asanisimasa

Ausztrália messze van, hozzánk képest tulajdonképpen a világ átellenes felén. Odalent, mondhatjuk, bár ha ezt angolul mondjuk (down under), akkor -állítólag- csúnyán fognak ránk nézni az odavalósiak, mivel ez a kifejezés értelemszerűen összecseng azzal a testtájunkkal, mellyel a WC-deszkát szoktuk illetni, alkalomadtán. Ha viszont csak azt nézzük, amiről ez a Veszett vidék című southern (a western ausztrál megfelelője) szól, az baromira közel is van: ismerős történet a világ bármely táján. Ismerős történet, hiszen az egyik legaljasabb emberi mocsokságról szól, arról, amikor bizonyos emberek kizárólag az erő, az agresszió és a hatalom útján vindikálják maguknak azt a jogot, hogy saját tulajdonuknak tekintsenek más embereket, embercsoportokat. A rabszolgaságot az ókor óta már számtalanszor eltörölték az emberiség történelmében, mégis előfordul mind a ma napig (hogy ne menjünk messzebb a jó kis magyar “csicskáztatásnál”…).

Ez a Warwick Thornton által rendezett történet valamikor a huszadik század első harmadában játszódik, valahol az ausztrál kontinens szemmel láthatóan is tikkasztóan forró belsejében, a sivatag közepén, ahol a barnára aszott, satnya bozótos jelenti a “zöld természetet”. Nem is értem, mit keres ezen az életre tökéletesen alkalmatlan területen ember, őslakos és telepes egyaránt – de valamit nyilván keres, mert néhányan azért élnek itt. Nyilván állatokat tenyésztenek. A történet egyik kulcsszereplője, nevezett Harry March (Ewen Leslie) valamilyen háború veteránja, tudjuk róla, hogy nem teljesen ép idegrendszerrel tért meg ide, az isten háta mögé az öldöklésből. Iszik mint a kefekötő, részegen pedig lövöldözik a Holdra. Vagy bele a pusztába (vö. pusztába kiáltott szó). A cselekmény egy pontján, egy közeli, városnak nem, inkább csak házcsoportnak mondható településen, a kocsma előtt némafilmet vetítenek egy kifeszített lepedőre. E két momentumból következtethetünk arra, hogy időben valamikor az első világháborút követő években járhatunk.

Kulcsmotívum, hogy a településnek nincs temploma, csak kocsmája (vö: rendszerint minden faluban van kocsma, de közvetlenül a templommal szemben). A településen Fletcher őrmester (Bryan Brown), valamint coltja a törvény, s ez a törvény a fehér ember törvénye. A történet valódi főszereplői az ausztrál bennszülöttek, akik érdekeit, életét értelemszerűen nem védi törvény. A fehér telepesek túlnyomó része nem is tekinti őket embernek, csupán két lábon járó állatnak, akik elvégzik a munkát és tört angolsággal köszönik meg a gazdának, ha nem veri meg őket érte, fizetség gyanánt. Vannak közöttük, akik beletörődve sorsukba, elfogadják nyomorúságukat. Vannak, akik eddig megmenekültek a rabszolgasorstól, és kint a végtelen bozótban rejtőzködnek, megölnek mindenkit, ki közelükbe merészkedik. És vannak néhányan, akik szerencséjükre jó lelkű telepesekhez kerültek, mint amilyen a mélyen vallásos Fred Smith (Sam Neill) is, aki magával egyenrangúnak tartja a bennszülötteket, munkájukat megbecsüli és azért fizetést ad. Sam (Hamilton Morris), a történet valódi főszereplője Frednél dolgozik, és sorsát alapvetően határozza meg az a tény, hogy Fred életfelfogása messze nem találkozik a fehér telepesek általános vélekedésével, egyben azzal, hogy a közeli településen nincsen templom, csupán egy kocsma.

Sam története egy színtiszta ballada, sorszerű, fatális fordulatokkal, idealista csúcsponttal és egy görög tragédia katarzisával, mely kíméletlenül nyomja arcunka a valóságot, az ausztrál nemzet múltját és tulajdonképpen jelenét is alapvetően meghatározó szégyenfoltját, azt, ahogyan a fehér telepesek bántak az aboriginál őslakossággal. Lehetne e történet általános érvényű is, hiszen a szintén angolszász eredetű telepesek hasonló körülmények és tragédiák során irtották ki gyakorlatilag a teljes észak-amerikai őslakosságot, ugyanezt tették a spanyolok Közép- és Dél-Amerikával, de ugyanezt tették a történelemben bármikor azok a népek, melyek behatolták más, szerintük alacsonyabb rendű népek élőhelyére azzal a céllal, hogy azt elvegyék tőlük és ennek érdekében akár azok kiirtására, vagy a leigázottak rabszolgasorba kényszerítésére is képesek voltak. Hogy aztán e történet mégsem lesz általános érvényű emberi jogi tabló, annak oka az, hogy a rendező pici, alig észrevehető engedményeket tett. A brutális Harry háborús veterán, állandóan részeg, idegrendszere zilált, ma azt mondanánk, poszttraumatikus stresszben szenved, így tette, ha nem is indokolható, de azt mégsem egy kvázi normális, beszámítható ember követte el. A vallásos Fred naiv és idealisztikus világa életképtelen ezen a vad, veszett vidéken, az, hogy a film végén épül fel a templom, inkább csak egy vicc, olyan, mint az a tűzoltó, aki akkor ér ki az égő házhoz, amikor annak már csak üszkös gerendái látszanak. Bár a film különösebben nem hosszú (egy óra ötven perc körüli), a viszonylag sovány, mégis túlzottan elnyújtott cselekmény és a sokszor indokolatlanul távolságtartó fényképezés miatt sokszor mégis vontatottnak tűnik, a narrációt drámaibbá, szuggesztívebbé tenni szándékozó flashbackek és flashforwardok (a cselekményben való előre-, illetve visszautalások) pedig szükségtelenek, megakasztják az önmagában azért elég erős történetfolyamot. Másfél órában és egyenes vonalú, lényegre törő, sűrű szövetű történetfolyamban, a színészi játékot jobban előtérbe engedő rendezéssel jobb lehetne ez a mozi – ami viszont így is megtekintésre ajánlott keserű, de igaz tanulsága, egzotikusnak tűnő, de mégis pont eléggé általános témája miatt. 7/10

Annyit mindenképpen el lehet mondani, hogy a Bűbájosok valóban bájosak, különösen Salma (Sabrina Ouazani). Bár ez nyilván ízlés kérdése, nyilván lesznek, akiknek az elragadó Lauren (Alice David) pillantásától dobban meg a szívük, vagy éppen Olivia (Charlotte Gabris) spontán bohókássága ragadja meg figyelmét. A kérdés viszont valójában itt az, hogy elegendő-e egy filmhez annyi, hogy három tök különböző karakterű, de egyöntetűen bájos csajt kell néznünk bő másfél órán át? Persze, még ez is véleményes, ugyanis nyilván vannak, akiknek ennyi is elég.

A nézők nagy többségének viszont nyilvánvalóan ennél több kell. E film alkotói –Saphia Azzeddine és François-Régis Jeanne– is szerettek volna mesélni valamiről, ez nyilvánvaló, csakhogy amiről mesélnek, az önmagában elég felszínes. Persze, ez is véleményes… Tíz emberből 6-7 nyilván mindent megtenne azért, hogy olyan közegbe kerülhessen, mint amiben Lauren, a wannabe divattervező tölti mindennapjait, haverok, buli, kokain, Párizs legmenőbb arcai, a divatvilág krémje. Lauren e társaság perifériáján tesz meg mindent, hogy beljebb kerüljön. Kemény munka, bárki bármit gondoljon róla. Intellektuális mélységeket és valódi, őszinte érzelmeket azonban itt nem találni. Salma már más tészta, egy külvárosi, igen színes középiskolában próbálja a diákság fejébe verni a XX. század történelmét, kiszorítva onnan az éppen futó celebeket és futballsztárokat. Olivia férjet keres, de igényei magasak: a leendőnek orvosnak kell lennie, V-nyakú pólót és karkötőt kell hordania, ráadásul még zsidó is legyen. van egy kiszemelt áldozat, ám az éppen az imént hajtott végre rajta végbéltükrözést… A három fő- és címszereplő egymás mostohatestvérei, akik nem találkoztak egymással korábban, s akik a történet konfliktusaként, egy 250 négyzetméteres, belvárosi luxuslakást örököltek általuk ismeretlen apjuk után.

Ebből nő ki a bonyodalom, amely nem süllyed mélyebbre a mai átlag-huszonévesek mindennapi problémáinál. A három különböző egyéniség, akik ráadásul három kultúrát is képvisel (arab zsidó, francia), hogyan tud megosztozni az örökségen (amit ráadásul az apjuk igazi családja rögtön meg is támadott)? Egy romantikus komédia műfajú dolgozatban természetesen a válasz adekvát, nem is történhetnek másként a dolgok, minthogy happy legyen az end. A felvetett kérdésekre egyszerű, kozmetikázott, idealisztikus válaszokat kapunk, melyek a valóságnak csak egy nagyon szerencsés körülmények között történő szeletkéjének felelnek meg, a valódi gondok e filmtől még megoldatlanok maradnak. Marad egy habkönnyű, bohókás kis filmecske, amely kissé szégyenlősen szól a társas kapcsolatok igazi értékeiről, az őszinteségről, a szolidaritásról, valamint kifigurázza a képmutatást, a személyes érdekek érvényesítése érdekében épített kapcsolatokat, a nyomulást, a karrierizmust – de amúgy semmi komoly. Bájosak a csajok. 6/10

Első blikkre amolyan szomorkásan romantikus, vidéki angol történetnek tűnik a Penelope Fitzgerald 1978-ban megjelent regényéből készült Könyvesbolt a tengerparton. Valódi mélysége, ereje a végkifejletben jut érvényre, melyet a könyv premierje óta eltelt negyven év tapasztalatai csak tovább mélyítenek – immár az írónő szándékaitól függetlenül, de az ő gondolatait mégis alátámasztva. A könyvet ugyan nem olvastam, de úgy érzem, Isabel Coixet adaptációja hitelesnek tekinthető. Az eredeti történethez valószínűleg nem tesz hozzá semmit, ami többletjelentés, amiből azonban a néző a saját korára, saját társadalmi és kulturális közegére asszociálhat, az csakis a film és az eredeti regény hitelességét és érvényességét támasztja alá.

A főhős egy fiatal, de lelkében erős háborús özvegy, Florence Green (Emily Mortimer), aki a kelet-angliai tengerpart mellett fekvő, isten háta mögötti kisvárosban, Hardboroughban nyit egy ócska, lerobbant épületben könyvesboltot, így teljesítve be tragikusan rövid házasságát (ui. a férjével egy londoni könyvesboltban ismerkedtek meg). A helyi, főként halászatból és más kétkezi munkából élő lakosság nem érti, mit keres ez a fiatal, független nő az ő kisvárosukban, ahol senki nem olvas, főleg nem könyveket, ráadásul a városban élő tekintélyes tábornok még nála is befolyásosabb feleségének (Patricia Clarkson) helyi érdekű terveit is veszélyeztetni látszik Florence kis boltja. A nő azonban karakán módon kiáll álmai megvalósítása mellett, és ebben támogatókat is talál a mogorva, embergyűlölő, de olvasni nagyon szerető öregúr (Bill Nighy) és a talpraesett, felvágott nyelvű, viszont olvasni nem igazán szerető kis Christine (Honor Kneafsey) személyében.

Látszólag tehát banális kis sztori ez: egy idegen kontra helyi bennfentesek csatározása a helyi szemétdomb “kincseiért”, de az, hogy ez a kincs a könyv, illetve annak kvázi beszerzési forrása, egy könyvesbolt birtoklása és értékelése, tehát a kultúra egy magasabb, intellektuális szintje, azzal maga a történet is szintet lép. Két komoly irodalmi klasszikus is szerepet kap a történetben. Ray Bradbury Fahrenheit 451 című utópiája, melynek címe ugyebár a papír (amiből a könyvek készülnek) gyulladáspontjára utal, önmagában hordozza a történetben végighúzódó, komor gondolatot, miszerint azzal, hogy az emberek nem olvasnak, azzal saját kultúrájuknak vetnek véget – Florence viszont éppen általa nyeri el az öreg embergyűlölő, de a kultúrát mindennél többre tartó Edmund Brundish barátságát, illetve e regény egyik legfontosabb motívuma jelenik meg e történet katartikus végkifejletében is. Nabokov a maga korában nagy botrányt okozó Lolitája (ráadásul annak legendás, mohazöld első kiadás formájában) viszont a könyv, mint médium erejét hivatott jelenteni – az a könyv, ami izgalmat, érdekességet kínál, az rögvest megtalálja az utat az olvasóhoz is. Florence tengerparti kis könyvesboltjában azonban csak a keserű vég felé vezető út kapuját jelenti.

Szép, komótos tempóban folyik a film cselekménye, ráérősen, ahogyan egy jó regényt szeretünk olvasni (már aki szeret még olvasni…). Közben remekül szórakozhatunk azokon a tipikus, körmönfont angol (igazi, vidéki angolsággal előadott) társalgási formulákon, melyekkel a történet szereplői savazzák egymást arcukra rögzült, udvarias mosollyal. Karcosan megrajzolt, találó karaktereket ismerünk meg, remek színészi teljesítmények által. Kifejezetten ügyes a Christine-t alakító Honor Kneafsey, a veterán Bill Nighy pedig egyenesen megrendítő alakítást nyújt. Az egyik fontos mellékfigura -Milo North BBC-tudósító (James Lance)- kiismerhetetlensége pedig kifejezetten meglepett.

Azt hiszem, az egyetemes emberi kultúra haláláról ilyen kellemdús, romantikus felhangokkal bíró, “csajos” történetet még nem láthattunk, de ha vesszük az adást, akkor a torkunkban még sokáig ott lesz az a keserű, fojtogató érzés, amit a film utolsó néhány perce okozott. Ez van most. 8/10

A XIX. század Angliájáról elsősorban Dickens írt szívszorító dolgokat, és hát Marx ma nem éppen divatos (bár szerintem mégsem kukába való) filozófiájának társadalmi megalapozottságát is Anglia népe szolgáltatta. Azok, akiknek volt mit tenni az asztalra, kevesebb témát szolgáltattak az élet fontos dolgait papírra vetőknek, és amit eredményeztek, azok kevésbé állták ki az idő próbáját. Viszont a vidéki abbey-k világáról legtöbbünknek azért vannak fogalmaink, hiszen Jane Austen, vagy a Brontë-nővérek méltán népszerű regényei, illetve azok változó színvonalú filmadaptációi ebben a körben játszódtak. Az élet ezekben sem tűnt egyszerűnek, de valahogy annyira élhetetlennek sem.

Érdekes, hogy a kor angol irodalmában mennyi híres nő szerepel, akik ráadásul egy sor híres nőalak történetét mesélték el, miközben az egész korszakot is egy nőről, ráadásul az angol birodalom gazdaságilag és politikailag egyik legfényesebb korszakát végigregnáló Viktória királynőről nevezték el. Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy a nők helyzete ekkor korántsem volt fényes. A női egyenjogúsági küzdelmek (lásd szüfrazsettek) nem véletlenül ebben a korban robbantak ki a férjeik melletti jámbor szolgálatteljesítésre kárhoztatott nők körében. Azonban a jellemző mégis az volt, hogy ezektől a korabeli lázadó nőktől legtöbbször még saját, a társadalmi konvenciókhoz mereven ragaszkodó nőtársaik is elzárkóztak (élükön Viktória királynővel). Vidéken még inkább rettegtek a lányok és asszonyok attól, hogy igényeket és jogokat formáljanak olyan dolgokra, melyek ma már -talán- természetesek. Az meglehetősen elképzelhetetlen volt egy yorkshire-i angol uradalomban, hogy egy ifjú feleség, felrúgva minden szabályt, jogot formáljon arra, hogy boldog legyen, horribile dictu, joga legyen szerelmesnek lenni – főleg, ha az őt megvásárló férje csupán egy kötelező kelléket lát benne, ami elengedhetetlen egy rendes, angol házban és egy rendes, angol gentleman életviteléhez.

Mégis egy ilyen vidéki úrhölgy a főszereplője a Lady Macbeth című drámának, aminek -talán meglepetésre- egy korabeli, XIX. századi orosz író, Nyikoláj Leszkov kisregénye szolgáltatja az alapot. A Kisvárosi Lady Macbeth, ugyanis ez Leszkov művének eredeti címe, népszerűnek mondható kis mű, több világhíres adaptációt ért már meg, például megfilmesítette Andrzej Wajda is, 1962-ben. Szinte folyamatosan játsszák színpadi verzióját is, szerte a világon. Sosztakovics operát írt belőle 1932-ben, amit Sztálin szinte azonnal betiltott – nyilván a sorsát maga kezébe vevő címszereplő autonómiára való törekvéseire lett dühös.

Shakespeare-nek tehát látszólag nem sok köze van a történethez, azon kívül, hogy legalább annyira véres. A mélyben, persze, rábukkanhatunk a párhuzamra és rögtön világos is lesz, hogy miért lett a történet címe az, ami. Shakespeare Macbethje a hatalom őrjítő természetét rajzolja körül, ahogyan ez a történet is. Itt adott egy kegyetlen, autoriter földesúr, aki -szerinte- tétova, teszetosza fiának szerez egy feleséget. Hatalmában áll. Az ifjú és szép Katherine (Florence Pugh) teszi a dolgát, amit ebben a korban egy feleségtől elvárnak, azonban a férje irtózik még a gondolattól is, hogy hozzáérjen feleségéhez, sőt, még rendszeresen meg is alázza azzal, hogy érezteti vele, hogy alacsonyabb rendűnek tartja – hatalmában áll. Hamarosan azonban ezt is megunja és hosszú időre magára hagyja az üres házban a nőt. A feleségként mellőzött és lenézett Katherine lassan beleőrül és saját kezébe veszi boldogulását. Bűnös szerelmi viszonyt kezd az új lovászfiúval, ami lázadás minden ellen, ami akkoriban elfogadható volt egy rendes házban élő feleségnek. Mint minden forradalom, azonban ez sem történhet meg vér nélkül, s Katherine ő maga is olyanná válik a harcban, mint ami ellen az elején lázadt.

Katherine története azonban sokkal sűrűbb, mint Shakespeare -amúgy önmagához képest igen egyszerű, de azért bőven áradó költői nyelven megírt- sztorija. A színházrendezőként már sokat próbált, de filmrendezőként most bemutatkozó William Oldroyd ráadásul még ezt a balladai töménységű mesét is teljesen minimalista értelmezésben tárja a nézők elé. A párbeszédek legtöbbször egymondatosak, sokszor csak elröffentett, odavetett, kiköpött szavak. A színészi játék teljesen visszafogott, mindenféle teatralitás nélküli. A jelenetek szinte csak képek, pontosan megkomponált, festményszerű beállítások, csak az látszik rajtuk, amiről az adott jelenet szól. Egyetlen felesleges díszletelem, egyetlen felesleges kellék, egyetlen felesleges gesztus nem látszik. Nincs zene és a zörejek is csak neszek. Őrjít a csend. Levegős, világos minden, semmi nem zavarja azt, hogy pontosan értsük, mi az, amit a rendező szándékai szerint éreznünk kell. Mivel a történet egyáltalán nincs túlbeszélve, ráadásul a film is relatíve rövid (89 perc), erre szükség is van. Viszont mégis pontosan értünk mindet így is, értjük Katherine tetteinek logikáját, vagy éppen annak hiányát, szenvedélyét, érzelmi indíttatását, és szinte tapinthatóan érzékeljük személyiségének torzulását. A brutális végkifejlet azonban még így is falhoz ver. Ritkán láthatóan pontos, erős mű ez, érezhetően jól átgondolt koncepcióval és ehhez méltó kivitelezésben. Érthetően soha nem lesz közönségsiker, mert az általa közvetített tanulság túl kegyetlen, túl őszinte és túl keserű. 8/10