban a skót partok melletti Flannan-szigeten álló világítótorony három őre nyom nélkül eltűnt. Hogy mi történhetett velük valójában, arra a mai napig nem derült fény – a filmben látottak csupán az egyik mendemonda a sok közül. “A higanygőzlámpából kicseppenő higany mérges gőze sok világítótorony-őr eszét vette már el…”

Kristoffer Nyholm rendező azonban egy kifejezetten tiszta vonalú, logikusan összeállított történetet kreált a legendából. Három őr érkezik az igen hatásos atmoszférájú helyszínre, hogy letöltse hat hetes szolgálatát: egy öreg, tapasztalt (Peter Mullan), akit egy családi tragédia okán már nem vár otthon senki, egy fiatalabb, de szintén tapasztalt (Gerald Butler), aki viszont szép család vár vissza, valamint egy zöldfülű ifjonc (Connor Swindells), mint potenciális veszélyforrás. Három férfi összezárva a világ végén, na, ebben így önmagában is rejtőzik némi esély a konfliktusra, de azt itt egy váratlanul a szirtek között talált emberi test, valamint a mellette lévő ládika tartalma robbantja majd ki. Szigorú csehovi dramaturgiában zajlanak az események: ha a történet elején egy puskát látunk a falon, akkor az a puska a történet végén el is fog sülni. Puska ebben a történetben, ugyan nem lesz, viszont ami egyéb eszköz fellelhető egy világítótorony környékén, az majdnem mind szerepet is fog kapni a történetben a ködkürttől a higanygőzlámpa higanyáig, a gondosan elspájzolt whiskeytől a rákhalászó kampóig. Természetesen ez némileg kiszámíthatóvá teszi a cselekményt, másrészt viszont gyönyörködtet a precízen végigvitt dramaturgiával – miközben azért a cselekmény ezektől függetlenül venni fog olyan fordulatot, amire elég kevesen számítanak. Például, hogy az egész sztori milyen bátran hagyja el a thriller szigorú műfaji kötelmeit, és a sallangmentes, kemény és pontos színészi alakításoknak is köszönhetően, milyen hiteles és őszinte jellemeket, jellemfejlődést mutat be. Miközben azért megmarad a kamarathrillerek jellegzetesen fojtogató szuszpenze is, és amikor az erőszak a felszínre tör, mivel az még egy drámában is felszínre tör, akkor sincs mellébeszélés. Lassú, sűrűn hömpölygő, szép és keserű film ez. 8/10

Akik látták néhány éve a Bazi nagy francia lagzik című francia komédiát, azok nyilván nem akadnak fenn a történet alapfelállásán: egy hívő katolikus francia család négy lánya négy különböző származású férfit szemelt ki élete párjául. Ha csak egy kicsit tájékozottak vagyunk a napi politikában, illetve az európai közélet kényes kérdéseiben, akkor simán levágjuk, hogy az nem egészen életszerű, hogy egy jól szituált francia, konzervatív lokálpatrióta családjába tulajdonképpen simán benősül egy zsidó, egy algériai arab, egy kínai és egy fekete-afrikai néger. Érvényes is lehet a sokak által látatlanul filmre sütött billog: ez egy multikulti propagandafilm.

A filmet látva -odafigyelve- aztán az értelmesebb nézők levehették azt is, hogy azért itt az alkotók elég okosan figurázták ki a különféle előítéletes gondolatmeneteket, a politikailag korrekt verbális és nonverbális “kommunikációs eszközkészletet”, de legalább ennyire a buta, kirekesztő nacionalizmust, a rasszizmust és a mozgás- és fejlődésképtelen konzervativizmust is. A Bazi nagy francia lagzik 2. ugyanezen a nyomvonalon halad, látszólag habkönnyű, tipikusan francia komédia ez, idétlen poénokkal, melyek mélyén, persze nem túl mélyen, csak a felszín alatt közvetlenül, továbbra is jönnek az “okosságok” egymás és egymás másságának elfogadása tárgyában – megfejelve mindezt egy jó adag francia nemzeti büszkeséggel. Nem fáj a film, bár nekem legalább egy fél órába telt, hogy megszokjam meglehetősen hangos és ripacskodó hangvételét, de aztán volt néhány poén, ami azért erősen ütött (ösztönös igazságérzetemen). Ha másért nem, hát e film bizonyíték arra, hogy ha rettegünk valamitől, ha félelmeink vannak, ha démonok gyötörnek, akkor a legjobb, legokosabb az, ha megpróbáljuk azt kinevetni, ártatlan viccet csinálni belőle. De azt is viseljük el, ha mi leszünk a vicc célpontjai, hiszen egy közös röhögés simán megoldja a legtöbb problémát. Ki kéne ezt próbálni a való világban is – mert azért ez itt csak a film “álomvilága”. 6/10

Legalább negyedórának, vagy tán félnek is el kellett telnie, hogy megszokjam azt, hogy egy francia környezetben játszódó, francia írónőről szóló életrajzi drámában angolul beszélnek. Még ha stimmel is minden, sehol semmi anakronizmus, akkor is zavaró ez – inkább szinkronizálják akkor le magyarra az egészet. Nyilván az is csalás, de mivel a magyar az anyanyelvem, így azt simán el tudom fogadni a történet nyelvének is – bár ezzel nyilván így vannak az angolok is. Csakhogy én nem vagyok angol. Sorry. Persze, igaz az is, hogy elébb-utóbb mindent meg lehet szokni, és így vagyok ezzel a filmmel is, főleg, hogy amúgy egy egészen kellemes életrajzi történetet ismerhetek meg általa.

A francia irodalom egyik híres alakja volt Colette, azaz teljes nevén Sidonie-Gabrielle Colette, akiről szól értelemszerűen a Colette című film. Colette pont olyan figura, akiről érdemes filmet csinálni. hiszen egyrészt érdekes, nagy ívet leíró pályát futott, személyisége is izgalmas és a korban, valamint szakmáiban, az irodalomban és a színházművészetben betöltött szerepe is arra predesztinálja, hogy elmeséljék történetét. Az angol Wash Westmoreland Colette pályájának indulását és országos/nemzetközi ismertségének kezdeteit meséli el a film valamivel több mint egy évtizedet átölelő cselekményében. Alapvetően ízléses, hogy azt mondjam, illedelmes modorban teszi ezt, ami némileg meglepő, hiszen Colette regényeit, minden “magas” elismerés ellenére sokszor bélyegezték pornográfnak, és az írónő privát élete sem mondható szűziesnek. Ennek ellenére, egyáltalán nem hiányzik a filmből az explicit erotika, Colette személyiségének és életének pikantériája enélkül is szépen átjön: jó a forgatókönyv, és jó Keira Knightley is a címszerepben.

Dominálja Knightley az egész filmet, plasztikus alakítást nyújt és jól működik mentorával, majdani férjével, Henry Gauthier-Villarsszal, azaz az őt játszó Dominic Westtel alkotott kettősük, erős a dinamika, mely nagyban hozzájárul a történet hitelességéhez. De Knightley emellett komoly energiákat villant Colette filmben is megjelenő leszbikus kapcsolataiban is: szinte látni a felpattanó szikrákat, miközben sem ő, sem az adott partnerei és így a film sem válik közönségessé. Engem végig lekötött Colette életének ilyetén reprodukciója, amihez hozzájárul az is, hogy szépen sikerült megidézni a kor Párizsának atmoszféráját, mind a ruhákban és lakásbelsőkben, mind a külsőkben: tök jól mutat például a Kodály-körönd a százegynéhány évvel ezelőtti Párizsként, a kecskeméti Katona József Színház pedig még mindig az egyik legszebb színházunk. (A film nagy részét Magyarországon forgatták.) 7/10

“…e jelekkel és csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkozom ki a világ gyengéd közönyének. Most, hogy olyan hasonlónak éreztem magamhoz, olyan testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és hogy még most is az vagyok.” Úgy tűnik, a nyugati világ egzisztencializmusának főpapja, Albert Camus mára jutott el Asztanába, azaz a mértéktelen olajvagyonból virágzó poszt-szovjet, muszlim utódállamba, Kazahsztánba. Híres műve, a Közöny tartalmazza a fent idézett mondatokat, mely annyira megfoghatta az 1982-ben, a kazahsztáni Jezkazganban született Adilkhan Yerzhanovot, hogy egy egész estés játékfilmben fejtse ki e szövegtöredékről alkotott szabad asszociációit. Persze, az is lehet, hogy Camus és dekadens szellemisége maradt szépen ott, ahol eddig is volt, a rothadó kapitalizmus fertőjében, és nem mérgezte meg egy ilyen szép, feltörekvő illiberális diktatúra szeplőtlen szellemét, csak a végtelen sztyeppék szabadságában fogant Yerzhanov jutott el korábbi -ez már hatodik nagyjátékfilmje a fiatal rendezőnek- díjakra aspiráns alkotásainak köszönhetően, például Párizsba, ahol akarva-akaratlanul beleütközhetett bizonyos szellemi áramlatokba, illetve azokat valamilyen módon közvetítő műalkotásokba.

Sajnos, nem ismerem Yerzhanov korábbi filmjeit, így nem tudom, mennyire volt jelen azokban a hagyományos történetmesélés ilyen költői szabadsággal történő előadása, alaposan megspékelve a művészet más területeiről való utalásokkal, de amit ez A világ gyengéd közönye című mozi mutat, az annyira friss, üde, meglepő és komoly tehetségről tanúskodó, hogy határozottan arra sarkall, hogy valahogyan beszerezzem ezeket (legalább kamatoztathatom az orosz torrent-oldalakon azt az orosz nyelvtudásom, amit kilenc év alatt sem tudott belém verni a szocialista oktatás). Tökéletes elegye ez a film a Bolond Pierrot-t alkotó Jean-Luc Godard vad, anarchisztikusan szabad filmezési módszerének, a szinte szatíraként működő, fikciós dokumentumfilmeknek, mint amilyeneket manapság az osztrák Ulrich Seidl is csinál, valamint a filmfesztiválokról már jól ismert, közép-ázsiai illetőségű társadalmi drámáknak.

Ahogyan Godard már említett filmjében, itt is egy pár áll a történet középpontjában. Szaltanat (Dinara Baktybaeva) és Kuandik (Kuandyk Dyussembaev) azonban nem szerelmespár, mint Ferdinand és Marianne, Bonnie és Clyde, Taylor és Lula, Mickey és Mallory, Pumpkin és Honey Bunny, valamint a filmtörténelem hasonlóan fatális életutat bejáró párjai voltak, bár Kuandik kisgyerek kora óta szerelmes a gyönyörű Szaltanatba. A lány azonban, tündéri ártatlansággal, csak a barátot látja a bivalyerős, néha kissé együgyűnek tűnő, máskor viszont meglepően kreatív, művészi vénával megáldott fiúban. Amikor a lány apja váratlanul meghal, Szaltanat a nagyvárosba utazik, hogy törlessze örökségét, a városi nagyurak felé fennálló tetemes tartozást. Szerencséjére-szerencsétlenségére, az útra elkíséri Kuandik is, aki szintén életében először szembesül a város (és a társadalom) kőkemény, szigorú törvényeivel.

Éles a kontraszt a két fiatal ártatlan, naiv életszemlélete és a város korrupcióban, bűnös viszonyokban tobzódó, feudalisztikus társadalmi hierarchiájának cinizmusa között, amit az író-rendező Yerzhanov olykor meglehetősen viccesnek ható groteszk modorban mesél el, rendszeres időközökben érdekes, izgalmas képzőművészeti inzertekkel (pl. néhány Henri Rousseau képpel, vagy Kuandik sajátos krétarajzaival) kiszakítva a mesét a valóságból. A történetmesélés száraz, nyugatias logikája a keleti, ösztönös spiritualizmus szabadságával vegyítve meglepően működőképesnek hat, a meghökkentő, abszurd fordulatok pedig úgy tekernek egyet megmacskásodott érzékeinken, tapasztalatok alapján rögzült előítéleteinken, hogy a röhögés önkéntelenül szakad fel belőlünk, még a legtragikusabb jelenetek alatt is. Különös, idegen, de valahol mégis nagyon ismerős világba kalauzol el minket Yerzhanov és óriási köszönet jár neki ezért. 8/10

Tehát az van, hogy én nem igazán szeretem a focit. Soha nem szerettem igazán. Jó, gyerekkoromban szerettem belógni a suli pályájára, hogy ott igazi hálóba rugdalhassuk a bőrt, de két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam életemben összesen labdarúgó-mérkőzésen (és ennek a számnak is a túlnyomó hányada szülővárosom megyei negyvenhatos focicsapatának meccseit jelenti). Sosem voltam jó focista. Én kenuztam, és kenus-, kajakostársaimmal mindig irigykedve, de büszkén és dacosan  néztük sportegyesületünk ififocistáit, akik még az edzésen is vadiúj Adidasokban feszítettek, miközben rólunk (amúgy egy közismert magyar sikersportág reménybeli bajnokairól, miközben a magyar foci már akkor is szar volt) a szó szoros értelmében lerohadt a cucc. Nem mondom, néha a tévében belenézek valamilyen BL-meccsbe, vagy egy-egy VB-mérkőzésbe, néha egy picit el is kap a lelkesedés, ha egy jobb meccset látok, de többször volt már, hogy ordító gólhelyzetben lévő játékosról kapcsoltam el – egész egyszerűen nem érdekelt, hogy berúgja, vagy éppen kihagyja a helyzetet. Manapság pedig, mióta gyakorlatilag államformává vált nálunk a fociimádat, kifejezetten rühellem ezt a játékot.

Mindezt csak azért mondtam el, mert az Itt járt Britt-Marie című cukiságnak szánt svéd “feel good-film” cselekményének központi szervezőeleme a foci, illetve a foci, amely az élet és a boldogság kizárólagos kelléke. Tehát érthető talán, hogy engem alapjaiban nem tudott megrázni az alkotás, mely amúgy Az ember, akit Ovénak hívtak című film alapjául szolgáló regényt is író Fredrik Backman hazánkban is megjelent könyvéből készült – az elsősorban színészként ismert fiatal és csinos Tuva Novotny második egész estés rendezésében.

A történet lehetne érdekes, ugyanis Backman ezúttal is a nyugdíjaskori újrakezdés lehetőségeivel foglalkozik. A címszereplő Britt-Marie (Pernilla August) negyven éve hűséges, végletekig pedáns, háztartásbeli felesége férjének, amikor fatális körülmények közepette rájön, hogy “ura” évek óta csalja egy nála alig néhány évvel fiatalabb, de a külsejére sokkal többet adó nővel. Britt-Marie szolidan, csendesen, ahogy egész addigi életét leélte, otthagy csapot&papot, és világgá megy. Mivel azonban valamiből meg is kell élni, és mivel negyven éve nem dolgozott, kénytelen elfogadni az egyetlen állást, amit a helyi munkaügyi központ ajánl – egy főként bevándorlók lakta, lepukkant telep ifjúsági központjában lesz futballedző. A 63 éves Britt-Marie, aki meccset addig életében nem látott, és amúgy is gyűlölte, mivel férje, meccs idején, még az általa nagy műgonddal feltálalt vacsorát sem ette meg, mert rohant nézni a focit…

Csakhogy a telepi srácoknak a foci az egyetlen szórakozás, és amikor Britt-Marie meglátja a csillogó, többségükben ébenfekete szemeket, a dolog eldőlt. Van aztán itt minden, még egy hamvas szerelmi szál is, de ahogyan az is különösebb beteljesedés nélkül tűnik el a semmibe, a futball iránti rajongásra -és természetesen egy sorsdöntő mérkőzés dramaturgiájára- felfűzött cselekmény is katarzis nélkül múlik el. Pedig ziccer bőven van a történetben. Elsőnek itt van a svéd nyárspolgári környezetből érkező, az átlagosnál lényegesen pedánsabb, érzelmeit már évtizedek óta mélyre rejtő címszereplő és a renddel és fegyelemmel egyaránt komoly kihívásokkal küzdő, de szeretetre és elismerésre éhes telepi srácok közötti dinamika, ami önmagában elvinne a hátán nem egy filmet – itt Novotny “ajtó-ablak helyzetben” “lepasszolja a pettyest”… Komoly szerepet kap a történet első harmadában az ezermester, csupaszív kebabos Memo (Mahmut Suvakci), ehhez képest a végén csak örülni látjuk a happy (?) endnek. Hasonlóan jelentős mellékfigura Sven, a rendőr (Anders Mossling), aki úgy startol rá a telepre érkező, 40 évnyi háztartásbeliség minden nyomát magánviselő Britt-Marie-ra, mintha az maga, Brigitte Nielsen lenne, fénykorában, de aztán mégis, minden orrunkra kötött ok nélkül “hagyja a levest kihűlni”. Kenttel (Peter Haber), a léha férjjel pedig olyan ridegen bánnak el az alkotók, hogy majdnem még őt sajnáljuk (de csak majdnem). Egyszóval, langyi kis tévéfilm ez a történet, össze sem mérhető Ovéval. Talán csak a háztartási munkára és gyermekmegőrzésre használt feleségek és nagymamák találhatnak benne valamit… és talán Orbán Viktor is, aki láthatná, hogy a foci öröme messze nem pénzen, puccos stadionokon és méregdrága futball-akadémiákon múlik… 5/10

Kissé nagyképűre sikeredett a 2019-ben három Oscar-díjat is elnyert film magyar alcíme, mert legyen bár a Zöld könyv témája mégoly fontos, sőt, aktuális, azért a Szeresd felebarátod, mint tenmagadat! bibliai parancsát egyetemleges útmutatóként beállítani meglehetősen leegyszerűsítő. Pont annyira leegyszerűsítő, mint amennyit a film is elárul a rasszizmusról. Én igazat adok Spike Lee-nek, aki elég hangosan csattant fel ez ügyben, a rasszizmust ennyivel már “elintézte” a Miss Daisy sofőrje című nagy sikerű film is – függetlenül attól, hogy Lee hasonló témájú, de sokkal karcosabb, erősebb és szerintem hatásosabb Csuklyások című filmje sem az a film, amely Oscart szokott nyerni.

Oscart pont az ilyen filmek szoktak nyerni, mint amilyen a Zöld könyv is. És egyben éppen ez a baja is a filmnek: túlságosan is kiszámítható és ki is számított, fazonírozott, elkent és összemosott alkotás Peter Farrelly valóságos sztorin alapuló filmje, melynek tanulsága -bár fontos és erkölcsileg megfellebbezhetetlen- éppen ezért közhelyes és didaktikus. Látásmódja, ahogyan a múlt század hatvanas éveiben, a déli államokban még bőszen dúló apartheidet megjeleníti, pontosan úgy korrekt politikailag, ahogyan ma már -pl. az egyéb rossz tulajdonságai mellett nyíltan rasszista Donald Trump amerikai elnöki székbe jutását is eredményező- politikai közgondolkodásban egyáltalán nem okos. Persze, a történet igaz (mint ahogyan a Fidelio is szépen feltárja), valóságtartalma nehezen megkérdőjelezhető, még ha ezt egyesek véleményezik, árnyalják is azt, amit a filmben megtudunk Don Shirley és Tony Vallelonga két hónapos déli tripjéről, de ebből általánosítani nem lehet és nem is szabad. Spike Lee, igaz, ő fekete, tehát nem fehér, mint azt Farrelly “szemére vetik” sokan, de nem méricskél, nem egyensúlyoz és nem is sarkít ennyit, mégis nagyobb a súlya annak, amit elmesél. Farrelly filmje, Kirk Lazarus (Trópusi vihar) után szabadon, nem nyomta fullba’ a kretént (értsd itt: nem lett túl kemény, túl megosztó), és gyütt is az Oscar.

De nyilván igaz az is, hogy azért a puccos, és értékítéletében azért sokszor támadható Amerikai Filmakadémia sem dob meg akár milyen filmet 3 híres szoborral. A Zöld könyv működik, kerek, sima és gond nélkül lecsúszik a két óránál jóval bővebb vetítési idő is. A különbség mindössze annyi közte és egy igazán jó film között, mint a filmben akár bújtatott reklámként is megjelenő KFC-s Hot Wings összevetése az anyu által otthon, jól bejáratott vaslábasban sütött, valamint valahol Baton Rouge külvárosában, egy feketék által látogatott kifőzdében kapható rántott csirkével. Adott esetben baromi jó tud lenni egy kosár Hot Wings, de azért a fasorba’ sincs az utóbbiakhoz képest. Adott esetben viszont tényleg baromi jól tud esni… A Zöld könyv tulajdonképpen hibátlan dramaturgiával halad célja felé, még a norvég dán/amerikai származású Viggo Mortensen is képes elhitetni azt, hogy ő most egy meglehetősen suttyó digó (értsd: amerikai olasz), aki a kaja, család, önérzet szentháromságán kívül nem ismer se Istent, se embert, míg Mahershala Ali kezét is lehet nézni, miközben zongorázik és nem hiszem közben azt, hogy nem tud zongorázni, miközben szerepe szerint zseniális zongorista. Mindeközben igen szépen megjelenik a két, tökéletesen ellentétes karakter közötti dinamika is, amely képes végig is vinni a nézőt a történeten. Egészében olyan szép, olyan megható a film, hogy az előbbieket is figyelembe véve mégis hihetetlen – bármennyire is igaz. 7/10