asanisimasa

Volt már egy Lucia, akinek látomásai voltak, 1476-ban született Narniban, Umbria tartományban. Nagyjából arrafelé, amerre e mai, filmbéli Luciának is megjelenik Szűz Mária. Ama régi Lucia folyamatosan beszélgetett Istennek szent anyjával, aki segítséget nyújtott neki bizonyos témákban, sőt, még egyéb szenteket is csatasorba állított, hogy a Lucia nyakába varrt bokros teendőkben segítségül legyenek… Ez a mai Lucia is szóba elegyedik Szűz Máriával, bár elsőre nehezen érti annak arámi akcentusát, rögvest migránsnak is nézi.

Gianni Zanasi Cannesban is díjazott filmje, a Lucia látomásai azonban éles rendőrkanyarral rögtön ki is farol a manapság rázósnak tekinthető migráns-témából, és Madonna a továbbiakban már ékes olasz nyelven szól a kezdetben egyre jobban összezavarodó, majd a történet végére azért mégis magára találó Luciához. Gondolhatnók ennyiből, hogy az olasz filmművészetben nagy hagyományokkal bíró, és az olasz katolicizmusban mélyen gyökerező vallásos történetek sora lett e filmmel hosszabb, azonban Zanasi alkotása sokkal inkább egy másik, esztétikai értelemben talán nívósabb irányzathoz, a mágikus realizmushoz köthető. Maga a történet veleje ugyanis meglehetősen földhözragadt. Lucia (Alba Rohrwacher) ugyanis földmérő, ráadásul minden földmérő között a legprecízebb, aki mindemellett egyáltalában nem hívő. Egyszerű, az élet, volt pasija és kamasz lánya által állított kihívásrengeteggel a tőle telhető legnagyobb becsülettel küzdő, hétköznapi, mai olasz lány. A Szűz Máriával való viszonya is tulajdonképpen mentes minden szakralitástól, olykor kifejezetten durva, veszekedős, sőt, ahogyan az egy normális embertől elvárható, Lucia a találkozás “szent” élményét ijesztő rémületként éli meg: azt hiszi, megőrült.

De erről szó sincs, és Szűz Mária sem traktálja annyi teendővel, mint középkori név- és sorstársát, mindössze annyit kér tőle, hogy építsen neki templomot, ott, ahol gátlástalan építkezési vállalkozók valami nagy, otromba stadiont, bevásárlóközpontot, vagy efféle más, “rettentően” fontos komplexumot kívánnak építeni – egy békés, lankás, idilli völgyben. E mai Lucia történetében Zanasi tehát -úgy tűnik- valamiféle keverékét próbálja megalkotni a környezetvédelemért küzdő kisember kontra lelketlen, haszonleső kapitalisták örök közhelyének és az olasz néplélekben mélyen gyökerező keresztény miszticizmusnak. Szerencsére ezt humorral teszi, hiszen ha komolyan gondolná, valószínűleg katasztrofális lenne az eredmény. Így azonban valami furcsa, frivol idézőjelbe kerül az egész sztori, ami helyenként szórakoztat, máskor viszont alkalmat ad arra, hogy csak legyintsünk a cselekmény logikájában tátongó lyukakra. Persze, Szűz Mária megjelenése már önmagában nem egy logikus történés…

Furcsa, zavarba ejtő film ez, aminek megfejtése nem túl nehéz, szimbolikája azonban kissé bizarr. Engem zavar is ez az egész látomásos vezérgondolat, nem igazán érzem, hogy feltétlenül ez kell ahhoz, hogy a gátlástalanul terjeszkedő kapitalizmus ellen, a környezetvédelem mellett tegyük le hitünk, viszont ha a keresztény miszticizmus modern megjelenéseinek esélyéről, vagy lehetőségeiről beszélünk, akkor Lucia magánéleti, valamint szakmai nehézségeit tárgyaló cselekményszálak lógnak ki a filmből, mondjuk azt: fagyott kutya lábaként. 5/10

Ha egy film, illetve alkotói a valóság feltárást, annak megmutatását tűzik ki célul, könnyen jöhet, akár a priori is, az ítélet, hogy arra meg ki kíváncsi? Főleg így van ez, ha nem valamiféle mögöttes gondolat, nem kritikai, vagy éppen elemző szemlélet áll eme alkotói attitűd mögött, hanem a filmesek talán éppen a hétköznapiságban, a tényleg mindenki számára érthető és megélt banalitásokban látják meg érdeklődésük tárgyát. Ennek fényében némileg meglepődve tapasztaltam, hogy Szilágyi Zsófia bemutatkozó nagyjátékfilmje, az Egy nap jóval a hivatalos magyarországi bemutatón túl, még mindig telt házzal megy (még ha egy pesti artmoziban is). Az érdeklődés nyilván szól a film hírének (igen jól sikerült a nemzetközi premier, hiszen a film megnyerte idén Cannesban a Kritikusok hetét), és az ezt követő jó kritikáknak is, de talán szól annak is, hogy  amagyar közönség normális része igenis kíváncsi arra, hogy dolgozzák fel a mai kortárs filmesek azt, amiben élünk.

Az Egy nap ráadásul nem tipikusan magyar élethelyzetre világít rá, milliószámra élnek így családok mindegyik fejlett társadalomban, sőt, mondhatni az ún. fejlett világban teljesen normálisnak tekinthető ez, amit e filmben láthatunk. A cselekmény egy tök átlagos értelmiségi család egy napját tárja a nézők elé, az anya (Szamosi Zsófia) szemszögéből. Apa (Füredi Leó – ez természetesen álnév, akik ismerik, tudják, kit takar valójában) ügyész, vagy ügyvéd, de igazából nem is lényeges a foglalkozása a történet szempontjából, pusztán annyit kell erről tudni, hogy ha dolgozik, akkor sokszor nagyon elfoglalt. Viszont a családi élet működtetéséből is kiveszi a részét, tehát nem az a tipikus “asszony, tedd a dógod!” típusú konzervatív figura: lelkiismerettel, férfiasan bumfordi gyengédséggel istápolja, eteti, fürdeti, öltözteti és altatja három gyermekét, mindenben segítve ebben párját, aki -úgy tűnik- szabadúszó olasztanár. A film játékidejének nagy részét e család életének bonyolult megtervezése, annak végrehajtása és logisztikája teszi ki a bölcsi, az óvoda, az iskola, a különórák (cselló, vívás, balett, stb.), valamint az otthon elromlott, csöpögő csap megjavítása, és segítőkészségével csak a dolgokat tovább bonyolító nagymama (Vándor Éva) kerülgetése között. Akik hasonló élethelyzetben élnek, vagy éltek, az első jelenettől kezdve rábólinthatnak, hogy ez bizony így megy, így ment nálunk is. Folyamatosan észben tartani és mindenben követni magunk és a három gyerek különböző, és sokszor váratlanul módosuló órarendjét, hogy mindegyik meg legyen etetve, fel legyen öltöztetve, lehetőleg a saját ruhájába, hogy mindenki időben odaérjen mindenhova, és onnan el is legyen szállítmányozva a következő helyre – idegölő, s bár sokszor humoros és szórakoztató, de alapvetően csak az ősz hajszálakat szaporító és a vérnyomást, vércukrot növelő “boldog évei” ezek az emberi létnek.

Szilágyi Zsófia ezt a banális élethelyzetet rendkívül nagy érzékenységgel, odafigyeléssel rendezte meg: egy percig sem merül fel bennünk, nézőkben, hogy nem egy valódi családot látunk (pedig a gyerekek nem testvérek, és a szülők sem egymás párjai a valóságban). A kattintásvadász internetes cukiságvideókat idéző viccesen bölcs és olykor már idegesítően infantilis gyerkőcpoénok és a mindennapos családi logisztika nettó thrillerje mellett azonban van a történetnek egy mélyebb, komorabb vonulata is. Szabolcs, a férj életében megjelent egy másik nő (Láng Annamária), akivel természetesen “soha, semmi nem történt”, Anna, a feleség képtelen kiverni fejéből a baljós gondolatokat. A történet valódi problematikája éppen az az előbb-utóbb őrjítővé váló tehetetlenség, hogy egész egyszerűen nincs alkalom arra, hogy beszéljenek egymással, hogy megbeszéljék a problémáikat úgy, hogy közben nem lóg valamelyikük fején valamelyik gyerek, hogy a másik éppen nem lázasodik be, hogy a nyelviskola éppen nem úgy változtatja meg az órabeosztást, hogy azzal mindent felborít, satöbbi, satöbbi. Annának és Szabolcsnak mindenre és mindenkire kiterjedő, gondoskodó figyelme csupán egymás irányában ütközik falakba, és úgy tűnik, ez mindkettejüket felőrli – a dolgok természetéből adódóan úgy, hogy közben látszólag nem fog történni semmi.

Ettől a gyomorszorító, rossz érzéstől eltekintve jó nézni e filmet, hiszen tele van megkapóan őszinte, intim jelenetekkel, vicces gyermeki beszólásokkal. Alapvetően egy szeretetben élő, majdnem ideálisan működő családot láthatunk és Szilágyi Zsófia rendezői bravúrja éppen az, hogy ebben a szinte langyos, cuki hétköznapiságban is meg tudja mutatni a mélyben rejtőző balsejtelmet, az emberi gyengeség örök és általános veszélyét. És néha igenis jó hátradőlve végignézni, mit is csinálunk tulajdonképpen mindennap… Talán segít jobban csinálni. 8/10

Oké, azt most engedjük el, hogy egy társadalomban az emberek élnek békésen egymás mellett, betartva a helyi polgári-, és büntetőtörvénykönyv, valamint a Szentírás és minden ezzel ekvivalens erkölcsi/etikai útmutató összes passzusát, mert ilyen társadalom nem létezik sehol e világon. Egy valódi, normálisnak tekinthető társadalomban az élet úgy zajlik, hogy például: élsz családoddal lakóházadban, amit véres verítékkel, CSOK-kal, vagy csókosan, hitelből vagy bárhogyan szereztél magadnak. Melletted viszont már épül a másik lakóház, a társadalom egy másik, amúgy veled mindenben egyenrangú tagjának. Ez zajjal jár, kosszal, zűrzavarral, de tudomásul veszed. Csupán azért szólsz a művezetőnek, hogy este hat után és hétvégén, amikor pihenésre, csendre vágysz, ha lehetséges, ne akkor flexeljék a zsaluzatot, vagy mi a tökömet, ne akkor véssék a vasbeton falba a villanyvezetékeket. A művezetőt, persze, hajtja a főnöke, hogy tartsa a határidőt, és tegnap is lelépett egy komplett brigád “osztrákba” fusizni, a cement is késett már megint – úgyhogy, kénytelen akkor dolgoztatni, amikor csak tud. Szólsz neki még egyszer. Jó, jó, de csak megy a fúrás. Szólsz még egyszer, már emeltebb hangon. Jó, jó. De csak fúrnak. Jön a k*rvanyád. A tied. Nem, a tied. Dühödben -ergo, jogos felháborodásodban- olyat csinálsz, amit egyébként sosem tennél: pofán locsolod a kerti slaggal. Erre ő véletlenül letöri a kocsid visszapillantóját. De aztán csend. Végre csend. Hétfő reggel: – Figyelj, a múltkor kicsit túltoltuk. – Ja, túl, bocsi. – Oké, te se haragudj. Ennyi a béke és a békés egymás mellett élés.

Persze, ha mondjuk kiszúrod, hogy az ipse mondjuk, roma/szoci/fideszes/ukránromántót, mert úgy néz ki, vagy úgy beszél, ha mondjuk ő kiszúrja, hogy te vagy éppen roma/szoci/fideszes/ukránromántót, vagy akár olyan mély magyar, mint a Marianna-árok, akkor kicsit nagyobb a zűr, de talán egy kicsit hosszabb ordítozással ezt a problémát is el lehet simítani. Vannak azonban a Földnek olyan zugai, ahol az egymás mellett élés konfliktusai olyan régen erednek, hogy arra nekünk szinte még szavunk sincs, ráadásul ha az egyik előhúz jogos igényeire egy 3 ezer éves aduászt, a másik egy 4 ezer évessel tromfolja azt. Mondjuk, az ún. Szentföld.

Ziad Doueiri tavalyi alkotása, A sértés az első film Libanonból, amit Oscar-díjra jelöltek. Libanon földrajzilag, de kulturálisan, etnikailag és vallási értelemben is nyugodtan tekinthető a Szentföld részének. Keresztény és muszlim arabok, valamint jelentős számú szír és palesztin menekült él ebben az országban, igen törékeny békében, melyet a vallási különbözőségek (siita<->szunnita iszlám <->keresztények) mellett a zűrzavaros közös történelem folyamán elszenvedett szörnyűségek fel nem dolgozható emlékei tesznek instabillá. A film sztorijában egy libanoni keresztény autószerelő és egy palesztin származású építésvezető keveredik hasonló konfliktusba, mint amit e cikk elején vázoltam. Csakhogy ez a konfliktus Libanonban hamar casus bellivé eszkalálódik, és egy sima ordítozás, vagy neadjisten, pofonváltás helyett hamar polgárháborús helyzet kirobbanása fenyeget. A banális, tényleg piszlicsáré sértés, amit az egyik a másik fejéhez vágott a vita hevében, olyan sebet tépett fel, mely alatt egy egész nemzet fel nem dolgozott traumája lappang. A két, innen nézve felfuvalkodott kakasnak tűnő férfi macsó veszekedésének elfajulásában, persze, egy csomó külső tényező is közrejátszott, politikusok cinikus, lázító lózungjai, ambiciózus ügyvédek rafinált machinációi benzinként hatnak a bejrúti utcák mélyén rejtőző kiolthatatlan szikrákra.

Doueiri bölcsen, de minden idealizmus nélkül, a történet egy pontján ketté is választja a konfliktust kirobbantó két férfit, és magát, a közben nagyra növő etnikai/vallási balhét, és hitet tesz a kellemetlen, de elkerülhetetlen békekötés mellett. “Senki sem sajátíthatja ki magának az áldozat szenvedését!”- mondatja a film csúcspontján egyik szereplővel, érzékeltetve, hogy egy háborús veszéllyel fenyegető konfliktusban csakis áldozatok vannak, sérelmei, ún. “igazsága” mindenkinek van. A sértés ebből a szempontból tanítani való, közérthető, egyben vitán felül érvényes film a bármilyen okból létrejött konfliktusok kezeléséhez és talán megoldásához, egyben kompakt magyarázat, hogy mi a fene is zajlik ott (itt, amott és bárhol). Remek, mélyen átélt színészi alakítások jellemzik ezt a műfajilag tulajdonképpen tiszta bírósági drámának tekinthető filmet, amit tényleg meg kellene nézni mindenkinek. 10/10

Bár a híradások a mai nap is tele vannak az ukrajnai helyzettel, nem árt talán röviden áttekinteni, mi is zajlik itt a szomszédban. 1991-ben Ukrajna magas részvételű népszavazáson elsöprő többséggel nyilvánította ki Szovjetuniótól való elszakadását. Ukrajna azonban a kiválást követően sem tekinthető etnikailag egységesnek, ugyanis jelentős számú lengyel, magyar, román, orosz és még jó néhány más nemzetiség él itt az ukránokon kívül. Ez nagyjából ugyanennyi, igen komoly konfliktusforrást is jelent egyben, melyet azonban egészen 2014-ig többé-kevésbé kezelni tudta az ország zűrös politikai és gazdasági helyzetének megoldásával és rendbetételével megbízott mindenkori ukrán kormány, amikor is határozott orosz biztatásra, a kelet-ukrajnai Donyec-medence oroszbarát és ukrán-ellenes, etnikailag többségében orosznak tekinthető Donbasz terület (Luhanszkkal együtt) kikiáltotta a Donyecki népköztársaságot, egyben kinyilvánította az elszakadását Ukrajnától. Az ún. donbaszi háború 2014 óta zajlik. A mai nap is.

Ez a konfliktus részben nemzeti, részben pedig gazdasági alapú. Bár az ukrán és az orosz nyelvében, vallásban, kultúrában is rokon népek, ettől még bőven gyűlölik egymást. A gazdasági okok az egyszerűbbek: a Donbasz bányászvidék, ám -amellett, hogy világviszonylatban is csökken az ásványi szén felhasználása- a bányák mára technológiailag elavultak, ráadásul a világon a legveszélyesebbek közé tartoznak. Ennek egyenes következménye a térség lakóinak elszegényedése, miközben Ukrajna nyugati része a nyugati gazdasági segítségnek és a Világbanknak köszönhetően, úgy, ahogy, de áll a lábán. Az indokok természetesen külső szemmel nézve nevetségesek, de belülről halálosan komolyak. A helyzet mégis jobban hasonlít egy polgárháborúra, annak minden testvérgyilkos rohadtságával, mint “normális”, nemzetek közötti fegyveres faszméricskélésre. A rendkívül érdekes életpályát futó belorusz/ukrán Sergey Loznitsa (alkalmazott matematikusként végzett, majd a kijevi Kibernetikai Intézetben kutatta a mesterséges intelligenciát, de dolgozott japán tolmácsként is, miközben elvégezte a moszkvai Filmakadémiát is és rengeteg dokumentumfilmet rendezett 2010-es első nagyjátékfilmjéig, mely az Sasztye moje/Én örömöm címmel egyből Arany Pálma jelölésig jutott) által elmesélt Donyeci történetek afféle háborús kaleidoszkóp a fent említett események kapcsán.

Ez a film “csupán” az Un Certain Regard-szekció rendezői díját nyerte el idén, Cannesban, ettől függetlenül rendkívül erős film. Bár tulajdonképpen egy történetfragmentumokból szépen egybesimított szkeccsfilmről beszélünk, mégis ijesztően valóságos, szinte tapintható, átélhető képet kapunk arról, milyen egy polgárháborúban élni. Megtapasztalhatjuk például milyen élmény ukránként belépni a hangzatos Novorosszija néven is becézett Donyecki Népköztársaságba, mert ott lakunk, egy olyan határátkelőn, ahol egyenként 120 kilós, marcona martalócok ujja játszik a Kalasnyikov ravaszán, miközben egy Brünhilda méretű, smirglisimaságú altban ugató őrmesternő vetkőztet meztelenre a szemlátomást mínusz 10-20 fokos hidegben. De lehetünk ugyanitt oroszul egy szót sem tudó német újságíró is, aki ezekbe a vodkával bőven áztatta agyakba táplált (orosz) propaganda szerint még mindig fasiszta. Fasiszta amúgy itt mindenki, aki nem orosz. Fasiszta, tehát elpusztítandó ellenség (még akkor is, ha itt született a szomszéd házban és mellettem ült a padban, az elemiben). Lásd még: Ezen az autópályán mindenki hülye, hogy szembe jön a forgalommal?!

Loznitsa számára alapélmény a háború (második, 2012-es -igen remek- Ködben című filmje is háborús történet), és alapeszköz a dokumentumfilm. Ennek megfelelően ez a mai háborús történetfolyam is dokumentarista eszközökkel dolgozik, miközben azonban kis csavarral műfaja inkább mockumentary, azaz ál-dokumentumfilm. A kerettörténetben mindenképpen, hiszen az egy háborús film forgatását meséli el, olyan végkifejlettel, amit korábban már sok filmes alkotó el merészelt követni, ha úgy ítélték meg, hogy filmjük túl rázósra sikeredett igazság-kimondás szempontjából. Ez a fiktív keret azonban semmi esetre sem a valóság elkenését, netán manipulálását segíti, sokkal inkább a valódi mondanivalót emeli ki, mely szerint a háború indokai valójában mindig hazug, manipulált, önző indokok. Ez a háború (de nyilván minden háború) ugyanis annyira abszurd, annyira képtelen és annyira morbid, hogyha azt a maga véres és brutális valójában tárná háború-szűz nézők elé, akkor azok esetleg nem hinnék el azt, amit látnak. Ezzel a dupla csavarral azonban filmszerűvé, tehát hatásossá válik a valóság. A valóság naturalista ábrázolását látva elfordítjuk a fejünk, míg a filmen látott brutalitást nézzük, hiszen az filmen van. Egy húgyszagú, homályos tekintetű koldust látva az utcasarkon elfordítjuk a fejünk, miközben a filmen látott koldusért könnyeket hullajtunk. Ugyanez akkor, amikor zsigeri indulatokat látunk a filmvásznon egy utcasarki lincselés alkalmával – és most gondoljunk arra, hogy ki vagyunk bilincselve ide, az utcasarokra, lakásunktól egy köpésre, mert nincs rajtunk sapka, és az arcunktól 1 centiméterre, miközben folyamatosan öklöz és rugdal, vérben forgó szemekkel, hagyma-, kolbász-, olcsó vodka- és szuvas fog-szagú lehelettel ordítja belénk az egyre csak növekvő sapkás tömeg a dühét. És nem tudunk sem elfutni, de még visszaütni sem, hogy legyen vége az egésznek hamarabb… Persze, az, amit a vásznon látunk, még ettől az fikciós idézőjeltől, ettől a nyilvánvalóan megrendezett kerettől még nem lesz hiteltelen, Loznitsa remek rendezésében legalábbis semmiképpen nem. A film tényleg egy döbbenetesen valósághű trip oda, ahová semmiképpen nem kellene kerülnünk és amit nem kellene átélnünk. 10/10