Filmnapló – 2018. április

Közzétéve 2018. május 1. kedd | Szerző: efes

Brigsby mackó (Brigsby Bear, 2017) – Háromszor mentem neki ennek a filmnek, mert elijesztett a kezdő jelenetek nettó infantilizmusa (egy szemmel láthatóan felnőtt férfi gyermeki rajongással imád és rajong körül egy hihetetlenül gagyi, Ed Wood “legendás” Kilences tervének” technikai színvonalát idéző sci-fi sorozatot, melyben egy hatalmas plüssmaci menti meg a világot a gonosztól, a Napot elrabló Holdtól). De örülök neki, hogy harmadszorra sikerült végignéznem Dave McCary rendezői bemutatkozást, mert ahogyan kibomlottak az elején rejtőzködő cselekményszálak, ahogyan választ kaptak a miértek, sőt, az ezmegmiafasz?-ok, egy egészen különleges, bájos kis film kerekedett ki a végére. Picit thriller ez, de igazából csak olyan emberekről szól, akiket a szeretet hajt (minden patetikus lózung nélkül), akik számára természetes, hogy vagyunk néhányan, akiknek fura hóbortjaik vannak; akik számára teljesen természetes, hogy gondoskodnak egymásról, hiszen számukra a legtermészetesebb dolog, hogy a Gonoszt csak együtt, összefogásban győzhetik le. És le is győzik. 9/10 (A képen jelenet a filmből.)

A Tanár (2018) – Az első rész alapján számomra szolid meglepetés az RTL Klub új sorozata. Bár a valósághoz való viszonyában megmaradt a Válótársak valóságidegen nagyzolásánál (pl. fiatal gimnáziumi tanárnő nyitott kabrióval – na ja), alapvetően mégsem megy le “kutyába”, hanem egy valós, reális témával (örökbefogadás, illetve annak következményei) és annak viszonylag tisztességes feldolgozásával indít. Persze, túl mélyre azért nem ás, de legalább a felszínét sérti az adott problematikának, ami egy alapvetően szórakoztatónak szánt tévésorozattól pozitívum. Nagy Ervin telitalálat a címszerepre, laza, de mégis van “mélysége”. És van benne szexus is, amire Ubrankovics Júlia finom érzékiséggel reagál. Egyelőre jók a gyerekszereplők (oké, 16 éves nagykamaszok) és a mellékszereplők is. Nem riasztott el, de azt nem tudom, a szombat este közönsége mennyire lesz erre a szériára vevő… 7/10

A kezdő (The Intern, 2015) – Robert De Niro neve számomra nem túl jó ómen, ha komédiáról van szó, hiszen Bobby bácsi öregkorára már mindent elvállal és ebben a műfajban inkább tekinthető ripacsnak, mint színésznek. E filmben sem adja olcsón, hogy úgy mondjam, de szerencsére Nancy Meyers rendelkezik azzal a rutinnal, hogy egy édes, kedves, csöppnyi feminista attitűdje ellenére is megható, okos filmvígjátékot rendezzen a barátságról, a szerelemről, az egészséges főnök-beosztott viszonyról és az optimális munkahelyi körülményekről, valamint a nyugdíjaskori munkavállaláshoz való hozzáállásról, hogy valami komolyabbat is említsek… 7/10

A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974) – Luis Buñuel utolsó előtti filmje látszólag olyan, mintha visszatérne pályája elejére, amikor Salvador Dalival készítették ma már filmtörténeti jelentőségű szürrealista filmjeiket. Ha ismerjük -és mi ismerjük- Örkény egyperces abszurdjait, akkor a nyilvánvaló hasonlóságok mellett tudjuk azt is, hogy sokkal többről van szó, mint üres polgárpukkasztásról. A gyermekláncfüzér-szerűen fonódó meghökkentő és agyunkat összezavaró történetecskék maró élét, gyilkos iróniáját csak azok értik, akik megélték például Franco fasiszta diktatúráját. Vagy Kádárét, Ceausescuét, Orbánét, mindegy. A hideg borsódzik a hátamon, amikor a filmvégi tüntetésen azt kiabálja a láthatatlan, arctalan tömeg: Le a szabadsággal! Tiszta Békemenet. 10/10

Film, Filmnaplók, Tévé Kategória | , , Címkézve | 2 hozzászólás

A víz érintése (The Shape of Water, 2017)

Közzétéve 2018. április 30. hétfő | Szerző: efes

Alexander Romanovics Beljajev ismert figurára az orosz sci-fi irodalomnak, a korában az “orosz Vernének” is nevezték. Egyik leghíresebb regénye volt az először 1928-ban megjelent A kétéltű ember, amit én magam is legalább ötször olvastam kiskamaszként, s a belőle készült filmet is rengetegszer láttam, hovatovább az volt egyik első, meghatározó filmélményem. Guillermo del Toro azonban meg sem említi ezt a (nem csak számomra) nyilvánvaló forrást, amikor nyilatkozatok sorozatait kellett tennie A víz érintése című, tavaly egy kisebb raklapnyi Oscar-, és egyéb díjat elnyert filmje ürügyén, csupán az 1954-ben A fekete lagúna szörnye című B-kategóriás horrort emlegette, mint ötletet, amiből elindult.

Nos, tagadhatatlan, a lagúnaember kinézete szinte egy az egyben át lett emelve A víz érintésébe, és a cselekményben is van jó néhány erős utalás, illetve párhuzam, de legalább ennyi hasonlóságot, sőt, azonosságot találhatunk az orosz regénnyel/filmmel, ha nem sokkal többet. Semmi szín alatt nem beszélhetünk azonban eredeti, szuverén alkotásról, ami az én szememben már önmagában megkérdőjelezi a díjesőt. Technikailag természetesen nincs semmi probléma, nem erről beszélünk. Del Toro ügyes filmes, s a történetet is el tudja mesélni. Csak éppen ez a történet egy közepesen ügyes fércmű, amit egy harmadban innen, kétharmadban onnan loptak össze – és akkor most azt hagyjuk, hogy A fekete lagúna szörnye mennyiben koppintása Beljajev eredeti Ichtianderjének.

A halember itt ugyanazon a módon kerül a hadsereg/őrült tudós fogságába, mint A fekete lagúna szörnyében, míg A kétéltű emberben egy őrült tudós teremtette meg őt/azt, de a sejtetett horrorból cseppfolyósan szentimentális love story-vá híguló románc a halember és a leány (a “lagúnaember” szerelme egyoldalú, míg a “halember” pont úgy talál rá az örök szerelemre, mint itt, A víz érintésében, ráadásul az orosz filmben is szegény sorsú a leányzó, mint ahogy itt is). Szépség és a szörnyeteg. Plusz a szűk látókörű, eredendő emberi gonoszság. Ja, csak most a víz alatt. Az egymásra találás, a megszöktetés, a halember lélegzési gondja, mind-mind A kétéltű ember hasonló fordulataira hajaznak. A film látványvilágát -bevallottan- Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos életéről mintázta de Toro, tehát művészi értelemben az is “más tolla”. Szóval, eredeti ötlet nem igen található az így nyugodtan túldíjazottnak, túlértékeltnek tekinthető filmben, melynek így egyetlen erénye a megvalósítás technikai tökélye, amit viszont joggal várunk el minden méregdrágán előállított tömegeknek szánt mozgóképes terméktől.

Persze, Sally Hawkins a kisujjából kirázta a halemberbe szerelmesedő (hajdan szintén halembernek születő?) néma kis takarítónőt, Michael Shannon is jól adja a negatív karaktert, de ezek is mind profi munkák, de semmi kiemelkedő. Az viszont kifejezetten cinikus, ahogyan Beljajev és az orosz “vérvonal” agyonhallgatása mellett belecsempésztek a cselekménybe egy amúgy teljesen felesleges szovjet titkosszolgálati szálat. Semmit nem dob a cselekmény iramán, fordulatosságán, a románchoz pedig végképp semmi köze. Az olykor tényleg horrorisztikus brutalitás, a trágár szóhasználat pedig kifejezetten leválik a film ragacsos, émelyítően érzelmesnek szánt végkifejletéről. Gyenge, erőltetett, innen-onnan összelopkodott katyvasz ez a film, minden ajnározás dacára. 4/10

Film Kategória | Címkézve | 4 hozzászólás

ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK – április 26-tól a mozikban

Közzétéve 2018. április 26. csütörtök | Szerző: efes

Ezen a héten kerül a mozikba országszerte a francia rendezőlegenda, Agnès Varda és a világhírű fotóművész, JR közös filmje, az ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK. Mi a közös a filmművészetet megújító francia új hullám egyetlen női tagja, a 90 éves Agnès Varda és a 34 éves francia fotós és street artist, JR világlátásában? Több, mint gondolnánk: hasonló filozófia és életre szóló szenvedély a képek megalkotása, kiállítási módja, közzététele iránt. A két alkotó együtt indul útnak JR fotóautomatává átalakított lakókocsijával Franciaország eldugott falvaiba, ahol a helyiekkel beszélgetnek és gigantikus méretű portrékat készítenek róluk. A képek házak, pajták, gyárépületek faláról, vonatok oldaláról köszönnek vissza. A varázslatos hangulatú, felejthetetlen road-movie ezeket a szívmelengető találkozásokat dokumentálja, és a nem mindennapi barátságot, mely az út során szövődik a furcsa páros között.

A film több mint húsz rangos filmes díjat nyert, köztük Cannes-ban az Arany Szem-díjat, az Independent Spirit-díjat, és Oscar-díjra nevezték a legjobb dokumentumfilm kategóriájában.

BESZÉLGETÉS AGNÉS VARDÁVAL és JR-REL

(Olivier Père interjúja nyomán)

Hogyan született a film ötlete? Miért akartak közösen forgatni?

JR: Kezdjük az elején.

Agnès Varda: A lányom, Rosalie úgy gondoltam, érdemes lenne megismerkednünk. Megtetszett az ötlet.

JR: Én tettem meg az első lépést. Elmentem meglátogatni Agnèst a Rue Daguerre-i lakásában. Lefotóztam a ház legendás homlokzatát, ahol száz éve lakik. És készítettem róla is fotókat a macskájával.

AV: Az öreganyád százéves, nem én. Legalábbis még nem. Másnap elmentem a stúdiójába. Portrékat készítettem róla, és hamar rájöttem, hogy nem fogja levenni a napszemüvegét.

JR: Aztán másnap megint találkoztunk, harmadnap már együtt teáztunk.

AV: Rögtön éreztem, hogy valamit közösen kéne csinálnunk.

JR: Először egy rövidfilmről beszélgettünk…

AV: … egy dokumentumfilmről. Világosan látszott, hogy a te falra helyezett nagy emberfotóid, amely a méretüknél fogva bátorítóan hatnak azokra, akikről készültek, és az én módszerem, hogy meghallgatom őket és felhívom a figyelmet arra, amit mondanak, vezetni fog valamihez.

JR: És közösen akartunk útra kelni. Sem Agnès, sem én nem dolgoztunk rendezőtárssal korábban.

Miért döntöttek úgy, hogy elsősorban a vidéki francia emberekre fókuszálnak?

JR: Agnès azt akarta, hogy mozduljak ki a városból.

AV: Így van, mert te igazából egy városi művész vagy. Én meg szeretem a vidéket. Gyorsan megegyeztünk abban, hogy kisvárosokba, falvakba megyünk. A te elképesztő fotós teherautóddal indultunk útnak, ami a film valódi szereplője lett. Mindig elvitte a show-t.

JR: Évek óta használom azt az autót, rengeteg projektem volt vele.

AV: Igen, de ez a közös munkánk volt, és együtt indultunk útnak. Nagyon élveztük a közös autókázást a francia vidéki tájakon abban a kocsiban.

Volt valamilyen terv, útvonal a fejükben? Hogyan találták ki a filmet, ami alapvetően a véletlen találkozásokra épít?

AV: Volt, hogy valamelyikünk ismert valakit egy városban, vagy volt egy konkrét elképzelése. Úgyhogy elmentünk és megnéztük. Ahogy a dokumentumfilmeknél lenni szokott – és én nem keveset rendeztem – van egy ötleted, de a véletlen mindig közbeszól – például, hogy kivel találkozol –, aztán dolgok hirtelen összeállnak, és egy konkrét ember vagy hely felé mutatnak. A helyzet az, hogy mi szeretjük a véletlent, a stáblistán is helye van, mint asszisztens.

JR: Az életet akartuk megragadni, mivel a film a mi találkozásunk története is. Az úton a film által egymást is megismertük, és a duóban dolgozás különleges élmény volt. Kicsit jobban megértettem Agnèst, és ő is megpróbálta megérteni az én művészi működésemet. Sokat beszélgettünk és sok ötletet próbáltunk ki. Végül egy játékfilm víziója kristályosodott ki bennünk.

AV: Ekkor vette a kezébe Rosalie a kormánykereket, és ő lett a producerünk.

A film egy franciaországi utazás, de egyben utazás az emlékezetbe, a személyesbe és a kollektívbe; munkások, gazdák, falusiak emlékei közé.

JR: Bárhol is jártunk, elég gyorsan meg tudtuk mondani, hogy létrejött-e a kapcsolat az adott emberrel.

AV: Az egyik dolog, amit kedvelek benned, hogy nagyon gyorsan dolgozol. Amint találkoztunk valakivel, már el is képzelted, mit kezdhetnénk vele. Például ott az a postás Bonnieux-ben, akit régről ismertem, és akivel akartam, hogy találkozz, mert szeretem a postásokat. Meg a leveleket és bélyegeket is. Te lényegében a világhálón kommunikálsz, és 20 ezer lájkot kapsz, ha posztolsz egy képet. Itt pedig belementél, hogy a postásból a falu hőse legyen, óriási méretben virított a falon. Nagyon büszke volt, hogy olyan hatalmas lett. Onnan mentünk tovább Alpes-de-Haute-Provence-ba.

JR: És valaki megemlítette a gyárat Château Arnoux közelében.

AV: Ismertem egy fickót a helyi moziból, Jimmyt. Itt vetítettem egyszer a Sem fedél, sem törvény című filmemet. Ő mutatta meg a gyárat.

JR: Kicsit veszélyes ötletnek tűnt, de mi nagyon kíváncsiak voltunk és elmentünk megnézni. Találkoztunk pár emberrel, és támadt is pár ötletünk.

AV: Az ipari telepek gyönyörűek, és jólelkű emberek dolgoznak ott.

JR: Belementek a csoportképes ötletünkbe. Volt még néhány hely, amit meg akartam mutatni neked, de kiderült, hogy már jártál ott korábban. Inspiráltak a régi fotóid. A filmbeli kollázsok az együttműködésünk gyümölcsei.

AV: És amit a falra ragasztottál, gyakran az én fotóm volt, mint az a nagy kecske a szarvaival. Az a fotó akkor készült, amikor helyszínt kerestünk.

JR: Sok időt töltöttünk Patriciával, a gazdálkodóval, aki megtartja a kecskéi szarvát ahelyett, hogy leégetné születésükkor, mint mindenki más.

AV: Az emberek fellelkesülnek, amikor a munkájukról beszélnek. Az a nő szenvedélyesen mesélt a kecskékről és a szarvakról, a lelkesedése lenyűgöző volt.

JR: És északon is hallottunk pár erős sztorit.

AV: A bányák már mind bezártak, de találkoztunk egy Jeannine nevű nővel, aki az utolsó lakó a bányász-soron. Mesélt az apjáról, és a nyugdíjas bányászok is gyönyörű történeteket osztottak meg velünk erről a világról, amiről nagyon keveset tudunk. Érdekes volt hallgatni, izzott a szenvedély a hangjukban. Nagyon meghatott minket Jeannine története.

JR: Teljesen elvarázsolt, hogyan irányítottad azokat a beszélgetéseket. Nagyon mélyre jutsz, amikor kérdezel.

AV: Te is sokat beszélgettél velük.

JR: Hát persze. Mindig nagyon szerettem ezt a saját munkáimban is. És a te filmjeidben is ezt láttam… a saját, teljesen egyedi megközelítéseddel, ami finom és érzékeny.. és feminista.

AV: Hát igen, valóban feminista vagyok!

A nők erőteljesen képviselve vannak ebben a filmben. Megmutatja, hogy milyen fontos szerepük van az mezőgazdaságban és a munkások között is.

AV: Igen, és mindketten úgy gondoltuk, fontos, hogy legyen lehetőségük elmondani a véleményüket.

JR: Ez Agnès ötlete volt. Amikor megmutattam neki a Le Havre-i dokkmunkások fotóit, azt kérdezte: „És hol vannak a nők?”. Ekkor újra felhívtam a dokkmunkásokat és megkérdeztem őket, hogy eljönnének-e a feleségeik a kikötőbe? Azt mondták, hogy sosem szoktak, de talán most az egyszer kivételt tesznek. Nagyon izgalmas volt, hogy a mi projektünkön keresztül ismerték meg a kikötőt.

AV: Három érdekes nő erős mondanivalóval, csodás volt. Nagyon örültem nekik. A dokkmunkások segítettek egymásra tenni a sok hatalmas konténert a kedvünkért. Legókockaként építettünk belőlük totemoszlopot. Micsoda kaland volt!

JR: Azt is meg kell említenünk, hogy a dokkmunkások éppen az egyik legnagyobb sztrájkjuk kellős közepén voltak. Még mindig a hatása alatt vagyok, hogy ilyen tisztelet volt bennük a művészet iránt, ahhoz képest, hogy éppen mit éltek meg.

AV: Az alapötlet, hogy a művészet mindenkié. Azért segítettek nekünk, mert részt akartak venni egy művészeti projektben.

JR: Ahogy az egyik gyári munkás mondta: „ A művészetnek meg kell lepnie minket!”. Megzavartuk őket a mindennapi rutinjukban, de ők elfogadtak minket. Ebben az időszakban nagyon súlyos és összetett események zajlottak Franciaországban és a világban, de mi elkötelezettek voltunk a flm iránt és az emberek, akikkel találkoztunk, megértették ezt.

AV: Egy szerény kis projekt a világot eluraló káosz idején.

És tényleg, a filmjük felüdülést jelent.

AV: Szerették a jókedvünket és azt, ahogy csipkelődtél velem. Saját magunkat adtuk és bevontuk őket is a játékba.

Ön erős kapcsolatokat teremt azokkal az emberekkel, akikkel találkozik. A halottakról is megemlékezik utazásai során, mint Nathalie Sarraute, Guy Bourdin, Cartier-Bresson.

AV: Igen, ismertem őket. Megidézni őket azt jelenti, hogy visszahozom őket a jelenbe. Véletlenül mentem el Nathalie Sarraute (a szerk.: orosz származású francia írónő) háza mellett. Igazából a helyi farmert kerestem az utca végén, aki kétezer hold földet művel egymaga.

JR: Egy másik helyszín a filmben az elhagyott falu, komoly múlttal. Oda állítottuk le a fotós teherautót és tartottunk ott egy partit a környékbeliekkel.

AV: Aznap éjjel többszáz portré virított a falakon. Másnap eljöttünk. Azóta megtudtuk, hogy a romos házakat lerombolták. Minden változásban van.

JR: Nem dolgozunk folyamatosan, megvannak a különleges napjaink.

AV: Ezt mindig is szerettem a dokumentumfilmezésben. Eltöltesz egy pár napot új emberekkel, barátság zövődik köztetek, aztán megszakad a kapcsolat, éppúgy, ahogy a róluk készült hatalmas faliportrék is eltűnnek a falakról idővel. Tudjuk, hogy ezek a pillanatok mágikusak. A találkozás pillanata is az, a filmezés pillanata, a falra ragasztásé. Nagyon sokat jelent ez nekem.

JR: A pillanat nem tart soká, mégis bevésődik.

Hogyan zajlott a forgatás?

AV: Elmentünk egy-két kiruccanásra, aztán leálltunk, mert én már nem vagyok elég erős, hogy nyolc hétig folyamatosan forgassak a mező közepén állva. Havonta átlagosan két-négy napot forgattunk.

JR: Szerintem ez a módszer jól működött. Lehetőségünk volt átgondolni mindent, reflektálni és felmérni, merre tartunk. Elkezdtük a vágást is. Órákig beszélgettünk, hogy kitaláljuk, merre folytassuk a filmet. Bennem erős az improvizációs késztetés, úgy gondolkodom, hogy „menjünk, tegyünk egy próbát és meglátjuk, működik-e”. Agnès egész szekvenciákban gondolkodik és néhány specifikus felvételben. Ez felerősítette a társrendezés dinamikáját.

AV: És van persze egy pár generációnyi korkülönbség közöttünk. Érdekes, hogy ezen egyáltalán nem gondolkodtunk, még akkor sem, amikor te sokkal gyorsabban értél föl a lépcső tetejére, mint én. Modellek voltunk egymás számára. Én legalábbis így érzem, mert miközben filmeztem, ahogy te dolgozol, felmászol az emelvényekre; rólad és a munkádról is portrét készítettem. És téged is érdekelt, hogy én hogyan dolgozom, már amennyire az elhomályosuló szemeimmel látni véltem.

JR: Igaz, megpróbáltuk azt is megmutatni, mi történt a látásoddal. Helyetted is látni akartam, jobban, mint te, aki homályosan látsz… főleg távolra. Lefotóztam a szemeidet és jó messziről megmutattam. És a lábujjaidat is.

AV: Tényleg, a lábujjaim. Magamban folyton kuncogtam az ötleteiden. A folyamatos froclizáson, de azon is, ahogy a barátságunkról kitaláltál képeket. Tény és való, osztozunk a helyek és formák felfedezésének vágyában.

JR: Szeretnék beszélni még egy fontos dologról: mindenki, akivel találkoztunk, tanított nekünk valamit. És vice versa.

AV: Amikor az autószerelőnek meséltünk a kecskékről, azt mondta: „Ma is tanultam valamit. Elmondom majd másoknak is.”

JR: Egyik embertől a másikig, egyik gondolattól a következőig haladtunk. A film valójában egy kollázs.

Valóban, az egész film egy kollázs. Ahogy JR felragasztja a hatalmas fotókat a falakra, és Agnès a filmjeit használja kollázsként, rímekkel és vizuális fejtörőkkel.

AV: Szeretem, hogy a vágás folyamata egy montázs, kollázs szójátékokkal a képekről, melyeket kitartunk, és nem kell azt mondanunk, hogy első fejezet, második fejezet, stb. Néha úgy vizualizáltam a montázst, mintha egy egymásra rímelő szósorozat lenne: arcok, falvak, kollázsok, megosztás, tengerpart (franciául egymásra rímelő szavak: visages, villages, collages, partage, rivage).

Meséljenek a tengerparti betontömbről.

JR: Gyakran járok Normandiába motorozni a tengerpartra, és felfedeztem egy helyet, ahol egy világháborúból ottmaradt német blokkház tömbje lezuhant a szikláról és beágyazódott a parti homokba. Említettem Agnèsnek, de nem tűnt úgy, hogy érdekelné. Aztán egy nap megemlítettem a városka nevét és akkor beugrott neki valami. „Várj, én ismerem Aubin-Sur-Mert, jártam ott az ötvenes években Guy Bourdinnel.” Elvittem oda, ő pedig megmutatta Guy Bourdin (a szerk.:francia fotográfus, a 20. század második felének egyik legjelentősebb divat- és reklámfotósa) házát a közelben. Elővette a fotókat, amiket ott készített róla. Együtt sétáltunk a parton, amikor azt kérdezte: „ Miért ne tennénk őt ide?” A fotó felragasztása kegyetlen munka volt, mert gyorsan kellett haladnunk. A betontömb hatalmas volt, az árapály meg közeledett.

AV: Úgy fotóztam le Guy Bourdint, hogy kinyújtott lábbal ült a földön, de te arra gondoltál, hogy kicsit meghajlítva ragasszuk fel, így a bunker bölcsővé változott, ami egy fiatal férfit ringat. Nagyon megindított, hogyan alakult át a fotó jelentése ilyen gyorsan. Aztán huss, jött az ár, és lemosta az egészet.

A film végi szekvenciában annak a bizonyos fotónak az élménye a projekt tökéletes illusztrációja: hogyan születik, hogyan fejlődik és hogyan tűnik el a kép.

JR: A film ezt fejezi ki és a barátságunkat, ami túlnőtt ezeken az élményeken. Ami a szemeddel történik, nagy hatással volt rám. Felzaklatott, és a film tárgyává is vált.

AV: Ez azért talán túlzás, de az igaz, hogy a szem és a tekintet fontosak a munkádban és a filmben is. Te tisztán látsz, ami segít az én homályos látásomon, és paradox módon te mindig a sötét napszemüvegeid mögé rejted a szemedet. Meglepjük egymást. És azt különösen remélem, hogy a nézőket is meglepjük a kapcsolatunkkal és a fantasztikus személyes történetekkel, amiket gyűjtöttünk. Soha nem felejtem el némelyikük mondatait.

(Olivier Père : Director of the cinema unit ARTE FRANCE)

Film, Hírek Kategória | Hozzászólás

Senki sem tökéletes (Bonne pomme, 2017)

Közzétéve 2018. április 19. csütörtök | Szerző: efes

Az biztos, hogy Gérard Depardieu nem tökéletes. Régen nem volt ennyire szanaszét tágulva, sőt, kezdetben majdhogynem karcsú, érdekes arcú fiatalember volt, aki szerepelt jó néhány igen fontos filmben. Aztán, már sok éve ennek is, meghalt a fia herointúladagolásban és valószínűleg akkor szakadt el benne valami. Több évtizedes masszív piálás és zabálás nyomai ott vannak mind a mai Depardieu-n. Elképesztő méretű gyomra szinte külön életet él, ha megindul egy irányba, a test minden maradék erejét összeszedve lohol utána és próbálja egyensúlyban tartani az egész teremtményt. No, de nem ő az első nagypiás-nagyevő színész a világtörténelemben, és a hedonizmus, mondhatni, foglalkozási ártalom a színészeknél. Találkoztam Depardeiu-vel négy éve Szegeden, amikor Napóleont alakította a Háry Jánosban, közvetlen, bár csak fél üveg vodka után barátkozó ember volt. Egy szál pólóban jött le arra a nyúlfarknyi kis szerepre, az öltöztetők szereztek neki Szabadtéri Fesztiválos reklámpólókat, hogy legyen mibe átöltöznie a negyven fokban. De ezek csak külsőségek, mert alapvetően Depardieu színész, és ennek ezúttal is tanúbizonyságát adja, hiszen minden vele kapcsolatos pletyka, művészileg nehezen értelmezhető szereplés ellenére mégis (még mindig) szerethető, emberi figurát képes alkotni, ha erre felkérik.

Catherine Deneuve is messze van már a tökéletestől, pedig ő még tán közelebb is volt ahhoz fénykorában. Igazi királynői tartású, nem evilági szépségű nő, porcelánarccal, kilométeres combokkal és tekintélyt parancsoló tekintettel. Hosszú pályáján játszott mindent, művészfilmet, komédiát, kalandfilmet és romantikus drámát, és most, bőven túl a hetvenen is játszik. Sőt, talán most lett igazán jó színésznő (milyen elbűvölő volt például A házmesterben, de főleg a Bettie-mobilban!). Színészként tehát közel jár a tökéleteshez, de ehhez az is kell, hogy külsőleg merjen látványosan messze lenni a tökéletestől. Ebben a korban minden szépészeti machináció ellenére, letagadhatatlan nyomai vannak az idő múlásának, a hajdan isteni szépségű Deneuve azonban fittyet hány ezekre és közszemlére teszi hurkáit, visszereit, ráncait és a gravitációnak egyre kevésbé ellenálló egyebeket. Közben pedig láttatni engedi az embert, minden gyengeségével és minden nagyszerűségével együtt.

A Senki sem tökéletes című film sem tökéletes, még a két közel tökéletes főszereplő ellenére sem. Florence Quentin, a film írója-rendezője mintha nem tudta volna eldönteni, mit akar kihozni a történetből. A különböző okokból mellékvágányra futott életükből véletlenszerű találkozásuk után együtt menekülő/egymásra találó két főszereplő (Deneuve és Depardieu) cselekményszála éppen elegendő egy történetnek, teljesen felesleges és zavaró ilyen bőm lére engedve tárgyalni a Depardieu alakította Gérard nevű fickó családi és “szakmai” hátterét, főleg, hogy Barbaráét (Deneuve) elintézi néhány szóval. Emellett, a történet fő helyszíne, az ott “fellelhető” tényleg vicces karakterekben, valamint a “hely szellemében” van annyi lehetőség, ami megtölti azt a másfél órát. Sajnos, a Gérard hátterével való pepecselés kissé el is veszi az időt és a teret ettől, így csak felvillanó momentumok és röpke poénok vannak, melyekből tudni lehet, hogy több van – de így elsikkadnak. Több helyütt Jíri Menzel zseniális Én kis falumja jutott eszembe e filmet nézve, csak nem “csehesbe”, hanem “franciásba”. Hogy mégsem lett az, ami lehetett volna, annak oka ez a határozatlanság: az író Quentin nem tudta elengedni egyetlen ötletét sem, így viszont sokszor a rendező Quentin az egyikkel kioltja a másikat… 6/10

Film Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás

Genezis (2018)

Közzétéve 2018. április 12. csütörtök | Szerző: efes

Szuverén hangú, saját, egyedi, kiforrott formanyelvvel rendelkező, rejtőzködő filmalkotó Bogdán Árpád, aki immár második önazonos filmjével bizonyítja tehetségét. Bogdán intézetben nevelkedett, tehát egyáltalán nem vádolható azzal, hogy beleszületett a “tutiba”. Elképzelhető, hogy eddigi életútját kirekesztés, roma identitásából adódó folyamatos bizonyítási kényszer, a magány különféle stációi kísérték, szerencsére ő éppen szép példája annak, hogy nem érdemes feladni a küzdelmet egy normális, emberi létért. Bogdán nem végzett filmes iskolát, szociális munkásnak tanult, ez azonban egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy immár két nagyjátékfilmet összehozzon, melyek közül mindkettő nem akárhol, hanem a nívós berlini Filmfesztiválon debütált. A filmeket nézve sem látszik az “iskolázatlanság”, erősen lírai hangú, de ezzel együtt hiteles társadalomkritikai attitűddel bíró alkotások ezek, melyek témáiban Bogdán saját élete és sorsa tükröződik vissza.

A 2006-os Boldog új élet egy intézeti sorból az Életbe kilépő fiatal roma srác sorsát követte végig igen szép, érzékletes képekkel. A tizenkét évvel később bemutatandó Genezis tulajdonképpen a 2008-as rasszista indíttatású romagyilkosságoknak állít mementót egy filmes triptichon formájában. A hármas tagolású, jelentésben gazdag rétegzésű alkotás egyetlen konkrét esetet jár körül. Az első rész főszereplője Ricsi (Csordás Milán), aki egy messzi kis faluban él anyukájával, szegényes körülmények között. Édesapja apró stiklik miatt bírósági tárgyalásra vár az előzetesben, Ricsi élénk fantáziavilágába menekül sorsa elől, egyetlen barátja a kutyája. Azon a bizonyos éjszakán őt is lelövik, de csak a vállát éri a sörét, édesanyját viszont halálos találat éri. A nagyapja veszi magához, amikor kutyáját veszett róka harapja meg. A kutyát a helyi erdész lelövi, Ricsi kétségbeesésében ezért őt teszi meg bűnbaknak.

A második rész főszereplője Virág (Illési Anna Enikő), egy hallásában sérült gimnazista lány, aki ennek ellenére jó tanuló és jó sportoló. Problémái részben egy tipikus tinédzser problémái, akit anyja egyedül nevel. Emellett ráadásul teherbe is esett szerelmétől, a kutyaiskolát üzemeltető Misitől (Ravasz Tamás), aki korábban a Nemzetbiztonsági Hivatalnak dolgozott, ahonnan pszichológiai okokból leszerelték. Virágnak feltűnik, hogy Misi furcsa alakokkal kezd találkozgatni és véletlenül kideríti, hogy Misinek valami köze van az újságokban megírt szörnyű gyilkosságokhoz…

A harmadik fejezet Hannáról (Cseh Anna Marie) szól, akinek ügyvédként az a feladata, hogy a romagyilkosságok elkövetői közül az egyiket -Misit- védje. A bíróságon találkozik Ricsivel, és ez a találkozás életét meghatározó döntés meghozatalára sarkallja… A három élesen különálló fejezetet tehát szereplői, valamint a brutális gyilkosság köti össze. Bogdán azonban nem a bűn lélektanát kívánta meg feltérképezni, nem magát, a bűncselekményt reprodukálja. Stílusa nem dokumentarista, hanem kifejezetten költői. A fókuszba állított figurák lelke érdekli elsősorban, amihez az első filmjében már megjelenő expresszív, szuperközelikben, felvillanó fényekben és ködös, álomszerű, igen artisztikus, helyenként kifejezetten gyönyörű képi világot alkalmazza (operatőr Dobos Tamás), a már ismert saját motívumaival, a vízbe merüléssel, a elkeseredett, céltalan futással, a magány és kirekesztettség megrázó ábrázolásaival. Lassú, meditatív ritmusú, de nemcsak a témájából adódóan intenzív hatású, kiválóan megírt filmje elmélyült, résztvevő figyelmet kíván – és ha ez megvan, akkor katarzis-közeli állapotot is okozhat. 8/10

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A Nem vagyok boszorkány nyerte az idei Scope100 online filmfesztivált

Közzétéve 2018. április 6. péntek | Szerző: efes

Véget ért az idén negyedik alkalommal megrendezett Scope100 zártkörű online filmfesztivál, melynek 100 fős zsűrije a brit-zambiai rendező, Rungano Nyoni BAFTA-díjas szatirikus drámáját választotta legjobbnak.

A NEM VAGYOK BOSZORKÁNY (I AM NOT A WITCH) főhőse a 9 éves afrikai kislány, Shula, akit egy apró incidens miatt boszorkánysággal vádol egy falusi asszony. Rövid tárgyalás után bűnösnek találják, és a sivatag közepén álló boszorkánytáborba szállítják. Itt a többi lakóhoz hasonlóan egy hosszú szalagot kötnek rá, amit egy nagy fához erősítenek. Megfenyegetik, hogy ha szökni próbál, kecskévé változik. Új életét boszorkánytársaival és egy kormányhivatalnokkal osztja meg, aki kihasználja ártatlanságát. Shulának el kell döntenie, hogy elfogadja-e a sorsát, vagy mindent kockára tesz a szabadságért.

Egy újkori boszorkányüldözés történetét meséli el első nagyjátékfilmjével a zambiai születésű Rungano Nyoni. A nemrégiben a legjobb debütáló brit filmesnek járó BAFTA-díjat és a Brit Függetlenfilmes díjat Emily Morgan producerrel megosztva elnyerő forgatókönyvíró-rendező izgalmas, provokatív és globálisan érvényes műve a babona és a rituálék kötelékébe ragadt, kegyetlen társadalom képét vázolja fel szatírikus humorral. David Gallego operatőr A kígyó ölelése után ismét költői látványvilágot teremtett, ezúttal színesben.

Az idei verseny eredménye a következőképpen alakult:

1. Nem vagyok boszorkány / I Am Not a Witch
2. Redoutable
3. Ava
4. Scary Mother
5. The Paris Opera

A Scope100 korábbi győztes filmjei: Magam ura (2015), Madárkák (2016), Rég nem szerelem (2017).

A NEM VAGYOK BOSZORKÁNY a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában is szerepel. 

Vetítés: április 11. 21:00 Kino Café.

A Titanic Filmfesztiválon premier előtt látható a francia új hullám egyetlen női tagja, a 89 éves Agnès Varda és a rejtélyes fotós, JR Oscar-jelölt doku-road movie-ja is, az ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK.

Vetítések:  április 9. 19:00, Toldi Mozi (nagyterem); április 10. 20:45, Kino Cafe

Hírek, Szemlék, filmfesztiválok Kategória | Hozzászólás

ZENEI ÉS MAGYAR VONATKOZÁSÚ FILMEK A 25. TITANICON – Nico, Iggy Pop, Arctic Monkeys- és Queens Of The Stone Age-tagok a filmvásznon

Közzétéve 2018. április 5. csütörtök | Szerző: efes

Számtalan zenei csemegét és fontos kérdéseket felvető magyar alkotásokat is hoz április 13-áig Budapesten a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. A Nico, 1988 című road movie-ban a Velvet Underground énekesnője életének utolsó éveit láthatjuk, az American Valhalla Iggy Pop és a Queens Of The Stone Age frontembere, Josh Homme rendkívüli zenei együttműködését mutatja be, a RocKabul pedig az afgán főváros heavy metál és underground zenei színtereire kalauzolja a nézőt. A Megszállás 1968 című dokumentumfilm Csehszlovákia lerohanásának történetét mutatja be öt nemzet szemszögéből, a SajátSzínház: Remake_Bodony-ban egy baranyai falu lakói a fotóhang és a közösségi festés módszerével vizsgálták kapcsolataikat és életterüket, Bogdán Árpád Genezis című alkotásában pedig egy roma kisfiú egy brutális támadásban elveszíti a családját. Több alkotóval találkozhat is a közönség.

Az American Valhalla a rock két fenegyerekének rendkívüli zenei együttműködését mutatja be. Iggy Pop és a hamarosan a Budapest Parkban fellépő Queens Of The Stone Age frontembere, Josh Homme – aki a film egyik társrendezője is – együtt alkották meg 2016 egyik legjobb albumát, Iggy Post Pop Depression-jét. A film – melyben az idei Szigeten fellépő Arctic Monkeys dobosa is feltűnik – elviszi a nézőt az első demófelvételekre a kaliforniai sivatagba és az album megjelenését követő turnéra is. A doksi április 5-én 21 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínházban, 9-én, hétfőn 18:45-kor pedig a Toldiban pereg majd.

A Velencei Filmfesztiválon díjat nyert olasz rendezőnő, Susanna Nicchiarelli új filmje, a Nico, 1988 című road movie a Velvet Underground énekesnője és Andy Warhol egyik legfontosabb múzsája, Nico életének utolsó éveit mutatja be. Számai a hetvenes és nyolcvanas évek legeredetibb zenéi közé tartoztak, és nagyban befolyásolták az utána következő generációk művészetét. „A sötétség papnője”, ahogy akkoriban hívták, negyvenéves kora után találta meg igazi önmagát: ekkor végre levethette szépségének béklyóit, és újraépíthette kapcsolatát elfeledett fiával. A versenyfilm április 9-én 20:30-kor az Uránia Nemzeti Filmszínházban, majd 12-én, csütörtökön 21 órakor a Toldiban látható.

A RocKabul című zenei doksi az első afgán heavy metal együttes, a District Unknown pályáját követi nyomon, miközben az afgán főváros underground zenei színtereire kalauzolja a nézőt. A rendező, az ausztrál születésű Travis Beard a Metal Hammer magazin Global Metal díját nyerte alkotásáért. Április 8-án a 18:45-ös vetítés után és április 9-én a 20:30-as vetítést követően a Kino Caféban találkozhat is vele a közönség.

Fontos kérdéseket vetnek fel az idei Titanicon látható magyar vonatkozású alkotások. A Varsói Szerződés csapatai 1968 augusztusában lerohanták Csehszlovákiát. Az akkori eseményeket öt szemszögből feldolgozó Megszállás 1968 című dokumentumfilm a „baráti” hadseregek katonáit szólaltatja meg. A nemzetközi koprodukció egyik rendezője, Dombrovszky Linda április 7-én a 18 órai vetítés után az Urániában, majd április 12-én 18 órakor a Kinoban szívesen beszélget a közönséggel. Boross Martin rendező SajátSzínház: Remake_Bodony című munkájában – melyet április 5-én 15 órakor vetítenek az Art+ Cinemában – egy baranyai falu lakói a fotóhang és a közösségi festés módszerével vizsgálták kapcsolataikat. Arra voltak kíváncsiak, hogyan függ össze a pusztítás, alkotás, cselekvés és fantázia az intézmények hiányával.

Végül hazánkban premier előtt először a Titanicon – április 10-én 20 órakor az Urániában, majd 11-én, szerdán 18:30-kor a Kino Caféban lesz látható – a Genezis című alkotás, melyben egy roma kisfiú (kép) egy brutális támadásban elveszíti a családját. A rasszista gyilkosságsorozat egyik vádlottjának védelmét felettese nyomására elvállaló ügyvédnő a nyomozás során megismerkedik a kisfiúval, és ez a találkozás mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatja. Bogdán Árpád új filmje a bűn, a megtisztulás és az újjászületés drámája.

Hírek, Szemlék, filmfesztiválok Kategória | Hozzászólás

Hamarosan kezdődik a Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztivál​!

Közzétéve 2018. április 1. vasárnap | Szerző: efes

A Daazo.com 2018 tavaszán újra megrendezi a Friss Hús Budapest nemzetközi rövidfilmfesztivált. Az eseménysorozat a Toldi moziban lesz 2018. április 3. és 8. között. A filmvetítések mellett pitchfórum és egyéb szakmai programok várják a közönséget. Idén először LMBT-tematikájú filmekből és horrorfilmekből összeállított válogatás is lesz a fesztiválon.

A fesztivál látogatóinak száma évről évre egyre magasabb: tavaly márciusban már több mint kétezren vettek részt a Friss Húson. A szervezők 2016. január után készült nemzetközi és magyar rövidfilmekből válogatják ki a fesztivál programjában vetítendő filmeket.

A Friss Hús elsődleges célja a legújabb magyar és nemzetközi rövidfilmek bemutatása, valamint egy olyan szakmai fórum építése, ahol a visszajelzést kereső alkotók közönség előtt mutathatják meg alkotásaikat. A vetítések rendre telt házasak és jelentős szakmai és sajtóvisszhangot keltenek.

A kiegészítő kulturális eseményeken, kerekasztal-beszélgetéseken és workshopokon az elmúlt években több száz filmkedvelő vett részt. A Friss Hús az első sikeres fesztivál óta eltelt években szakmai programokkal, pitchfórummal és nemzetközi válogatással bővült: a programsorozat keretében éppúgy bemutatkoznak a jövő projektjei, mint az elmúlt két év magyar és nemzetközi rövidfilmes termésének legjava.

A fesztiválon fontos szerepet kapnak a televíziós műsorok is: a szakmai programok között 2018-ban megújult formátumban kapnak szerepet a televíziós gyártással foglalkozó események.

A 2017-es fesztiválon volt először kritikaíró workshop, amely nagy sikerrel zárult: idén is várják a filmes újságírói és kritikusi pályára készülőket a workshopra és az azt követő versenyre.

2018-ban lesz először LMBTQ-szekció az elmúlt év legjobb meleg témájú kisfilmjeivel, valamint horrorfilmekből összeállított program, amelyet késő esti vetítéseken láthat a közönség. E két új szekcióban a  közönség által legjobbnak ítélt alkotást közönségdíjjal fogják jutalmazni

A Friss Hús magyar válogatásának legjobban sikerült filmjei minden évben eredményesen szerepelnek nemzetközi filmfesztiválokon: a 2016-os Friss Hús különdíjának nyertese, Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje Oscar-díjat nyert, Cannes-ban pedig Andrasev Nadja filmje, a szintén a Friss Húson bemutatkozó A nyalintás nesze című animációja kapott díjat, Bucsi Réka LOVE című animációját több tucat nemzetközi filmfesztiválon vetítették.

Az idei fesztiválra közel 200 magyar és 1600 nemzetközi rövidfilmet neveztek az alkotók, több mint 65 országból. Ahogy tavaly is, az animációs és az élő szereplős filmeket külön kategóriába lehetett nevezni.

A fesztivál utolsó napján osztják ki a díjakat. A magyar versenyprogramban a legjobb magyar élő szereplős rövidfilm, a legjobb magyar animációs rövidfilm, a legjobb színész és a legjobb színésznő díját ítélik oda, valamint több különdíjat is kiosztanak.

Hírek, Szemlék, filmfesztiválok Kategória | Hozzászólás

Filmnapló – 2018. március

Közzétéve 2018. április 1. vasárnap | Szerző: efes

Szerdai gyerek (2015) – A remek kisfilmjeivel -szűk körben- komoly nevet szerzett Horváth Lili nagyjátékfilmes debütálása tulajdonképpen perfekt darab. Hiteles képed ad a mai magyar társadalom alsó rétegéről, a külvárosi cigánysorok, a lepukkant, kihalt és üres művelődési házak és teherpályaudvarok sanyarú világáról, ahol a bűnözés erős és jövedelmező alternatívája mindenféle törvénytisztelő tevékenységnek. Ügyes a forgatókönyv, jó a dramaturgia is, hitelesek a mellékszereplők valamint a történet környezete is. Sajnos, a főszerepet alakító, amúgy gyönyörű (a hasonló szerepkörben magának szép nevet szerző francia Adele Haenelhez megszólalásig hasonlító) Vecsei Kingától nem hiszem el a karakterét, hiába káromkodik, hiába beszél artikulálatlanul, az egész személyisége, finom, ápolt kinézete nem passzol ebbe a lepusztult világba. Thuróczy Szabi pályázati koordinátora sem igazi: az ilyen pacákok nem szoktak ilyen becsületesek lenni… Amúgy, tetszett a film. 7/10

Budapest Noir (2017) – Igen nehéz részleteiben belekötni ebbe a filmbe, mert tulajdonképpen minden rendben van benne. Jól sikerült ráhúzni a klasszikus noir krimik stíluselemeit a harmincas évek Budapestjére, nem lóg ki a sztoriból Kondor Vilmos történelmi “színezése” sem, jók az arcok is (bár én az összes férfiszínészt megborotváltattam volna, ugyanis a harmincas években magára bármit is adó férfi egész egyszerűen nem jelent meg sehol borostásan) – csak éppen az egész mégis steril, élettelen. Nincs ritmusa a történetnek, és a végén szinte csak abbamarad, nem pedig befejeződik. Érződik Gárdos Éva profizmusa a történeten, érződik az odafigyelés és én néznék is ilyen történeteket, ilyen kivitelben, csak éppen tévésorozatban, epizódonként legfeljebb egyórás időtartamban. 6/10

Twin Peaks (2017) – Elvileg a klasszikus, 1990-es első, majd az egy évre rá bemutatott második évad folytatása lenne ez a tavaly szintén elég nagy dérrel-dúrral bemutatott sorozat. David Lynch és Mark Frost azonban inkább új dimenziókat nyit, minthogy sztorit meséljen folytatólagosan. Nyilván sokan próbálják értelmezni a látottakat, én azonban inkább tartózkodnék ettől, miképpen hivatásszerű álomfejtésbe és jövőbelátásra sem vállalkoznék sohasem. Lehetetlen külön nézni ezt a harmadik évadot, folyton-folyvást összevetést igényel a korábbiakkal, valamint a mozifilmmel és egyéb idevágó David Lynch-produktumokkal. Az őrület keveredik az egészséges iróniával, az abszurd groteszk a brutális naturalizmussal, a szinte már cseppfolyósan szentimentális szerelmi pátosz a legsötétebb pszicho-horrorral, és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy tudjuk, mi fog következni. Annyi viszont biztos, hogy a Twin Peaksek után már egyetlen éjszakai autóút, egyetlen csésze kávé, egyetlen szelet meggyespite, egyetlen fenyőerdő és egyetlen havas hegycsúcs sem kelt már olyan érzeteket bennünk, mint megelőzően. Kockásing, törpe, indián seriff, tuskó, hallókészülék, zöld gumikesztyű, az a melankolikus zene, ami minden epizód fináléjában felhangzott a “diszkóban”, azaz a Bang Bang Bárban – mindenből a Lynch-hangulat ugrik be először (lásd az emblematikus nyitóképet). Mindamellett, Twin Peaksben akarok élni. Bár az is lehet, hogy valójában már ott élek… 10/10

Lady Bird (2017) – Öt darab Oscar-jelölése is jelzi, milyen meglepetéssel fogadták Greta Gerwig filmjét, mely egy viharos anya-lánya kapcsolatot mutat be. Tagadhatatlan, van a történetben, illetve ennek a valójában teljesen szokványos, átlagos, banális történetnek eme verziójában valami megkapóan személyes, őszinte, természetes, de hát melyik 18 éves lány (fiú) nem lázadt az anyja, apja, rokonai által képviselt értékrendszer, az iskola, illetve a világ ellen? Ennek ellenére, a világ és a többi nyugodtan megy a maga útján, a 18 évesekből is lesznek 40 évesek, akik ellen pont ugyanúgy fognak lázadni az ő 18 éves gyermekei, mint ahogy ők is tették… Ez így normális, sőt, ennek így kell lennie, hiszen ezek a kis egyéni lázadások is valahol a világ majdani sorsát határozzák meg. De hogy ezekből ennyi jellegtelen történetet el is kell mesélni? Nos, ebben már nem vagyok biztos. Nem mondom, hogy rossz film ez, csak éppen már láttam kismilliószor. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek a saját kis egyéni forradalma a legfontosabb… (Persze, élek a gyanúperrel, hogy Gerwig jelöléseiben nagy szerepe volt a #metoo-őrületnek is: – Az nem lehet, hogy egyetlen női rendezőt sem jelölnek Oscarra!) 6/10

Vékony jég (Thin Ice/The Convincer, 2011) – Jill Sprecher krimi-komédiája röviden nagyjából Fargo Light. Bővebben azért kicsit más, mint Coenék remekműve, sokkal simább, illedelmesebb kis mozi, és nem is annyira fekete – de alapvetően kellemes darab. Az igen komoly fordulatokon keresztül tekeredő cselekmény egy meglehetősen esendő biztosítási ügynök (Greg Kinnear) szolid happy enddel végződő sztorija, aki valójában semmi mást nem akar, csak otthagyni azt a jeges, fagyos Wisconsint, ahol lakik és elhagyni zsörtölődő feleségét (miután az véglegesen kiadta az útját). Remek benne Billy Crudup a pszichopata lakatos és Alan Arkin a teszetosza nyugdíjas karakterében. 7/10

Halhatatlan kedves (Immortal Beloved, 1994) – A filmrajongók nagy többsége szinte egyértelműen megtapsolta, amint Gary Oldman idén végre megkapta az őt már régóta megillető Oscart. Sajnos, Oldman ebben a majd’ negyedévszázados Beethoven-életrajzban nem volt jó. Nem igazán tudott mit kezdeni Beethoven meglehetősen szélsőséges, alkoholmámorban égő, öregkorára mindenféle betegségtől és süketségtől sújtott figurájával. Alakítása egysíkú, sablonos, görcsös. Érdekes, hogy ettől függetlenül, maga a film, Bernard Rose alkotása, nem rossz. Kicsit hosszabb, mint kellene, kicsit többet foglalkozik Beethoven szerelmi életével, mint zsenijével (bár ide kellett volna nagyon egy jó Oldman…). A zenei körítést is lehetett volna ügyesebben válogatni, de alapvetően ez egy tisztességes életrajz. 7/10

Magnólia (Magnolia, 1999) – Paul Thomas Anderson apokaliptikus melodrámája pompás, szabadszájú és részletgazdag kaleidoszkóp az amerikai társadalom egy széles szegmenségnek lelkiállapotáról, a múlt évezred végén. Elidegenülés, szeretetnélküliség, önzés és az empátia teljes hiánya jellemzi a film szinte összes karakterét (elképesztő a szereposztás, és elképesztően jók a színészi teljesítmények is). PTA érezhetően még ennél is nagyobbat akart alkotni, egy összegző erejű, komplex “ezredvég-összegzést”, egy filozofikus tudatfolyamot – ez azonban nem valósult meg/nem jött át. Csak az érzelmek, illetve az érzelemnélküliség, az érzelmek hiánya miatta szenvedés, azok átjöttek. 7/10

Film, Filmnaplók, Tévé Kategória | , , Címkézve | 1 hozzászólás

A magyarhangya a Kétfarkú Kutya Párt közreműködésével bemutatja: DIKTÁTORSIMOGATÓ HÚSVÉTVASÁRNAP

Közzétéve 2018. március 31. szombat | Szerző: efes

A magyarhangya fel szeretné lebbenteni a fátylat közelmúltunk bonzai-cézárjainak és tescós-napóleonjainak (sic!) rejtett erényeiről, az általuk meghágott társadalom pokoljárásának üdvös vonatkozásairól, az elnyomás napos oldaláról. A Rózsa Sándor Népi Kampánypénz Tékozló Alap  segítségével a magyarhangya 3 legendás dokumentumfilmnek rendezi meg hazai ősbemutatóját Húsvétvasárnap az Átriumban. A vetítésekre ingyenes jegyeket lehet váltani.

helyszín: Átrium

időpont: 2018. április 1., vasárnap

PROGRAM:

15.00: A Ceaușescu-életmű

18.30: Kim Dzsongil bemutatja

20.30: B-Movie: Nyugat-Berlin hangjai 1979-1989

A filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal vetítjük.

A CEAUȘESCU-ÉLETMŰ (THE AUTOBIOGRAPHY OF NICOLAE CEAUSESCU – Andrei Ujica, 2010)

A legendás, háromórás dokumentumfilm a Kárpátok Géniuszának 24 évig tartó dúlásáról, amelyben eredeti híradóanyagok segítségével érhetjük tetten, hogy a kezdetben népszerű vezér miképp vesztette el valóségérzékét és hogyan vált önnön karikatúrájává.

KIM DZSONGIL BEMUTATJA (THE LOVERS AND THE DESPOT – Ross Adam & Rober Cannan, 2016)

Mielőtt a világ leghírhedtebb diktátora lett, Kim Dzsongil az Észak-koreai Propaganda és Agitációs Minisztériumot és annak filmstúdióit irányította. Mivel ambiciózus terveihez nem állt rendelkezésére elegendő tehetség, elraboltatta Dél-Korea leghíresebb színésznőjét és annak férjét, az ország legnépszerűbb rendezőjét és producerét. Az elrabolt álompáros sorra készítette Észak-Korea legjobb filmjeit, ám közben kidolgoztak egy olyan szökési tervet is, melyet bármelyik hollywoodi kasszasiker megirigyelhetne.

B-MOVIE: NYUGAT-BERLIN HANGJAI 1979-1989 (B-MOVIE: LUST & SOUND IN WEST BERLIN 1979-1989 – Hoppe / Lange / Maeck, 2015)

A lehengerlő dokumentumfilm soha nem látott eredeti felvételeken mutatja meg az underground művészetek bűnös burjánzását Nyugat-Berlinben Honecker falával körbezárva a punk korszaktól egészen a Love Parade-ig.

A vetítésekre ingyenes jegyet lehet váltani az alábbi linkre kattintva:

https://magyarhangya.hu/diktator/

Hírek Kategória | Hozzászólás