asanisimasa

A filmből alig derül ki valami a Pentagon titkaiból, legalábbis semmi olyan, amit már ne mondtak volna el politikatörténészek és politológusok. Az amerikai kormányzatok, Trumantól Kennedyn át Nixonig (és aztán tovább, de ez a történet itt megáll) egytől egyig rendszeresen beavatkoztak idegen országok belügyeibe. Hol pénzzel, hol politikai, hol pedig katonai erővel. Jelen esetben Vietnamról van szó, ahol a “vörös kommunizmus ellen” harcoltak évtizedeken át amerikai ifjak, az amerikai adófizetők temérdek pénzén. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat arra vonatkozóan, hogy mit keresnek amerikai katonák abban a távoli, valójában érdektelen, szegény kis országban. Minden más ezzel kapcsolatos híresztelés az amerikai biztonság aláásásának minősült. Csakhogy, a hetvenes évek elejére már sok ezer amerikai családban volt alig húszéves hősi halott, aki valahol a vietnami dzsungelben lelte halálát, így a Fehér Ház propagandaosztályáról származó ideologikus indok egyre kevésbé vált elfogadhatóvá az amerikaiságukra amúgy mindig is rettentően büszke amerikaiak számára. A Pentagon (azaz az amerikai hadügyminisztérium) le is folytatott egy meglehetősen alapos vizsgálatot, mely döbbenetes összefüggésekre és még döbbenetes hiányosságokra, balfogásokra világított rá. A sok ezer oldalas írott anyag természetesen rögtön szigorúan titkos minősítést kapott, és a korabeli, amerikai kormányzati agyakba képzelve magunkat, még belegondolni is ijesztő, hogy mi történne az országban, ha mindez, amit a vizsgálat állít, kitudódna. Viszont, hogy ezt így elárulhattam e filmmel kapcsolatban, csakis azért van, mert bár e vizsgálat jelenti a (magyar) címbeli titkot, mely a Pentagonból származik, maga a film nem erről szól.

Viszont az is igaz, hogy a magyar forgalmazónak kellett valamit kezdenie az eredeti címmel (The Post), ami a magyar nézőknek így önmagában, nyilván nem sokat mond. A Pentagon titkai valójában a The Washington Post nevű, ma már tekintélyesnek számító, de a történet idején, 1971-ben még csak egy közepes amerikai napilapként ismert újságról szól. Pontosabban arról, hogyan lett szinte egy csapásra a közepes politikai, közéleti napilapból nagy, fontos és befolyásos országos médium. Tehát nem igazán kémtörténetről van szó, még csak nem is politikai thrillerről, inkább egy sajtó-, vagy médiatörténeti dokumentumdrámáról. A Steven Spielberg által rendezett, Liz Hannah és Josh Singer által írt film néhány nap hozzávetőleg hiteles történetét meséli el, amikor az éppen a tőzsdei bevezetésére készülő, ám nem éppen szárnyaló újság tulajdonosnője (Meryl Streep), aki a lapalapító nagyapja, valamint nemrégiben elhunyt férje után örökölte meg a tulajdonosi jogköröket, valamint az újság tapasztalt főszerkesztője (Tom Hanks) megszerzi a magyar címben említett Pentagon-jelentést, és megjelenteti azt, miután annak publikálásával egyszer már megpróbálkozott a Postnál lényegesen nagyobb pénzügyi és médiahatalommal bíró New York Times, ám ott még a cikket bírói határozattal -nemzetbiztonsági okokra hivatkozva- le tudta tiltatni az amerikai kormányzat. A bátor, sokak számára viszont őrültségnek tűnő tett azonban mára már sajtótörténet, aminek áttételesen fontos szerepe van abban is, hogy a későbbiekben a Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-ügyben is két Washington Post-os újságíró játszhasson kulcsszerepet.

Nyilvánvalóan, egy átlagnéző számára nem túlzottan izgalmas egy jórészt izzadt ingujjban írógépeket püfölő újságírókkal teli szerkesztőségben játszódó történet, melyben a “látványos akciók” kizárólag szavakban, sőt, tekintetekben zajlanak, ráadásul ma, Magyarországon a sajtó, illetve a sajtó szabadságának megítélése is erősen torzult. Nálunk ma az emberek nagy többsége sajtónak hiszi, ha lát egy kinyomtatott újságot, vagy egy oldalt az interneten és természetesen készpénznek fogadja el azt, ami ott olvas. Holott ezek a sajtóterméknek tűnő reklámkiadványok túlnyomó részben a kormány propagandáját öntik az állampolgárokra, miközben vagy az állampolgárok adóforintjaiból tartják fenn őket, vagy az állampolgárok adóforintjaiból felhizlalt kormányhű vállalkozókkal felvásároltatva hazudják azt, hogy ők bizony igazi, hiteles médiumok. A független (értsd: a kormánytól független) maradék magyar nyomtatott és elektronikus sajtó a kormányzati hatalom felől érkező orkánerejű pénzügyi, politikai és kommunikációs pofaszélben egyre jobban a háttérbe szorul, és tevékenysége (tisztelet a kevés kivételnek!) szinte kizárólag a kormányoldal felől érkező képtelen, abszurd vádakra való reakciókra szorítkozik, valódi, tényszerű és pontos újságírás helyett. Olyan felelős és bátor újságírás helyett, mint amit e film is bemutat, példának állít. Persze, ehhez a példamutatáshoz azért kell egy olyan erős szabadság-hagyományokkal bíró társadalom, mint az amerikai, és egy olyan, háta mögött valóban gránitszilárdságú Alkotmánnyal bíró igazságszolgáltató testület is, mint az amerikai Legfelsőbb Bíróság, mely simán kimondja, hogy: “Egy újságnak, egy médiumnak a népet kell szolgálnia, nem a mindenkori kormányt.”

Ráadásul, 1971-ben a Washington Postnak volt egy olyan tulajdonosa is, aki saját anyagi érdekeit, sőt, igen magas személyes kapcsolatait is kockáztatni merte csakis azért, hogy felnőjön egy olyan feladathoz, mely méltó az Alapító Atyák szelleméhez – Meryl Streep játszi könnyedséggel húzza elő feneketlen karaktertárából a kezdetben szétszórt, tépelődő, de a végére magát összekapó figurát, pont úgy, ahogyan a másik “bölény”, Tom Hanks is atombiztosan hozza a dörzsölt főszerk. karakterét. Az igazi telitalálat viszont a történet két kulcsszereplőjének kiválasztása. Érdekes, hogy mindketten -amúgy viccesen a témába is vágó tematikájú- tévésorozatok menő arcaiként váltak ismertté. A Pentagonból szivárogtató ügynököt a kém-témájú Foglalkozása: Amerikai-ból ismert Matthew Rhys, míg a Post ügyefogyott, ám a kellő pillanatokban mégis helyén lévő szívvel bíró oknyomozó újságíróját Bob Odenkirk alakítja, akit a szintén remek Better Call Saul hasonló karakterű címszerepében imádunk. Spielbergnek nem okoz gondot egy ilyen film megrendezése, kisujjában a szakma és látszik, hogy a téma is fontos számára. Bár tényleg csak szavak és tekintetek, de a film mégis izgalmas. Az is látszik, hogy az amerikaiak és más szabadsághoz szokott népek felismerik e film fontos üzenetét, tanúsítja ezt az Oscar-jelölések, 16 díj és 97 egyéb jelölés mellett. Nálunk nyilván visszhangtalanul tűnik majd el a süllyesztőbe – éppen ezért született e poszt is, hogy ez rajtam ne múljon. 8/10

A szinkronúszás alapvetően bizarr sportág, még úgy is, ahogyan azt ennek autentikus művelői, a hölgyek adják elő. Bár tagadhatatlan, abban azért férfiszemmel van néznivaló, ahogyan kecses lábikráikkal, ívelt vádlicskájukkal, kis talpacskáikkal kalimpálnak a víz felett, miközben jórészt egész testükkel a víz alatt küzdenek azért, hogy a víz feletti látvány tökéletesen látszódjon. Merthogy, avatatlan szemlélő számára az, ami a víz alatt történik, gyakorlatilag láthatatlan. Az biztos, hogy rengeteg munka van ebben a táncművészet felé kacsingató, koreografált sportágban, de én legfeljebb lappangó lábfétisizmusomnak áldoztam azon ritka alkalmakkor, amikor megnéztem a tévében egy ilyen sportközvetítést. Dehogy ezt férfiak is csinálják, az azért már bőven az abszurd kategóriája, márpedig itt éppen erről lesz szó.

Nem azt akarom mondani, hogy egy férfi képtelen elegáns, kifinomult, kecses mozdulatokra, hiszen minap írtam épp a balett-táncosokról – akik meg pont hogy, igaz, emberfeletti szenvedések árán 🙂 . De nem kell Nurejevig elmenni ahhoz, hogy bárki felidézhesse magában akár a legutóbbi olimpia egyes pillanatait, melyben férfiak teljesítettek szépen olyan sportágakban, melyekben éppen a mozdulat szépsége az egyik legfontosabb tényező (gondoljunk csak a szertornára, a toronyugrásra). Persze, a férfiak izomzata természetszerűleg kötöttebb, mint a nőké, ezért egy férfi mozgása is feszesebb, szögletesebb, mint egy nőé, még ha az a feszesség és szögletesség csak vaskos idézőjelek között értendő (lásd ismét Nurejev), de abban, gondolom, nincs vita, hogy egy negyvenes, ötvenes, ne adj isten, hatvanas átlagpasas mozgása csakis a legritkább véletlennek köszönhetően tekinthető egyáltalán említésre méltónak, már mozgásesztétikai értelemben. A Férfiak fecskében című angol romantikus sportkomédiában viszont negyvenes, ötvenes, sőt, hatvanas átlagférfiak a főszereplők, akik egy adott pillanatban jónak tűnő döntésüknek köszönhetően szinkronúszással próbálják gyógyítani kapuzárási pánikjukat, kiüresedett életüket, feleségük halálát, vagy éppen elkerülni az őket üldöző rendőrség figyelmét.

A történet főszereplői nem szégyellik közszemére tenni jobbára sportmentes életükből adódó gacsos lábaikat, girbegurba, sok évtizedes zárt cipőhasználattól megnyomorodott lábujjaikat, megereszkedő pocakjaikat, ellöttyedő izmaikat, horribile dictu, borotválatlan testüket. Hónaljkutya-hegyek, helló. Viszont hetente egyszer, csütörtökönként boldogok ebben a fura klubban. Oliver Parker egy olyan történetet mesél el róluk, amely alkalmas a nézők megkacagtatására, olykor megkönnyeztetésére, aminél jelenleg kevés dolog fontosabb ebben a mocskos, önző, cinikus és gonosz világban.

Persze, a narratíva hajaz picit egy a legendás Alul semmi sztorijára, meg aztán még egy csomó más sport/tánc témájú filmre, melyben egy (több) jelentéktelen, szürke átlagember olyan teljesítményt mutat be/ér el, amely méltó a világ elismerésére, ha csak 15 percre is. Ez a történet emellett azonban egy romantikus szerelmi történet is, mely arról szól, hogy egy unalmas kis könyvelő hogyan válik éppen akkor férfivá, amikor mások e tulajdonságukat éppen elveszteni szokták, és hogyan nyeri el újra az őt éppen elhagyni szándékozó felesége figyelmét és szerelmét, amellett, hogy végre nagykamasz fia is elismeréssel veregeti hátba az öreget. Túlzás nélkül mondom, hogy elképesztő teljesítményt nyújtanak a film főbb szerepeit alakító, többé-kevésbé ismert, remek angol színészek, mint például a Downton Abbey kimért modorú, kőkemény főkomornyikjaként megismert Jim Carter. Az egy dolog, hogy a legkisebb szégyenlősködés nélkül tárják világ szeme elé cseppet sem előnyös testi adottságaikat, de az, hogy e film kedvéért megtanultak -hozzávetőlegesen- szinkronban úszni, azért le a kalappal. Közben természetesen karaktereket is alkotnak. Mindenkinek van saját jelenete, amiket a főszereplő könyvelőt alakító Rob Brydon köt össze egymással, és amelyekből teljes, hús-vér figurákból álló, üdítően élet-igenlő, pozitív történetté áll össze ez a bizarr ötlet: szinkronúszás, férfiaknak. Ami amúgy valós dolog, a svéd férfi szinkronúszó-válogatott, mint regnáló világbajnok szerepel is a filmben, önmagát alakítva. Ez a történet tehát a valóság szüleménye, egyben bizonyosság arra nézve is, hogy a valóságnál nincs semmi szórakoztatóbb, megindítóbb és mulatságosabb (és ezúttal itt&most legyen elég ennyi). 8/10

Vannak olyan emberek, akiket valamilyen okból nem izgat fel különösebben az evés. Ha éhesek, esznek valamit, de sem időt, sem energiát nem szánnak arra, hogy többet foglalkozzanak ezzel annál, minthogy olcsó legyen és jóllakjanak vele. Vannak, akik képtelenek elszakadni attól a néhány otthon megszokott íztől és járjanak bármerre a világban, meg nem kóstolnának semmilyen tájjellegű kaját, inkább beülnek egy mekibe, vagy pizzahátba – és számukra ezzel ki is van pipálva az utazás kulinária című fejezete. Legfeljebb utálkoznak hazafelé egy jót, hogy azok a békazabáló franciák, meg a tésztaevő olaszok, na, és a kínaiak, azok mindent megesznek, ami mozog és ami nem mozog, azzal fűszereznek, de a jó magyar perkűttnél nincs is jobb (ami természetesen, mindezek ellenére is, egy kiváló étel)… Vannak aztán, akik mindenhol megkóstolnak mindent, de mindig kijelentik, hogy azért csak a hazai az igazi. Őket tekintjük -közfelkiáltással- a normális többségnek.

Vannak aztán, akik a hasukat mindennél előbbre tartják, és utazásaikból legjobban arra emlékeznek, hogy hol, mit ettek, de arra olyan részletességgel, mintha minden egyes étkezés egy-egy nagydoktori lenne; akik első útja a piacra vezet egy idegen városban, és mindenhol tudják, hogy hol van az az eldugott kisvendéglő, ahol olyan helyi specialitást kapni, amiről még az sem hallott, aki az adott városban él. Az ilyen emberek rajonganak a főzésért, a különféle konyhákért, az alapanyagok sokféleségéért. A kulinária egyik igen markáns, izgalmas területe a távol-keleti konyha, amely természetesen önmagában is több, egymástól élesen elkülönülő konyhauniverzum. Még az indiai konyhák is teljesen eltérő ízekkel, technikákkal dolgoznak, attól függően, hogy éppen földrajzilag hol találhatók, de ugyanígy nem beszélhetünk egységes kínai konyháról, hiszen van kantoni, szecsuáni és még vagy 4-5-6 másik. Természetesen a thai, a vietnami, vagy a khmer konyha is milliószor bonyolultabb és összetettebb annál, minthogy el lehetne őket intézni annyival, hogy “ragacsos rizs valami elviselhetetlenül csípős szósszal”. Van azonban -amúgy az elébb említett, de egyáltalán nem általánosan használt rizsen kívül- egy olyan távol-keleti étel, amely valamilyen formában egyaránt megtalálható a trópusi Indokínától gyakorlatilag az északi sarkkör felé nyújtózkodó japán Hokkaido szigetéig: ez a sok tésztával tálalt húsleves. Ha a thai “noodle soup-ról”, vagy tipikus helyi humorral szólva “asian breakfast-ről”, a vietnami (és most már gyakorlatilag budapestinek is tekinthető) pho-ról, vagy a japán ramenről hallunk, akkor pontosan erről van szó (még ha valójában millióféle különböző húslevest t is értünk ezalatt).

Ezt a tárgykört cizellálja a szingapúri Eric Khoo filmje, a Ramen Shop – Ízek a múltból is, méghozzá kulináris szempontból olyan igényességgel, hogy a film valójában egy igen durva, hardcore food-pornó. Megtekintése kizárólag előzetesen megtöltött gyomorral, de a kissé hosszúra nyúlt bevezetőben említett utolsó csoportba sorolható emberek számára kifejezetten ajánlott. Ínycsiklandozóan fényképezett millióféle szószok, levesek, pici-pici tálkákba szervírozott dipek, mindenféle gezemicék, trutymók, a még forrón remegő, hófehér rizs, aztán akkora töltött gőzgombócok, mint a fejem, és azok a húsok, remegő, szinte kocsonyásra főtt gusztusos oldalas, rákok, halak, az a buggyantott tojás a krémesen folyó sötét-sárgájával… Közben meg a történet szereplői nyelik, szürcsölik, ízlelgetve kortyolgatják ezeket a remek étkeket: szinte kéjes élvezettel táplálkoznak. Színtiszta pornó ez tehát, melynek célja az evés élvezetének minél teljesebb, naturalisztikusabb megjelenítése, s mint ilyet, kínszenvedés nézni ezt üres gyomorral a mozivásznon. Persze, ha számunkra az evés simán kipipálható egy dupla sajtburgerrel, akkor mindez akár dögunalom is lehet – én, mindenesetre, szóltam.

A film látványos részét tényleg egy speciális kínai-japán ramen, valamint a japán, a kínai és a szingapúri konyha különféle remekei képezik, de azért tisztességtelen lenne elhallgatni, hogy itt azért van egy meglehetősen érzelmes történet is a háttérben, mely mintegy a vázát képezi az imént jellemzett kulináris revünek. Maszato, a fiatal japán ramenséf, miután apja magányában halálba itta magát, annak hagyatékában furcsa leveleket, valamint egy -már régen meghalt- édesanyja által mandarin nyelven írt jegyzetfüzetet talál, amit japán lévén nem ért. Felkerekedik a messzi Szingapúrba, hogy édesanyja kínai származású rokonsága körében megtalálja a jegyzetfüzet titkát. Maszato története a japán melodrámáktól megszokott naiv, szinte gyermekien együgyű tisztasággal halad a történelmi és személyes tragédiák emlékének fájdalmas megbolygatásán keresztül a kereskedelmi televíziók családegyesítő showműsorainak “ál-katarzisát” idéző, művinek tűnő, didaktikus végkifejletig, amit azonban a szereplők, a rendezés és magának, az egész narratívának érzékelhető amatőr tisztasága, őszintesége és naiv bája mégis hitelessé tesz. A film emellett pompásan működik egy látványosan fényképezett kulináris road-movieként is, de emlékezni leginkább mégis azokra a gőzölögve remegő, gusztusos húsokra és arra a mennyeien kinéző ramen szinte érzéki élményére és az iránta támadt kínzó vágyra fogunk… 7/10

A szerencsétlenségére Benkő Dánielre megszólalásig hasonlító (lásd az első képen, Tilda Swintonnal) Luca Guadagnino “Vágy”-trilógiájának második darabja ez a film, egyben Romy Schneider és Alain Delon által fémjelzett 1969-es, francia Medence című kamara-thriller remake-je. Az első darab címe Szerelmes lettem, a harmadiké pedig Hívj a neveden. Az első film engem nem igazán győzött meg, a harmadikat viszont nem láttam, de valamiért nyilván jelölték idén 3 db. Oscarra is.

Ez a Vakító napfényben című film is szép kritikai- és fesztiválsikereket tudhat magáénak, ami azonban nem találkozott a közönség igényeivel: jobbára értetlen elutasítás a reakció (miközben Delonék fél évszázados filmje komoly közönségsiker volt annak idején és ma is “megáll a lábán”). Guadagnino nem másol, saját világába illeszti a tulajdonképpen ismert történetet, melyben -bár meghagyja a thriller-elemeket – inkább a szereplők között bonyolódó lelki “kötélpályák” kiélt és kielégületlen vágyak általi megfeszülésére koncentrál, azzal együtt, hogy egy másik mániájának, a kapitalista társadalom felső harmadának erkölcsi erodálását, érzelmi, mentális és empatikus nihiljét megörökítő attitűdjének is áldoz. Itt egy öregedő rocksztár (Tilda Swinton – Guadagnino kvázi “múzsája”), hajdani férje, az energikus menedzser (Ralph Fiennes), a nő új, fiatalabb pasija (Matthias Schoenaerts) és a menedzser elkényeztetett, szexre és odafigyelésre éhes, unatkozó lánya (Dakota Johnson) nyaralnak az olasz Pantelleria szigetén, egy elszigetelt, hangulatos villában – miközben a néhány kilométerre fekvő Tunézia felől folyamatosan érkeznek a migránsok.

Ízlés kérdése, hogy Swinton és Fiennes felveszi-e a versenyt Romy Schneider bájával és Delon sármjával. Szerintem e mai verzió szereposztása színészileg sokkal erősebb. Swinton kiégett, ráadásul tönkrement hangszálait megmentő operáció miatt a filmet jobbára némán, de legfeljebb csak suttogva végigjátszó énekesnője mindenképpen különleges, izgalmas jelenség. Az az érzelmi “kugli”, amit hajdani szerelmének megjelenése és mai szerelmének pillanatnyi szerelmi megingása között leng be, maradéktalanul lejön a vászonról/képernyőről. Ralph Fiennes kokón, extasyn és pián pörgő kapuzárási pánikos menedzsere szintén telitalálat, fesztelenül, lazán, de mégis elementáris energiákkal hozza a figurát. Nagyon jó a belgák rusztikus külsejű macsója is, akinek durván ácsolt, darabos macsósága itt csak a külsőség, Schoenaerts pazarul mutatja meg a masszív külső mögött rejtőzködő labilis személyiséget. És Dakota Johnson is hozza azt az izgalmas, feltárulkozásában is titokzatos kis vampot, akinek a film végi csalódott, dühös távozása teszi ki az igazi pontot Guadagnino verziójának végére. Egyértelmű, hogy nem maradunk a szigeten, hanem mi is csalódottan hagyjuk ott ezt az egész, nagy szabadságot.

Más kérdés, hogy a film abszolúte nem működik még annyira sem krimiként/thrillerként, mint Jacques Deray ’69-es eredeti filmje, viszont hangulata legalább annyira erős, aminek csak egyik összetevője az egzotikus dél-olasz, szigeti atmoszféra, illetve a történet hátterében zajló, és ma komoly aktuálpolitikai zűrzavart is okozó menekültválság. Talán még fontosabb a négy, majdnem egyenrangú főszereplő által feszesen meghúzott érzelmi háló, valamint annak izgalma, hogy tudjuk, hogy valaki kihullik belőle, tán még azt is, hogy ki lesz az – de mégsem vagyunk biztosak semmiben. Bele lehet heverni ebbe a filmbe, pont oda, a filmbeli medence mellé. 8/10

Úgy látom laikusként, ahogyan a tánc ezerféle művészetére alkalmam van olykor rácsodálkozni, a modern tánc, modern balett és a különféle mozgásszínházi irányzatok a könnyebbik utat járják. Egy szabad, kifejező eszközeiben kötetlen koreográfiában közérthetőbben lehet gondolatokat, érzelmeket megfogalmazni, történetet mesélni. A klasszikus balett ebből a szempontból sokkal keményebb műfaj, miközben szinte minden művészi, koreografált színpadi mozgásművészetnek az alapját képezi. Minden egyes mozdulata, gesztusa, eleme kőbe vésett, szigorúan meghatározott, improvizációnak helye nincs. A klasszikus balett erősen sarkítva, semmi másról nem szól, mint a tökéletesség szinte mániákus hajszolásáról, a hibátlan, perfekt mozdulat mágiájáról. Hogy valaki tökéletesen, légies könnyedséggel, de mégis feszes dinamikával, szinte angyali eleganciával legyen képes bemutatni egy előtte már ezrek által eltáncolt mozdulatot a színpadon, de úgy, hogy előadásával az új és eredeti élményével ajándékozza meg a közönségét, ahhoz józan ésszel felfoghatatlan mértékű áldozat meghozatala, rengeteg lemondás, fájdalom, vér, könny és veríték szükséges.

A Három tánc című egész estés dokumentumfilm a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balettet tanuló diákjainak három generációján, az I., V. és IX. évfolyamos Ulrich Marcell, Mezei Ábel és Kóbor Demeter történetén, kvázi portréján keresztül mutatja be az balettiskolába kerüléstől a klasszikus balett művészévé válásig vezető utat. A film rendezője Halász Glória, aki a Mi ez a cirkusz? és a Rupa butikja című filmeket is jegyzi, melyek közül az utóbbi elnyerte az ENSZ filmfesztiváljának fődíját az Egyesült Államokban.

Kicsit félve ültem be a film sajtóvetítésére, mivel nehezen tudtam elképzelni, hogy táncról, táncosokról kell néznem “beszélő fejeket”, akik arról beszélnek, milyen kutya kegyetlen dolog is ez, hogy mennyi szenvedéssel jár az, hogy valaki legalább a tanárjából kicsikarjon egy elismerő “Bravót” egy jól sikerült, csak a balett-termekben ismert francia kifejezéssel illetett mozdulatért. Szerencsére Halász Glória is úgy gondolta, hogy sokkal jobb megmutatni a dolgokat, mint beszéltetni róla embereket, így a film egyszerre lett látványos, olykor drámai, máskor mosolyra fakasztó és azt kell mondjam, majdhogynem katartikus. Ügyes zenei “tapétát” talált a képek mögé: jazzes dobszóló szól a jelenetek nagy része mögött, mely egyszerre ad szikár, szigorú ritmust a képekhez, melyeken jobbára táncot látunk, ami elképzelhetetlen ritmus nélkül, és idézi meg a közelmúlt egyik nagy hatású filmjét, a Whiplasht, mely tartalmában ugyanúgy a tökéletességről szól, mint saját filmje. Ott egy fanatikus tanár a metronómot is zavarba hozó, hibátlan ritmus lüktetése érdekében ment el a falig, sőt azon is túl, itt a hibátlan mozdulat eléréséért történik mindez.

Csak éppen amíg az amerikai film dramaturgiája a drámai hatás “kimaxolására” hajtott, addig Halász Glória a valóságot mutatja meg igen érzékletes, szép, költői képekben. Nem csak a szenvedést látjuk, de azt is, hogy milyen elszántság lakozik azokban, akik ezt a nehéz pályáját választják, látjuk a tanár szenvedélyes küzdelmét is, amit annak érdekében végez, hogy tanítványa minél jobb legyen. Látjuk azt a semmihez sem hasonlítható drukkot, amit egymásért éreznek a balettnövendékek, látjuk a szemükben a csodálatot, amikor jóval előrébb tartó idősebb társaik bemutatnak egy jól sikerült piruettet és azt a tiszteletet is, amit egy idős, nyolcvan éven túl is hibátlan tartású mester iránt éreznek. Látjuk otthon, a heverőn heverő tabletet, látjuk, hogy a tévében kalandfilm megy, miközben a tablet tulajdonosa az előszobatükör előtt gyakorolja a megfelelő kéztartást… Látunk igazi könnyeket, látunk talán brutálisnak is tűnő drillt, ahogyan a tanár szinte már erőszakosan nyomja bele a meztelen lábujjakat a parkettbe, hogy a kis növendék pontosan érezze a lábujjak és a talp helyes tartását, de látunk örömöt is, jókedvet és a megérdemelt sikert. És a végén halljuk azt az egyáltalán nem kecsegtető kezdőfizetést is, ami várja azt a frissen diplomázott balettművészt, aki több mint tíz év lemondással, szenvedéssel, kínnal és keservvel vált arra jogosulttá… 9/10

Michael Ende varázslatos, magával ragadó világát picit talán magyarázza, hogy apja a müncheni szecesszió néven ismert szürrealista festészeti irányzat egyik híres alakja volt. A papa -állítólag- lehetne még híresebb is, mint amennyire, ha nem pusztította volna el szinte teljes életművét egy bombázás a második világháború idején. Mindössze néhány festmény maradt fenn utána, ám életművét egy másik dimenzióban fia teljesítette be. Michael a XX. század egyik leghíresebb meseírója lett, akinek Momo című világhírű művéből még opera is született, Végtelen történet című regényének filmváltozatát viszont ő maga tagadta meg azzal, hogy túl giccses lett. A sors iróniája, hogy az ő műveit viszont a szigorú német irodalomkritika bélyegezte meg ugyanezzel, mármint, hogy giccs, ez azonban a közönséget vajmi kevéssé zavarta abban, hogy -az éppen megfelelő életkorban- falja csodálatos tájakon, mesés figurák közt kacskaringózó, mindig mély humánummal átitatott történeteit. (A Momót én 30 évesen olvastam először és imádtam, még filmforgatókönyvet is írtam belőle.)

A Gombos Jim és Lukács, a masiniszta Michael Ende első története, amit 12 kiadó utasított el, mire a tizenharmadik kiadta és rögvest híressé tette íróját. A történet egy árva kisfiúról szól (Ende tipikus főhőse), aki egy hajótörés után marcona kalózok mentenek ki a háborgó tengerből, s szándékaik szerint eladnak egy gonosz sárkánynak, jó pénzért. Pechükre és Jim szerencséjére, és mivel a kalózok sem szívesen találkoznak sárkányokkal, Jimet postai küldeményként adnak fel, amit azonban a postás rossz helyre, azaz a legjobb helyre, Gyöngyélet piciny szigetére kézbesíti, amelynek négy lakosa van: Háromnegyedtizenkettedik Alfonz, a kelekótya király, Feszes úr, a piperkőc közszolga, Mitmond néni, a mézédes modorú házinéni és Lukács, a markos masiniszta. A kis közösség azonnal befogadja a gyönyörű, fekete kisbabát és együtt nevelik. Jim, ahogy cseperedik, egyre jobban kötődik Lukácshoz, aki Emma nevű gőzmozdonyával rója a piciny sziget egyetlen vasútvonalát. Egy nap azonban a király úgy gondolja, hogy a sziget túlnépesedetté válik, és meg kell válni valakitől. Jim, Lukács és Emma megoldják a problémát és némi sértődöttséggel világgá mennek – és itt kezdődik el a történet, melyben Jim, és hő társai bejárják Kínát, a végtelen, kietlen sivatagot, a rettenetes vörös-fehér hegységet, hogy a végén kiszabadítsák a gonosz sárkány(tanítónő muhaha) fogságából a szép, kínai hercegnőt és a többi, rabságban tartott gyermeket.

A történet elsősorban (én úgy saccolom) az 5-10 éves korosztályhoz szól leginkább. Szó sincs itt még a Momóban felmerülő mély erkölcsi, etikai és filozófiai vonatkozásokról, de még a Végtelen utazás szürrealista road-movieja is túl félelmetes ehhez. Bájos, bumfordi karakterek a történet szereplői, még a gonoszak is, nincs sok félnivaló láttukon, a célközönség ezeknél rémségesebb alakokhoz szokott a mai modern és a régi, klasszikus mesékből. Felnőtt szemmel kicsit bárgyú, kicsit együgyű mese ez, minden túláradó jóság ellenére, kicsit poros, régimódi élmény. Szegény Bud Spencer például lemaradt Lukács megformálásáról, pedig neki aztán igazán jól állt volna ez a karakter (de Henning Baum is megteszi azért). De minden cuki amúgy. A filmet rendező Dennis Gansel sok műfajban kipróbálta már magát (pl. Napola – A Führer elit csapata, A hullám), de ezúttal is perfekt módon hozza a történet által igényelt minőséget. Gombos Jim úgy néz ki, mint bármelyik élőszereplős Disney-film, de azoknál talán több igazi(nak tűnő), szinte már túlcsorduló szeretet van benne, ám legalább annyi látványosság. A végén pedig a kötelező tűzijáték sem marad el, és tudjuk azt is, hogy azzal a 13 kalózzal sincs még minden rendben. 7/10