asanisimasa

Elég szépen fut a magyar film, vannak díjak, fesztiválsikerek, sőt közönségsikerek is, így várakozással néztünk Lengyel Balázs bemutatkozó játékfilmje elé is. Biztatóak voltak az előzetesek, a politikai szatíra műfaja is ígéretes számunkra a korábbi elementáris példák (pl. A Tanú) alapján – éppen ezért jeges zuhanyként ért meglepetés, hogy mennyire kínosan rossz a film. Persze, az is lehet, hogy én nem értem az idők szavát, hogy nem látok ki a fejemből és az agyam nem alkalmas a látottak értelmezésére, nem tudom. Néha kifejezetten szégyelltem magam a moziszékben, pedig én csak egy néző vagyok.

Nem néz ki rosszul a Lajkó – Cigány az űrben. Nem mondom, hogy szemkápráztató a látványvilága, de ha bukik, nem azon bukik. Különösen jól működik az archív híradó-felvételek beapplikálása az ál-dokumentarista módon tálalt fiktív cselekménybe. De ezen kívül olyan a film, mint nemzetthy labdarúgó-válogatottunk szereplése a világverőnek semmi szín alatt nem tekinthető kazah válogatott ellenében (2:3). De ahogyan vannak olyan megátalkodottak, akik ebben a minősíthetetlen focikudarcban is látnak pozitívumot, úgy könnyen lehet, hogy ez a film is megtalálja közönségét: egy olyan társadalomban, ahol egy olyan dögunalmas ripacsparádé, mint a Mi kis falunk képes atombiztosan lekaszálni a tévés nézettséget, ahol egy Pappa Pia című számomra nézhetetlen idétlenség több százezer embert moziba visz, ott bármi megtörténhet. Nincsenek illúzióim.

Maga a filmet rendező és másodmagával író Lengyel Balázs nyilván nem tehetségtelen pali, legalábbis az Aranyéletet (a második évadban vett részt) jól meg tudta írni. Ez a sztori viszont annyira erőltetett, annyira gyenge, annyira nyögvenyelős, ráadásul úgy mesél a cigányokról, hogy annak nemcsak a valósághoz, de még a közismert sztereotípiákhoz sincs semmi köze. Hovatovább, már címében, de az egész történetben is belerángat egy olyan rendkívül összetett, ráadásul igencsak aktuális problematikát (a mélyszegénységben élő cigányságtól a csicskatartáson keresztül a magyar társadalomban a cigányokkal szemben igenis meglévő szegregációig), amivel az égadta világon nem tud/nem akar kezdeni semmit. Olyan nyelvet használ, amit nemhogy a romák, de élő ember nem beszél. Olyan karaktereket mutat be, amelyek nem léteznek. Virág elvtárs sem létezett, Pelikán gátőr sem, de mégis tudtuk, ismerjük őket. Lajkó nem létezik. (Mindamellett létezhetne, de akkor azt meg kellett volna írni.) Az anyját a budival felrobbantó rajkóból hallgatag mezőgazdasági pilótává, wannabe űrhajóssá avanzsált címszereplőt atyai meleg szeretettel patronáló TSZ-elnök szintén az íróasztal fiókjából bújt, vagy inkább rángatták elő. Így néhány órával a vetítés után nekem úgy tűnik, hogy az alkotók tényleg nem akartak mást ezzel a filmmel, mint egy cigányt kilőni az űrbe, valamint meglehetősen egybites szinten eljátszadozni a híres-hírhedt brezsnyevi nyálas szájracsókkal, az elvtársiasság jegyében. Merthogy Bástya elvtárs sem létezett, mégis ismerjük őt, míg ezt a filmbeli Brezsnyevet nem. Annak hívják, de még karikatúrának sem jó. Az egy dolog, hogy még csak nem is nevetséges, de egész egyszerűen nem létezik. Aztán ott van Mengele unokája. Nem sorolom. Ultragáz az egész.

Keresztes Tomi, a Gyabronka, a fél Katona József Színház, a Trokán-lányok, Trillék – kiváló színészek mind. Nem értem, miért kell őket ilyen lehetetlen helyzetbe hozni, mint ez a film is? Nem értem én ezt már. 1/10

Nem szeretek rosszakat írni egy filmről, de van, amikor ez megkerülhetetlen. A francia Serge Bozon filmjében, a Mrs. Hyde-ban ugyanis elég nehéz felfedezni bármiféle pozitívumot. Pedig az ötletben, Robert Louis Stevenson klasszikus horrorjának pedagógiai tanmesévé való transzformációjában még talán lenne spiritusz, ami azonban Bozon olvasatában besült, mint az egyszeri, kétbalkezes fizikatanárnak a szódás-patron, Ciolkovszkij rakétaelméletét kísérletileg bizonyítandó (a valóságban megtörtént események alapján).

Itt a címszereplő, Dr. Jekyll ijesztően franciásra torzított nevű alteregója, Mme Géquil (Isabelle Huppert) egy külvárosi gimnázium ügyefogyott, gyengekezű, lenézett fizikatanárnője, akit mindenki utál – a férjén kívül. Egy nap azonban, laborjában kísérletezés közben, átmegy rajta néhány százezer voltnyi elektromos áram és megszületik Mme, azaz hogy jobban passzoljon Stevensonhoz, Mrs. Hyde, aki határozott (és misztikus) módszereivel elképzelhetetlen sikereket ér el tanári pályáján.

Lehetne sok mindent kezdeni egy kettős személyiségű pedagógus figurájával, azonban Bozon egy olyan bugyuta módon didaktikus mesét kreál, aminek nincs egyetlen komolyan vehető pillanata sem. Ez önmagában még nem lenne baj, de sajnos a film még csak nem is szórakoztató. Idétlen feszengés, izzadságszagú, isten tudja, honnan előrángatott fordulatok, a bizarr groteszknek olyan szemérmetlen megnyilvánulásai, amelynek láttán az ember inkább elfordítja a fejét. Isabelle Huppert nagyszerű színésznő, de itt egyenesen kínos nézni megveszekedett igyekezetét, hogy valamilyen értékelhető figurát alkosson. Reménytelen küzdelmet alkot lehetetlen karakterével éppúgy, mint a szájába adott lehetetlen mondatokkal. Egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy egy ilyen tanerőnek semennyi tisztelete nincs diákjai előtt, de átváltozása nem győz meg abban, hogy azután minden másképpen lesz. Főleg, hogy olyan dolgokat produkál, amely már egy 6-8 éves lánykáknak szóló tündérmesében is nevetséges, nemhogy vad és neveletlen lakótelepi srácok előtt… Fájt a film (főleg egy ex-pedagógus számára…). 2/10

Forró, igen aktuális témát boncolgat Xavier Legrand tavalyi, egyebek mellett Velencében Ezüst Oroszlánt, San Sebastianban közönségdíjat nyert filmje. A Láthatás címéből kiolvasható a történet lényege. Bár a nemzetközi botrány hullámain maguknak figyelmet vindikáló sztárocskáknak köszönhetően ma már kissé kifulladt és olcsó bulvárba süllyedt a #metoo kampány, mely eredetileg a nők ellen elkövetett erőszak elleni küzdelemre lett volna hivatott felhívni a figyelmet, talán még nem késő beszélni arról, milyen az, amikor valóban veszélyt jelent egy férfi egy nőre, s kicsit tágítva a kört, egy apa a családjára. Legrand filmje egy válás után játszódik az elvált feleség és férj között, akiknek csatározása semmit nem lanyhult a válás után, és amit mindenki tovább szenved: legjobban talán a gyerekek.

Kevés gusztustalanabb dolog létezik a családjogi pereskedésnél. Aki már részt vett effélében, az tudja, aki nem, az is hallott már hagyatéki tárgyaláson, gyermekelhelyezési pereken, békítő tárgyalásokon nevetséges, külső szemlélő számára érthetetlen okokon egymásnak eső rokonokról. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy hogyan juthat el két (több), hajdan egymást szerető ember odáig, hogy legszívesebben egy kanál vízbe fojtaná a másikat – ahelyett, hogy higgadtan leülnének, és normális homo sapiensként megbeszélnék a sérelmeket, egymás előtt beismernék a bűnöket és mehetne minden békén a dolgára, immár külön-külön, egymástól függetlenül. Legrand történetének lényege is tulajdonképpen ez a kommunikáció-képtelenség.

Nem tudjuk meg, valójában mi az oka a történet két főszereplőjének, a volt feleség és a volt férj válásának, mindössze annyit látunk, hogy a nő mereven elzárkózik a férfivel való mindenféle kommunikációtól, amit a férfi képtelen felfogni, és mindenáron meg szeretné beszélni a dolgokat. Mindamellett, szemmel látható igyekezettel küzd azért, hogy a válás után, legalább kéthetente egy hétvégén láthassa kisfiát, akit viszont a feleség (harcias húga támogatásával) minden eszközzel az apja ellen hangol. A nagylány pedig titokban elszökne az egészből…

Legrand pont olyan elszánt igyekezettel igyekszik árnyalni témáját, mint ahogy a nagydarab, külsőre egyáltalán nem szimpatikus, “ránézésre” vadállat apa (Denis Menochet érzékeny alakításában) küzd fiáért, a nézők többsége nyilván a törékeny, szemmel láthatóan megtört anya (Léa Drucker) pártjára fog állni, mert ez a természetes emberi szolidaritás és ez (legalábbis nálunk) a bírói gyakorlat is. A gyengébbek mellé állunk ösztönösen, főleg, ha a rátámadó dúvad vitán felül brutális. Bennem azért szöget üt az, hogy a férfi gyakorlatilag az egész történet folyamán csak azt hajtogatja, hogy “beszéljünk, beszéljünk, beszélnünk kell”, a nő pedig határozottan eltartja magától. Eközben látjuk, ahogyan a gyerekeket is apjuk ellen hergeli, a harcias húg pedig még világgá is kiabálja, hogy legszívesebben megölné a férfit… Nem tudjuk az okokat, nem tudjuk, mit vétett a férfi, de azt látjuk (ha látunk), hogy az összetört anya azért messze nem bűntelen. Természetesen, nincsen semmi, ami indokolná a férj filmvégi brutális tettét, de remélem, nem tűnik áldozathibáztatásnak (bár a hugi-féléktől ezt nyilván megkapom), hogy az apa összeomlásában, de maga és a gyerekek lehetetlen helyzetbe kerülésében is jelentős része van az anyának. Aki viszont tényleg nem tehet semmiről, az a kissrác. Szerencsére, Legrand odafigyel a srácra, és egyértelművé teszi, hogy ő a legnagyobb vesztese szülei csatározásának. A nagylány kezét azonban elengedte ő is…

Pontos, kemény, őszinte, vitára, gondolkodásra késztető film a Láthatás. 8/10

Az eredeti cím valami olyasmit jelenthet, hogy “meglátni a szemünk előtt lévő fától az erdőt”, bár szó szerint is megállja a helyét, ugyanis régi Rongyláb Janik és Harangszoknya Marik éreznek rá újra a rock&roll lüktetésére, feledve a sajgó derekakat, csikorgó térdízületeket, felülemelkedve a nyugdíjaslét egyáltalán nem emelkedett hétköznapjain, hogy a megkövült társadalmi konvenciókat felrúgva teljesítsék be azt, amire húszévesen vágytak: hogy szabadon, boldogan és szerelemben éljenek. Ha az angolokról esik szó, egészen biztosan nem azt a jelzőt kapcsoljuk hozzájuk, hogy a “táncos nép”, pedig nem az első remek, tánc-tematikát fősodrává választó film a Táncterápia, amely a ködös-esős Albionból érkezik (gondoljunk csak példának okáért a világsikerű Alul semmire…).

A mellesleg szobrászművész végzettségű Richard Loncraine nevét leginkább talán az Ian McKellennel alkotott, hideglelős III. Richárdról ismerhetjük, de mint ez a mostani filmje is bizonyítja, igencsak otthon van a mézédeset és a citromfanyarságot ínycsiklandozóan keverő romantikus komédiák műfajában is. A történet ugyan egy olyan korosztályt céloz meg, akik viszonylag kevésbé aktívak az internetes tetszési indexek pumpálásában, ám ettől még ők is léteznek, élnek és ami a fő, ebbéli létükben támogatja meg őket igen komoly erővel ez a film. Biztos vagyok abban, hogy viszonylag kevés 50+-os néző fogja elutasítani ezt a filmet és remélem, 50 alatt is lesz előrelátó és érző szívű közönsége, mert megérdemli. Nem nagy film a Táncterápia, csak egy olyan film, ami után biztosan jobban fogjuk magunkat érezni, mint előtte. Ez pedig nem kevés, s főleg nem az életkor előrehaladtával.

Természetesen szerelemről lesz szó ezúttal is, mint a romantikus komédiák 99%-ban, s tán az sem meglepő, hogy 50-en, sőt, 60-on felül is szerelembe lehet esni, még akkor is ha ezért megszólják az embert. Na most, a Táncterápia éppen ennek a mélyen rögzült társadalmi megfelelési kényszernek mutat egy határozott fricskát azzal, hogy egy bőven nyugdíjaskorú nővérpár (Sandra – Imelda Staunton és Bif – Celia Imrie) megmosolyogtató és megkönnyeztető történetét meséli el. Sandra rosszul házasodott, amikor egy felfelé törtető férfihoz ment feleségül 35 évvel ezelőtt. Jólétben, gazdagon, a kényeskedő, affektáló társasági élet hazugságai között feszengve élt minden öröm, megbecsülés nélkül. Nővére eközben megmaradt 1969 Woodstockjának értékeinél, és sokkal szerényebb anyagi körülmények, de mégis igazi, őszinte barátok között, boldogan tölti napjait. Mikor Sandra egy ünnepélyen in flagranti éri férje urát a sznob társaság egyik hölgytagjával, otthagyja a fényűző jólétet és évtizedek óta nem látott nővéréhez költözik. A nővérek újratalálkozása természetesen nem megy zökkenőmentesen, Sandrának nehéz megszoknia nővére szabados életvitelét, de Bif és jóbarátja, a bohókás Charlie (Timothy Spall), valamint az általuk előszeretettel látogatott táncklub összetartó, vidám társasága a hóna alá nyúl és talpra állítja.

Az elbűvölő Staunton, Imrie és Spall hathatós részvételével Loncraine valóban járható utat mutat a kínos sznobizmus börtönéből a szabad, boldog világba, hiszen “nem csak a húszéveseké a világ, az úton még poroszkál még néhány korosztály”. Nevetünk sokat a filmen, picit sírunk is, de hát az ember már sírósabb ebben a korban, amikor a halál már ott csilingel a szomszéd sarkon, hiszen senki sem él örökké – de a film képes átadni azt az üzenetet, hogy amíg a Kaszás be nem csenget hozzánk, addig élünk, basszus, tehát éljünk is ezzel! Pont. 10/10

Bár becézik bosszúdrámának, mások meg fekete-komédiának a drámaíróként (Vaknyugat című darabját például még játsszák az Átriumban) is jelentős, de filmjeiről (a remek In Bruges, vagy a szerintem nem igazán sikerült A hét pszichopata) is elismert angol-ír Martin McDonagh idén 7 Oscarra jelölt Három óriásplakát Ebbing határában című moziját, mely valójában egy baromi jól megírt, tűpontos példázat az igazságszolgáltatás erkölcsi-etikai természetéről. Persze, van benne bosszú, sőt mi több, a cselekmény gyakorlatilag egy igen összetett bosszúhadjárat története, mely azonban azzal, hogy tényleg messzemenő részletességgel ábrázolja a tett és ellentett, az ok és a lehetséges okozatok sokféleségét, valamint a rendkívül bölcs végkifejlettel sokkal mélyebben markol bele ebbe a mély témába, mint azt egy átlagos “bosszúfilmtől” elvárhatnók. És igen, olyan bizarr, olykor morbid humorú fordulatok adódnak a cselekményben, olyan cizellált mocskos nyelven beszélnek a szereplők, melyek semmiképpen nem illenek egy filozofikus mélységű alkotáshoz, valójában ezek a “látványosságok” mind csak annak hitelességét támasztják alá.

Ráadásul, a bosszú az igazságszolgáltatás csupán egyetlen, ősi, zsigeri, rusztikus és primitív formája, amelyre azonban ma is van kereslet, tekintve, hogy első, erős felindultságában az ember ritkán gondolkozik. De van azért az első felindultság után van még többféle variáció. McDonagh életművében, nyilván az erős ír katolikus hagyományok miatt is, mindig jelen van az egyházi, biblikus attitűd (említett Vaknyugat című színdarabjának például egy részeges katolikus pap a főszereplője), és az egyház tanításának lényege az igazságszolgáltatás isteni kézbe helyezése. Isten azonban személyesen nem bíráskodik senkin (vagy csak ritkán 🙂 ), így földi intézményrendszere gyakorlatilag saját hatáskörbe vette ezt a fontos tevékenységet. E történet főhőse, Mildred (Frances McDormand) a város határában halálra erőszakolt, majd felgyújtott lányának kíván igazságot szolgáltatni azzal, hogy kétségbeesve harcol azért, hogy előkerüljön az embertelen elkövető. McDonaghra jellemzően, az isteni szolgáltatás egy igen tömör és lényegre törő, pontos monológban lesz elküldve Mildred által a balfenékre, nyilvánvalóan azért, mert ahol egy ártatlan emberrel ilyen borzalmak történhetnek meg, ott sem Isten, sem isteni igazságszolgáltatás nem létezik. Isten kipipálva.

Van még a földi igazságszolgáltatás, tehát elsősorban a törvény, illetve annak őrei. Mildred a film címében említett tárgyak felhasználásával éppen azt szeretné kifejezni, mennyire nincs megelégedve ezek tevékenységével. Érdekes, hogy rövid idő leforgása alatt már a második filmben tűnik fel a “pusztába kiáltott szó” elkeseredett motívuma. Daniel Blake még csak a falra írta dühét a film katartikus csúcspontján, itt Mildred már egyenesen három reklámtáblát bérel ki erre a célra. “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Tehát úgy tűnik, a földi igazságszolgáltatás is impotens, nem működik. McDonagh itt azonban merész ringlispílbe viszi bele hősnőjét, és vele együtt a nézőt is, hiszen míg a francba elküldött pap engedelmesen eltűnt a francba, addig a törvényhozás felkent képviselői menteni próbálják a mundér becsületét és felveszik a harcot – az igazáért küzdő anya ellenében. Mildred Hayes története itt vesz fatális fordulatot, ugyanis rá kell jönnie, hogy az igazság szolgáltatásához először magával, az igazsággal kell tisztában lenni, annak pedig annyi arca van, ahány oldalról nézzük.

McDonagh bravúrosan megírt, pengeéles párbeszédekkel pörgő története minden szempontból különleges darab, amit már a szerintem zseniális címe is jelez. Hosszú, ráadásul nem is könnyen megjegyezhető cím mégis olyan furcsa, egyedi és minden közhelyen túli, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellette. Ami mögötte van, az pedig egy valódi remekmű. Írója-rendezője úgy visz végig ezen az igen bonyolult kérdéskörön, hogy belenyomja arcunk a létező összes megoldásba. Az elején belebokszolunk a levegőbe Mildred akcióját látva, hogy igen, ez a civil kurázsi! Legszívesebben lerúgnánk a fejét annak az elviselhetetlenül pökhendi, részeges és rasszista Dixon seriffhelyettesnek (Sam Rockwell), de a történet folyamán ezt McDonagh megteszi helyettünk, olyan csúnya sorsot írt neki – ám eközben Mildred is veszít erkölcsi fölényéből. És akkor ott van Willoughby seriff (Woody Harrelson) zavarba ejtő karaktere… McDonagh az orrunknál fogva vezet minket az igazság körül, hogy saját szemünkkel lássuk sokféleségét. Jó dolog ilyen tisztán, árnyaltan és szabadon látni a dolgokat, a #metoo, a migránskérdés, illetve az összes szélnek eresztett politikai lufi, az ideológia, sőt ideológianélküliség mai zűrzavarában. Nem tudok hibát felróni ennek a filmnek: 10/10

A török szülőktől származó, 44 éves Fateh Akin Hamburgban született, és gyakorlatilag eddigi -szép sikerekben és jó filmekben bővelkedő- pályafutását a Németországban letelepült “gazdasági migránsok” életének bemutatására, beilleszkedésük nehézségeire szentelte. Történeteinek főhősei általában törökök, de mesélt olaszokról, albánokról, görögökről, kurdokról. Mélyen elkötelezett emberi jogi harcos, aki filmjeivel harcol az azonos jogokért és lehetőségekért, miközben ő maga kiváló példája a német társadalomba szocializálódott “ausländernek”.

A Sötétben című filmjének főszereplője viszont egy echte német nő. Katja (Diane Kruger) egyetemistaként ment feleségül ahhoz a tüzes tekintetű kurd fiúhoz, akitől a füvet vásárolta. Az esküvő még a börtönben zajlott le, ahová Nurit (Numan Acar) a már említett tevékenységéért ültették le. A fiú a börtönben gazdasági főiskolát végzett, s ahogy kikerült adószakértőként és hivatalos tolmácsként -immár tisztességes, adózó munkával- segítette sors-, és honfitársait. Katja és Nuri boldog házasságban éltek, normális német állampolgárként, imádták közös gyereküket, mígnem egy átlagos, békésnek induló napon, percekkel azután, hogy Katja elkérte férje kocsiját, hogy ügyeit intézze, egy házilag készített pokolgép robbant fel Nuri irodája előtt, meggyilkolva az odabent tartózkodó férfit és kisfiát. A rendőrség viszonylag gyorsan kideríti, hogy az elkövető egy önállóan tevékenykedő német neonáci párocska hölgytagja volt. Katja nehezen tartja magát családja elvesztése miatti kétségbeesésében, s amikor később a bíróság jogi kifogásokra hivatkozva felmenti az elkövetőket, fatális lépésre szánja el magát…

A film tulajdonképpen Katja belső lelki útját követi végig mély részvéttel és megértéssel, ahogyan a nyugodt, kiegyensúlyozott boldogságból a teljes összeomláson keresztül eljut a megtisztító végkifejletig. Fateh Akin egyik korábbi filmje sem volt talán még ennyire személyes és indulatos, holott mindegyik kirekesztett, nehéz helyzetben lévő hősei mellett állt ki, méghozzá igen sarkosan. Ezúttal is felvállalja “keresztjét”, és egy olyan közhangulatban, amikor a társadalmilag nálunk sokkal normálisabb, és önvizsgálatra mindig is hajlamos Németországban is sokan a muszlim származású, illetve vallású “migránsokat” vádolják a terrorizmus fellángolásáért, ő békésen egymás mellett élő törököket, kurdokat és németeket mutat, akiknek életét éppen az elvakult, szélsőséges gondolkodású, magukat felsőbbrendű árjának képzelő, keresztény németek fenyegetik, akik a démonizált muszlimokkal szemben, tényszerűen többször be is váltják fenyegetésüket. Nem fél véleményt alkotni, emellett hitelesen mutatja be az internet szabadságát kihasználva szaporodó neonáci sejtek szerveződését is, amit egy jogilag támadhatatlan, de érzelmileg és erkölcsileg felháborító végkimenetelű bírósági tárgyalás viszonylag részletes bemutatásával koronáz meg. Ezúttal azonban ezt az állásfoglalást is Katja személyén, mintegy médiumon keresztül teszi meg – az ezúttal kurd származású áldozat szinte csak emlékképeken, illetve házi videofilmeken jelenik meg.

Diane Kruger törékeny érzékenységével képes is belevinni minket ebbe, képes magával vinni a megtisztulás és megbékélés kétségekkel, félelmekkel teli, hosszú útjára. Meri megmutatni, hogy messze nem hibátlan ember ő, nem tökéletes, de azt is világosan látjuk, hogy senkinek nincsen joga ítélkezni fölötte. Főleg, hogy senkiben nem okoz kárt, csupán boldog életet szeretne magának és családjának. Azt a filmvégi radikális döntést a történetben elmesélt körülmények kényszerítették ki, döntése, bár nyilván adhat okot erkölcsi és filozófiai vitákra, de érzelmileg és indulatilag tökéletesen igazolható. 9/10

A 2017-es cannes-i filmfesztivál nyitófilmje volt az Ismael szellemei, és tulajdonképpen nagyjából ezzel el is mondtam róla minden említésre érdemeset. Nem véletlenül tűnt el a film utána a feledés homályába, és vélhetően nálunk is csak azért mutatják be, mert a francia film három igen komoly sztárja adja benne a főszerepeket. Elsősorban Marion Cotillard, akinek van egy meztelen jelenése a filmben, ami szintén okozhat még gyönyört az arra vevőknek. Túl jó színésznő ahhoz Marion, hogy vetkőznie kelljen neki a sikerért, mindazonáltal, egy igazi jó színésznőhöz méltóan, fesztelenül és a legteljesebb művészi alázattal teljesíti is Arnaud Desplechin (régebben Karácsonyi történet című filmjét láttam) művészileg nem igazán indokolt -ám tagadhatatlanul látványos eredményt hozó- kérését.

A másik két főszerepet Charlotte Gainsbourg és Mathieu Amalric játssza, mindketten szintén jól ismert, kitűnő színészek, a történetben ők adják a témául szolgáló szerelmi háromszög alapját, melyen Marion a csúcs. Charlotte és Mathieu nem vetkőzik, illetve sokkal szemérmesebben, mint Marion, valamiért tőlük nem kért teljes fizikai feltárulkozást a rendező. Szerelmi jeleneteiket is sokkal szemérmesebben mutatja, így tényleg nem tudom elhessegetni magamtól azt a bennem feltoluló, de a rendező számára ige kínos megállapítást, minthogy filmjének tétje tényleg nem több, mint levetkőztetni Marion Cotillard Oscar-, és mindenféle más díjas világsztárt.

Ha valaki tényleg erre utazna, annak mondom, hogy az említett jelenet legfeljebb 2 másodperc. A többi…, hát, nem tudom. Adott egy középkorú, s ennek megfelelően midlife crisisban szenvedő, piás, hisztérikus, olykor indokolatlan dühkitörésekben őrjöngő filmrendező, akinek régóta eltűnt, halottnak hitt felesége hirtelen megjelenik, mostani -asztrofizikus, bár ennek igazán nincs sok jelentősége- barátnője őszinte felháborodására. Az amúgy is totál szétesett rendezőcsávó ettől még jobban szétgurul, miközben éppen forgó filmjét is be kellene fejeznie.

Szóval, vannak bizonyos Nyolc és fél-párhuzamok, de ezt most rögtön vissza is szívom, mert nem kell bántani a remekműveket azzal, hogy tehetségtelen fércmunkához hasonlítgatjuk őket. Gyenge film az Ismael szellemei. Sok történetet el lehet mesélni az életközépi válságról, sokat el is meséltek már, okosan, máskor viccesen, vagy éppen tudományosan, és ezekhez képest újat nem hoz Desplechin filmje. Amit elmesél filmbeli rendezőjéről (merthogy a két nőről sokkal kevesebbet tudunk meg), az részben nem igazán érdekes, rézben pedig nem szimpatikus. A pasi nemes egyszerűséggel -elnézést a kifejezésért, de nincs rá jobb szó- egy faszkalap. Ehhez képest a két nő valamiért oda van érte, a miértjét azonban én nem tudtam kihámozni a történetből, bár a nők szerelme mindig valahol rejtély – egy férfi számára. És akkor még ott van az a “film a filmben” motívum, mely a filmbeli rendező filmbeli filmjének részleteit mutatja be, gondolom, mintegy illusztrálandó a filmbeli rendező filmbeli lelki állapotát – na az is béna. Valami zsékategóriás kémfilm, vagy mi. Nem is értettem az egészet… Túl sok szót vesztegettem már így is erre a filmre. 3/10