asanisimasa

Izland természeti szépségei legendásak. Az útleírások tobzódnak a felfokozott jelzőkben, a “heves-jeges” sziget meglátogatása pedig bakancslistán van minden, magát valamire is tartó természetjárónál. A táj valóban lenyűgöző, vad, világvégi hangulatú, gyakorlatilag érintetlen táj, elképesztő színek, fények játszanak a hóval, jéggel, nyáron vastagon növő hangával és mohával borított meredélyeken, miközben itt-ott tavakból gőz gomolyog, vagy éppen tűzforró gejzír tör az égnek. Izland Európában van, repülővel vagy hajóval lehet oda eljutni, de egyáltalán nincs közel, s ott élni egyáltalán nem lehet könnyű: Izland mégis bezzeg-ország.  Annyian lakják, mint mondjuk Szegedet és Debrecent, mégis majdnem annyi Nobel-díjast adtak a világnak, mint mi. Egy sör 1500 forintnál kezdődik, viszont simán elzavarják miniszterelnöküket, ha annak neve egyáltalán felmerül egy korrupciótól bűzlő offshore-botrányban. Miközben az országhoz szinte közelebb van az Északi-sark, mint Koppenhága, ott található Európa legnagyobb banánültetvénye, de volt már az országnak bevallottan leszbikus miniszterelnöknője is (aki nem volt azonos az offshore-ozóssal).

Az izlandiak, bár skandinávok, egyáltalán nem “szögletesek”. Sőt, állítólag kifejezetten rendetlenek, lazák, humoruk morbid, kedvük nagy. Nyilván még igen nagy koncentrációban van jelen bennük a hódító, vad vikingek vére. Eme bevezető szavakban gyakorlatilag felsoroltam minden olyan jellegzetességet, mely Benedikt Erlingsson új filmjét, az Izlandi amazont ihlethették. A történet főhőse, egyben címszereplője egy negyvenkilenc éves nő, aki az érintetlenségében fantasztikus izlandi táj védelmében egyszemélyes háborút folytat a -szerinte- környezetszennyező, nemzetközi tulajdonú alumíniumkohó ellenében, akit szigorú konspirációban és inkognitóban még felelős politikusok is támogatnak, miközben itt-ott ukrán énekegyüttes fakad dalra a hangamezőben, és egy zseniális dob-harmonika-szuszafon trió játssza a kísérőzenét, személyesen, élőben.

Halla, az izlandi amazon amúgy kórusvezető karnagy, tehát foglalkozásából adódóan senki nem gondolná róla, hogy harcos környezetvédő terrorista. Van egy ikertestvére, Ása, aki jógaoktató és mindenféle ezotériában nyakig merülő spirituális lény, aki nem feltétlenül osztja testvére nézeteit, igaz, fogalma sincs arról, hogy az mivel foglalkozik szabadidejében. A két hölgyet Halldóra Geirharðsdóttir alakítja, irigylésre méltó fizikai kondícióban, amit a történet akciójeleneteiben (merthogy ilyen is lesz a filmben) meg is villant. Merthogy, nyilván lesz akciójelenet is egy olyan történetben, melynek főszereplője szakmányban robbantgat és egyéb, igen kreatív módon tesz tönkre nagyfeszültségű villanyvezetékeket, s akit ezért az izlandi rendőrség földi, vízi és légi egységei üldöznek amerikai műholdas és “valamilyen” izraeli támogatással. Ja, Izlandnak nincs hadserege. 🙂

Erlingsson filmje, ahogy a megelőző Lovak és emberek sem, nem vegytiszta műfaji film. Az a dokumentarizmust keverte lírával, itt viszont az ökológiai akció-thriller alműfaja (ha van egyáltalán ilyen) van megfűszerezve sajátos ízekkel. Rögtön a főszereplő karaktere például, aki semennyire nem tipikus akcióhős. Halla egy lassan középkorú, egyedülálló nő, aki egy vidám, tavaszi dalokat éneklő kórust vezényel, és még az sem jelent semmit, hogy lakása nappalijának falán, a főhelyen Gandhi és Mandela képe díszeleg, hiszen Gandhi köztudottan az erőszakmentesség apostolaként vonult be a történelembe, és Mandela elnök nevéhez is inkább béketeremtés eszméje kapcsolódik. Persze, Halla sem erőszakos, viszont azokra a gaz multikra haragszik, és ennek érvényt is szerez. Ennek megfelelően, története a nők érdekérvényesítésének különféle lehetséges módozatai iránt érdeklődők számára is nyújt, mintegy iránymutatást (bár azt azért vegyük figyelembe, hogy nincs mindenkinek belevaló ikertestvére). Érzelmes mellékszál az ukrajnai kislány örökbefogadása is, amely lazán kötődik Halla bonyolult családtörténetéhez, viszont egy olyan záróképet hoz a filmbe, amit szerintem sokáig nem felejtünk el – kár, hogy eközben igazán mégsem zárja le a történetet. Eközben a szerencsétlen sorsú spanyol (nyelvű) biciklis turista mindvégig idézőjelet képez az egész sztorinak és ellenpontozza annak fordulatait. Kifejezetten szórakoztató, ahogyan Erlingsoon beemeli a filmbe a remek és hangulatos kísérőzenét játszó zenészeket és énekeseket, akik az adott jelenet dramaturgiájába is belenyúlnak zenéjükkel, pontos és feszes ritmust adva annak, és tulajdonképpen az egész filmnek is. 8/10

Mivel tudom, hogy senki nem nézi 🙂 , ezért elmondom, hogy a Barátok közt című napi sorozat éppen most futó részeiben az egyik cselekményszál azt taglalja, hogy a sorozat egyik tinédzserkorú szereplője feltöltött az internetre magáról egy olyan videót, melyben arra kéri oldalának követőit, hogy licitáljanak a szüzességére, illetve annak elvesztésére. Hogy mi okból jutott a kis hölgy idáig, az jelen esetben lényegtelen, a hangsúly itt azon van, hogy már a kereskedelmi televíziók napi sorozatai is foglalkoznak azzal, hogy életünk rendes folyásába mennyire mélyen beleágyazódott a közösségi média, és egyáltalán, az elektronikus kommunikáció összes létező formája. Értelemszerűen, ennek meg kell jelennie a ma problémáira, konfliktusaira rávilágító filmekben is, mint ahogyan ez már meg is jelent egy csomó külföldi filmben, a Mátrixtól A nőig, és vissza.

A tinédzserkori problémák, a felnövés és a szexualitás ébredése pedig már egy külön címkét is kapott a filmművészetben, ezek az ún. coming of age filmek. Ezek közös jellemzője annyi nagyjából, hogy egy olyan történetet mesélnek el, melyben annak főszereplője hirtelen felnő, a sztori kezdetén látott cserfes, felelőtlen tiniből a végére -természetesen lelki, érzelmi értelemben- felnőtt lesz. Mindenesetre, valami olyan esemény történik vele, mely alapvetően meghatározza annak későbbi, a filmen már nem látható, elképzelt életét. Schwechtje Mihály -megannyi, eléggé érdekes és olykor komoly sikert is arató kisjátékfilmje után- bemutatkozó nagyjátékfilmjében, a beszédes Remélem legközelebb meg fogsz halni 🙂 -ban, igen, a végén szmájlival, e két imént említett filmtípus tulajdonképpen görcsmentes ütötte fel egy meglehetősen merész ötlettel, miszerint a történet főszereplője, a japán mangaképregények és animék iránti rajongása miatt (nyilván egy mangahősnőt utánozva) lila hajat viselő, tizedik osztályos Eszter (Herr Szilvia) bonyolult, erotikus viszonyba keveredik az interneten az iskolát otthagyó és családjával Londonba távozó volt angoltanárjával, Csababával (Polgár Csaba).

Közben Eszter éli a tizedik osztályosok (16-17 évesek?) mindennapos, mai életét, tombol a libidó és eközben mindenki rém érzékeny, a legkisebb félreértés, vagy nem várt elutasítás halálos bűnnek és szörnyű tragédiának tűnik – így a történet is jókora fordulatokat vesz abból a felütésből, amit az imént felvázoltam. A film majdnem teljes egészében Schwechtje igen ügyesen bonyolítja Eszter, valamint barátnői, rajongói, ellenségei és az ő, valamint ezek családjai közti szövevényes, valójában persze, teljesen átlagos történetét, azonban a tragikus vég, de főleg az azt követő, tanító jellegű “vörös farok” idegenül, szervetlenül fityeg rajta. Úgy van vége a filmnek, mint a közmondásos botnak, ami még lehetne egy ütős lezárás is, de nem az, hanem csak buta, didaktikus Stop.

Padlófék egy addig szépen, ügyesen pörgetett -bár kissé eminens- történeten, miközben egy csomó, ennél jóval izgalmasabb irányba el lehetett volna vinni a sztorit… Önmagában a fiatal tanárbácsi és a diáklány Lolita története is megérne egy önálló, ennél belemenősebb “misét”, de ha már ott tartunk, ahol, érdemes lenne tudni azt is, hogy Petinek, “a kis köcsögnek” (Vajda Kristóf) mi jött le mindabból, ami Eszterrel történt. Nem szerettem továbbá a filmben azt sem, hogy Schwechtje is a chates, SMS-es beszélgetésekre, tehát a filmvászon két oldalán, valamint benne a képben megjelenő szövegekre bízta a szereplők közti kommunikáció, valamint a cselekmény szervezésének nagy részét, beleértve a cím magyarázatát is. gyakran volt olyan érzésem, hogy az előttem ülők mobiltelefonját, vagy tabletjük, laptopjuk képernyőjét nézem, nem pedig a moziban ülök – ahogyan pedig ott ülök és filmet szeretnék nézni. Ezt a narratívát persze, nem Schwechtje találta fel, mondhatni divatos elem manapság, és valahol meg is értem, hogy amennyire a mai életet meghatározza az internetes kommunikáció, annyira kell ennek az erről szóló filmekben is megjelennie. Bár az azért látványosabb volt az én időmben, hogy amikor valakivel bajunk volt, ahhoz odamentünk, pofán vágtuk és ennyi, nem pedig komplett médiahadjáratot indítunk ellene digitális trükkökkel, marketinggel és a tömegkommunikációs trendek készségszintű használatával, mert ez utóbbi viszont nem látványos, mégha hatásosabb is. A szereplők amúgy ügyesen, nyilván hitelesen játszották kvázi önmagukat, és a film is egészen üde volt egészen az idegesítően lehangoló, katedraízű végkifejletig. Nyilván kell egy ilyen is, főleg, hogy a magyar filmben eddig még nem nagyon volt erre próbálkozás… Én azt mondom, hajrá (a mélységet, és valódi problémafelvetéseket pedig majd keresem máshol). 6/10

Jafar Panahi, aki Asghar Farhadin kívül jelenleg a legismertebb iráni filmes (pl. Ez nem egy film, Taxi Teherán), nem forgathat filmet, nem taníthat egyetemen és nem is publikálhat legálisan Iránban, sőt még az országot sem hagyhatja el. Már hosszú ideje csupán gerillamódszerekkel folytathatja hivatását, melynek produktumait barátok, tisztelők csempésznek ki Nyugatra, szinte titkosszolgálati módszerekkel. Az okai ennek viszonylag egyszerűek: Panahi nézetei egyáltalán nem egyeznek a ma hivatalos iráni politikával, a hivatalos vallási és kulturális irányvonallal. Ismerjük a sztorit. Figurája azonban mégis példamutató, hiszen ahogyan a szélnek sem lehet megtiltani, hogy fújjon, a folyónak sem, hogy folyjon, egy művészt sem lehet arra kényszeríteni, hogy ne alkosson. Panahi ráadásul nem alanyi költő, íróasztalfióknak (és egy feltételezett jövőnek) alkotó művész, hanem filmes. Filmet forgatni jóval bonyolultabb dolog, ha az ember el van hatóságilag tiltva ettől a tevékenységtől, hiszen egy filmhez stáb kell, színészek és színésznők, forgatási helyszínek, kamera, világítás, valamint sok-sok pénz. Panahi azonban nem sokat szarakodik ilyesmivel, ha kell, akár egy mobiltelefonnal is filmet készít.

Persze, filmjeitől ne is várjunk szemkápráztató látványzuhatagot, Panahi nem a szemnek, hanem inkább az agynak és a szívnek filmez. Munkái inkább afféle filmes publicisztikák, esszék, melyek nem sodró cselekményükkel, hanem az általuk felvetett gondolatokkal válnak izgalmassá – és mint tudjuk, félelmetes ellenséggé egy gondolkodás szabadságát sátáni mákonynak hívő rezsim szemében. Jelen filmje, a Három nő kérdésfelvetése már önmagában botránykő egy bigott iszlám rendszerben, hiszen azon túl, hogy a művészi alkotótevékenység létére kérdez rá, azt itt elsősorban a művészetet művelő nők szempontjából vizsgálja (vö: a női szabadságjogok helyzete az iszlám társadalmakban), ráadásul a helyi hagyományokhoz és hiedelmekhez mereven ragaszkodó, vidéki kisközösségek viszonyában.

A film sztorija egyszerű: a híres iráni színésznő egy nap videoüzenetet kap a mobiljára egy fiatal lánytól, akit magas pontszámmal felvettek a teheráni színművészeti egyetemre, hogy az öngyilkosságot követ el, mivel a távoli hegyek közti faluban élő családja nem engedi el az egyetemre, mert a falunak és a falu közösségének nincs szüksége komédiásokra. A színésznő (Behnaz Jafari) és férje, a rendező (Jafar Panahi) autóba ül és elutazik abba a kis hegyi faluba, ahonnan a lány az üzenetet küldte, hogy megtudja, mi történhetett… A faluba érve aztán a fővárosi, híres művészek szembetalálkoznak a földközelben élő egyszerű vidéki emberek rögvalóságával.

Panahi ezúttal is érdekes utazásra viszi az erre vállalkozókat. Jellemző, hogy e filmet is tulajdonképpen két helyszínen forgatta: saját autójában, illetve a messzi, azeri határ melletti hegyek között, távol a fővárostól egy eldugott faluban, ahol a helyiek nem is beszélik a hivatalos fárszit, csak a törököt. Szerepek sincsenek, mindenki saját magát alakítja, Jafari Jafarit, Panahi Panahit, az üzenetet küldő Marziyehet Marziyeh Rezaei és a falu lakói a falu lakóit (akik bájos elfogódottsággal és igyekezettel vettek részt a számukra nyilvánvalóan teljesen idegen kalandban, egy film forgatásában). Fogalmam sincs, valójában mennyire hitték el azokat a mondatokat, amiket a filmben elmondanak, hogy mennyire tükrözik azok saját gondolkodásukat, értékrendszerüket, mindenesetre, az a kép, amit általuk Panahi közöl, az -innen távolról- hitelesnek tűnik, és ezzel maga a kérdésfelvetés (tulajdonképpen folytathat-e egy nő művészi tevékenységet, a kívülálló helyiek szempontjából egy teljesen felesleges dolgot?) is érvényes. A kérdésre a válasz ott van a végefőcím előtti utolsó jelenetben – és borítékolom, hogy ezt sem fogja szeretni a teheráni főcenzor. Ne higgyük, hogy Panahi felesége és saját maga által főszerepelt, amatőr háttérrel leforgatott filmje csupán egy száraz, teoretikus dolgozat, mert Panahi önmagára vonatoztatott és a filmben ábrázolt szituációkat megjelenítő iróniája olykor elementárisan szórakoztató, a vidéki élet és a vidékiek bemutatása szeretettel teli. Velük nevetünk rajtuk és talán saját magunkon is. 7/10

Ausztrália messze van, hozzánk képest tulajdonképpen a világ átellenes felén. Odalent, mondhatjuk, bár ha ezt angolul mondjuk (down under), akkor -állítólag- csúnyán fognak ránk nézni az odavalósiak, mivel ez a kifejezés értelemszerűen összecseng azzal a testtájunkkal, mellyel a WC-deszkát szoktuk illetni, alkalomadtán. Ha viszont csak azt nézzük, amiről ez a Veszett vidék című southern (a western ausztrál megfelelője) szól, az baromira közel is van: ismerős történet a világ bármely táján. Ismerős történet, hiszen az egyik legaljasabb emberi mocsokságról szól, arról, amikor bizonyos emberek kizárólag az erő, az agresszió és a hatalom útján vindikálják maguknak azt a jogot, hogy saját tulajdonuknak tekintsenek más embereket, embercsoportokat. A rabszolgaságot az ókor óta már számtalanszor eltörölték az emberiség történelmében, mégis előfordul mind a ma napig (hogy ne menjünk messzebb a jó kis magyar “csicskáztatásnál”…).

Ez a Warwick Thornton által rendezett történet valamikor a huszadik század első harmadában játszódik, valahol az ausztrál kontinens szemmel láthatóan is tikkasztóan forró belsejében, a sivatag közepén, ahol a barnára aszott, satnya bozótos jelenti a “zöld természetet”. Nem is értem, mit keres ezen az életre tökéletesen alkalmatlan területen ember, őslakos és telepes egyaránt – de valamit nyilván keres, mert néhányan azért élnek itt. Nyilván állatokat tenyésztenek. A történet egyik kulcsszereplője, nevezett Harry March (Ewen Leslie) valamilyen háború veteránja, tudjuk róla, hogy nem teljesen ép idegrendszerrel tért meg ide, az isten háta mögé az öldöklésből. Iszik mint a kefekötő, részegen pedig lövöldözik a Holdra. Vagy bele a pusztába (vö. pusztába kiáltott szó). A cselekmény egy pontján, egy közeli, városnak nem, inkább csak házcsoportnak mondható településen, a kocsma előtt némafilmet vetítenek egy kifeszített lepedőre. E két momentumból következtethetünk arra, hogy időben valamikor az első világháborút követő években járhatunk.

Kulcsmotívum, hogy a településnek nincs temploma, csak kocsmája (vö: rendszerint minden faluban van kocsma, de közvetlenül a templommal szemben). A településen Fletcher őrmester (Bryan Brown), valamint coltja a törvény, s ez a törvény a fehér ember törvénye. A történet valódi főszereplői az ausztrál bennszülöttek, akik érdekeit, életét értelemszerűen nem védi törvény. A fehér telepesek túlnyomó része nem is tekinti őket embernek, csupán két lábon járó állatnak, akik elvégzik a munkát és tört angolsággal köszönik meg a gazdának, ha nem veri meg őket érte, fizetség gyanánt. Vannak közöttük, akik beletörődve sorsukba, elfogadják nyomorúságukat. Vannak, akik eddig megmenekültek a rabszolgasorstól, és kint a végtelen bozótban rejtőzködnek, megölnek mindenkit, ki közelükbe merészkedik. És vannak néhányan, akik szerencséjükre jó lelkű telepesekhez kerültek, mint amilyen a mélyen vallásos Fred Smith (Sam Neill) is, aki magával egyenrangúnak tartja a bennszülötteket, munkájukat megbecsüli és azért fizetést ad. Sam (Hamilton Morris), a történet valódi főszereplője Frednél dolgozik, és sorsát alapvetően határozza meg az a tény, hogy Fred életfelfogása messze nem találkozik a fehér telepesek általános vélekedésével, egyben azzal, hogy a közeli településen nincsen templom, csupán egy kocsma.

Sam története egy színtiszta ballada, sorszerű, fatális fordulatokkal, idealista csúcsponttal és egy görög tragédia katarzisával, mely kíméletlenül nyomja arcunka a valóságot, az ausztrál nemzet múltját és tulajdonképpen jelenét is alapvetően meghatározó szégyenfoltját, azt, ahogyan a fehér telepesek bántak az aboriginál őslakossággal. Lehetne e történet általános érvényű is, hiszen a szintén angolszász eredetű telepesek hasonló körülmények és tragédiák során irtották ki gyakorlatilag a teljes észak-amerikai őslakosságot, ugyanezt tették a spanyolok Közép- és Dél-Amerikával, de ugyanezt tették a történelemben bármikor azok a népek, melyek behatolták más, szerintük alacsonyabb rendű népek élőhelyére azzal a céllal, hogy azt elvegyék tőlük és ennek érdekében akár azok kiirtására, vagy a leigázottak rabszolgasorba kényszerítésére is képesek voltak. Hogy aztán e történet mégsem lesz általános érvényű emberi jogi tabló, annak oka az, hogy a rendező pici, alig észrevehető engedményeket tett. A brutális Harry háborús veterán, állandóan részeg, idegrendszere zilált, ma azt mondanánk, poszttraumatikus stresszben szenved, így tette, ha nem is indokolható, de azt mégsem egy kvázi normális, beszámítható ember követte el. A vallásos Fred naiv és idealisztikus világa életképtelen ezen a vad, veszett vidéken, az, hogy a film végén épül fel a templom, inkább csak egy vicc, olyan, mint az a tűzoltó, aki akkor ér ki az égő házhoz, amikor annak már csak üszkös gerendái látszanak. Bár a film különösebben nem hosszú (egy óra ötven perc körüli), a viszonylag sovány, mégis túlzottan elnyújtott cselekmény és a sokszor indokolatlanul távolságtartó fényképezés miatt sokszor mégis vontatottnak tűnik, a narrációt drámaibbá, szuggesztívebbé tenni szándékozó flashbackek és flashforwardok (a cselekményben való előre-, illetve visszautalások) pedig szükségtelenek, megakasztják az önmagában azért elég erős történetfolyamot. Másfél órában és egyenes vonalú, lényegre törő, sűrű szövetű történetfolyamban, a színészi játékot jobban előtérbe engedő rendezéssel jobb lehetne ez a mozi – ami viszont így is megtekintésre ajánlott keserű, de igaz tanulsága, egzotikusnak tűnő, de mégis pont eléggé általános témája miatt. 7/10

Annyit mindenképpen el lehet mondani, hogy a Bűbájosok valóban bájosak, különösen Salma (Sabrina Ouazani). Bár ez nyilván ízlés kérdése, nyilván lesznek, akiknek az elragadó Lauren (Alice David) pillantásától dobban meg a szívük, vagy éppen Olivia (Charlotte Gabris) spontán bohókássága ragadja meg figyelmét. A kérdés viszont valójában itt az, hogy elegendő-e egy filmhez annyi, hogy három tök különböző karakterű, de egyöntetűen bájos csajt kell néznünk bő másfél órán át? Persze, még ez is véleményes, ugyanis nyilván vannak, akiknek ennyi is elég.

A nézők nagy többségének viszont nyilvánvalóan ennél több kell. E film alkotói –Saphia Azzeddine és François-Régis Jeanne– is szerettek volna mesélni valamiről, ez nyilvánvaló, csakhogy amiről mesélnek, az önmagában elég felszínes. Persze, ez is véleményes… Tíz emberből 6-7 nyilván mindent megtenne azért, hogy olyan közegbe kerülhessen, mint amiben Lauren, a wannabe divattervező tölti mindennapjait, haverok, buli, kokain, Párizs legmenőbb arcai, a divatvilág krémje. Lauren e társaság perifériáján tesz meg mindent, hogy beljebb kerüljön. Kemény munka, bárki bármit gondoljon róla. Intellektuális mélységeket és valódi, őszinte érzelmeket azonban itt nem találni. Salma már más tészta, egy külvárosi, igen színes középiskolában próbálja a diákság fejébe verni a XX. század történelmét, kiszorítva onnan az éppen futó celebeket és futballsztárokat. Olivia férjet keres, de igényei magasak: a leendőnek orvosnak kell lennie, V-nyakú pólót és karkötőt kell hordania, ráadásul még zsidó is legyen. van egy kiszemelt áldozat, ám az éppen az imént hajtott végre rajta végbéltükrözést… A három fő- és címszereplő egymás mostohatestvérei, akik nem találkoztak egymással korábban, s akik a történet konfliktusaként, egy 250 négyzetméteres, belvárosi luxuslakást örököltek általuk ismeretlen apjuk után.

Ebből nő ki a bonyodalom, amely nem süllyed mélyebbre a mai átlag-huszonévesek mindennapi problémáinál. A három különböző egyéniség, akik ráadásul három kultúrát is képvisel (arab zsidó, francia), hogyan tud megosztozni az örökségen (amit ráadásul az apjuk igazi családja rögtön meg is támadott)? Egy romantikus komédia műfajú dolgozatban természetesen a válasz adekvát, nem is történhetnek másként a dolgok, minthogy happy legyen az end. A felvetett kérdésekre egyszerű, kozmetikázott, idealisztikus válaszokat kapunk, melyek a valóságnak csak egy nagyon szerencsés körülmények között történő szeletkéjének felelnek meg, a valódi gondok e filmtől még megoldatlanok maradnak. Marad egy habkönnyű, bohókás kis filmecske, amely kissé szégyenlősen szól a társas kapcsolatok igazi értékeiről, az őszinteségről, a szolidaritásról, valamint kifigurázza a képmutatást, a személyes érdekek érvényesítése érdekében épített kapcsolatokat, a nyomulást, a karrierizmust – de amúgy semmi komoly. Bájosak a csajok. 6/10

Első blikkre amolyan szomorkásan romantikus, vidéki angol történetnek tűnik a Penelope Fitzgerald 1978-ban megjelent regényéből készült Könyvesbolt a tengerparton. Valódi mélysége, ereje a végkifejletben jut érvényre, melyet a könyv premierje óta eltelt negyven év tapasztalatai csak tovább mélyítenek – immár az írónő szándékaitól függetlenül, de az ő gondolatait mégis alátámasztva. A könyvet ugyan nem olvastam, de úgy érzem, Isabel Coixet adaptációja hitelesnek tekinthető. Az eredeti történethez valószínűleg nem tesz hozzá semmit, ami többletjelentés, amiből azonban a néző a saját korára, saját társadalmi és kulturális közegére asszociálhat, az csakis a film és az eredeti regény hitelességét és érvényességét támasztja alá.

A főhős egy fiatal, de lelkében erős háborús özvegy, Florence Green (Emily Mortimer), aki a kelet-angliai tengerpart mellett fekvő, isten háta mögötti kisvárosban, Hardboroughban nyit egy ócska, lerobbant épületben könyvesboltot, így teljesítve be tragikusan rövid házasságát (ui. a férjével egy londoni könyvesboltban ismerkedtek meg). A helyi, főként halászatból és más kétkezi munkából élő lakosság nem érti, mit keres ez a fiatal, független nő az ő kisvárosukban, ahol senki nem olvas, főleg nem könyveket, ráadásul a városban élő tekintélyes tábornok még nála is befolyásosabb feleségének (Patricia Clarkson) helyi érdekű terveit is veszélyeztetni látszik Florence kis boltja. A nő azonban karakán módon kiáll álmai megvalósítása mellett, és ebben támogatókat is talál a mogorva, embergyűlölő, de olvasni nagyon szerető öregúr (Bill Nighy) és a talpraesett, felvágott nyelvű, viszont olvasni nem igazán szerető kis Christine (Honor Kneafsey) személyében.

Látszólag tehát banális kis sztori ez: egy idegen kontra helyi bennfentesek csatározása a helyi szemétdomb “kincseiért”, de az, hogy ez a kincs a könyv, illetve annak kvázi beszerzési forrása, egy könyvesbolt birtoklása és értékelése, tehát a kultúra egy magasabb, intellektuális szintje, azzal maga a történet is szintet lép. Két komoly irodalmi klasszikus is szerepet kap a történetben. Ray Bradbury Fahrenheit 451 című utópiája, melynek címe ugyebár a papír (amiből a könyvek készülnek) gyulladáspontjára utal, önmagában hordozza a történetben végighúzódó, komor gondolatot, miszerint azzal, hogy az emberek nem olvasnak, azzal saját kultúrájuknak vetnek véget – Florence viszont éppen általa nyeri el az öreg embergyűlölő, de a kultúrát mindennél többre tartó Edmund Brundish barátságát, illetve e regény egyik legfontosabb motívuma jelenik meg e történet katartikus végkifejletében is. Nabokov a maga korában nagy botrányt okozó Lolitája (ráadásul annak legendás, mohazöld első kiadás formájában) viszont a könyv, mint médium erejét hivatott jelenteni – az a könyv, ami izgalmat, érdekességet kínál, az rögvest megtalálja az utat az olvasóhoz is. Florence tengerparti kis könyvesboltjában azonban csak a keserű vég felé vezető út kapuját jelenti.

Szép, komótos tempóban folyik a film cselekménye, ráérősen, ahogyan egy jó regényt szeretünk olvasni (már aki szeret még olvasni…). Közben remekül szórakozhatunk azokon a tipikus, körmönfont angol (igazi, vidéki angolsággal előadott) társalgási formulákon, melyekkel a történet szereplői savazzák egymást arcukra rögzült, udvarias mosollyal. Karcosan megrajzolt, találó karaktereket ismerünk meg, remek színészi teljesítmények által. Kifejezetten ügyes a Christine-t alakító Honor Kneafsey, a veterán Bill Nighy pedig egyenesen megrendítő alakítást nyújt. Az egyik fontos mellékfigura -Milo North BBC-tudósító (James Lance)- kiismerhetetlensége pedig kifejezetten meglepett.

Azt hiszem, az egyetemes emberi kultúra haláláról ilyen kellemdús, romantikus felhangokkal bíró, “csajos” történetet még nem láthattunk, de ha vesszük az adást, akkor a torkunkban még sokáig ott lesz az a keserű, fojtogató érzés, amit a film utolsó néhány perce okozott. Ez van most. 8/10