asanisimasa

A benne elmeséltekre amúgy pontosan utaló A szent és a farkas eredeti címe -Lazzaro felice- talán Szerencsés, vagy inkább Boldog Lazzaro; e boldogságot ráadásul mindenképpen valami magasztos, szakrális értelemben kellene értelmezni, hiszen a címszereplő Lazzaro valóban olyan és úgy is néz ki, mint valami szent. Nyílt, naiv és tiszta tekintetével, egy gyermek ártatlanságával néz az őt körülvevő világra, munkáját kifogástalanul végzi, kedvessége határtalan, őszinte és végtelenül szerény, alázatos fiatalember. Környezete ezt természetesen alaposan ki is használja, ám Lazzaros erről látványosan tudomást sem vesz és ugyanolyan feltétlen kedvességgel fordul ahhoz is, aki esetleg néhány pillanattal azelőtt még kinevette, kihasználta őt, és ahhoz is, akit abban a pillanatban lát először.

Lazzarót együgyűnek tartja az az iskolázatlan, szinte barbár közösség, amelyben él, de a fiú egyáltalán nem gyengeelméjű, csak éppen olyan ember, akiből száz-, vagy ezerévente születik egy. Ufónak mondanánk ma, szent bolondnak tegnap, megszállottnak tegnapelőtt és prófétának még azelőtt, bár Lazzaro nem hirdet igét, nem tanít, nincsen szuperereje, nem tesz csodákat: csak van. Él, amíg élni hagyja őt környezete. Történetéért Alice Rohrwacher a legjobb forgatókönyvnek járó díjat nyerte idén Cannes-ban. Lazzaro története mese, s mint ilyen, akadnak benne fantasztikus, misztikus, “meseszerű” fordulatok, melyek a cselekmény háttereként naturalisztikusan bemutatott mélyszegénységben élő, paraszti világgal, valamint annak jellegzetes karaktereivel valóban igen izgalmas elegyet alkotnak. Az olasz filmben azonban nem előzmények nélküli ez a fajta látásmód, elég csak Vittorio de Sica filmtörténeti jelentőségű Csoda Milánóban című filmjére utalni, de később Ettore Scola, Federico Fellini, vagy a Taviani-testvérek némely alkotásában is fellelhetők efféle -mágikusan realista- vonások.

A toszkánai Fiesoléban, 1982-ben született Rohrwacher tehát tulajdonképpen egy olasz földön már kitaposott ösvényen jár, de azt igen határozott léptekkel és becsülendő művészi attitűddel teszi. Szembetűnő mély érdeklődése a mélyszegénységben, a társadalom peremén önszántukból, vagy akár kényszerűségből élők élete iránt, hiszen második, Csodák című filmje, és e mostani történet is eme -a nálunk azért jóval gazdagabb Olaszországban is előforduló- közegben játszódik. A Csodákban saját elhatározásból, afféle hippi ötlettől vezérelve hagyta el a történet középpontjában álló család a civilizációt, A szent és a farkasban azonban kényszerű a szegregáció. A film első felében meglehetősen bizonytalanok is vagyunk a történet megtörténésének idejét illetően: villany van, az oké, de hogy a huszadik század melyik részében vagyunk, az már nem biztos. Nyomorúságos körülmények között élő embereket látunk, akik egy láncdohányos márkinő dohányültetvényén robotolnak, mindenféle munkaidő, fizetség, és bármi más munkavállalói jog nélkül. Fizetségük az egysíkú, gyakorlatilag kenyérből és szardíniakonzervből álló élelem, valamint olykor egy villanykörte, hogy esténként ne üljenek sötétben. Ebben az elnyomott, rabszolgaságra emlékeztető csoportban élő Lazzaro is, akinek semmi gondja nincs ezzel – s ami meglepő, másoknak sem. Amikor egy fiatal pár közülük mégis el akar költözni a városba, szerencsét próbálni, nem is értik szándékaikat.

Persze, rabszolgaság nem létezik rabszolgatartók nélkül, s hogy ebből a tespedt, lefojtott, vegetáló élethelyzetből mégis történet lesz, ahhoz az kell, hogy a rabszolgatartók -értelmes egyéb tevékenység híján- halálosan unják a tétlen nyugalmat, amit az általuk kizsákmányoltak biztosítanak nekik. A gazdag dohányültetvényes család “fekete báránya” unalmában kiszúrja magának az alázatos Lazzarót és felhasználja őt cinikus tervéhez, mellyel el kíván szakadni az általa is gyűlölt ültetvényről és családjától. Rohrwacher részletekbe menő, szinte dokumentumfilmes aprólékossággal, emberismerettel és bizarr humorral ábrázolja ezt az időtlenségében is megdöbbentően embertelen világot, hogy aztán egy misztikus csavarral szinte feje tetejére állítsa azt, de főleg az addig megismert szereplőket és életüket. Lazzaro mindvégig a történet fő alakja, egyben tragikus sorsú elszenvedője is. Feltétlen jósága az ő keresztje: szerencsésebb esetben csak kinevetik, kihasználják és csúfolják, de ha rosszabbra fordulnak a dolgok, ő lesz a bűnbak is, akire rá lehet minden baj forrását testálni, hiszen biztosan nem fog lázadni ellene.

Rohrwacher furcsa, megkapó és megrendítő meséje valójában a mai valóság keserű allegóriája. A fiatal rendezőnő ismét javarészben amatőr szereplőkkel dolgozik, minden bizonnyal a minél nagyobb hitelesség szándékával. A tiszta lelkű Lazzarót alakító Adriano Tardiolót egy vidéki főiskolán találta, miután már legalább ezer fiút nézett meg a szerepre. Tardiolo sosem foglalkozott előtte színjátszással, de “barátját”, a fekete bárány kékvérűt alakító Luka Chicovani sem, aki viszont komoly Youtube-sztárnak számít Olaszországban, sokmillió letöltéssel. Egyikük sem képzett színész, de talán éppen ezért hatnak olyan eredetinek a filmvásznon. Különösen Tardiolo, akit Caravaggio biztosan megfestett volna Jézusként, vagy Szent Ferencként, ha ez nem lenne most anakronizmus. De hozzájuk hasonlóan, mindegyik mellékfigura is hasonlóan pontos, karcos karakter. Nagy részük szintén nem hivatásos színész, akik között itt is feltűnik Rohrwacher igen tehetséges húga, Alba is, míg az erős dohányos dohányültetvényes márkinőt Nicoletta Braschi, az ismert komikus-színész Roberto Benigni szintén színész felesége alakítja. Szertelen, különös, egyedi hangú, de erősen ajánlott mese ez arról, ami most van. 8/10

Markáns látványvilágú, különös hangulatú produkcióval tette fel névjegyét a magyar (és külföldi) mozivásznakra Ujj Mészáros Károly. A Liza, a rókatündér szép sikert aratott, s ami a fő, a közönség körében is. Nagy szó ez Magyarországon, ahol közönségsikert rendszerint csak a nagyközönség igényeit alulról nyalogató, azokat feltétel és elvek nélkül kiszolgáló “szórakoztatóipari termékek” aratnak sikert, a Liza… viszont tényleg egy korrekt, jól kinéző, fantáziadús és szórakoztató film volt. Érthető, hogy nagy várakozás előzte meg Ujj Mészáros következő filmjét is, és az, hogy az X – A rendszerből törölve világpremierje A-kategóriás fesztiválokon zajlott le, mutatja, hogy a szakma is figyel az új, magyar tehetségre.

A Liza… után talán nyilvánvaló az is, hogy Ujj Mészáros nem művészfilmes. Ez azonban semmi szín alatt nem jelent igénytelenséget. A szakmát, a filmcsinálást professzionalista módon érti és műveli, ráadásul nemzetközi mércével nézve is. Az X is rendkívül jól néz ki, jól is van összerakva. Simán összemérhető más hasonló műfajú, akár Hollywoodban készült filmmel. Tisztán műfaji filmről beszélünk tehát, az X ráadásul elég pontosan körülhatárolható krimi, krimi-thriller. A sztoriról így nem is árulnék sokat, talán csak annyit, hogy a Döglött akták és a True Detective című krimisorozatok, David Fincher filmjei, illetve a skandináv krimik képezik azokat a sarokpontokat, melyek között lavírozik igen ügyesen Ujj Mészáros filmje. A Teve utcai rendőrkapitányság lezárt aktái között kutakodó pánikbeteg rendőrlány (Balsai Móni) olyan összefüggésekre bukkan, melyekre senki nem akarja, hogy valaha is fény derüljön. Ki ezért, ki azért, ki meg amazért. A film végére szépen ki is derül minden.

Adódik a kérdés, hogy ha egy film, egy történet ennyire hajaz korábbi, ismert külföldi példákra, akkor mi értelme az egésznek? Nos, Ujj Mészáros és forgatókönyvíró társa, Hegedűs Bálint részben szép sima, görcsmentes eleggyé gyúrta az innen-onnan ismerős motívumokat, aztán mindezt belehelyezte egy fiktív magyar valóságba, mint háttérbe, melynek részletei, szereplői nem valóságos személyek, mégis olyanok, mintha azok lennének. Mindenki tudni fogja, hogy mire és kire gondolok és nyilván gondoltak Ujj Mészárosék, de ami a lényeges, hogy ez a sztori, s annak szereplői külföldön is megállják a helyüket: vannak annyira általánosak, de ezzel együtt érvényesek, hitelesek is, járjunk bárhol a világban. Rendkívül intelligens módon teremti meg Ujj Mészáros ezt a fiktív világot, ezt a hátteret, ezt a környezetet. A cselekmény izgalmas, fordulatos, és tényleg vannak benne meglepő csavarok, a film hangulata pedig magával ragadó(an nyomasztó) – ezeket is érteni fogják a világ összes szegletén, de nálunk is – remélhetőleg legalább annyira, mint a sok tekintetben hasonló világban, hasonló atmoszférában játszódó Aranyéletben.

Aztán ismét a látvány. A Liza… is jól nézett ki, és ez a film is igen szép, bár közel sem annyira színes, mind elődje, igaz a történet is jóval komorabb. Szecsanov Martin baromi látványos, feje tetejére állított drónfelvételei már a nyitó főcímben megteremtik az egész filmre jellemző apokaliptikus hangulatot, mely bennem -az alatta alkalmazott szintén armageddoni hatású- orgonás, drámai kórusos kísérőzenével Godfrey Reggio  és Philip Glass Koyaansiqatsijának csúcspontját, az űrrepülőgép ikaroszi repülését idézte meg. Kizökkent világban járunk Ujj Mészáros filmjében is, a mai, kizökkent világunkban. Szürkés-kék, feje tetejére fordult Budapesten találjuk magukat, mely pont olyan, amit akkor látunk, ha kitekintünk saját ablakunkon, kimegyünk az utcára, vagy feljövünk ezért-azért. Ráadásul a Teve utcai rendőrpalota, a Nyugdíjfolyósító a filmben is a Teve utcai rendőrpalota és a Nyugdíjfolyósító, az Andrássy út is Andrássy út, az Orom utca is Orom utca…Minden, mindenkinek ismerős, de legfőképpen a dolgok miértje, az ún. igazság az, ami viszont mélyen el van zárva egy széfben. Pont, mint idekint.

Meg kell említeni a filmmel kapcsolatban a színészek teljesítményeit is. Balsai Móni ugyan talán kicsit túl sokat sír a filmben, ami azért nem igazán hiteles egy rendőrnő szerepében, legyen bármennyire is pánikbeteg a szerepe szerint, de érzékeny, finom és mélyen átélt, mint azt megszoktuk tőle. A Liza… másik kulcsfigurája, Bede Fazekas Szabolcs viszont ezúttal egy igen karakán zsarukaraktert hoz, a filmen egyre jobban mutató Schmied Zoltánnal és Schneider Zoltánnal együtt. Láthatjuk ismét Kulka Jánost a betegsége után, gyakorlatilag néma szerepben, aki ebben a betegségét ijesztő módon megidéző, szörnyű néhány jelenetben is pompásan bizonyítja, hogy egy nagy színésznek megszólalnia sem kell ahhoz, hogy érvényesen jelen legyen egy filmben (színpadon, stb.). Viszont amit Kőszegi Ákos művel, az a film kulcsa. Zseniális.

Nem “nagy”, de kifejezetten jó film ez tehát, szerintem jobb is, mint a Liza…: egy tök jó krimi, tök jó thriller. 8/10

Szerintem érdemes közelíteni e film felé abból a felvetésből, hogy adott egy kis nép, valahol messze. Nagyjából még az Óperencián is túl tengetik napjaikat. Picit különböznek tőlünk, “normális” emberektől. Bár ugyanúgy két kezük van, két lábuk, a nyakukon pedig fejük, mégsem olyanok, mint mi. Mások az arcvonásaik, másképp nő a szőrzetük. Mások a szokásaik is, nem pörköltet esznek galuskával, meg rántott húst krumplipürével, hanem mást. Mondjuk rovarokat, gilisztákat. De mondhatnám, hogy falevelet és kökörcsinmagot, a lényeg a “más”-on van, nem a “mi”-n. Másként is viszonyulnak az őket körülvevő környezethez, a természethez, más színeket látnak maguk körül, a hangokat jobban (vagy akár rosszabbul, tök mindegy) hallják, a szagokat jobban (vagy rosszabbul, tök mindegy) érzik, mint mi. Jut eszembe, egy híres, annak idején tetemes alkoholfogyasztásáról pedig hírhedt színésztől megkérdezték, amikor orvosi javaslatra le állt az ivással, hogy mit érez, illetve, érez valami javulást? Hogyne, -válaszolta a színész- érzem a szagokat és látok! RETTENETES!

Szóval, van ez a kicsiny, tőlünk elég sokban eltérő szokásokat élő kis népcsoport, akik szerencsétlenségükre még külsejükben is könnyen megkülönböztethetők tőlünk. Ismerős a szituáció, hiszen napjaink legfőbb társadalmi problémája a (mindegy, hogy faji, vallási, nemi, vagy csak gondolkozásbeli) másság elfogadása, integrálása, illetve elutasítása. Szegény kis népcsoportunk nincs tehát jó helyzetben, ha jó, vagy inkább rossz sorsuk közénk, még egyszer mondom, “normális” emberek közé vezeti őket. Az biztos, hogy hamar ki lesznek pécézve, ha a rendelkezésükre bocsátott két pillanat alatt nem képesek levetkezni saját, évezredes szokásaikat, nem tudják megváltoztatni külsejüket. Néhányan közülük mégis mindent megtesznek ennek érdekében, és sikerül is sorainkba tagozódni, legtöbbjük azonban kirekesztett, megvetett társadalmon kívüliként hibáinkat, gyengeségeinket kihasználva próbálnak eleget tenni az életösztön olykor sok mindent felülíró parancsának.

Az 1981-ben, Teheránban született, de Svédországban élő és alkotó Ali Abbasi idén Cannesban, a fiatal tehetségeknek járó Un Certain Regard-díjat kapott Határeset című bemutatkozó filmjéért. A fentiek alapján sokan rávágják, hogy áhá, megint egy uncsi migránssimogató érfelvágós dráma, ami után megint mi fogjuk magunkat szarul érezni (miközben akik ezt mondják, rendszerint életükben nem néztek még végig egy drámát és még migránst se láttak face to face). Nos, a csavar a történetben az, hogy Abbasi, a buta előítéleteknek fricskát mutatva, egy ízig-vérig skandináv történetet mesél el az ógermán mondavilág, ha másból nem, hát A gyűrűk urából, vagy az internetes csetelésből ismert figuráiról, a trollokról. Merthogy, a trollok köztünk élnek…

Abbasi hőse(i) vélhetőleg erdei trollok, nem víztestű vízi trollok és nem is kőevő hegyi trollok, ugyanis imádnak mezítláb sétálni magányosan a vastag, nyirkos erdei mohában, kiszagolják a rejtett gombatelepeket és erős körmükkel a fák réseiből bogarakat bányásznak. Ettől kezdve már nem lehet meglepetés, hogy közöttünk élő tagjaik azok, akik őrt állnak bizonyos helyeken: például az ország határain. Itt teljesít szolgálatot Tina (Eva Melander) is, aki rendkívül érzékeny szaglásával megérzi, melyik határátlépő ember sumákol, melyik csempész tiltott mennyiségű alkoholt, vagy bármi mást, de megérzi azt is, ha valaki egyszerű fél. Vagy éppen szégyenérzet gyötri – mondjuk egy éppen nála lévő, gyerekpornó-felvételekkel teli memóriakártya miatt.

Abbasi filmje alapvetően romantikus fantasy, mely közben azonban igen sötét dolgokat vet fel. Benne van természetesen a másság megélése egy, a miénkénél sokban különböző közösségben, miközben benne van az a klasszikus, romantikus szörny-toposz is, mely minden efféle történetet működtet a Draculáktól az Alkonyat-trilógiáig. Tina minden erejével próbál beilleszkedni közénk. Munkáját kiválóan, megbecsüléssel végzi, de a szerelem eddig elkerülte (testi adottságai okán is). Ezért érzi úgy, hogy végre jó irányba fordul sorsa, amikor munkája közben belebotlik a hozzá döbbenetesen hasonlító, ám mégis titokzatos Voréba (Eero Milonoff). A férfi (vagyis… de ez is egy érdekes problematikája az előrehaladtával egyre bizarrabbá váló történetnek) mögött mindig érezni, hogy valami nagyon nem stimmel vele, hogy valami szörnyű dolog van a múltjában, illetve abban az életében, amely direkten nem jelenik meg előttünk; ezt támasztja alá a történet másik, amúgy a hamisítatlan skandináv krimiket idéző pedofil-szál is. De semmi sem egyértelmű, s Abbasi szinte érezhetően élvezi is a játékot, amit játszik a nézőkkel. Meghökkent, sőt, talán néha még meg is ütköztet, hogy aztán elringasson, de csak azért, hogy megint felzaklasson. Miközben meséli ezt a rettenetesen csúnya, talán még olykor visszataszítónak is mondható mesét, mely valójában valahol mégis gyönyörű történet… Zseniálisak a maszkok, érdemes megnézni Melandert, hogy néz ki maszk nélkül (Milonoffot viszont nem kellett sokat maszkolni… 😀 ), a sok-sok közelivel, sőt, szuperközeli makrókkal operáló képi világ (na, itt azért becsúszott néhány igen zavaró élességállítás-bibi) mindent megmutat, mégis tökéletes az illúzió. Tökéletes az illúzió arra vonatkozóan is, hogy mintha egy fantasztikusan jó filmet látnánk. Csak ha jobban belegondolunk, akkor tűnik fel, hogy azért elég bizarr egy sztori ez… 7/10

Izland természeti szépségei legendásak. Az útleírások tobzódnak a felfokozott jelzőkben, a “heves-jeges” sziget meglátogatása pedig bakancslistán van minden, magát valamire is tartó természetjárónál. A táj valóban lenyűgöző, vad, világvégi hangulatú, gyakorlatilag érintetlen táj, elképesztő színek, fények játszanak a hóval, jéggel, nyáron vastagon növő hangával és mohával borított meredélyeken, miközben itt-ott tavakból gőz gomolyog, vagy éppen tűzforró gejzír tör az égnek. Izland Európában van, repülővel vagy hajóval lehet oda eljutni, de egyáltalán nincs közel, s ott élni egyáltalán nem lehet könnyű: Izland mégis bezzeg-ország.  Annyian lakják, mint mondjuk Szegedet és Debrecent, mégis majdnem annyi Nobel-díjast adtak a világnak, mint mi. Egy sör 1500 forintnál kezdődik, viszont simán elzavarják miniszterelnöküket, ha annak neve egyáltalán felmerül egy korrupciótól bűzlő offshore-botrányban. Miközben az országhoz szinte közelebb van az Északi-sark, mint Koppenhága, ott található Európa legnagyobb banánültetvénye, de volt már az országnak bevallottan leszbikus miniszterelnöknője is (aki nem volt azonos az offshore-ozóssal).

Az izlandiak, bár skandinávok, egyáltalán nem “szögletesek”. Sőt, állítólag kifejezetten rendetlenek, lazák, humoruk morbid, kedvük nagy. Nyilván még igen nagy koncentrációban van jelen bennük a hódító, vad vikingek vére. Eme bevezető szavakban gyakorlatilag felsoroltam minden olyan jellegzetességet, mely Benedikt Erlingsson új filmjét, az Izlandi amazont ihlethették. A történet főhőse, egyben címszereplője egy negyvenkilenc éves nő, aki az érintetlenségében fantasztikus izlandi táj védelmében egyszemélyes háborút folytat a -szerinte- környezetszennyező, nemzetközi tulajdonú alumíniumkohó ellenében, akit szigorú konspirációban és inkognitóban még felelős politikusok is támogatnak, miközben itt-ott ukrán énekegyüttes fakad dalra a hangamezőben, és egy zseniális dob-harmonika-szuszafon trió játssza a kísérőzenét, személyesen, élőben.

Halla, az izlandi amazon amúgy kórusvezető karnagy, tehát foglalkozásából adódóan senki nem gondolná róla, hogy harcos környezetvédő terrorista. Van egy ikertestvére, Ása, aki jógaoktató és mindenféle ezotériában nyakig merülő spirituális lény, aki nem feltétlenül osztja testvére nézeteit, igaz, fogalma sincs arról, hogy az mivel foglalkozik szabadidejében. A két hölgyet Halldóra Geirharðsdóttir alakítja, irigylésre méltó fizikai kondícióban, amit a történet akciójeleneteiben (merthogy ilyen is lesz a filmben) meg is villant. Merthogy, nyilván lesz akciójelenet is egy olyan történetben, melynek főszereplője szakmányban robbantgat és egyéb, igen kreatív módon tesz tönkre nagyfeszültségű villanyvezetékeket, s akit ezért az izlandi rendőrség földi, vízi és légi egységei üldöznek amerikai műholdas és “valamilyen” izraeli támogatással. Ja, Izlandnak nincs hadserege. 🙂

Erlingsson filmje, ahogy a megelőző Lovak és emberek sem, nem vegytiszta műfaji film. Az a dokumentarizmust keverte lírával, itt viszont az ökológiai akció-thriller alműfaja (ha van egyáltalán ilyen) van megfűszerezve sajátos ízekkel. Rögtön a főszereplő karaktere például, aki semennyire nem tipikus akcióhős. Halla egy lassan középkorú, egyedülálló nő, aki egy vidám, tavaszi dalokat éneklő kórust vezényel, és még az sem jelent semmit, hogy lakása nappalijának falán, a főhelyen Gandhi és Mandela képe díszeleg, hiszen Gandhi köztudottan az erőszakmentesség apostolaként vonult be a történelembe, és Mandela elnök nevéhez is inkább béketeremtés eszméje kapcsolódik. Persze, Halla sem erőszakos, viszont azokra a gaz multikra haragszik, és ennek érvényt is szerez. Ennek megfelelően, története a nők érdekérvényesítésének különféle lehetséges módozatai iránt érdeklődők számára is nyújt, mintegy iránymutatást (bár azt azért vegyük figyelembe, hogy nincs mindenkinek belevaló ikertestvére). Érzelmes mellékszál az ukrajnai kislány örökbefogadása is, amely lazán kötődik Halla bonyolult családtörténetéhez, viszont egy olyan záróképet hoz a filmbe, amit szerintem sokáig nem felejtünk el – kár, hogy eközben igazán mégsem zárja le a történetet. Eközben a szerencsétlen sorsú spanyol (nyelvű) biciklis turista mindvégig idézőjelet képez az egész sztorinak és ellenpontozza annak fordulatait. Kifejezetten szórakoztató, ahogyan Erlingsoon beemeli a filmbe a remek és hangulatos kísérőzenét játszó zenészeket és énekeseket, akik az adott jelenet dramaturgiájába is belenyúlnak zenéjükkel, pontos és feszes ritmust adva annak, és tulajdonképpen az egész filmnek is. 8/10

Mivel tudom, hogy senki nem nézi 🙂 , ezért elmondom, hogy a Barátok közt című napi sorozat éppen most futó részeiben az egyik cselekményszál azt taglalja, hogy a sorozat egyik tinédzserkorú szereplője feltöltött az internetre magáról egy olyan videót, melyben arra kéri oldalának követőit, hogy licitáljanak a szüzességére, illetve annak elvesztésére. Hogy mi okból jutott a kis hölgy idáig, az jelen esetben lényegtelen, a hangsúly itt azon van, hogy már a kereskedelmi televíziók napi sorozatai is foglalkoznak azzal, hogy életünk rendes folyásába mennyire mélyen beleágyazódott a közösségi média, és egyáltalán, az elektronikus kommunikáció összes létező formája. Értelemszerűen, ennek meg kell jelennie a ma problémáira, konfliktusaira rávilágító filmekben is, mint ahogyan ez már meg is jelent egy csomó külföldi filmben, a Mátrixtól A nőig, és vissza.

A tinédzserkori problémák, a felnövés és a szexualitás ébredése pedig már egy külön címkét is kapott a filmművészetben, ezek az ún. coming of age filmek. Ezek közös jellemzője annyi nagyjából, hogy egy olyan történetet mesélnek el, melyben annak főszereplője hirtelen felnő, a sztori kezdetén látott cserfes, felelőtlen tiniből a végére -természetesen lelki, érzelmi értelemben- felnőtt lesz. Mindenesetre, valami olyan esemény történik vele, mely alapvetően meghatározza annak későbbi, a filmen már nem látható, elképzelt életét. Schwechtje Mihály -megannyi, eléggé érdekes és olykor komoly sikert is arató kisjátékfilmje után- bemutatkozó nagyjátékfilmjében, a beszédes Remélem legközelebb meg fogsz halni 🙂 -ban, igen, a végén szmájlival, e két imént említett filmtípus tulajdonképpen görcsmentes ütötte fel egy meglehetősen merész ötlettel, miszerint a történet főszereplője, a japán mangaképregények és animék iránti rajongása miatt (nyilván egy mangahősnőt utánozva) lila hajat viselő, tizedik osztályos Eszter (Herr Szilvia) bonyolult, erotikus viszonyba keveredik az interneten az iskolát otthagyó és családjával Londonba távozó volt angoltanárjával, Csababával (Polgár Csaba).

Közben Eszter éli a tizedik osztályosok (16-17 évesek?) mindennapos, mai életét, tombol a libidó és eközben mindenki rém érzékeny, a legkisebb félreértés, vagy nem várt elutasítás halálos bűnnek és szörnyű tragédiának tűnik – így a történet is jókora fordulatokat vesz abból a felütésből, amit az imént felvázoltam. A film majdnem teljes egészében Schwechtje igen ügyesen bonyolítja Eszter, valamint barátnői, rajongói, ellenségei és az ő, valamint ezek családjai közti szövevényes, valójában persze, teljesen átlagos történetét, azonban a tragikus vég, de főleg az azt követő, tanító jellegű “vörös farok” idegenül, szervetlenül fityeg rajta. Úgy van vége a filmnek, mint a közmondásos botnak, ami még lehetne egy ütős lezárás is, de nem az, hanem csak buta, didaktikus Stop.

Padlófék egy addig szépen, ügyesen pörgetett -bár kissé eminens- történeten, miközben egy csomó, ennél jóval izgalmasabb irányba el lehetett volna vinni a sztorit… Önmagában a fiatal tanárbácsi és a diáklány Lolita története is megérne egy önálló, ennél belemenősebb “misét”, de ha már ott tartunk, ahol, érdemes lenne tudni azt is, hogy Petinek, “a kis köcsögnek” (Vajda Kristóf) mi jött le mindabból, ami Eszterrel történt. Nem szerettem továbbá a filmben azt sem, hogy Schwechtje is a chates, SMS-es beszélgetésekre, tehát a filmvászon két oldalán, valamint benne a képben megjelenő szövegekre bízta a szereplők közti kommunikáció, valamint a cselekmény szervezésének nagy részét, beleértve a cím magyarázatát is. gyakran volt olyan érzésem, hogy az előttem ülők mobiltelefonját, vagy tabletjük, laptopjuk képernyőjét nézem, nem pedig a moziban ülök – ahogyan pedig ott ülök és filmet szeretnék nézni. Ezt a narratívát persze, nem Schwechtje találta fel, mondhatni divatos elem manapság, és valahol meg is értem, hogy amennyire a mai életet meghatározza az internetes kommunikáció, annyira kell ennek az erről szóló filmekben is megjelennie. Bár az azért látványosabb volt az én időmben, hogy amikor valakivel bajunk volt, ahhoz odamentünk, pofán vágtuk és ennyi, nem pedig komplett médiahadjáratot indítunk ellene digitális trükkökkel, marketinggel és a tömegkommunikációs trendek készségszintű használatával, mert ez utóbbi viszont nem látványos, mégha hatásosabb is. A szereplők amúgy ügyesen, nyilván hitelesen játszották kvázi önmagukat, és a film is egészen üde volt egészen az idegesítően lehangoló, katedraízű végkifejletig. Nyilván kell egy ilyen is, főleg, hogy a magyar filmben eddig még nem nagyon volt erre próbálkozás… Én azt mondom, hajrá (a mélységet, és valódi problémafelvetéseket pedig majd keresem máshol). 6/10

Jafar Panahi, aki Asghar Farhadin kívül jelenleg a legismertebb iráni filmes (pl. Ez nem egy film, Taxi Teherán), nem forgathat filmet, nem taníthat egyetemen és nem is publikálhat legálisan Iránban, sőt még az országot sem hagyhatja el. Már hosszú ideje csupán gerillamódszerekkel folytathatja hivatását, melynek produktumait barátok, tisztelők csempésznek ki Nyugatra, szinte titkosszolgálati módszerekkel. Az okai ennek viszonylag egyszerűek: Panahi nézetei egyáltalán nem egyeznek a ma hivatalos iráni politikával, a hivatalos vallási és kulturális irányvonallal. Ismerjük a sztorit. Figurája azonban mégis példamutató, hiszen ahogyan a szélnek sem lehet megtiltani, hogy fújjon, a folyónak sem, hogy folyjon, egy művészt sem lehet arra kényszeríteni, hogy ne alkosson. Panahi ráadásul nem alanyi költő, íróasztalfióknak (és egy feltételezett jövőnek) alkotó művész, hanem filmes. Filmet forgatni jóval bonyolultabb dolog, ha az ember el van hatóságilag tiltva ettől a tevékenységtől, hiszen egy filmhez stáb kell, színészek és színésznők, forgatási helyszínek, kamera, világítás, valamint sok-sok pénz. Panahi azonban nem sokat szarakodik ilyesmivel, ha kell, akár egy mobiltelefonnal is filmet készít.

Persze, filmjeitől ne is várjunk szemkápráztató látványzuhatagot, Panahi nem a szemnek, hanem inkább az agynak és a szívnek filmez. Munkái inkább afféle filmes publicisztikák, esszék, melyek nem sodró cselekményükkel, hanem az általuk felvetett gondolatokkal válnak izgalmassá – és mint tudjuk, félelmetes ellenséggé egy gondolkodás szabadságát sátáni mákonynak hívő rezsim szemében. Jelen filmje, a Három nő kérdésfelvetése már önmagában botránykő egy bigott iszlám rendszerben, hiszen azon túl, hogy a művészi alkotótevékenység létére kérdez rá, azt itt elsősorban a művészetet művelő nők szempontjából vizsgálja (vö: a női szabadságjogok helyzete az iszlám társadalmakban), ráadásul a helyi hagyományokhoz és hiedelmekhez mereven ragaszkodó, vidéki kisközösségek viszonyában.

A film sztorija egyszerű: a híres iráni színésznő egy nap videoüzenetet kap a mobiljára egy fiatal lánytól, akit magas pontszámmal felvettek a teheráni színművészeti egyetemre, hogy az öngyilkosságot követ el, mivel a távoli hegyek közti faluban élő családja nem engedi el az egyetemre, mert a falunak és a falu közösségének nincs szüksége komédiásokra. A színésznő (Behnaz Jafari) és férje, a rendező (Jafar Panahi) autóba ül és elutazik abba a kis hegyi faluba, ahonnan a lány az üzenetet küldte, hogy megtudja, mi történhetett… A faluba érve aztán a fővárosi, híres művészek szembetalálkoznak a földközelben élő egyszerű vidéki emberek rögvalóságával.

Panahi ezúttal is érdekes utazásra viszi az erre vállalkozókat. Jellemző, hogy e filmet is tulajdonképpen két helyszínen forgatta: saját autójában, illetve a messzi, azeri határ melletti hegyek között, távol a fővárostól egy eldugott faluban, ahol a helyiek nem is beszélik a hivatalos fárszit, csak a törököt. Szerepek sincsenek, mindenki saját magát alakítja, Jafari Jafarit, Panahi Panahit, az üzenetet küldő Marziyehet Marziyeh Rezaei és a falu lakói a falu lakóit (akik bájos elfogódottsággal és igyekezettel vettek részt a számukra nyilvánvalóan teljesen idegen kalandban, egy film forgatásában). Fogalmam sincs, valójában mennyire hitték el azokat a mondatokat, amiket a filmben elmondanak, hogy mennyire tükrözik azok saját gondolkodásukat, értékrendszerüket, mindenesetre, az a kép, amit általuk Panahi közöl, az -innen távolról- hitelesnek tűnik, és ezzel maga a kérdésfelvetés (tulajdonképpen folytathat-e egy nő művészi tevékenységet, a kívülálló helyiek szempontjából egy teljesen felesleges dolgot?) is érvényes. A kérdésre a válasz ott van a végefőcím előtti utolsó jelenetben – és borítékolom, hogy ezt sem fogja szeretni a teheráni főcenzor. Ne higgyük, hogy Panahi felesége és saját maga által főszerepelt, amatőr háttérrel leforgatott filmje csupán egy száraz, teoretikus dolgozat, mert Panahi önmagára vonatoztatott és a filmben ábrázolt szituációkat megjelenítő iróniája olykor elementárisan szórakoztató, a vidéki élet és a vidékiek bemutatása szeretettel teli. Velük nevetünk rajtuk és talán saját magunkon is. 7/10