asanisimasa

Ha valami, akkor a francia filmtörténet aztán tele van történelmi tárgyú filmekkel. Gazdag ország, gazdag történelemmel és gazdag kultúrával – mondhatjuk teljes joggal, hiszen nem nagy titok, hogy minden filmek legköltségesebbike a történelmi film, tekintve a hozzávaló korhű jelmezek, díszletek, valamint az élő erőforrás -lovak, emberek- nagy számát. Csak egy gazdag ország filmese vág bele ekkora projektbe, mely ráadásul még anyagi megtérüléssel sem kecsegtet feltétlenül, hiszen a forgalmazási adatok szerint, szerencsétlen esetben akkorát is lehet bukni az efféle nagyszabású filmekkel, mint az ólajtó. Ez tény. Amúgy, Franciaországnak gazdag a történelme is, van miből mesélniük és van mit feldolgozniuk, kultúrájuk pedig nemzeti büszkeségük kiemelt támogatott és fontos fundamentuma.

Arról nem szólva, hogy ama bizonyos francia forradalom, mely a gimnáziumi történelemtankönyvekből jól ismert módon egy bizonyos Bastille nevű büntetőintézmény felháborodott tömegek általi lerombolásával szökött szárba, minden további forradalmak, szabadságharcok és polgárjogi mozgalmak számára jelent példát és eszményt, a Liberté, egalité, fraternité! hármas jelszava pedig azóta is dobogtatja minden szabadságszerető ember szívét. A francia történelmi filmet ehhez képest a lobogó inges, kardozós, lóval ugratós romantikus történetek jelentik elsősorban, főleg a Dumas-testvérek ismert történetei óta. Ezeknek tényleg se szeri, se száma. A francia forradalom viszont viszonylag feldolgozatlan filmben (bár vannak erre is kísérletek), nyilván azért, mert nehéz azt a Napóleon hatalomra jutásával végződő,  alig tíz évnyi időszakot átfogni egyetlen sztoriban, annyi fordulat és annyi zűrzavar zajlott le közben, annyi külön-külön is igen jelentős karakter részvételével. Ez a mai írás tárgyát képező, igen sok pénzből készült produkció, az Egy ország, egy nép viszont éppen arra vállalkozik, hogy éppen ezt az irdatlan eszmei, indulati, valamint jogi és történelmi labirintust vázolja fel.

A film, ebből is fakadóan, talán soha nem is lesz népszerű. Annyira legalábbis biztosan nem, mint például bármelyik D’Artagnan-történet. Bár van benne egy elejétől a végéig végighúzódó cselekményszál, melyben Tata, az üvegfúvó mester (Olivier Gourmet), valamint lányának (Adele Haenel), és annak szerelmének (Gaspard Ulliel) forradalom alatt átélt megpróbáltatásait látjuk, Pierre Schöller nagyszabású, látványos képekben megálmodott rendezése érezhetően sokkal inkább koncentrál a forradalom “eszmetörténeti”, vagy ideológiai hullámvasútjának megjelenítésére, a valóban fontos személyiségek, mint Robespierre (Louis Garrel), Marat (Denis Lavant), Saint-Just (Niels Schneider) vagy a király, XVI. Lajos (Laurent Lafitte), illetve a tanulmányokból is ismert események emblematikus felsorolása mellett. Én talán történelmi esszéfilmnek mondanám ezt a kísérletet, ha muszáj címkét ragasztani rá, mert a jeleneteket tulajdonképpen összekötő cselekményszál mentén, annak drámaisága, s a benne megjelenő konfliktusok ellenére, igen szépen sikerült megragadni azt, hogy egy ilyen zavaros, kaotikus történelmi szituáció, mint a francia forradalom, és ennek analógiájára mindenféle forradalom, polgárháború és szabadságharc gondolatisága, mennyire nem fekete-fehér. Ennek megfelelően a film valójában egy szép, színes, történelmi képeskönyv, a szó jó, egyszersmind rossz értelmében. A forradalomról megmaradt, múlt századi, szögletes gimnáziumi emlékeink kapnak ugyan némi színt és árnyalatot, a híres személyiségek pedig arcot (ebben viszont Denis Lavant Marat-ja simán lejátszik mindenkit a színről). Érdekes gondolatmenete továbbá a filmnek a királyság szimbólumának viszonylag mélyebb értelmezése is, főleg a forradalom hangembereinek különböző felfogásait és véleményeit ütköztetve. A film ezen rétegei, bár nem mérhetők egy komolyabb történelmi tanulmány színvonalához, egy drága, kosztümös látványfilmet mégis meglepően intellektuálissá tesznek – egyben éppen attól fosztják meg, amiért ennek reménybeli közönsége jegyet vesz rá. 7/10

Mikor e sorokat írom, még talán fel sem csavarták a 2019-es Oscar-gála vörös szőnyegkígyóját, a bulvár-, és a filmes sajtó, illetve e kettő különféle ötvözetei az eredményeken pörögnek, hogy ez, meg az, hogy hú, meg hű. Például, hogy Lady Gaga és Bradley Cooper közös száma, mely a gálán is elhangzott, mennyire bensőségesre sikeredett… Nos, én tegnap este, még éppen a ceremónia előtt néztem meg az amúgy 8 darab Oscarra jelölt Csillag születik című filmet, Bradley Cooper rendezői bemutatkozását, Lady Gaga és Bradley főszereplésével, és egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy ennyire “jól muzsikálnak” együtt. Egymásba csusszantak, mint “két kicsi legó”, hogy a klasszikust idézzem, olyan erős kovalens kötés van köztük, hogy azt a bizonyos kémiát se hagyjam ki, hogy azt csak az nem veszi észre, aki vak, vagy érzéketlen troll.

Ez az erős érzelmi-, és energiakapcsolat a film erejének egyik legfőbb biztosítéka is. Ugyanis a sztori messze nem új, generációk hosszú sora látta már valamelyik verzióját, az 1937-es eredeti, amúgy szintén szépen, hét Oscar-jelöléssel megszórt Csillag születik óta. Mondhatni, banális. Adott egy pazar tehetségű, de kissé szégyellős vidéki lány, aki találkozik a nagy sztárral, szerelmesek lesznek, a vidéki kislány elindul szépen felfelé a sztárrá válás operettlépcsőjén, szerelme eközben mind mélyebbre hullik az alkohol és a drogok örvényében. A kislányból is nagy sztár lesz, miközben a pasas lassan botrányaival kiírja magát a szórakoztató bizniszből – de a szerelem még életben tartja. Egészen addig, míg egyszer azt nem érzi, hogy önpusztító életmódja saját karrierjét visszavonhatatlanul tönkretette és már szerelme töretlenül felfelé ívelő pályáját veszélyezteti. Döntése fatális és végleges. Első blikkre, egy ilyen sztoriban legfeljebb az X-faktor van benne, több nem. Azonban, hogy egy remake-et, ráadásul még csak nem is az elsőt, újra elismerések erdeje övezzen, abban azért kell lennie valami olyan plusznak, mely magasabbra helyezi azt a pillanatnyi örömök olcsó, de gyorsan elhasználódó, alsó polcos dömpingjénél.

Ez plusz részben a két sztár között létrejövő, és még tegnap is szépen működő, látványos összhang. Lady Gagát amúgy én eddig nem tartottam valami sokra, persze, nem is ismertem. Felkapott kis poppicsának hittem őt, aki elsősorban extrém frizuráival és ruhakölteményeivel próbál magának extra figyelmet generálni, van néhány slágere, például az az idegesítő gajdolás is – de ennyi. Csodálkoztam, hogy neves művész ismerőseim hogyan tülekedtek, hogy eljussanak pesti koncertjére, és hogy mennyire le voltak tőle nyűgözve… Amit azonban ebben a filmben nyújt, az engem is meggyőzött. Az egy dolog, hogy valóban hihetetlen muzikális a csaj, ráadásul tényleg nemcsak “tátika”, hanem valódi zenész, dalszerző (végül a nyolc jelölésből csak a “Swallow” című, többször elhangzó betétdal nyert Oscart: jó dal, annyi, amennyi kell egy ilyen filmbe – jó a többi zene is, szintén Lady Gaga -Willie Nelson fiával, Luka Nelsonnal közös- szerzeményei), de színésznőnek tán még ennél is tehetségesebb. Lady Gaga valódi, sokoldalú művész, nemcsak úgy néz ki.

Bradley Cooper ismert színész, de olyan igazán komoly, falhoz verő teljesítményt eddig nem láttunk tőle. E filmben sem látványos, amit játszik, de apró, kis nüanszokban mégis igen közel tudja hozni az alkoholista, lecsúszó rocksztár személyiségét, Lady Gagával való szerelmét pedig elhiszem az első pillanattól fogva. Az igazi meglepetés azonban az, hogy mennyire biztos kézzel vezényli le ezt a történetet rendezőként, sőt, rendezői bemutatkozásként! Ízléses, jó arányérzéket mutató, lendületes, ritmusos rendezést mutat be, mintha egy középkorú, rutinos musical-rendező ikszedik, jól eltalált munkája lenne. Csakhogy, ő közben még az egyik főszerepet is eljátszotta, ráadásul énekes, zenészszerepet! Én adtam volna szobort ezért a rendezésért és/vagy a főszerepért (jobban, mint az autotune-nel, keverőasztalon megrajzolt Maleknek). Egyszóval, számomra meglepetés ez a film, tetszett. 8/10

Az a helyzet, hogy engem már ezzel a hangulatos előzetessel behúzott ez a film. Feketén-fehéren, mint régen azok az igazi, nagy filmek. Finom, szinte áttetsző szaxofonkórus, lebegő, melankolikus jazz szól, lassú svenk balra. Egy szemlátomást nagyon szomorú, törékeny szőkeség énekel lengyelül: bende kokács puki zseje, ojojoj. Vagy ilyesmi (azóta már tudom, hogy ez lengyelül valójában úgy van, hogy Będę kochać póki żyję, łojojo, és jelenti, hogy Mindaddig szeretni foglak, amíg élek). Aztán montázs, látjuk, valami szerelmi történet, de vége a dalnak, s a zongorista alig észrevehetően bólint: Jó volt ez.

Persze, tudom, hogy 3 Oscar-nomináció, és már most 28 elnyert díj és 72 egyéb jelölés Pawel Pawlikowski új filmjének, de akkor is: milyen lesz ez a film, ha már az előzetese is szíven üt, s mit fogok, mit tudok róla mondani egy olyan, kvázi tökéletes előző film után, mint az Ida (10/10)? Nos, a Hidegháború egy tökéletes film az én szememben, minden pillanatában, hangjában, ízében és eresztékében pontosan annyi, amennyinek lennie kell és se nem több, se nem kevesebb. Pawlikowski saját családjában megesett történetek motívumaiból szőtte egybe ezt a fájdalmas love storyt, mely ezzel együtt számunkra, némileg fiatalabb magyarok számára is pontosan, átélhetően és hitelesen rajzolja meg azt a kelet-európai lelkiállapotot, ami a mai napig is százezreket, milliókat hajt arra, hogy elhagyja hazáját, szerelmét, családját pénzért, eszmékért, egyebekért, miközben ezzel saját maga gyilkosává is válik.

Wiktor (Tomasz Kot), amolyan lengyel Bartók Bélaként, kis stábjával járja a lengyel vidéket nem sokkal a háború után, autentikus lengyel és környékbeli más nemzetiségű népdalokat gyűjtve, tehetséges előadókat keresve. Később egy elhagyott vidéki, nemesi kúriában fiatal tehetségeknek művészeti iskolát alapít, melyben az immár kommunista Lengyelország népi kultúrájának eljövendő követeit, egy majdani Állami Népi Együttest képzik ki. Itt találkozik a tehetséges zeneszerző Zulával (Joanna Kulig), a hirtelenszőke lánnyal, aki bátorságával, bájos pimaszságával első látásra lenyűgözi a férfit. Közben a kommunizmus sötét árnya egyre jobban betakarja az országot, ám a szerelmesek örök hűséget esküdnek egymásnak az árvalányhajas, aranyló búzamezőben (lásd újra: Będę kochać póki żyję, łojojo). Ja, a film fekete-fehér.

Természetesen, Zula és Wiktor szerelme nem teljesedhet be (ki), nem véletlenül olyan fájdalmasan melankolikus a film előzetese. Miközben a pár szakmai sikereket arat, a történelem, a politika, tehát az ekkoriban kirobbanó hidegháború nem hagyja, hogy az ember boldog legyen, hogy szabadon szerethessen. A majd húsz évet átfogó történetben Zula és Wiktor tipikus sorsot él meg, egy országokon és politikai rendszereken keresztül húzódó, kínkeserves és fájdalmas, mély és szenvedélyes szerelmet, melyben mindkettejüket felemészti – szinte törvényszerűen.

A film nincs 90 perc. Pawlikowski saját magával is kíméletlen, hogy ilyen slankra húzza a sztorit, kvázi “saját gyermekét”, de legalábbis saját családi legendáriumát, viszont éppen ezzel lesz a film zseniálisan jó. Nincsen benne egyetlen felesleges pillanat sem. Viszont, ami benne maradt, az igen sűrű és pontos. Zula és Wiktor szerelme sistergősen szenvedélyes, egyben tökéletesen átélhető az a nyaktörő érzelmi hullámvasút, melyre kényszeríti őket a kor. Tökéletesen eltalált jelenetek jellemzik a környezetet: a párthű kollégák áskálódásait, a párt kéréseit visszautasíthatatlanul közlő magas elvtárs szemérmetlen arroganciája, egy régmúlt, hajdan valóban értékes kultúra pusztuló romjai, a szabad Nyugat kiélt dekadenciája és érzéketlen mohósága.

A Wiktort alakító Tomasz Kot mintha Boris Vian, vagy Jack Kerouac ismert regényeiből lépett volna át ebbe a filmbe. Szintén zenész, s szintén a szerelem és szabadság hajszolásába fúló érzékeny, romantikus férfi. Azonban ahogyan az Idában, e filmben is a nő a központi alak: Joanna Kulig ‘A’ lengyel nő. Egyszerre vad, kemény, lágy és édes, ártatlan és züllött, törékeny és hajlíthatatlanul önfejű. De mindig, minden állapotában és pillanatában elbűvölő. Nem csodálkoznék, ha rövidesen nagy, hollywoodi produkciókban láthatnánk (és csak remélni tudom, hogy jól és okosan fog választani a felkínált szerepek közül…). A film hangulatát alapvetően meghatározza a jazz, azonban ha végignézzük a szintén pazar soundtracket, rögtön látjuk, hogy a Hidegháború akár egy lengyel népzenei kaleidoszkópként is működik: bővelkedik látványos táncjelenetekben, és e tájékról fakadó izgalmas, érdekes, ismeretlen folkzenékben. A film fekete-fehér, mégis fantasztikusan látványos, gyönyörűséges képei felejthetetlenek. Ismerős környezetek, hangulatok, árnyak és fények, mégis különösek, egyediek. Nem is lehet színes. Elképzelhetetlen. A cselekmény egyszerű, egyenes, nem indul sehonnan és nem tart sehová. Olyan, mint kelet-európainak lenni, és éppen ez benne a nagyszerű. Kevés szóval, letisztult, végiggondolt eszköztárral mondja el ugyanazt, amit Pawlikowskinál tehetségtelenebb emberek könyveket írtak tele. Emellett merészel érzékenynek, sőt, romantikusnak is mutatkozni, nem lágyan, puhán, hanem érdesen, borostásan, férfiasan. Ez a film nagyon egyben van. Mestermű. 10/10

Amikor a konzervatív, jobboldali alsó-középosztály visszavág… Mint amikor enyhén kopott, de azért bőven benaftalinozott panofixbundás mamókák dobálják kutyakakival, csúnya szavakat kiabálva a raszta-tincseiket palesztinkendőkbe bugyolálva, békésen a fák kivágása ellen tiltakozó balos zöld fiatalokat. Mint amikor piros, Make America Great Again sapkás, foghíjas, hamburgertől-sörtől hájasra dagadt, büdös szájú “amerikai hazafiak” oktatják hazaszeretetre a szent földjeikért imádkozó öreg indiánokat. Mint amikor a szélsőjobbra tendáló, nemzeti-konzervatív kormány vezérkara körberajong egy nyíltan homoszexuális, a pedofíliát nyilatkozataiban támogató, sőt, kívánatosnak tartó, huszonéves krakélert, csakis azért, mert olyat is mond, ami egybevág az aktuális kormánystratégiával. Ilyen érzéseket kelt bennem a svéd Måns Månsson és Axel Petersén tavaly Berlinben bemutatkozott filmje, Az örökösnő.

A sztori egyszerű, mint a szög. Egy élemedett korú, a gravitációval való küzdelmet már egy ideje feladó svéd hölgy, aki az elmúlt jó néhány évtizedben a spanyol tengerparton tengette az életét, lakásról lakásra, farokról farokra, ahogy mondani szokás, kényszerűségből hazaköltözött a pusztuló, rothadó, fagyos Svédországba, hogy ott átvegye örökségét, amit 98 éves korában elhunyt apja hagyott rá. Az örökség egy 12 emeletes, lepukkant bérház, benne egy csomó, követhetetlen bérleti joggal ott lakó, többségében hátrányos helyzetű (bevándorlók, gyereküket egyedül nevelő anyák, stb.) lakóval, valamint a ház gondnokságát -elvileg- ellátó, lassú észjárású, gyakorlatilag néma öccsével, valamint annak alkoholista fiával. A nő hamar átlátja a helyzetet s gyorsan eladná a házat, azonban ezzel kiszúrna a bennlakókkal, de a saját rokonaival is – akik a saját eszközeikkel fel is lázadnak ellene. Azonban Nojet, az örökösnő felveszi a harcot…

Nem is azzal van nekem bajom, hogy a jogos tulajdonos hasznot akar húzni saját tulajdonából, mert az teljesen természetes. Ráadásul Nojet a történet elején normálisan, civilizált módon próbálja kezelni a helyzetet, és igazából csak akkor válik groteszkké küzdelme, amikor saját rokonai szembesítik a valósággal (meglehetősen brutális módon). Azzal nem tudok mit kezdeni, ahogyan a (negyven körüli) svéd alkotópáros azt láttatja. Eleve bizarr a film vizuális koncepciója. A 88 perces -tehát szerencsére nem túl hosszú- történet 90%-a szuperközeliben van felvéve, és nem igazán tudok más indokot találni arra, hogy ezeken a képeken nagy részben egy hetven körüli hölgy ráncait, megereszkedett testét, májfoltjait, fogköveit és véreres szeme fehérjét kell néznem, mint azt, hogy ezen a két fiatalember gúnyolódik. Né’má’a lottyadt vén spiné! – horkannak fel öblös Bloody Mary-s poharukból kretén kacajjal. Ez egyrészt megalázó minden erősen koros hölgyre nézve, másrészt részvétet és valahol tiszteletet ébreszt a szerepet alakító Léonore Ekstrand felé, hogy bevállalta azt, amit szerintem 1000 hasonló korú színésznőből 990 kapásból visszautasított volna. De ha művészi feladatként, kvázi utolsó, nagy kihívásként el is vállalták volna, ahogy Ekstrand is elvállalta, akkor sem érzem ennek már nem éppen nettül kinéző hölgy testének ilyen mikroszkopikus jellegű feltárásának indokoltságát, mivel ez az égadta világon nem támasztja alá a történetet semmivel. Két lépéssel távolabb lépve pont ugyanennyire látnánk groteszknek a karakterét, főleg, amilyen a történet végére lett.

Merthogy legyen Nojet harca bármennyire jogszerű, a történet felében, második harmadában egyértelműen fog látszani, hogy itt most ő az, akit ki kell nevetni – és győzelme sem lesz igazi, kiérdemelt győzelem, már amennyiben a végén ő győz… Főleg, amikor megismerjük támogatóinak, például apja démoni ügyvédjének, vagy a hölgynél évtizedekkel fiatalabb vevőaspiránsnak karaktereit. Az ügyvéd titokban Elvis Presley legnyálasabb utánérzéseit keresztezi a svéd tikktakk-dirrdurr technóval, mint zenei producer, a fiatal vevő pedig simán megdugja az eladót, néhány pohár bor után – ami azért minimum meghökkentő, tekintve a szituációt. A svéd rendezőpárosnak nyilvánvalóan voltak ötletei, egy-két jó is, azonban ami ebből született, az egy rossz film. Vizuálisan egyértelműen kellemetlen élmény, de üzenete sem egyértelmű. Az ellenfél ugyanis, a két rokon kivételével, jobbára arctalan, megszeppent massza. Egy gyenge ellenfél legyőzése pediglen nem győzelem, már a szó dramaturgiai értelmében. Mindeközben senki nem vitatja, hogy a jog szerint Nojetnek van igaza, ő szenved el súlyos sérelmeket… Nem értem én ezt az egészet (lásd még: első bekezdés). 3/10

Szarul állnak a dolgok ezúttal is. A családi történetek belga specialistája, Felix van Groeningen (lásd: Szarul állnak a dolgok, Alabama és Monroe, Szex, mámor, rock’n’roll) új filmjében Amerikába látogatott, de ott is csak családi drámát talált. A Csodálatos fiú egy apa áldozatos küzdelmét mutatja be fiáért, aki viszont a kábítószerekkel küzd legalább ugyanekkora intenzitással, és mint látni fogjuk, ugyanekkora sikerrel is. A filmben bemutatott történet valós, a szereplők saját nevükön szerepelnek, s a forgatókönyv az általuk megírt könyveken alapul. Az apa is megírta harcának történetét, és a fiú is. Ennyiből már sejthetjük, hogy a történet vége ezúttal nem lesz tragikus, de hogy szenvedés lesz benne bőven, azt szintén sejthetjük.

A fiú, Nic Sheff (Timothée Chalamet, a Szólíts neveden-ben feltűnt fiatal színész játssza rendkívül hitelesen) nem holmi spanglizgató, néha berúgó átlagtinédzser. Mire apu, David Sheff (Steve Carell – őt elsősorban komikusként tartják számon, de pl. a Foxcatcher drámai főszerepéért kapott Oscar-jelölést) észleli, hogy a fiúval valami gond van, addigra Nic gyakorlatilag már túl van szinte a teljes droguniverzumon: épp a kristályos metamfetaminon, a Breaking Badből elég alaposan megismert brutálkemény szintetikus cuccon pörög, amiből tudvalevőn, nem igazán van kiszállás. Ennek megfelelően az apa fiáért folytatott harcának kimenetele borítékolva van, David, mostani és volt családjának teljes támogatásával, teljes mellszélességgel beleáll a küzdelembe.

A filmnek ez a része egy rendkívül érzelmes, hosszas ölelésekben, könnyes és zavartan, idegesen elkapott pillantásokban gazdag melodráma, becsületes, odaadó és tényleg keményen küzdő apafigurával, támogató feleséggel (Abbie a Vészhelyzetből, azaz Maura Tierney), két szöszi cukisággal, mint testvérkékkel, kutyákkal, idilli villácskával, kerttel, medencével, egyszóval mindennel, amire normális ember vágyhat. Nekünk, nézőknek éreznünk kell, hogy mekkora hatalma van a kristálynak, hogy akit hatalmába kerít, az gond nélkül mond nemet, még akár erre az idillikus életre is. Érezzük is, de érezzük a rendező igyekezetét is, ahogyan ezt éreztetni akarja velünk. Ez nyilvánvalóan David Sheff könyve. A film ezen vonulata róla szól, és tényleg lenyűgöző, hogy mi mindent vállalt be fiáért, még akkor is, amikor a legtöbb férfi már feladta volna (az anyák azért tovább küzdenének). Mindazonáltal, ez az oldala a történetnek, bár hatásos, azért érezhetően kimódolt. És túl sok a hatásvadász zene, bár ez érvényes az egész filmre.

Érvényes a fiú sztorijára is, ami azért lényegesen erősebb, intenzívebb az apa könnyes küzdelménél. Nem az érzelmek intenzitása miatt, nem a drámaisága miatt, persze, ez is bőven benne van, hanem azért, mert valóban igen hitelesen mutatja be egy kemény drogfüggő hétköznapi, állandó hazudozásban, képmutatásban tobzódó életét, amit a külvilág lát belőle, de Chalamet kiváló színészi teljesítmények köszönhetően, érezzük talán azt is, ami belül játszódik le. Nic figurájában átélhető az a beszűkült, szinte lezombisodott lelkiállapot, amit egy drogos érezhet akkor, amikor nincs betépve, de átélhető az a semmihez sem hasonlítható eufória is, amit akkor él át, amikor beüt a cucc – és ami miatt egy nem drogos soha nem fog megérteni egy drogost. Illetve, ami miatt az apa sohasem győzhet ebben a harcban…

E két fonatú történet végén azért fityeg a “vörös farok”, mert a stáblista elején inzert tudatja velünk, hogy ma az Egyesült Államokban az 50 év alattiakat leginkább fenyegető halálok a drogtúladagolás. Íme a példa, hogy bár reménytelen, de azért küzdeni érdemes. Nic és David Sheff története, persze, nem a mai is aktív keménydrog-használókhoz szól, őket nem érdekli az, amit Nictől megtudhatnak, hiszen ők maguk is tudják, élik (még), viszont David példája talán lehet hatásos. Ennek érdekében a filmet rendező Felix von Groeningen mindent el is követett. Ha kiegyensúlyozottabb, realistább filmet csinált volna, akkor az ítészeknek talán jobban tetszene, viszont az üzenet tán kevésbé érne el az ún. célközönséghez. 7/10