asanisimasa

Ha cseh film és az alkohol kerül szóba, rögtön valami joviális, ártatlanul gömbölyű sörözésre gondolunk, jórészt tapasztalataink, másrészt előítéleteink alapján – joggal. A Szomorú férfiak mosolyában azonban egy csepp sör nem folyik le a torkokon, legalábbis semmi erre utaló momentumot nem látunk, ellenben a film szereplői literszámra öntik magukba a vodkát, és gyakorlatilag bármiféle tömény szeszt, némelyek egyéb mérgekkel is fokozva a látványában is toxikus alkoholmennyiséget. Bár a filmes oldalak komédiának bélyegzik e filmet, legfeljebb néhány tragikomikus figurát, ugyanis a történet 90%-a egy alkoholelvonó intézet falai között játszódik, kőkemény alkoholisták és egyéb szenvedélybetegek között. Elrajzolt, groteszk személyiségek, akik elesettségükben, furcsaságukban, tengernyi tragédiával a hátuk mögött inkább szomorú látványt nyújtanak, mintsem nevetségeset.

A történet főhőse Josef Formánek, Csehországban ismert, sikeres író, aki saját alkoholizmusának tapasztalatait írta meg egy regényben, majd egy forgatókönyvben, amiből e film készült. A filmben látható figurák tehát igazi, hús-vér emberek, e filmben ugyan színészek által eljátszva, de a valóságos élettel és halállal, ahogyan azt a filmvégi inzertekből megtudhatjuk. A súlyos alkoholista Formánek állapotától függetlenül légies könnyedséggel, de kristálytiszta éleslátással beszél saját önző, életéből minden mást, családot, szerelmet kirekesztő szenvedélyéről, jellemzi társait, az intézetet és az ott alkalmazott terápiákat. Nem megy olyan mélyre az alkoholista lélek boncolásában, mint Bukowski vagy Hajnóczy, inkább történeteket mesél, sztorizik és képet rajzol egy képtelen világról és egy lehetetlen élethelyzetről. Ehhez persze, az kell, hogy ne haljon bele szenvedélyébe, mint például az elébb említett elődök…

A Dan Svátek által rendezett film képei egy melankolikus, néha viszont szinte gunyoros hangulatú hangszövetre lettek feltűzve (Jen Hovorka és az Endru művésznéven is ismert Ondrej Havlík finom, érzékeny munkája), Formánek (David Svehlík) pokoljárását bemutató útikönyvének illusztrációiként. Nem valami horrordráma ez a film, néhány, Bukowski mércéjével nézve szinte gyerekes veszekedésen túl erőszak sincs benne, szelíd együgyűség inkább. Sőt, számomra legjobban talán a szintén komoly alkoholista Saint-Exupéry iszákosát juttatja eszembe, aki amikor a Kis Herceg megkérdezi tőle, hogy miért iszik, azt válaszolja: Hogy felejtsek. És mit akarsz felejteni? – faggatja tovább a fiú. Azt, hogy iszok. Ezt az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonló gondolat-kényszer-kört egzakt módon leírja a film. Emellett fontos szerepet kap a család szenvedése is, amit kénytelen átélni egy alkoholista férj mellett – végig érzeni azt a mély szégyenbe ágyazott szeretetet, amit Formánek aközben érzett, miközben a vodkával csalta meg őket. 7/10

Ilyen címmel nem meglepetés, ha egy hidegháborús kémhistória vár ránk. Ez nagyjából így is van, azonban szolid meglepetésre, A vörös ügynök inkább egy romantikus szerelmi dráma. No, és kémsztori is természetesen, amit ráadásul egy valóságban megtörtént eset –Melita Norwood története- inspirált, ami azonban nem történhetett volna meg a filmben, ha Joan, az ifjú, naiv fizikushallgató (Sophie Cookson) nem találkozik a cambridge-i egyetem egyik campusán a jóképű, orosz zsidó származású, de már német állampolgárságú kommunista agitátorral, Leóval (Tom Hughes).

A második világháború alatti a nyugati szövetségesek körében meglévő, oroszokkal szembeni bizalmatlanság, valamint az háborút követő hidegháborús légkörben ez a kapcsolat önmagában csak egy kicsit lenne cinkes, de a történetben (tulajdonképpen az igazi sztoriban is) az az igazi bibi, hogy Joan -immár tehetséges, summa cum laude fizikusként- bekerül a brit atombomba-programba, ahol munkájából fakadóan olyan információk birtokába jut, amiért az oroszok bármit megadnának saját atombombájuk kifejlesztése érdekében. Közben azonban Joan Leóval alakuló kapcsolata félremegy a történelem viharában, s úgy tűnik új szerelme, a program egyik tudós professzora (Stephen Campbell Moore) a biztonságot fogja jelenteni számára, de Leo újbóli felbukkanása mindent összezavar… Hogy a jóképű kommunista által okozott zűrzavar tulajdonképpen mit is jelentett, hogy mi Joan igazi története, azt évtizedekkel később, már a mában az idős Joan (Judi Dench) rendőrségi kihallgatásán tudjuk meg, kémvádakkal való letartóztatása után.

Ritmusában, stílusában egy teljesen konvencionális filmet látunk. Az elsősorban szövegíróként termékeny, de rendezőként sem rutintalan Trevor Nunn tulajdonképpen egy színvonalas tévéfilmet rendezett, amit csendes téli estéken, vagy vasárnap délutánokon szívesen elnézegetünk teázgatva, sütit majszolva. Nunn rendezőként túlnyomórészben tévés produkciókat készített, és ez a film is úgy tűnik, inkább a kis képernyőre készült: feltűnően sok arcközeli beállítás. Bár Dench elbűvölő, mint mindig, és a fiatal Joant játszó Sophie Cookson is egészen ügyesen oldja meg a feladat rá eső nagyobb részét, a mozivászon azonban nem viccel és ami még talán a tévé képernyőjén elmegy, az itt szinte leesik a vászonról. Tom Hughes simán csak egy semmilyen, de a másik kulcsszerepben, Leo társát, Szonyát alakító Tereza Srbova kifejezetten rossz teljesítményt nyújt.

Feltűnő, hogy milyen aprólékos műgonddal igyekeztek az alkotók megteremteni a korhű hangulatot, mennyire ügyeltek arra, hogy még a kézzel varrott nejlonharisnyák se passzoljanak a bőven térd alá érő szoknyákból kivillanó formás, női bokákra – az illúzió tökéletes, tényleg az 1940-es évek Angliájában érezhetjük magunkat. Hogy Joan sorsának drámája mégsem hat igazából, annak oka elsősorban színészi: szegény Cookson igyekszik, de az a bizonyos kémia valahogyan nincs meg a szerelmeit alakító férfiakkal. Ennél még nagyobb baj, hogy a történetben rejlő valódi tanulság csak a film végi “vörös farokban” jelenik meg, szinte teljesen váratlanul, minden különösebb elővezetés nélkül. Ez azonban a rendező hibája. S főleg azért nagy hiba ez, mert a hazaárulással vádolt idős Joan olyan kijelentéseket tesz a botrányra leső újságírók hada előtt, ami manapság legalábbis meghökkentő, de bizonyos körökben egészen biztosan botrányos – holott nagyon-nagyon igaz. 6/10

A New York-i World Trade Center elpusztításához mérhető súlyú terrortámadás érte 2008 november 26-án az indiai megapoliszt, Mumbait. A pakisztáni Lashkar-e-taiba nevű iszlamista terrorszervezet 10 jól kiképzett, automata kézifegyverekkel és gránátokkal ellátott, alaposan agymosott harcosa a város több pontján figyelemelterelő akciókat hajtott végre, majd az így okozott káoszban behatoltak a város híres luxusszállodájába, a Tajba, ahol válogatás nélkül megöltek több mint 170 embert, a hotel alkalmazottait és vendégeket egyaránt. A néhány napig tartó ostrom alatt felgyújtották a hotelt, mígnem az indiai különleges alakulatok egy kivételével agyonlőtték őket. Ezek a tények, melyek alapján az ausztrál Anthony Maras tavaly leforgatta a Hotel Mumbai című, egészen hatásos katasztrófafilmjét.

Katasztrófafilmről beszélhetünk tehát, nem pedig dokumentumfilmről, és messze nem a valós események naturalisztikus reprodukciójáról, még ha a film bizonyos jelenetei, a szálloda túszul ejtett személyzetének, illetve vendégeinek reakciói ijesztően igazinak hatnak is. A film ugyanis a katasztrófafilm zsánerének műfaji szabályait követve épül fel, dramaturgiája gyakorlatilag megfelel mondjuk a hetvenes évek végén a magyar mozikban is hódító Pokoli torony című filmnek (de mondhatnék egy sor más filmet is, melyben egy külső veszedelem tör rá egy épületben rekedt, heterogén tömegre), csak éppen itt nem tűzvész pusztít, hanem néhány vérben forgó szemű iszlamista terrorista. A lényeg a pusztításon, illetve annak túlélésén van. Maras azonban igen ügyesen húzza rá a műfaji sémát a valóság tényeire, igazából nem is hazudtolja meg azokat, csupán úgy használja fel őket, hogy azok alátámasszák az általa megírt, tehát immár fiktív történet drámai ívét. Alapvetően ezzel ne is lenne akkora nagy baj, ha a történet alapjául szolgáló esemény ne lenne fájdalmasan közel, és annak ne lettek volna valódi áldozatai. Az ő emlékük viszont megkövetelné a tényszerűséget, és a drámai hatások ennek való alárendelését.

Engem a film nézése közben mindvégig zavart ez az öncélúság, és ahelyett, hogy átengedtem volna magam a film -amúgy meglévő- sodrának, azon rágódtam, hogy mit lehetne kezdeni ezzel az ostoba módon cinikus nyugati látásmóddal, ami a leglátványosabb emberi tragédiából is showműsort -jelen esetben zsánerfilmet- csinál… Akár erényként is elkönyvelhetném, hogy milyen jól be lettek építve a filmbe a korabeli, alig több mint tíz éves dokumentumfelvételek, ha azok nem szolgálnának önző célt (értsd: a rendező, illetve a film sikerét). Nem tudok napirendre térni afelett sem, hogy míg a film egyik központi hőse, a szikh pincér (Dev Patel), egyéb karakterek mellett, kitalált figura, addig például az orosz üzletember, a szálloda főszakácsa valóságos figura, a kisgyermekükkel és annak dadájával utazó amerikai/indiai pár pedig két különböző, de szintén igazi párból lettek összeírva. Valódi halál és emberi tragédia keveredik itt a filmbeli, tehát nem valódi halállal és az írók által kiszínezett valóság látszatával. Nekem ez nem stimmel. Egy régmúltban megtörtént eseményről készült filmben ez nem zavaró, hiszen annak az események a szereplői már régen nem élnek, és az esemény kronológiájáról és tényszerűségéről is legfeljebb történészek vitatkozhatnak, attól a film, mint mese még bőven működhet, mint ahogy általában működik is. Itt azonban a mumbai-i terror túlélői, illetve az áldozatok hozzátartozói még bőven élnek, és valódi tragédiájuk igazságot követel. Másrészről pedig a terroristákkal sincs minden rendben. Igen nagy melléfogás őket agyatlan gyilkológépekként megjeleníteni, még ha effektíve annak is tűnnek. Szerencsére, erre azért vannak utalások (pl. az egyikük kétségbeesett telefonbeszélgetése apjával, vagy a történet érzelmi csúcspontjának ima-jelenete), így a film kvázi “kicsúszik” az egyoldalú propaganda-vád célkeresztjéből, de a háttérben, az állandó mobilkapcsolat virtuális terében megbúvó Bika testvér nevű imámmal folytatott bizarr beszélgetések szinte már paródiának hatnak. Én már szinte látom, ahogy egy szakállas, burnuszos alak gubbaszt egy vályogkunyhóban, előtte tévéképernyők erdeje, fülén headset és jobb kezével görcsösen markolássza ágyékát, miközben kéjesen liheg: Ölj, ölj, ölj! Ennél azért sokkal komolyabb a helyzet, még ha (ismétlem) a valóságban véletlenül így is lehet.

Ettől függetlenül azonban lehet dicsérni a filmet, például a valóban látványos, izgalmas tömegkoreográfiáért, ahogyan a szálloda halljában és a lépcsőház oszlopsorai között keringőznek a vérnősző terroristák, valamint az áldozatok riadt nyájként. Igazán hitelesek maguk a kitalált, illetve az igaziakat megjelenítő karakterek is, jól működik a rettegés szuszpenze, miközben odakint csőre húzott kalasnyikovokkal grasszál a halál, megvan a film íve is, tökéletesen lejön a civil hősök önfeláldozásának nagyszerűsége is. Csak éppen ott vannak azok a “csakok”… 6/10

Szóval, ilyen címmel biztosan nem vár ránk székkarfa-szorongató izgalom, szemkápráztató látványorgia, de térdcsapkodós kacajvihar sem valószínű. Egy szerelmi konfliktushelyzet rózsaszín szívecskékben tobzódó, geil édes giccsben tocsogó szentimentális meséjét várnánk ilyen címmel, de éppen ezért komoly meglepetés (számomra legalábbis), hogy a Bocsáss meg, kedvesem! mennyire őszinte, sallangmentes és magától értetődően természetes dráma.

Talán Jonathan Demme 1994-ben bemutatott Philadelphia című AIDS-drámája volt az első olyan, igazán jelentős film a filmtörténetben, mely az azonos neműek egymás iránti szerelmét valódi érzelemként, valódi szerelemként volt képes ábrázolni, magukat a melegeket pedig normális emberként, sőt, sikeres, tehetséges emberként, tragédiájukat pedig valódi, mély tragédiaként. Demme óriási sikerrel döntött le egy falat, melynek az ún. “normális világ” felé mutatott felére eddig legfeljebb amolyan vicces, férfi létükre magukat nőnek/nő létükre magukat férfinak hívő, mutató emberek voltak festve, de csak a beavatottak számára volt nyilvánvaló a fal túloldalán élők mindennapi élete, örömei, de gondjai, konfliktusai is. Azóta örvendetesen megszaporodtak a melegeket és a meleg közösségek életét őszintén, mítoszok, túlzások és hatásvadász effektusok nélkül bemutató filmalkotások (és más műalkotások, könyvek, stb.), melyek ugyan messze nem oszlatták el a fejlett társadalmakban még mindig meglévő ködét a tudatlanságnak és félelmeknek, de mindenképpen hozzájárultak annak erőteljes ritkításához. Az érzékenyebb, toleránsabb, hogy ne mondjam azt, műveltebb, de amúgy heteroszexuális férfiak ma már talán nem ütköznek meg két férfi közti érzelmes jeleneten, netán csókján, miközben két nő leszbikus jelenete már talán a látványra építő popcorn-moziknál is simán elmegy 14-es karikával (amiről viszont soha, senki nem kérdezte meg a heteroszexuális nőket, hogy őket ez mennyire zavarja…).

Ezek után talán nyilvánvaló, hogy ez a tavaly Cannes-ban bemutatott alkotás is e fent említett típusú filmek körébe tartozik. A Christophe Honoré által írt és rendezett történet 1993-ban játszódik egy harmincas, AIDS-beteg író, annak tíz évvel fiatalabb, egyetemista szerelme, valamint ezek kiterjedt -igen heterogén- baráti köre, nagy számú futó kapcsolatai és családtagjai társaságában. Engem a film hangvétele leginkább Richard Linklater Mielőtt…-trilógiájára emlékeztet, de miközben éppen annyira csevegős, laza és felelőtlen, nem csupán lebeg az időben, hanem feltartóztathatatlanul csúszik bele a tragédiába, mely éppen ebben a korban volt talán legfélelmetesebb közelségben az ebben egyik leginkább veszélyeztetettként ismert meleg közösségek feje felett. Természetesen rendkívül érzelmes a film, de ezt az emocionális túltengést sohasem érzem megcsináltnak, kiprovokáltnak, sőt, éppen az a szembetűnő, hogy mennyire természetesen viselkednek ebben a szituációban a szereplők. Legtöbbször tényleg csak két szerelmes, vagy csak éppen abban az adott pillanatban egymást nagyon kívánó embert látok, igazán extremitások és devianciák nélkül – ami ezekből netán mégis befért a filmbe, az mind igen szolid, mondhatni, megmosolyogtató deviancia. Vagy legalábbis azt úgy mutatja meg Honoré.  Tele van a film témába vágó művészettörténeti hivatkozásokkal Whitmantól Ginsbergig, Rimbaudtól Anatole France-ig, Truffaut-tól Léos Caraxig és Fassbinderig, afféle kulturális kerékvetőként: ezek a toposzok nap mint nap előjönnek a szereplők egymás közötti párbeszédeiben, utalnak ezek műveire és szívatják egymást, ha valaki netán nem ismerné ezeket a nagyságokat. Maga a film azonban ennyire tán nem magas művészet. Megelégszik annyival, hogy megejtő tisztasággal, szinte naiv ártatlansággal, hiteles szereplőkkel és a hiteles szereplők hiteles reakcióival elmesél egy szomorú véget érő történetet. 8/10

Számomra Gaspar Noé a művészfilm Uwe Bollja. Abba azért nem mennék most bele, hogy kicsoda Uwe Boll, legyen elég itt róla annyi, hogy a nagyképű tehetségtelenség emblematikus figurája, aki nevetségesen rossz filmeket csinál, ám olykor még arra is vetemedik, hogy tettlegesen bántalmazza a filmjét becsmérlő kritikust… A király nevében című “kiváló” darabját például elő szokták venni magyar tévécsatornák is, majd szólok, ha el nem felejtem. Noé pont ennyire lufi arc, csak éppen ő nem a látványfilmek és kommersz zsánerek geekjei között, hanem az artmozik és sznob filmfesztiválok mezőnyében kelt rendre riadalmat, feltűnést, de főleg botrányokat. Bár filmjeiben rendre témaként jelenik meg az erőszak, állítólag ő maga nem egy erőszakos pali, sőt, civilben kifejezetten egy közvetlen jó fej – többen találkoztak vele talán ősszel, a miskolci Jameson Filmfesztiválon.

Ez persze, nem menti őt, attól még hogy ő egy szimpatikus srác, a filmjei még -szerintem- rosszak, bár tagadhatatlan, hogy sokakra mégis nagy hatást képesek gyakorolni. Ez az eredetiben Climaxnak, magyar fordításban Eksztázisnak elkeresztelt filmje sem jó, bár sokkhatásban ez is erős. Azonban ha egy film sokkol, és nem akarjuk azt, hogy ezt tegye velünk, akkor szépen felállunk és kimegyünk a moziteremből (kivesszük a lemez a lejátszóból, elkapcsoljuk azt a csatornát). Nyilván, ha viszont éppen erre vágyunk, akkor megnézzük a filmet, az én koromban azonban én már nem szeretem ha sokkolnak, ahelyett, hogy kiérlelt művészi eszközökkel elgondolkodtassanak, miközben a sokkhatás is lehet művészi eszköz – csak éppen annak elég primitív. A film sztorija gyakorlatilag egy ilyen sokkhatást mesél el, tehát ha azt akarom, a tartalom ezúttal megfelelő formát talált magának.

Míg azonban egy film által keltett sokkot ott tudom hagyni, addig az akaratom ellenére bevett, erősen hallucinogén drog által okozott módosult tudatállapotból képtelen vagyok kilépni, és ez bizony meglehetősen para. A történet-, és orvostudomány bőven ismer olyan tömegjelenségeket, melyek során valamilyen drog hatására tömegek estek valami furcsa, őrülethez hasonló pszichózisba. A film egy hasonlót próbál meg rekonstruálni. Valamikor a kilencvenes évek közepén, egy bezárt iskolában egy csapatnyi táncos jött össze egy hosszú, háromnapos tréningre, melynek záróbuliján valaki LSD-t csempészett a bulira készített sangríába. Mindenki beállt, mint a gerely, ahogy mondani szokás, csakhogy ezt igazából alig akarta valaki, néhány azt sem tudták, mi történik velük. Nem akarom az amúgy meglehetősen soványka cselekményt részletezni, a szeánsz tragikus véget ért.

Ha csupán erre szorítkozunk, akkor Noé valóban igen hitelesen reprodukálta ezt az elcseszett acid partyt. Illő a zenei környezet, fantasztikusan mozognak a környezetbe és a megjelenített szubkultúrába pontosan passzoló karaktereket megjelenítő táncosok – egyáltalán, a film képes megidézni a bad tripet. Más kérdés, hogy ennek ellenére rendkívül unalmas. Az energikus, monoton zenéről hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazán élvezhető sokáig józanul. A hihetetlenül mozgó táncosokról is kiderül, hogy a legtöbben ugyanazt a bonyolult, virtuózan bemutatott mozdulatsort ismétlik a trip minden szakaszában, s a kollektív őrületben színészi értelemben elvesznek és elvesztik hitelüket. Noé lenyilatkozta, hogy a forgatás során senki nem használt drogokat, és ez meg is látszik a filmen. Vagy Noé nem instruálta őket megfelelően, vagy ha hagyta őket improvizálni, a színészeknek/táncosoknak nem volt elég belső ismeretanyaguk, illetve nem volt fantáziájuk az őrület, úgymond, cizellált megjelenítéséhez. Így jobbára a szakadatlan tucctucc-technó zakatolására csupán villogó fényekben vonagló, sikoltozó, elmosódott testeket látunk és hallunk. Megváltás számunkra a film végét jelentő, kintről bevágó, éles fény (ha eddig még nem hagytuk volna ott a filmet), és eddigre a film által kíméletlen brutalitással érzéketlenné csapatott lelkünkben a részvét legcsekélyebb szikrája sem gyúl, mintegy katarzisképpen.

A nyilvánvaló, hogy Noé valami durva bélyeget nyalhatott ifjabb korában, mert szentelt már filmet a drog “poklának” (Enter The Void), azonban arra a kérdésre, miszerint, ha egyszer olyan rossz a kábítószer, miért fogyasztják mégis százmilliók nap mint nap, már neki sincs válasza. Én legalábbis semmi effélét nem tudok leszűrni filmjeiből, azt azonban igen, hogy ez a bizonyos típusú kábítószerekhez (mondjuk, a magyar cím által sugallt extasynak, ekinek és efféléknek nem sok köze van a történet fő cselekményszervezőjeként szereplő LSD-hez) sokban kötődő szubkultúrához ezer szállal kapcsolódik, annak, elsősorban külsőségekben megnyilvánuló sajátosságait behatósan ismeri. Intellektuálisan, illetve emocionálisan mélyebbre azonban sosem hatol, illetve csak akkor próbálkozik ezzel, több-kevesebb sikerrel, ha az erőszak ebben a körben nem éppen jellemzősen megjelenő formái jönnek szóba. Így, bár hitelesnek tűnik ez a film mégis, Noé megközelítése mégis erősen egyoldalú, kifejező eszközei pedig hatásvadászok. Nagyjából ugyanaz a probléma ezzel a filmmel is, mint a szerelemről értekező, szintén botrányos Szerelem című filmjével: látványos, de alapvetően üres, a felszínen elcsúszkáló blöff. És ezt csak még jobban aláhúzzák azok az artisztikusnak szánt megoldások, én azt mondanám, pózok és allűrök, minthogy a vége-stáblistával való kezdés és a továbbiakban is anarchikus jelenetfűzés, az olykor tükörírással bevágott, Coelho intellektuális magasságait ostromló, mélynek és filozofikusnak szánt elmésségek inzertjei és az agresszívan villogó effektek. (Inkább csinált volna egy szabványos, B-kategóriás horrort e témában, többet érne vele…) 4/10

Hogy mennyire lesz feledhetetlen ez a kerti parti, azt nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy Thomas Vinterberg Születésnapja óta nincs új a nap alatt ebben a témában. Azért mondom a mára már filmtörténelemmé nemesedett dán Dogma-mozgalom egyik kulcsdarabját, mert arra tán emlékszünk még, és talán azért is, mert ez a film ütötte talán a legnagyobbat a kamaradrámák azon altípusába tartozó filmek közül, melyek cselekménye egy helyszínen és egyetlen családi/baráti eseményen zajlik le. Általában arról van szó, hogy valamilyen jeles okból összejön egy színes társaság, kezdetben felhőtlen a derű, körbe-körbe bájvigyor, smúzolás ezerrel, aztán ahogy fogy az alkohol, úgy hullanak le az álarcok, hervadnak le a görcsbe rándult mosolyok és kerülnek felszínre a rejtett, elfojtott sérelmek, indulatok, vágyak és gyűlölködések, melyek aztán egy kataklizmaszerű pillanatban egyszerre robbannak egymásba, megsemmisítve mindent, mit a résztvevők addig tetettek egymás felé egész életükben.

Agnès Jaoui ropogósan friss filmje, a Pezsgő és macaron (és maradjunk ennyiben) pontosan ezt a fent vázolt szüzsét követi. A jeles esemény itt egy házavató parti, melyre az újdonsült házigazda, egy médiában dolgozó nő, meghívja -médiában dolgozó- rokonait, -médiában dolgozó- üzletfeleit és a hozzájuk tartozó sleppet. A ház 35 kilométerre fekszik -légvonalban- Párizstól, csodás park, valamint néhány helybéli, a megszokott csendjét, nyugalmát féltő, jobbára mezőgazdasággal foglalkozó, egyszerű helybéli veszi körül. Ez utóbbiak igen morcosan és megütközve fogadják a hangos, puccos párizsiakat és nemtetszésüknek hangot is adnak, néhányan közülük azonban kíváncsian fogadják a partira érkező “hírességeket”, sőt, még alkalmi munkát is vállalnak a házavató partin, hogy minél közelebb kerülhessenek hozzájuk. Ez a szájtáti “vidékiség” és a nagyképű, cinikus “városi menőség” közötti kontraszt adja a komédia fő mozgatóerejét, a történet néhány kiemelt karaktere között bonyolódó dolgokon kívül.

Egy kiöregedett, hajdani népszerűségét suttyó cinizmusával egyáltalán nem javító tévésztár, aki nem tud mit kezdeni az öregedés okozta problémákkal, volt felesége, aki viszont még mindig képes élvezni az életet, lányuk, aki egy botránykönyvben írta meg szülei házasságát, a producere, aki egy orosz migráns mellett találja meg a szerelmet, egy mitugrász asszisztens, egy pusztítóan ostoba Youtube-sztár, milliós rajongótáborát méltón reprezentáló sleppel, egy, a “sztárok” közelségétől ájult izgalomba kerülő, hervatag helyi szépség, egy nyugalmát tettlegességig védő szomszéd, valamint sofőrök, zenészek, pincérek és a vendégsereg a film szereplői, akikkel tulajdonképpen nem történik semmi, csupán szembesülnek, illetve általuk szembesülünk mi is az élet őszinte valójával, lényegével, amikor azt nem hessegetik el maguktól mondvacsinált ürügyekkel. Számtalan kis egyperces jelenet egybefűzve, néhány üdítően jó, társadalom-, és médiakritikus éllel bíró poén, rengeteg zene, tánc – kis semmiség a film mindennek ellenére, mivel ezek az apró karcolatok, karikatúrák és véletlenül a szándékoltnál mélyebbre hatoló párbeszédek nem sűrűsödnek össze egyetlen megtisztító erejű, kis helyi apokalipszissé, hanem csupán szétáznak a futó nyári záporban, mint a macaronok a partiasztalokon. 6/10

Elkezdeném írni ezt a cikket, így ráklikkelek a guglira, a film adatlapját keresendő. A következő hírek ömlenek rám a ‘sztrájk a gyárban’ szóösszetételre: Sztrájk van a Hankook-gyárban, Elkezdődött a sztrájk, az egész győri Audi-gyárban leállt a munka, Egy hét sztrájk is lehet egy oroszlányi autóipari gyárban… És ez csak az első oldal. Most akkor mondjam azt, hogy ez a Sztrájk a gyárban című francia dráma olyan aktuális, hogy a fal adja a másikat? S ha hozzávesszük, hogy a filmben is egy autóipari beszállítónál következett be a címben említett esemény, ráadásul nagyságrendileg pont akkorában, mint az egyik fent linkelt hírben, az oroszlányi üzem esetében (ott 1200 fő sztrájkolt, a filmbeli üzemben 1100) is, akkor szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy itt bizony magával, a véres, mindennapi, hús-vér valósággal nézhetünk farkasszemet.

Ennek megfelelő a filmet rendező Stéphane Brizé dramaturgiai és vizuális koncepciója is. Az egész film mintha az események közvetlen közeléből tudósítana. Szinte érzeni a sztrájkoló munkások izzadságszagát, az idegesen hamukázó vezetőség középkategóriás arcvizének illatát, ahogy az események elfajulnak, mert az események mindig elfajulnak, szinte minket is lökdösnek, egy könyök a bordánk között, egy rendőrbakancs az arcunkon, sárral kevert vér szárad fülemen… Szinte a mellkasunkon érezzük a Vincent Lindon alakította szakszervezeti vezető 200 fölé ugró vérnyomását, ahogyan óriási elánnal próbálja meggyőzni társait, illetve a cég vezetőit arról, amit igaznak hisz.

Mindemellett Brizé hitelesen alkotja meg a sztrájkban résztvevő munkások heterogén tömegének csoportdinamikáját is. Szinte pszichológiai tanulmány, ahogyan az események sodrában kialakulnak és felbomlanak különböző érdekszövetségek, ahogyan a személyes szimpátiák és antipátiák, valamint a szűklátókörű önzés és a gyáva megalkuvás, az éhező gyomor sok mindent felülíró parancsa szinte élő szoborként formálják, egyben bomlasztják az egyre kétségbeesettebb munkásokat, éles kontrasztban a velük szemben álló vezetőség, a tulajdonos emberei, illetve a francia állam hivatalos képviselői által sugárzott hűvös távolságtartással. Színészek és amatőr szereplők önazonos hitelessége egyben a film megfellebbezhetetlen igazsága is.

Kiemelkedik közülük a Brizével már többször is dolgozó Lindon ezúttal is brutális erejű teljesítménye. Elismert, “igazi” színészként szerintem nincs még egy pasas a világon, aki ennyire “igazi” munkáskaraktereket tudna megformálni. Annak idején nem tudtam betelni a Mese a szerelemről című történetben Lindon brutális kezeivel, ahogyan a filmbeli szerelmét, a törékeny, városi csellistalányt simogatta végtelen gyengédséggel – ezt a “poént” itt is elsüti Brizé, csak éppen Lindon vaskos, tömpe ujjai saját, újszülött unokájának piciny fejét tartják pihe könnyedséggel, óvón. Az a karakter, amit viszont e mostani filmben játszik, inkább a Mennyit ér egy ember? becsületes, lelkiismeretes, ám ettől függetlenül munkáját elvesztő hőséhez hasonlít; sorsa azonban, ha lehet, még kegyetlenebb, még tragikusabb. A Sztrájk a gyárban nem hoz megnyugvást senkinek. Sőt, pofán ver, mint a flaszter. Ahogyan kell. 8/10