asanisimasa

Ami a svédeknek az élet napos oldala, az nekünk az elérhetetlen mennyország. Anyagi értelemben, természetesen, mondanám némi blaszfémiával. Na de, mi újság azzal a jó kis öngyilkossági rátával, azzal a jó kis depresszióval, amiben a legenda szerint szintén olyan jól teljesítenek az északi bezzeg-ország polgárai, mint mi, szintén a legenda szerint? Milyen a társadalmi méretekben értett lelki közérzet ott, ahol nem gond a hóvégi élelmezés, sőt, ahol tombol az egészség, a jólét és a jóllakottság? Valami effélébe pancsol bele az utóbbi évek legnagyobb svéd közönségsikere, Az élet napos oldala, mely a hírek szerint még a legutóbbi Star Wars-epizódot is lenyomta a mozipénztáraknál. Több mint egy millióan látták a svéd mozikban, ami magyar viszonyokra átültetve, nagyjából azt jelenti, mintha egy magyar mozifilmet ugyanennyien, egy millióan néznének meg (a két ország nagyjából ugyanannyi lakossal büszkélkedhet – azonban egy magyar film forgalmazója már az egekig ugrál örömében, ha filmjét megnézi két-háromszázezer néző…).

Úgy tűnik tehát, hogy nagyon betalált a hűvös svédeknek Felix Herngren és Måns Herngren romantikus komédiája, mely egyetlen pillanatában sem hordoz semmit abból a jó néhány jellegzetes svéd sztereotípiából, amit a svéd filmművészet jeles alkotásaiból korábban megszokhattunk. Például, szinte végig süt a nap. Annyira, hogy a film nyitójelenetében a történet egyik -még svéd viszonylatban is tehetősnek számító- házaspárjának férfitagja egyenesen Ausztriából importált hóágyúval próbál valamilyen karácsonyi hangulatot teremteni villája köré, karácsonykor. A hangsúly azonban vele kapcsolatban azon van, hogy az illető a gazdagságát milyen dolgokra pazarolja, és szó sincs arról, hogy mekkora áldozatokra képes hősies apa ő…

Herngrenék jókat mosolyognak magukon, már társadalom-kritikusan, és úgy tűnik, ezt a közönség is veszi. Mosolyognak és nem mutogatnak, nem vádaskodnak, talán ez is a siker titka. Mindenesetre, pontosan mutatnak rá a jóléti társadalmak által az emberi lelkekben okozott néhány jellegzetes fonákságára. Annál is inkább érdekes ez, mivel maga a sztori nagy vonalakban, hangvételében, de még témájában is erősen emlékeztet a nálunk az RTL Klubon futott Válótársak című szériára. De ami azon hiteltelen (az általánosnak ábrázolt jólét), az itt, ebben a svéd moziban tök természetes. De a karakterek, a konfliktusok, a cselekmény irányultsága mind dettó ugyanaz – ez a film is egy sikeres tévésorozat alapján készült, afféle “sűrítményként”.

Itt is három pár áll a középpontban, akik közül csak az egyik válik, de a másik kettőnél sem oké a “bicikli futása”. Egyik pár férfitagja gazdag, meggyőződéses kapitalista, de van egy rendkívül sznob, kivagyi felesége és egy őskommunista apja. A másik pár hímje átlagpolgár, de túlontúl kiszámítható, házias, unalmas, akinek felesége mér vágyik a tűzre a kalandra – le is lép egy kizárólag extrém sportokban és túlélőtúrákban gondolkozni képes vademberrel. A harmadik szintén középosztálybeli pár, nekik “csak annyi” a bajuk, hogy a férj spermái alkalmatlanok gyermeknemzésre… Hármójuk sorsa aztán a forgatókönyvírói találékonyságnak köszönhetően összefonódnak, hogy aztán több gubanc, szertefoszlás, és tű fokán átbújás után -nagyjából- a dolgok visszatérjenek a helyes mederbe.

Ha nem várunk bergmani mélységű jellemábrázolást, nem vágyunk a hűvös, szürke skandináv krimik vérfagyasztó, nyomasztó atmoszférájára, ellenben van egy röpke, könnyeden eltöltendő két óránk, amit egy légkondicionált moziban töltenénk el, akkor ez a kis film jó opció lehet erre. Nem történik semmi különös, nincs szó forradalomról, vagy nagy leleplezésről, a film csupán szórakoztatni akar és ezt szolidan, értelmesen meg is teszi az ABBA, a Volvo és az IKEA egyszerű, tiszta modorában. 7/10

Ha nem lenne bőven túl a két órán a Fantomszál vetítési ideje, simán lehetne egy szokványos, illedelmes, minden tekintetben konzervatív romantikus tévéfilm, mely bármelyik tévécsatornán leültetné azt a jellemzően húszon már bőven túli korosztályt, akik például hétről hétre leültek a Downton Abbey aktuális részét megnézni. A filmet azonban Paul Thomas Anderson jegyzi íróként és rendezőként, akiről viszont azt illik tudni, hogy a kor egyik legelismertebb filmese, a klasszikus értelemben vett európai “típusú” művészfilm Hollywoodba akkreditált nagykövete. Így, legalábbis a filmek iránt az átlagnál jobban érdeklődők számára nyilvánvaló, hogy ennél azért többről kell szólnia a filmnek, mely idén hat jelölést szerzett az Oscar-díjért futó alkotások mezőnyében: jelzésértékű, sőt, egyenesen vicces, hogy ebből egyet, a legjobb kosztümökért járót kapta meg.

A történet egyik főszereplője ugyanis egy divattervező, aki az ötvenes évek Londonjában működtet egy exkluzív divatházat. Ő öltözteti az angol felső tízezer hölgyeit, s munkájából fakadóan rengeteg elegáns ruhakölteményt lehet a filmben megmutatni. A filmbeli Reynolds Woodcock karakterét egy bizonyos Charles James ihlette, de az Anderson által elmesélni szándékozott történet szempontjából valójában teljesen mindegy, hogy az illető karakter mögött tulajdonképpen kit sejtünk, mert valójában benne mi, férfiak ismerhetünk magunkra. Úgy általában, bár igazából azért elsősorban az életüket valamilyen kreatív alkotótevékenységnek, tudománynak, sportnak, vagy más hobbinak szentelő pasasok adták ki Woodcock alakját, bár például normál kőművesek egészen biztosan nem néznek ilyen filmet (elnézést azoktól a “normál kőművesektől”, akik mégis…, de ők már valahol a valamilyen fura hobbit űző csoportba sorolandók). Szóval, van ez a pasi, aki kizárólag precízen megszerkesztett életében érzi jól magát, gyűlöl minden váratlan, meglepő fordulatot, csakis saját szabályrendszerében tud működni, alkotni és élni. Abban viszont maximális hatásfokkal.

Ahogy azonban lenni szokott, egy váratlan alkalommal, reggeli közben megpillant egy kedvesen mosolygó, ügyetlenségében is bájos pincérnőt, akibe menthetetlenül szerelmes lesz. Alma, a kis pincérnő hamarosan már a Woodcock-házban találja magát, ahol megpróbál megfelelni Woodcock bonyolult szabályrendszerének, melyet Cyril, Woodcock szigorú, de bölcs nővére tartat be a ház összes alkalmazottjával. Így Almával is, akinek természetes, szeretetre, sőt, szerelemre vágyó egyénisége azonban hamarosan feszegetni kezdi a ház falait, s aki, nem utolsósorban a hölgyek nyelvén -bizonyos keretek között- perfekt módon kommunikáló Woodcocknak is köszönhetően, egyre jobban megerősödő önbecsülése és mentális tartása lassan a férfival azonos státuszt, azonos tekintélyt vív ki magának. A történet tétje, hogy vajon ez a kiharcolt, kiprovokált státusz háborúhoz vagy szerelemhez vezet?

Alma egy kedélyes kandalló melletti beszélgetés keretében meséli el Woodcockkal való életének sztoriját, melyet Anderson ezúttal teljesen hagyományos formában, lineárisan, időrendben végighúzott cselekményben fűz végig. Egy romantikus dráma rajzolódik ki előttünk, mely azonban annyira a két szereplőre van sarkítva, hogy nem lehet nem észrevenni a benne rejlő általános érvényű kérdésfelvetést: mit tehet, mit tegyen egy erős, okos nő, hogy feltörje egy önmagát saját, tökéletesnek tartott életébe zárt férfi szívét, hogy ne egymás mellett, de egymástól függetlenül, hanem egymással, meghitt szerelemben egyesüljenek.

A bő két órás vetítési idő Alma küzdelmének aprólékos kibontásához, valamint Woodcock önmagába zárt világának feltárásához kell: Anderson ezt, pályáján talán először, maradéktalanul, felesleges mellébeszélés és -önmagában tetszelgő, művészfilmes esztétizálás- nélkül képes meg is tölteni, úgymond, “hasznos anyaggal”. A film szép, de egyáltalán nem ragacsos, giccses, nincs benne egy szemernyi szentimentalizmus, amit talán picit még el is várnánk a témától. A kosztümök is szépek, nekem különösen Woodcock lila zoknija tetszik, de ez az én dilim. Daniel Day Lewis hozza a tőle elvárt szintet élete -sajtóban deklaráltan- utolsó filmszerepében, de nem nyújt semmi olyat, amit pl. Jeremy Irons, vagy akár egy Pierce Brosnan ne tudna (kisebb fogyókúra után), számomra azonban az igazán értékes az Almát alakító Vicky Krieps játéka. Míg DDL alig csinál többet, mint megjelenít egy karaktert, akivel belül csak a történet szerint történnek dolgok, ez kívül alig látszik, addig Krieps el tud pirulni, ki tud nyílni, acélossá tud keményedni és szinte boszorkánnyá is képes válni, miközben egyre jobban szerelmes. Ráadásul szó sincs valami megkapó, feltűnő szépségről, csupán egy teljesen átlagos külsejű kis nőről van szó. Érzelmileg és pszichológiailag is tökéletes alakítása, ami a film által közvetítendő tartalomnak is elengedhetetlen feltétele.

Két ember, na jó, három még annyira pontos sztorija azért kevés egy ekkora -normál- mozivászonra. 7/10

Jameson Brooks egészen szép kritikai visszhangot keltő, de csak on-demand forgalmazásban fellelhető filmje tulajdonképpen a majd’ fél évszázaddal korábbi Szelíd motorosok ikertestvére. Dennis Hopper 1969-ben készült “generációs mérföldkövében” és műfaji alapvetésében a hippi-generáció korlátlan szabadságra törekvése vérzik el a többségi -maradi- társadalom hozzájuk való álszent, kirekesztő magatartásán, itt -egy 1999-ben, tehát pontosan egy generációval később valóságban megtörtént tragikus esemény dokumentarisztikus reprodukciójában- az utánuk jövő punk-generáció kap jelképesen halálos döfést ugyanattól, ugyanott, ugyanazért.

A szomorú vicc az, hogy valóban csak a frizurák változtak egy generáció alatt, a hippik szélben lobogó hajzata 1999-re égnek meredő irokéz-frizurává vált, de ezenkívül alig változott bármi is a világ legszabadabb országának magányos csillagán, Texas államban. Persze, a szeretetet, elfogadást hirdető, külső- és belső indíttatásból egyaránt mosolygó hippik és a (hangzatosan) dühös, féktelen rombolást, pusztítást dicsőítő punkok (a hetvenes évek közepén, végén megjelenő eredeti őspunkok nyomán) látszólag csak különbségeket látunk, ami azonban mégis közös bennük, az a begyepesedett konzumtársadalommal való szembefordulás, az abból való kivonulás, hagyományos értékeinek tagadása és egy szabad, totális egyenlőségen és tolerancián alapuló új világ eszményének építése. Igen, a punkok anarchiája is pont ezt jelenti: Semmi hatalmat senkinek és minden hatalmat mindenkinek!

Bomb City valójában Texas állam Amarillo nevű városát jelenti, melyet még a XX. század közepén az amerikai atombomba-gyártás központjaként hoztak létre. A hidegháború -ma már úgy tűnik, csak ideiglenes- elmúlásával, a különböző atomsorompó-egyezmények társadalmi következményeként a város funkcióját veszti és társadalmi értelemben mély repedések jelentkeznek “testén”. A század utolsó pillanataiban történt meg a film apropójául szolgáló eset, melyben a város egyik hírhedt punkzenekarának tagjai és az alapvetően konzervatív beállítottságú helyi menő csávók, a város gazdagjainak csemetéi a köztük meglévő sorozatos összetűzések folyományaként egy bevásárló központ parkolójában összeverekednek, melynek következtében egy punkot, a 17 éves Brian Denekét halálra gázolnak. A tettet a város egyik megbecsült, befolyásos családjának fiúgyermeke, a helyi főiskola ünnepelt focisztárja, a katolikus közösség üdvöskéje követte el részegen, de előre megfontolt szándékkal.

Brooks debütáló filmjében a gyilkosság bírósági tárgyalását és az odáig vezető események láncolatát tárja fel szemel láthatóan a realitás teljes igényével, de határozottan a gyengébbek -a punkok- mellől nézve. Az attitűd tehát ez esetben is hasonló, mint a Szelíd motorosok esetében. Míg azonban a motorosok útjának célja mégiscsak a kábítószercsempészet volt, itt a punkok bűne tényleg csak annyi, hogy öltözködésük, hajviseletük, életmódjuk nem illik a környező élére vasalt, jól fésült, konzervatív világba. A punkok kakastaréja, szegecsei, biztosítótűi és szakadt bőrdzsekijei és a valójában ártalmatlan handabandázása mégis aránytalanul, brutálisan durva ellenreakciót generál, és ez semmiképpen nem az ún. rendes, törvénytisztelő polgárság igazát mutatja. A film csattanója -a bíróság ítélete- pedig még alá is húzza ezt, vastag, fekete vonallal.

Brian Deneke története viszont megérdemelt volna egy ennél még erősebb, még drámaibb feldolgozást is. Nem sikerült emlékezetes arcot adni a fő karaktereknek, a motivációk sem igazán tisztázottak, de az látszik, hogy Brooks igyekszik megteremteni a hiteles miliőt. Elég világosan látszik a két szemben álló csoport közötti különbözőség dinamikája is, azonban a film második harmadától, ahogyan a bicskanyitogató ítéletig felvezeti a sztorit, annyira túlhajtja a feszültség keltésére alkalmazott, nyomasztó elektronikus effektzenét, hogy az már inkább idegesítő, mint hatásos és a történet drámaiságát is inkább csak elkeni. Annál inkább zavaró ez, hogy egyébként pedig bátran használja Deneke bandájának (és más korabeli punkbandáknak) számait. A film végén, egy tévé képernyőjén megmutatkozó narrátor személye, valamint Denekéék művészi tevékenységének bemutatott bizonyítékai, valamint Deneke gyilkosának további életpályája viszont a jogos dühöt táplálja, mely a nyilvánvaló igazságtalanságok ellenében gyullad meg minden jó szándékú emberben. 7/10

Színpadon az életem, mondja Marvin Bijou, és most már filmen is, Anne Fontaine-nek köszönhetően. Marvin kitalált figura, aki egy bizonyos Édouard Louis En finir avec Eddy Bellegueule című önéletrajzi regényének ihletére született meg, életútjában összesűrítve mintegy a homoszexuális emberek sorsának szinte összes jellemző fordulópontját, illetve a velük kapcsolatban a “normális” társadalomban meglévő összes sztereotípiát.

A jelentős filmográfiával rendelkező Fontaine (én korábban az Ártatlanok, a Perfect Mothers, a Gemma Bovery, illetve a Coco avant Channel című filmjeiről írtam itt a blogon) realista, lényegre törő felfogásban mutatja meg kitalált, ám tipikus hősének történetét, mely filmes skatulyába illesztve tulajdonképpen egy “coming of age” story. A már születésekor is egy legfeljebb majdani transzvesztita dívának megfelelő névvel megvert furcsa, csendes, lányos viselkedésű kisfiú egy isten háta mögötti kis faluban nevelkedett csak a piával foglalkozó apjával, lompos, elhanyagolt anyjával, agresszív bátyjával és kisöccsével, aki még túl kicsi bármihez is. Koszban, szeretetlenségben, kulturálisan és szociálisan igénytelen környezetben nő fel. Az iskolában a nagyobb fiúk egyből kiszúrják másságát, és a legaljasabb egzecíroztatásnak teszik ki. Szerencséjére, az iskola igazgatónője felfigyel a fiúra és ügyesen egy színjátszó csoportba tereli, ahol Marvin magára és társakra talál. Mivel tehetségesnek bizonyul, egyenes az útja a fővárosba, ahol hamar gazdag pártfogói lesznek, és befogadja őt a toleráns, nyitott művészvilág. A film nyitó és záróképein saját életrajzi regényéből készült színházi előadásban látjuk őt, melyet a saját magát alakító Isabelle Huppert-rel ad elő, nagy sikerrel.

Bár Marvin sorsa látszólag sikeresen alakul, a film legnagyobb erénye mégis az, hogy képes megmutatni azt az iszonyú nehéz utat, mely Marvin és sorstársai számára -jó esetben- a sikerhez, önmaguk teljes elfogadásához és a társadalmi megbecsüléshez vezet. A kis Marvin nap mint nap abban a buszmegállóban kénytelen felszállni az iskolabuszra, melynek bódéján “Kinyírni az összes buzit!” graffiti díszeleg. Apja, de számára a homoszexualitás fertelmes kór, elmebetegséghez hasonló rettenet. Gondolkodásmódja pontosan reprezentálja az alacsony iskolázottságú, inger- és ismeretszegény közegben vegetáló társadalmi rétegek végletesen leegyszerűsítő életszemléletét: az afrikai az mocskos nigger, az arab kecskebaszó migráncs, a zsidó metéltfarkú, kilincsorrú biboldó, a meleg pedig buzi köcsög. Dögöljön meg mind ott, ahol van! – gondolják. Marvin és sorstársai nyomorúságát és végtelen magányát legjobban már Párizsban írja le annak a színiiskolának a -szintén meleg- vezetőtanárja, ahová a fiú is jár: egy arabot learabozhatnak, de aztán az hazamegy és otthon az övéi várják, akik szintén arabok. Egy afrikait le lehet niggerezni, de otthon ő is a sajtjai között lehet, egy viszont meleget lebuzizzák az utcán, ám legtöbbször a családjában sem talál menedéket, mert onnan is kitaszítják, félnek tőle, szégyellik és/vagy megvetik.

Marvin sorsa tehát jól alakult, a a film valójában mégis arról szól, hogy mennyi keserűség, fájdalom és szomorúság van mind emögött, az ő életében, de igen sok más meleg fiú életében is, és milyen kevés az önzetlen, megértő, segítő szándék, amikor arra van szükség. Ennek megfelelően, arányaiban picit túlteng a történetben Marvin gyerekkori környezetének bemutatása. Szinte fizikailag érezzük apjának ragacsos, áporodott izzadtságát, érezzük az agyonégett, sokszor használt olajnak a bűzét, amiben az állandó krumplivacsorát süti a tenyeres-talpas asszonyság, s ezzel kontrasztban még a fényűző, párizsi művészvilág sem tűnik elég vonzónak, de legalábbis kényelme, luxusa nem tudja feledtetni azt, amit családjától Marvin nem kapott meg – pedig szeretett volna megkapni. Így lesz igaz és hiteles a története, még ha maga, a figura kitalált is: minden körülötte igaz és valódi, még Isabelle Huppert is. 8/10