asanisimasa

Paolo Sorrentino új projektje eredetileg két, egymással lazán összefüggő, de külön levetítendő (egyenként 1 óra 40 perc körüli hosszúságú) filmből, a Loro 1-ből és Loro 2-ből állt, azonban forgalmazói nyomásra ezek egy filmmé összevágva, egy 150 perces monstre alkotásban kerül(nek) a magyar és nemzetközi nézők elé. Ezt a Loro-mixet, magyar címén Silvio és a többieket láttam én is, és így rögtön az elején le is szögezném: ha valamikor, hát most vagyok nagyon kíváncsi a majdani Director’s Cut-ra, azaz rendezői verzióra. Vagy az eredeti két filmre, mert ez a mix valahogy nem az igazi.

Természetesen, Sorrentino ezek után is a kortárs film egyik legfigyelemreméltóbb alkotója, szememben egyenesen Fellini egyenes ágú örököse, miközben vitathatatlanul mai, friss és ropogós; ez a filmje sem kudarc (a Rohadt Paradicsom kritikusai is bőven 80% fölé taksálják), csak éppen nincs egyben. Ebben azonban a producerek és a forgalmazók látszanak ludasnak, nem az effektív alkotó, persze, ők a pénzüket kockáztatják. Kézenfekvő azonban, hogy minek fektet az ember olyan dolgokba, amiben nem hisz? Sorrentinóról lehet tudni, hogy zsigeri művész, saját útját járja, s ezzel nem feltétlenül biztos, hogy mindig találkozik a nagyközönség igényeivel és ízlésével, bár ahhoz képest, hogy mennyire tartalmas, asszociatív és relatíve bonyolult gondolatiságú és szerkezetű filmeket készít, népszerűsége mégis igen nagy.

Másrészt pedig Sorrentino bizonyított már a manapság igen menő (mini)sorozat-formátumban is, sőt, már forgatja is Az ifjú pápa második évadát. Ez a Loro-projekt is alkalmasnak tűnik egy ilyen formában való feldolgozásra, bár erről nem ismerem Sorrentino véleményét. Nyilván akkor másként kellett volna forgatni, a forgatókönyvet írni, satöbbi, az azonban biztosnak tűnik, hogy az efféle utólagos beavatkozások sohasem szolgálnak egy film javára. Az mindig úgy van a legjobban, ahogyan eredetileg az alkotó kitalálta, még akkor is, ha nem jó, amit az alkotó kitalált.

Az tudnivaló, hogy a Loro-projekt valójában Silvio Berlusconiról, Olaszország II. világháború után leghosszabb ideig regnáló, igencsak megosztó személyiségű miniszterelnökéről szól. Viszont az is tudnivaló, hogy Sorrentino otthon van az olasz belpolitikában, elég csak a mélyen katolikus Olaszországban különös jelentőséggel bíró, már említett pápás sorozatra, vagy a korábbi olasz miniszterelnökről, a maffiával való kapcsolatairól hírhedt Giulio Andreottiról készített filmjére, az Il Divóra utalni. Egyszóval, nem értem ezt az utólagos kaszabolást…

A Loro-projekt első fele fő alakja Sergio, a szegénysorból magát a legfelsőbb körök kapujáig felküzdő strici és kokaindíler (Riccardo Scamarcio). Egy kiköpött “sebhelyesarcú”, csak nem annyira kegyetlen. Rengeteg lány veszi körül, akiket intenzív és főleg, ingyenes kokainadagolással láncol magához, s akik minden “javaslatát” lelkesen teljesítik is. Elnézve azt a kokainmennyiséget, amit csak ebben az első részben felszippantanak, érthetővé válik az a minapi hír, miszerint a Róma melletti Teveréből is mutattak már ki jelentős mennyiségű kokaint, érdekes módon egy hétfői napon (bulis egy hétvége lehetett…). Bár Sergio egyszerű srác, ambíciói nagyok és az említett tevékenysége folytán gyorsan is emelkedik a társadalmi ranglétrán. Bár a kilókban mérhető kokainon túl ennyi cicit és popsit még nem láttunk mainstream filmben, Sorrentino maró iróniája áthatja ezt a valójában nem túl érdekes sztorit: Sergio felemelkedéséhez kell az olasz felső-középosztály, ergo a helyi politikai és gazdasági elit mérhetetlen kéjvágya. Sajnos, egy olyan országban, ahol szabadon futnak, sőt, az ország vezetésben ülnek a kokainista kéjencek, ezen kevesen lepődnek meg és még kevesebben háborodnak fel… Nézve Sergio kapaszkodását, egyre nyilvánvalóbb e világ üressége, ami a nézőben enyhe unalomként jelentkezik. Persze, Sorrentino rendez itt is néhány remekbe szabott jelenetet, de nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy elaltassa a nézőket. A monoton technóra fáradhatatlan monotonitással vonagló csajok nem igazán érdekesek öt perc után.

Silvio második része már sokkal jobb, ebben nagy része van A nagy szépség után Sorrentinóhoz visszatérő zseniális Toni Servillónak, aki egyszerre alkotja meg Berlusconi realisztikus portréját (látjuk híres mániáit, pl. a rossz leheletet illető félelmeit), groteszk karikatúráját és személyiségének és magánéletének pszichológiai alaposságú analízisét. Bár a Berlusconiról szóló jelenetek nagy része tiszta fikció, mégis éles fénykörbe helyezik a pletykalapokból hírhedté vált “unga-bunga”-partikat, egyben a politikacsinálás ma ijesztően hatékonynak tűnő fortélyait, beleértve ebbe olyan populista pojácák, mint Trump feltűnését, vagy akár Orbán felemelkedését, az altright mozgalmak előretörését, a cinizmus, mint életfilozófia és a karrier ma egyetlen lehetséges útjaként való megjelenését, a politikai oldalaktól független, mindenhol jelenlévő korrupciót és egyáltalán, az emberi gyengeségek végtelenül széles palettáját. Servillo Berlusconija azonban valahol mégis egy szórakoztató figura, személyiségének minden nyilvánvaló árnyoldala mellett. Van stílusa, mely bár viccesen eklektikus (mondhatjuk csiricsárénak is), mégis kiemeli őt “kollégái” provinciális unalmából. Igazi olasz, nem véletlenül választottá meg őt az olaszok háromszor is. Szeretni, persze, nem fogjuk, erről is tesz Servillo. No, és Sorrentino is, aki érezhetően magasabb fokozaton pörög ebben a második részben (vagy ezt a részt érintette kevésbé az utólagos vágóolló…). Berlusconi szardíniai villájában történtek már egy igen éles politikai szatíra jegyeit mutatják, melyben valahol emblematikus az első részből ismert Sergio rövidke szereplése.

E mix legnagyobb hibája tehát az, hogy a két valójában különálló rész főszereplője között nem jön létre az az ezúttal nem szerelmi értelemben vett “kémia”, amely koherens egésszé olvasztaná a filmet. A párhuzamosok jelen esetben nem találkoznak, így a film féloldalasan biceg. Pontosabban futva száguldana, ha nem hasal el a rajt pillanatában… De azért ez mégiscsak egy Sorrentino-film, tele fantáziával, fantasztikus képekkel, nagy érzelmekkel és eredeti látásmóddal, no és egy ritkán láthatóan zseniális clown varázslatával. 7/10

Az idősebbek hajlamosak sarkosan kijelenteni azt, hogy ezeket a mai fiatalokat márt nem érdekli semmi, saját magukon és az aktuális divatokon kívül. Én azonban gyanítom, hogy ez mindig is így volt, és nem csak a mai huszonévesekre igaz ez. Nyilván ugyanezt mondták nagyszüleinkre is az ő nagyszüleik, a mi üknagyszüleink (ha jól tudom a felmenőségi fokozatokat), és így tovább. Nyilván azóta vannak a világ felfogását, megismerését és az élet élésének mikéntjét illetően különbségek a különböző korosztályok között, amióta világ a világ, miközben nyilván van némi frusztráció is az öregekben a fiatalok felé, ha másért nem, hát azért, mert még fiatalok, de a fiatalokban is lehet az öregek felé, talán mert ők annyi mindent megéltek már. Fene tudja. Annyi azonban biztos, hogy az emberiség történelmének eddigi talán legnagyobb jelentőségű eseménye volt a második világháború, aminek túlélői közül még élnek néhányan, akik saját bőrükön, a valóságban is megtapasztalták az eddigi legnagyobb szörnyűséget, amit ember ember ellen valaha elkövetett. Az ő szavaik, az ő könnyeik még bizony az igazat és a valódit mondják, ellentétben a politikusokkal és más, önjelölt történelemhamisítókkal.

Révész Bálint személyes szerencséje, hogy saját nagymamája, Révész Lídia, a hajdani tanár és holokauszt-túlélő még él, és első kézből mesélhet neki arról, amit ma sokan, sokféleképpen magyaráznak. De szerencse az is, hogy sorsa összehozta őt két kortársával, a német Rubin Woodin-Dechampsal és az angol Merredith Colchesterrel, akiknek még szintén él az nagymamájuk, és az idős hölgyek hajlandóak is részt venni egy olyan játékban, mely borítékolhatóan régi, mély sebeket fog feltépni. Lídia, a bergen-belseni haláltábort túlélő magyar zsidó, Gudrun Dechamps, a hajdani német balett-táncos, aki anno még Hitlerrel is kezet fogott, valamint Rosanne Colchester, az angol titkosszolgálat hajdani kódfejtőjének találkozása az unokák -a fentebb említett generációs önzés és érdektelenség közhelyét cáfoló- projektjében akár egy hollywoodi forgatókönyv alapja is lehetne, ám ehelyett a valóság legszemélyesebb és legmeghatóbb bizonyítékává vált.

Révész filmje, a Nagyi Projekt afféle kreatív dokumentumfilm, mely formailag tudatosan kerüli a hagyományos dokumentumfilmek “beszélő fejeinek” unalmas kliséjét. Miközben az alkotók kissé idétlen kedvességgel próbálják nagyszüleiket rábírni a kamera előtti -nyilván igen nehéz- megnyilatkozásra, spontán, vagy néhol azért eléggé nyilvánvalóan “megrendezetten” spontán -az angol srác néha már idegesítően kretén- ökörködéssel reprezentálják saját korosztályuk, hogy is mondjam, “életérzését”, valamint kvázi a film készítésének különböző fázisait is. Ez a koncepció nem újdonság, viszont működik, hiszen szép dinamikát, erős kontrasztot alkot a film által ütköztetett világok és generációk között. A film azonban akkor válik igazán érdekessé, amikor ez a “kreatív koncepció” kizökken szépen megrajzolt vágányából, amikor a nagyik és unokáik között egy pontosan nem meghatározható pillanatban megvalósul a valódi egymásra figyelés, egy őszinte beszélgetés és a tiszta szeretet áradása. 8/10

A benne elmeséltekre amúgy pontosan utaló A szent és a farkas eredeti címe -Lazzaro felice- talán Szerencsés, vagy inkább Boldog Lazzaro; e boldogságot ráadásul mindenképpen valami magasztos, szakrális értelemben kellene értelmezni, hiszen a címszereplő Lazzaro valóban olyan és úgy is néz ki, mint valami szent. Nyílt, naiv és tiszta tekintetével, egy gyermek ártatlanságával néz az őt körülvevő világra, munkáját kifogástalanul végzi, kedvessége határtalan, őszinte és végtelenül szerény, alázatos fiatalember. Környezete ezt természetesen alaposan ki is használja, ám Lazzaros erről látványosan tudomást sem vesz és ugyanolyan feltétlen kedvességgel fordul ahhoz is, aki esetleg néhány pillanattal azelőtt még kinevette, kihasználta őt, és ahhoz is, akit abban a pillanatban lát először.

Lazzarót együgyűnek tartja az az iskolázatlan, szinte barbár közösség, amelyben él, de a fiú egyáltalán nem gyengeelméjű, csak éppen olyan ember, akiből száz-, vagy ezerévente születik egy. Ufónak mondanánk ma, szent bolondnak tegnap, megszállottnak tegnapelőtt és prófétának még azelőtt, bár Lazzaro nem hirdet igét, nem tanít, nincsen szuperereje, nem tesz csodákat: csak van. Él, amíg élni hagyja őt környezete. Történetéért Alice Rohrwacher a legjobb forgatókönyvnek járó díjat nyerte idén Cannes-ban. Lazzaro története mese, s mint ilyen, akadnak benne fantasztikus, misztikus, “meseszerű” fordulatok, melyek a cselekmény háttereként naturalisztikusan bemutatott mélyszegénységben élő, paraszti világgal, valamint annak jellegzetes karaktereivel valóban igen izgalmas elegyet alkotnak. Az olasz filmben azonban nem előzmények nélküli ez a fajta látásmód, elég csak Vittorio de Sica filmtörténeti jelentőségű Csoda Milánóban című filmjére utalni, de később Ettore Scola, Federico Fellini, vagy a Taviani-testvérek némely alkotásában is fellelhetők efféle -mágikusan realista- vonások.

A toszkánai Fiesoléban, 1982-ben született Rohrwacher tehát tulajdonképpen egy olasz földön már kitaposott ösvényen jár, de azt igen határozott léptekkel és becsülendő művészi attitűddel teszi. Szembetűnő mély érdeklődése a mélyszegénységben, a társadalom peremén önszántukból, vagy akár kényszerűségből élők élete iránt, hiszen második, Csodák című filmje, és e mostani történet is eme -a nálunk azért jóval gazdagabb Olaszországban is előforduló- közegben játszódik. A Csodákban saját elhatározásból, afféle hippi ötlettől vezérelve hagyta el a történet középpontjában álló család a civilizációt, A szent és a farkasban azonban kényszerű a szegregáció. A film első felében meglehetősen bizonytalanok is vagyunk a történet megtörténésének idejét illetően: villany van, az oké, de hogy a huszadik század melyik részében vagyunk, az már nem biztos. Nyomorúságos körülmények között élő embereket látunk, akik egy láncdohányos márkinő dohányültetvényén robotolnak, mindenféle munkaidő, fizetség, és bármi más munkavállalói jog nélkül. Fizetségük az egysíkú, gyakorlatilag kenyérből és szardíniakonzervből álló élelem, valamint olykor egy villanykörte, hogy esténként ne üljenek sötétben. Ebben az elnyomott, rabszolgaságra emlékeztető csoportban élő Lazzaro is, akinek semmi gondja nincs ezzel – s ami meglepő, másoknak sem. Amikor egy fiatal pár közülük mégis el akar költözni a városba, szerencsét próbálni, nem is értik szándékaikat.

Persze, rabszolgaság nem létezik rabszolgatartók nélkül, s hogy ebből a tespedt, lefojtott, vegetáló élethelyzetből mégis történet lesz, ahhoz az kell, hogy a rabszolgatartók -értelmes egyéb tevékenység híján- halálosan unják a tétlen nyugalmat, amit az általuk kizsákmányoltak biztosítanak nekik. A gazdag dohányültetvényes család “fekete báránya” unalmában kiszúrja magának az alázatos Lazzarót és felhasználja őt cinikus tervéhez, mellyel el kíván szakadni az általa is gyűlölt ültetvényről és családjától. Rohrwacher részletekbe menő, szinte dokumentumfilmes aprólékossággal, emberismerettel és bizarr humorral ábrázolja ezt az időtlenségében is megdöbbentően embertelen világot, hogy aztán egy misztikus csavarral szinte feje tetejére állítsa azt, de főleg az addig megismert szereplőket és életüket. Lazzaro mindvégig a történet fő alakja, egyben tragikus sorsú elszenvedője is. Feltétlen jósága az ő keresztje: szerencsésebb esetben csak kinevetik, kihasználják és csúfolják, de ha rosszabbra fordulnak a dolgok, ő lesz a bűnbak is, akire rá lehet minden baj forrását testálni, hiszen biztosan nem fog lázadni ellene.

Rohrwacher furcsa, megkapó és megrendítő meséje valójában a mai valóság keserű allegóriája. A fiatal rendezőnő ismét javarészben amatőr szereplőkkel dolgozik, minden bizonnyal a minél nagyobb hitelesség szándékával. A tiszta lelkű Lazzarót alakító Adriano Tardiolót egy vidéki főiskolán találta, miután már legalább ezer fiút nézett meg a szerepre. Tardiolo sosem foglalkozott előtte színjátszással, de “barátját”, a fekete bárány kékvérűt alakító Luka Chicovani sem, aki viszont komoly Youtube-sztárnak számít Olaszországban, sokmillió letöltéssel. Egyikük sem képzett színész, de talán éppen ezért hatnak olyan eredetinek a filmvásznon. Különösen Tardiolo, akit Caravaggio biztosan megfestett volna Jézusként, vagy Szent Ferencként, ha ez nem lenne most anakronizmus. De hozzájuk hasonlóan, mindegyik mellékfigura is hasonlóan pontos, karcos karakter. Nagy részük szintén nem hivatásos színész, akik között itt is feltűnik Rohrwacher igen tehetséges húga, Alba is, míg az erős dohányos dohányültetvényes márkinőt Nicoletta Braschi, az ismert komikus-színész Roberto Benigni szintén színész felesége alakítja. Szertelen, különös, egyedi hangú, de erősen ajánlott mese ez arról, ami most van. 8/10

Markáns látványvilágú, különös hangulatú produkcióval tette fel névjegyét a magyar (és külföldi) mozivásznakra Ujj Mészáros Károly. A Liza, a rókatündér szép sikert aratott, s ami a fő, a közönség körében is. Nagy szó ez Magyarországon, ahol közönségsikert rendszerint csak a nagyközönség igényeit alulról nyalogató, azokat feltétel és elvek nélkül kiszolgáló “szórakoztatóipari termékek” aratnak sikert, a Liza… viszont tényleg egy korrekt, jól kinéző, fantáziadús és szórakoztató film volt. Érthető, hogy nagy várakozás előzte meg Ujj Mészáros következő filmjét is, és az, hogy az X – A rendszerből törölve világpremierje A-kategóriás fesztiválokon zajlott le, mutatja, hogy a szakma is figyel az új, magyar tehetségre.

A Liza… után talán nyilvánvaló az is, hogy Ujj Mészáros nem művészfilmes. Ez azonban semmi szín alatt nem jelent igénytelenséget. A szakmát, a filmcsinálást professzionalista módon érti és műveli, ráadásul nemzetközi mércével nézve is. Az X is rendkívül jól néz ki, jól is van összerakva. Simán összemérhető más hasonló műfajú, akár Hollywoodban készült filmmel. Tisztán műfaji filmről beszélünk tehát, az X ráadásul elég pontosan körülhatárolható krimi, krimi-thriller. A sztoriról így nem is árulnék sokat, talán csak annyit, hogy a Döglött akták és a True Detective című krimisorozatok, David Fincher filmjei, illetve a skandináv krimik képezik azokat a sarokpontokat, melyek között lavírozik igen ügyesen Ujj Mészáros filmje. A Teve utcai rendőrkapitányság lezárt aktái között kutakodó pánikbeteg rendőrlány (Balsai Móni) olyan összefüggésekre bukkan, melyekre senki nem akarja, hogy valaha is fény derüljön. Ki ezért, ki azért, ki meg amazért. A film végére szépen ki is derül minden.

Adódik a kérdés, hogy ha egy film, egy történet ennyire hajaz korábbi, ismert külföldi példákra, akkor mi értelme az egésznek? Nos, Ujj Mészáros és forgatókönyvíró társa, Hegedűs Bálint részben szép sima, görcsmentes eleggyé gyúrta az innen-onnan ismerős motívumokat, aztán mindezt belehelyezte egy fiktív magyar valóságba, mint háttérbe, melynek részletei, szereplői nem valóságos személyek, mégis olyanok, mintha azok lennének. Mindenki tudni fogja, hogy mire és kire gondolok és nyilván gondoltak Ujj Mészárosék, de ami a lényeges, hogy ez a sztori, s annak szereplői külföldön is megállják a helyüket: vannak annyira általánosak, de ezzel együtt érvényesek, hitelesek is, járjunk bárhol a világban. Rendkívül intelligens módon teremti meg Ujj Mészáros ezt a fiktív világot, ezt a hátteret, ezt a környezetet. A cselekmény izgalmas, fordulatos, és tényleg vannak benne meglepő csavarok, a film hangulata pedig magával ragadó(an nyomasztó) – ezeket is érteni fogják a világ összes szegletén, de nálunk is – remélhetőleg legalább annyira, mint a sok tekintetben hasonló világban, hasonló atmoszférában játszódó Aranyéletben.

Aztán ismét a látvány. A Liza… is jól nézett ki, és ez a film is igen szép, bár közel sem annyira színes, mind elődje, igaz a történet is jóval komorabb. Szecsanov Martin baromi látványos, feje tetejére állított drónfelvételei már a nyitó főcímben megteremtik az egész filmre jellemző apokaliptikus hangulatot, mely bennem -az alatta alkalmazott szintén armageddoni hatású- orgonás, drámai kórusos kísérőzenével Godfrey Reggio  és Philip Glass Koyaansiqatsijának csúcspontját, az űrrepülőgép ikaroszi repülését idézte meg. Kizökkent világban járunk Ujj Mészáros filmjében is, a mai, kizökkent világunkban. Szürkés-kék, feje tetejére fordult Budapesten találjuk magukat, mely pont olyan, amit akkor látunk, ha kitekintünk saját ablakunkon, kimegyünk az utcára, vagy feljövünk ezért-azért. Ráadásul a Teve utcai rendőrpalota, a Nyugdíjfolyósító a filmben is a Teve utcai rendőrpalota és a Nyugdíjfolyósító, az Andrássy út is Andrássy út, az Orom utca is Orom utca…Minden, mindenkinek ismerős, de legfőképpen a dolgok miértje, az ún. igazság az, ami viszont mélyen el van zárva egy széfben. Pont, mint idekint.

Meg kell említeni a filmmel kapcsolatban a színészek teljesítményeit is. Balsai Móni ugyan talán kicsit túl sokat sír a filmben, ami azért nem igazán hiteles egy rendőrnő szerepében, legyen bármennyire is pánikbeteg a szerepe szerint, de érzékeny, finom és mélyen átélt, mint azt megszoktuk tőle. A Liza… másik kulcsfigurája, Bede Fazekas Szabolcs viszont ezúttal egy igen karakán zsarukaraktert hoz, a filmen egyre jobban mutató Schmied Zoltánnal és Schneider Zoltánnal együtt. Láthatjuk ismét Kulka Jánost a betegsége után, gyakorlatilag néma szerepben, aki ebben a betegségét ijesztő módon megidéző, szörnyű néhány jelenetben is pompásan bizonyítja, hogy egy nagy színésznek megszólalnia sem kell ahhoz, hogy érvényesen jelen legyen egy filmben (színpadon, stb.). Viszont amit Kőszegi Ákos művel, az a film kulcsa. Zseniális.

Nem “nagy”, de kifejezetten jó film ez tehát, szerintem jobb is, mint a Liza…: egy tök jó krimi, tök jó thriller. 8/10

Szerintem érdemes közelíteni e film felé abból a felvetésből, hogy adott egy kis nép, valahol messze. Nagyjából még az Óperencián is túl tengetik napjaikat. Picit különböznek tőlünk, “normális” emberektől. Bár ugyanúgy két kezük van, két lábuk, a nyakukon pedig fejük, mégsem olyanok, mint mi. Mások az arcvonásaik, másképp nő a szőrzetük. Mások a szokásaik is, nem pörköltet esznek galuskával, meg rántott húst krumplipürével, hanem mást. Mondjuk rovarokat, gilisztákat. De mondhatnám, hogy falevelet és kökörcsinmagot, a lényeg a “más”-on van, nem a “mi”-n. Másként is viszonyulnak az őket körülvevő környezethez, a természethez, más színeket látnak maguk körül, a hangokat jobban (vagy akár rosszabbul, tök mindegy) hallják, a szagokat jobban (vagy rosszabbul, tök mindegy) érzik, mint mi. Jut eszembe, egy híres, annak idején tetemes alkoholfogyasztásáról pedig hírhedt színésztől megkérdezték, amikor orvosi javaslatra le állt az ivással, hogy mit érez, illetve, érez valami javulást? Hogyne, -válaszolta a színész- érzem a szagokat és látok! RETTENETES!

Szóval, van ez a kicsiny, tőlünk elég sokban eltérő szokásokat élő kis népcsoport, akik szerencsétlenségükre még külsejükben is könnyen megkülönböztethetők tőlünk. Ismerős a szituáció, hiszen napjaink legfőbb társadalmi problémája a (mindegy, hogy faji, vallási, nemi, vagy csak gondolkozásbeli) másság elfogadása, integrálása, illetve elutasítása. Szegény kis népcsoportunk nincs tehát jó helyzetben, ha jó, vagy inkább rossz sorsuk közénk, még egyszer mondom, “normális” emberek közé vezeti őket. Az biztos, hogy hamar ki lesznek pécézve, ha a rendelkezésükre bocsátott két pillanat alatt nem képesek levetkezni saját, évezredes szokásaikat, nem tudják megváltoztatni külsejüket. Néhányan közülük mégis mindent megtesznek ennek érdekében, és sikerül is sorainkba tagozódni, legtöbbjük azonban kirekesztett, megvetett társadalmon kívüliként hibáinkat, gyengeségeinket kihasználva próbálnak eleget tenni az életösztön olykor sok mindent felülíró parancsának.

Az 1981-ben, Teheránban született, de Svédországban élő és alkotó Ali Abbasi idén Cannesban, a fiatal tehetségeknek járó Un Certain Regard-díjat kapott Határeset című bemutatkozó filmjéért. A fentiek alapján sokan rávágják, hogy áhá, megint egy uncsi migránssimogató érfelvágós dráma, ami után megint mi fogjuk magunkat szarul érezni (miközben akik ezt mondják, rendszerint életükben nem néztek még végig egy drámát és még migránst se láttak face to face). Nos, a csavar a történetben az, hogy Abbasi, a buta előítéleteknek fricskát mutatva, egy ízig-vérig skandináv történetet mesél el az ógermán mondavilág, ha másból nem, hát A gyűrűk urából, vagy az internetes csetelésből ismert figuráiról, a trollokról. Merthogy, a trollok köztünk élnek…

Abbasi hőse(i) vélhetőleg erdei trollok, nem víztestű vízi trollok és nem is kőevő hegyi trollok, ugyanis imádnak mezítláb sétálni magányosan a vastag, nyirkos erdei mohában, kiszagolják a rejtett gombatelepeket és erős körmükkel a fák réseiből bogarakat bányásznak. Ettől kezdve már nem lehet meglepetés, hogy közöttünk élő tagjaik azok, akik őrt állnak bizonyos helyeken: például az ország határain. Itt teljesít szolgálatot Tina (Eva Melander) is, aki rendkívül érzékeny szaglásával megérzi, melyik határátlépő ember sumákol, melyik csempész tiltott mennyiségű alkoholt, vagy bármi mást, de megérzi azt is, ha valaki egyszerű fél. Vagy éppen szégyenérzet gyötri – mondjuk egy éppen nála lévő, gyerekpornó-felvételekkel teli memóriakártya miatt.

Abbasi filmje alapvetően romantikus fantasy, mely közben azonban igen sötét dolgokat vet fel. Benne van természetesen a másság megélése egy, a miénkénél sokban különböző közösségben, miközben benne van az a klasszikus, romantikus szörny-toposz is, mely minden efféle történetet működtet a Draculáktól az Alkonyat-trilógiáig. Tina minden erejével próbál beilleszkedni közénk. Munkáját kiválóan, megbecsüléssel végzi, de a szerelem eddig elkerülte (testi adottságai okán is). Ezért érzi úgy, hogy végre jó irányba fordul sorsa, amikor munkája közben belebotlik a hozzá döbbenetesen hasonlító, ám mégis titokzatos Voréba (Eero Milonoff). A férfi (vagyis… de ez is egy érdekes problematikája az előrehaladtával egyre bizarrabbá váló történetnek) mögött mindig érezni, hogy valami nagyon nem stimmel vele, hogy valami szörnyű dolog van a múltjában, illetve abban az életében, amely direkten nem jelenik meg előttünk; ezt támasztja alá a történet másik, amúgy a hamisítatlan skandináv krimiket idéző pedofil-szál is. De semmi sem egyértelmű, s Abbasi szinte érezhetően élvezi is a játékot, amit játszik a nézőkkel. Meghökkent, sőt, talán néha még meg is ütköztet, hogy aztán elringasson, de csak azért, hogy megint felzaklasson. Miközben meséli ezt a rettenetesen csúnya, talán még olykor visszataszítónak is mondható mesét, mely valójában valahol mégis gyönyörű történet… Zseniálisak a maszkok, érdemes megnézni Melandert, hogy néz ki maszk nélkül (Milonoffot viszont nem kellett sokat maszkolni… 😀 ), a sok-sok közelivel, sőt, szuperközeli makrókkal operáló képi világ (na, itt azért becsúszott néhány igen zavaró élességállítás-bibi) mindent megmutat, mégis tökéletes az illúzió. Tökéletes az illúzió arra vonatkozóan is, hogy mintha egy fantasztikusan jó filmet látnánk. Csak ha jobban belegondolunk, akkor tűnik fel, hogy azért elég bizarr egy sztori ez… 7/10