asanisimasa

A XIX. század Angliájáról elsősorban Dickens írt szívszorító dolgokat, és hát Marx ma nem éppen divatos (bár szerintem mégsem kukába való) filozófiájának társadalmi megalapozottságát is Anglia népe szolgáltatta. Azok, akiknek volt mit tenni az asztalra, kevesebb témát szolgáltattak az élet fontos dolgait papírra vetőknek, és amit eredményeztek, azok kevésbé állták ki az idő próbáját. Viszont a vidéki abbey-k világáról legtöbbünknek azért vannak fogalmaink, hiszen Jane Austen, vagy a Brontë-nővérek méltán népszerű regényei, illetve azok változó színvonalú filmadaptációi ebben a körben játszódtak. Az élet ezekben sem tűnt egyszerűnek, de valahogy annyira élhetetlennek sem.

Érdekes, hogy a kor angol irodalmában mennyi híres nő szerepel, akik ráadásul egy sor híres nőalak történetét mesélték el, miközben az egész korszakot is egy nőről, ráadásul az angol birodalom gazdaságilag és politikailag egyik legfényesebb korszakát végigregnáló Viktória királynőről nevezték el. Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy a nők helyzete ekkor korántsem volt fényes. A női egyenjogúsági küzdelmek (lásd szüfrazsettek) nem véletlenül ebben a korban robbantak ki a férjeik melletti jámbor szolgálatteljesítésre kárhoztatott nők körében. Azonban a jellemző mégis az volt, hogy ezektől a korabeli lázadó nőktől legtöbbször még saját, a társadalmi konvenciókhoz mereven ragaszkodó nőtársaik is elzárkóztak (élükön Viktória királynővel). Vidéken még inkább rettegtek a lányok és asszonyok attól, hogy igényeket és jogokat formáljanak olyan dolgokra, melyek ma már -talán- természetesek. Az meglehetősen elképzelhetetlen volt egy yorkshire-i angol uradalomban, hogy egy ifjú feleség, felrúgva minden szabályt, jogot formáljon arra, hogy boldog legyen, horribile dictu, joga legyen szerelmesnek lenni – főleg, ha az őt megvásárló férje csupán egy kötelező kelléket lát benne, ami elengedhetetlen egy rendes, angol házban és egy rendes, angol gentleman életviteléhez.

Mégis egy ilyen vidéki úrhölgy a főszereplője a Lady Macbeth című drámának, aminek -talán meglepetésre- egy korabeli, XIX. századi orosz író, Nyikoláj Leszkov kisregénye szolgáltatja az alapot. A Kisvárosi Lady Macbeth, ugyanis ez Leszkov művének eredeti címe, népszerűnek mondható kis mű, több világhíres adaptációt ért már meg, például megfilmesítette Andrzej Wajda is, 1962-ben. Szinte folyamatosan játsszák színpadi verzióját is, szerte a világon. Sosztakovics operát írt belőle 1932-ben, amit Sztálin szinte azonnal betiltott – nyilván a sorsát maga kezébe vevő címszereplő autonómiára való törekvéseire lett dühös.

Shakespeare-nek tehát látszólag nem sok köze van a történethez, azon kívül, hogy legalább annyira véres. A mélyben, persze, rábukkanhatunk a párhuzamra és rögtön világos is lesz, hogy miért lett a történet címe az, ami. Shakespeare Macbethje a hatalom őrjítő természetét rajzolja körül, ahogyan ez a történet is. Itt adott egy kegyetlen, autoriter földesúr, aki -szerinte- tétova, teszetosza fiának szerez egy feleséget. Hatalmában áll. Az ifjú és szép Katherine (Florence Pugh) teszi a dolgát, amit ebben a korban egy feleségtől elvárnak, azonban a férje irtózik még a gondolattól is, hogy hozzáérjen feleségéhez, sőt, még rendszeresen meg is alázza azzal, hogy érezteti vele, hogy alacsonyabb rendűnek tartja – hatalmában áll. Hamarosan azonban ezt is megunja és hosszú időre magára hagyja az üres házban a nőt. A feleségként mellőzött és lenézett Katherine lassan beleőrül és saját kezébe veszi boldogulását. Bűnös szerelmi viszonyt kezd az új lovászfiúval, ami lázadás minden ellen, ami akkoriban elfogadható volt egy rendes házban élő feleségnek. Mint minden forradalom, azonban ez sem történhet meg vér nélkül, s Katherine ő maga is olyanná válik a harcban, mint ami ellen az elején lázadt.

Katherine története azonban sokkal sűrűbb, mint Shakespeare -amúgy önmagához képest igen egyszerű, de azért bőven áradó költői nyelven megírt- sztorija. A színházrendezőként már sokat próbált, de filmrendezőként most bemutatkozó William Oldroyd ráadásul még ezt a balladai töménységű mesét is teljesen minimalista értelmezésben tárja a nézők elé. A párbeszédek legtöbbször egymondatosak, sokszor csak elröffentett, odavetett, kiköpött szavak. A színészi játék teljesen visszafogott, mindenféle teatralitás nélküli. A jelenetek szinte csak képek, pontosan megkomponált, festményszerű beállítások, csak az látszik rajtuk, amiről az adott jelenet szól. Egyetlen felesleges díszletelem, egyetlen felesleges kellék, egyetlen felesleges gesztus nem látszik. Nincs zene és a zörejek is csak neszek. Őrjít a csend. Levegős, világos minden, semmi nem zavarja azt, hogy pontosan értsük, mi az, amit a rendező szándékai szerint éreznünk kell. Mivel a történet egyáltalán nincs túlbeszélve, ráadásul a film is relatíve rövid (89 perc), erre szükség is van. Viszont mégis pontosan értünk mindet így is, értjük Katherine tetteinek logikáját, vagy éppen annak hiányát, szenvedélyét, érzelmi indíttatását, és szinte tapinthatóan érzékeljük személyiségének torzulását. A brutális végkifejlet azonban még így is falhoz ver. Ritkán láthatóan pontos, erős mű ez, érezhetően jól átgondolt koncepcióval és ehhez méltó kivitelezésben. Érthetően soha nem lesz közönségsiker, mert az általa közvetített tanulság túl kegyetlen, túl őszinte és túl keserű. 8/10

A filmből alig derül ki valami a Pentagon titkaiból, legalábbis semmi olyan, amit már ne mondtak volna el politikatörténészek és politológusok. Az amerikai kormányzatok, Trumantól Kennedyn át Nixonig (és aztán tovább, de ez a történet itt megáll) egytől egyig rendszeresen beavatkoztak idegen országok belügyeibe. Hol pénzzel, hol politikai, hol pedig katonai erővel. Jelen esetben Vietnamról van szó, ahol a “vörös kommunizmus ellen” harcoltak évtizedeken át amerikai ifjak, az amerikai adófizetők temérdek pénzén. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat arra vonatkozóan, hogy mit keresnek amerikai katonák abban a távoli, valójában érdektelen, szegény kis országban. Minden más ezzel kapcsolatos híresztelés az amerikai biztonság aláásásának minősült. Csakhogy, a hetvenes évek elejére már sok ezer amerikai családban volt alig húszéves hősi halott, aki valahol a vietnami dzsungelben lelte halálát, így a Fehér Ház propagandaosztályáról származó ideologikus indok egyre kevésbé vált elfogadhatóvá az amerikaiságukra amúgy mindig is rettentően büszke amerikaiak számára. A Pentagon (azaz az amerikai hadügyminisztérium) le is folytatott egy meglehetősen alapos vizsgálatot, mely döbbenetes összefüggésekre és még döbbenetes hiányosságokra, balfogásokra világított rá. A sok ezer oldalas írott anyag természetesen rögtön szigorúan titkos minősítést kapott, és a korabeli, amerikai kormányzati agyakba képzelve magunkat, még belegondolni is ijesztő, hogy mi történne az országban, ha mindez, amit a vizsgálat állít, kitudódna. Viszont, hogy ezt így elárulhattam e filmmel kapcsolatban, csakis azért van, mert bár e vizsgálat jelenti a (magyar) címbeli titkot, mely a Pentagonból származik, maga a film nem erről szól.

Viszont az is igaz, hogy a magyar forgalmazónak kellett valamit kezdenie az eredeti címmel (The Post), ami a magyar nézőknek így önmagában, nyilván nem sokat mond. A Pentagon titkai valójában a The Washington Post nevű, ma már tekintélyesnek számító, de a történet idején, 1971-ben még csak egy közepes amerikai napilapként ismert újságról szól. Pontosabban arról, hogyan lett szinte egy csapásra a közepes politikai, közéleti napilapból nagy, fontos és befolyásos országos médium. Tehát nem igazán kémtörténetről van szó, még csak nem is politikai thrillerről, inkább egy sajtó-, vagy médiatörténeti dokumentumdrámáról. A Steven Spielberg által rendezett, Liz Hannah és Josh Singer által írt film néhány nap hozzávetőleg hiteles történetét meséli el, amikor az éppen a tőzsdei bevezetésére készülő, ám nem éppen szárnyaló újság tulajdonosnője (Meryl Streep), aki a lapalapító nagyapja, valamint nemrégiben elhunyt férje után örökölte meg a tulajdonosi jogköröket, valamint az újság tapasztalt főszerkesztője (Tom Hanks) megszerzi a magyar címben említett Pentagon-jelentést, és megjelenteti azt, miután annak publikálásával egyszer már megpróbálkozott a Postnál lényegesen nagyobb pénzügyi és médiahatalommal bíró New York Times, ám ott még a cikket bírói határozattal -nemzetbiztonsági okokra hivatkozva- le tudta tiltatni az amerikai kormányzat. A bátor, sokak számára viszont őrültségnek tűnő tett azonban mára már sajtótörténet, aminek áttételesen fontos szerepe van abban is, hogy a későbbiekben a Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-ügyben is két Washington Post-os újságíró játszhasson kulcsszerepet.

Nyilvánvalóan, egy átlagnéző számára nem túlzottan izgalmas egy jórészt izzadt ingujjban írógépeket püfölő újságírókkal teli szerkesztőségben játszódó történet, melyben a “látványos akciók” kizárólag szavakban, sőt, tekintetekben zajlanak, ráadásul ma, Magyarországon a sajtó, illetve a sajtó szabadságának megítélése is erősen torzult. Nálunk ma az emberek nagy többsége sajtónak hiszi, ha lát egy kinyomtatott újságot, vagy egy oldalt az interneten és természetesen készpénznek fogadja el azt, ami ott olvas. Holott ezek a sajtóterméknek tűnő reklámkiadványok túlnyomó részben a kormány propagandáját öntik az állampolgárokra, miközben vagy az állampolgárok adóforintjaiból tartják fenn őket, vagy az állampolgárok adóforintjaiból felhizlalt kormányhű vállalkozókkal felvásároltatva hazudják azt, hogy ők bizony igazi, hiteles médiumok. A független (értsd: a kormánytól független) maradék magyar nyomtatott és elektronikus sajtó a kormányzati hatalom felől érkező orkánerejű pénzügyi, politikai és kommunikációs pofaszélben egyre jobban a háttérbe szorul, és tevékenysége (tisztelet a kevés kivételnek!) szinte kizárólag a kormányoldal felől érkező képtelen, abszurd vádakra való reakciókra szorítkozik, valódi, tényszerű és pontos újságírás helyett. Olyan felelős és bátor újságírás helyett, mint amit e film is bemutat, példának állít. Persze, ehhez a példamutatáshoz azért kell egy olyan erős szabadság-hagyományokkal bíró társadalom, mint az amerikai, és egy olyan, háta mögött valóban gránitszilárdságú Alkotmánnyal bíró igazságszolgáltató testület is, mint az amerikai Legfelsőbb Bíróság, mely simán kimondja, hogy: “Egy újságnak, egy médiumnak a népet kell szolgálnia, nem a mindenkori kormányt.”

Ráadásul, 1971-ben a Washington Postnak volt egy olyan tulajdonosa is, aki saját anyagi érdekeit, sőt, igen magas személyes kapcsolatait is kockáztatni merte csakis azért, hogy felnőjön egy olyan feladathoz, mely méltó az Alapító Atyák szelleméhez – Meryl Streep játszi könnyedséggel húzza elő feneketlen karaktertárából a kezdetben szétszórt, tépelődő, de a végére magát összekapó figurát, pont úgy, ahogyan a másik “bölény”, Tom Hanks is atombiztosan hozza a dörzsölt főszerk. karakterét. Az igazi telitalálat viszont a történet két kulcsszereplőjének kiválasztása. Érdekes, hogy mindketten -amúgy viccesen a témába is vágó tematikájú- tévésorozatok menő arcaiként váltak ismertté. A Pentagonból szivárogtató ügynököt a kém-témájú Foglalkozása: Amerikai-ból ismert Matthew Rhys, míg a Post ügyefogyott, ám a kellő pillanatokban mégis helyén lévő szívvel bíró oknyomozó újságíróját Bob Odenkirk alakítja, akit a szintén remek Better Call Saul hasonló karakterű címszerepében imádunk. Spielbergnek nem okoz gondot egy ilyen film megrendezése, kisujjában a szakma és látszik, hogy a téma is fontos számára. Bár tényleg csak szavak és tekintetek, de a film mégis izgalmas. Az is látszik, hogy az amerikaiak és más szabadsághoz szokott népek felismerik e film fontos üzenetét, tanúsítja ezt az Oscar-jelölések, 16 díj és 97 egyéb jelölés mellett. Nálunk nyilván visszhangtalanul tűnik majd el a süllyesztőbe – éppen ezért született e poszt is, hogy ez rajtam ne múljon. 8/10

A szinkronúszás alapvetően bizarr sportág, még úgy is, ahogyan azt ennek autentikus művelői, a hölgyek adják elő. Bár tagadhatatlan, abban azért férfiszemmel van néznivaló, ahogyan kecses lábikráikkal, ívelt vádlicskájukkal, kis talpacskáikkal kalimpálnak a víz felett, miközben jórészt egész testükkel a víz alatt küzdenek azért, hogy a víz feletti látvány tökéletesen látszódjon. Merthogy, avatatlan szemlélő számára az, ami a víz alatt történik, gyakorlatilag láthatatlan. Az biztos, hogy rengeteg munka van ebben a táncművészet felé kacsingató, koreografált sportágban, de én legfeljebb lappangó lábfétisizmusomnak áldoztam azon ritka alkalmakkor, amikor megnéztem a tévében egy ilyen sportközvetítést. Dehogy ezt férfiak is csinálják, az azért már bőven az abszurd kategóriája, márpedig itt éppen erről lesz szó.

Nem azt akarom mondani, hogy egy férfi képtelen elegáns, kifinomult, kecses mozdulatokra, hiszen minap írtam épp a balett-táncosokról – akik meg pont hogy, igaz, emberfeletti szenvedések árán 🙂 . De nem kell Nurejevig elmenni ahhoz, hogy bárki felidézhesse magában akár a legutóbbi olimpia egyes pillanatait, melyben férfiak teljesítettek szépen olyan sportágakban, melyekben éppen a mozdulat szépsége az egyik legfontosabb tényező (gondoljunk csak a szertornára, a toronyugrásra). Persze, a férfiak izomzata természetszerűleg kötöttebb, mint a nőké, ezért egy férfi mozgása is feszesebb, szögletesebb, mint egy nőé, még ha az a feszesség és szögletesség csak vaskos idézőjelek között értendő (lásd ismét Nurejev), de abban, gondolom, nincs vita, hogy egy negyvenes, ötvenes, ne adj isten, hatvanas átlagpasas mozgása csakis a legritkább véletlennek köszönhetően tekinthető egyáltalán említésre méltónak, már mozgásesztétikai értelemben. A Férfiak fecskében című angol romantikus sportkomédiában viszont negyvenes, ötvenes, sőt, hatvanas átlagférfiak a főszereplők, akik egy adott pillanatban jónak tűnő döntésüknek köszönhetően szinkronúszással próbálják gyógyítani kapuzárási pánikjukat, kiüresedett életüket, feleségük halálát, vagy éppen elkerülni az őket üldöző rendőrség figyelmét.

A történet főszereplői nem szégyellik közszemére tenni jobbára sportmentes életükből adódó gacsos lábaikat, girbegurba, sok évtizedes zárt cipőhasználattól megnyomorodott lábujjaikat, megereszkedő pocakjaikat, ellöttyedő izmaikat, horribile dictu, borotválatlan testüket. Hónaljkutya-hegyek, helló. Viszont hetente egyszer, csütörtökönként boldogok ebben a fura klubban. Oliver Parker egy olyan történetet mesél el róluk, amely alkalmas a nézők megkacagtatására, olykor megkönnyeztetésére, aminél jelenleg kevés dolog fontosabb ebben a mocskos, önző, cinikus és gonosz világban.

Persze, a narratíva hajaz picit egy a legendás Alul semmi sztorijára, meg aztán még egy csomó más sport/tánc témájú filmre, melyben egy (több) jelentéktelen, szürke átlagember olyan teljesítményt mutat be/ér el, amely méltó a világ elismerésére, ha csak 15 percre is. Ez a történet emellett azonban egy romantikus szerelmi történet is, mely arról szól, hogy egy unalmas kis könyvelő hogyan válik éppen akkor férfivá, amikor mások e tulajdonságukat éppen elveszteni szokták, és hogyan nyeri el újra az őt éppen elhagyni szándékozó felesége figyelmét és szerelmét, amellett, hogy végre nagykamasz fia is elismeréssel veregeti hátba az öreget. Túlzás nélkül mondom, hogy elképesztő teljesítményt nyújtanak a film főbb szerepeit alakító, többé-kevésbé ismert, remek angol színészek, mint például a Downton Abbey kimért modorú, kőkemény főkomornyikjaként megismert Jim Carter. Az egy dolog, hogy a legkisebb szégyenlősködés nélkül tárják világ szeme elé cseppet sem előnyös testi adottságaikat, de az, hogy e film kedvéért megtanultak -hozzávetőlegesen- szinkronban úszni, azért le a kalappal. Közben természetesen karaktereket is alkotnak. Mindenkinek van saját jelenete, amiket a főszereplő könyvelőt alakító Rob Brydon köt össze egymással, és amelyekből teljes, hús-vér figurákból álló, üdítően élet-igenlő, pozitív történetté áll össze ez a bizarr ötlet: szinkronúszás, férfiaknak. Ami amúgy valós dolog, a svéd férfi szinkronúszó-válogatott, mint regnáló világbajnok szerepel is a filmben, önmagát alakítva. Ez a történet tehát a valóság szüleménye, egyben bizonyosság arra nézve is, hogy a valóságnál nincs semmi szórakoztatóbb, megindítóbb és mulatságosabb (és ezúttal itt&most legyen elég ennyi). 8/10

Vannak olyan emberek, akiket valamilyen okból nem izgat fel különösebben az evés. Ha éhesek, esznek valamit, de sem időt, sem energiát nem szánnak arra, hogy többet foglalkozzanak ezzel annál, minthogy olcsó legyen és jóllakjanak vele. Vannak, akik képtelenek elszakadni attól a néhány otthon megszokott íztől és járjanak bármerre a világban, meg nem kóstolnának semmilyen tájjellegű kaját, inkább beülnek egy mekibe, vagy pizzahátba – és számukra ezzel ki is van pipálva az utazás kulinária című fejezete. Legfeljebb utálkoznak hazafelé egy jót, hogy azok a békazabáló franciák, meg a tésztaevő olaszok, na, és a kínaiak, azok mindent megesznek, ami mozog és ami nem mozog, azzal fűszereznek, de a jó magyar perkűttnél nincs is jobb (ami természetesen, mindezek ellenére is, egy kiváló étel)… Vannak aztán, akik mindenhol megkóstolnak mindent, de mindig kijelentik, hogy azért csak a hazai az igazi. Őket tekintjük -közfelkiáltással- a normális többségnek.

Vannak aztán, akik a hasukat mindennél előbbre tartják, és utazásaikból legjobban arra emlékeznek, hogy hol, mit ettek, de arra olyan részletességgel, mintha minden egyes étkezés egy-egy nagydoktori lenne; akik első útja a piacra vezet egy idegen városban, és mindenhol tudják, hogy hol van az az eldugott kisvendéglő, ahol olyan helyi specialitást kapni, amiről még az sem hallott, aki az adott városban él. Az ilyen emberek rajonganak a főzésért, a különféle konyhákért, az alapanyagok sokféleségéért. A kulinária egyik igen markáns, izgalmas területe a távol-keleti konyha, amely természetesen önmagában is több, egymástól élesen elkülönülő konyhauniverzum. Még az indiai konyhák is teljesen eltérő ízekkel, technikákkal dolgoznak, attól függően, hogy éppen földrajzilag hol találhatók, de ugyanígy nem beszélhetünk egységes kínai konyháról, hiszen van kantoni, szecsuáni és még vagy 4-5-6 másik. Természetesen a thai, a vietnami, vagy a khmer konyha is milliószor bonyolultabb és összetettebb annál, minthogy el lehetne őket intézni annyival, hogy “ragacsos rizs valami elviselhetetlenül csípős szósszal”. Van azonban -amúgy az elébb említett, de egyáltalán nem általánosan használt rizsen kívül- egy olyan távol-keleti étel, amely valamilyen formában egyaránt megtalálható a trópusi Indokínától gyakorlatilag az északi sarkkör felé nyújtózkodó japán Hokkaido szigetéig: ez a sok tésztával tálalt húsleves. Ha a thai “noodle soup-ról”, vagy tipikus helyi humorral szólva “asian breakfast-ről”, a vietnami (és most már gyakorlatilag budapestinek is tekinthető) pho-ról, vagy a japán ramenről hallunk, akkor pontosan erről van szó (még ha valójában millióféle különböző húslevest t is értünk ezalatt).

Ezt a tárgykört cizellálja a szingapúri Eric Khoo filmje, a Ramen Shop – Ízek a múltból is, méghozzá kulináris szempontból olyan igényességgel, hogy a film valójában egy igen durva, hardcore food-pornó. Megtekintése kizárólag előzetesen megtöltött gyomorral, de a kissé hosszúra nyúlt bevezetőben említett utolsó csoportba sorolható emberek számára kifejezetten ajánlott. Ínycsiklandozóan fényképezett millióféle szószok, levesek, pici-pici tálkákba szervírozott dipek, mindenféle gezemicék, trutymók, a még forrón remegő, hófehér rizs, aztán akkora töltött gőzgombócok, mint a fejem, és azok a húsok, remegő, szinte kocsonyásra főtt gusztusos oldalas, rákok, halak, az a buggyantott tojás a krémesen folyó sötét-sárgájával… Közben meg a történet szereplői nyelik, szürcsölik, ízlelgetve kortyolgatják ezeket a remek étkeket: szinte kéjes élvezettel táplálkoznak. Színtiszta pornó ez tehát, melynek célja az evés élvezetének minél teljesebb, naturalisztikusabb megjelenítése, s mint ilyet, kínszenvedés nézni ezt üres gyomorral a mozivásznon. Persze, ha számunkra az evés simán kipipálható egy dupla sajtburgerrel, akkor mindez akár dögunalom is lehet – én, mindenesetre, szóltam.

A film látványos részét tényleg egy speciális kínai-japán ramen, valamint a japán, a kínai és a szingapúri konyha különféle remekei képezik, de azért tisztességtelen lenne elhallgatni, hogy itt azért van egy meglehetősen érzelmes történet is a háttérben, mely mintegy a vázát képezi az imént jellemzett kulináris revünek. Maszato, a fiatal japán ramenséf, miután apja magányában halálba itta magát, annak hagyatékában furcsa leveleket, valamint egy -már régen meghalt- édesanyja által mandarin nyelven írt jegyzetfüzetet talál, amit japán lévén nem ért. Felkerekedik a messzi Szingapúrba, hogy édesanyja kínai származású rokonsága körében megtalálja a jegyzetfüzet titkát. Maszato története a japán melodrámáktól megszokott naiv, szinte gyermekien együgyű tisztasággal halad a történelmi és személyes tragédiák emlékének fájdalmas megbolygatásán keresztül a kereskedelmi televíziók családegyesítő showműsorainak “ál-katarzisát” idéző, művinek tűnő, didaktikus végkifejletig, amit azonban a szereplők, a rendezés és magának, az egész narratívának érzékelhető amatőr tisztasága, őszintesége és naiv bája mégis hitelessé tesz. A film emellett pompásan működik egy látványosan fényképezett kulináris road-movieként is, de emlékezni leginkább mégis azokra a gőzölögve remegő, gusztusos húsokra és arra a mennyeien kinéző ramen szinte érzéki élményére és az iránta támadt kínzó vágyra fogunk… 7/10

A szerencsétlenségére Benkő Dánielre megszólalásig hasonlító (lásd az első képen, Tilda Swintonnal) Luca Guadagnino “Vágy”-trilógiájának második darabja ez a film, egyben Romy Schneider és Alain Delon által fémjelzett 1969-es, francia Medence című kamara-thriller remake-je. Az első darab címe Szerelmes lettem, a harmadiké pedig Hívj a neveden. Az első film engem nem igazán győzött meg, a harmadikat viszont nem láttam, de valamiért nyilván jelölték idén 3 db. Oscarra is.

Ez a Vakító napfényben című film is szép kritikai- és fesztiválsikereket tudhat magáénak, ami azonban nem találkozott a közönség igényeivel: jobbára értetlen elutasítás a reakció (miközben Delonék fél évszázados filmje komoly közönségsiker volt annak idején és ma is “megáll a lábán”). Guadagnino nem másol, saját világába illeszti a tulajdonképpen ismert történetet, melyben -bár meghagyja a thriller-elemeket – inkább a szereplők között bonyolódó lelki “kötélpályák” kiélt és kielégületlen vágyak általi megfeszülésére koncentrál, azzal együtt, hogy egy másik mániájának, a kapitalista társadalom felső harmadának erkölcsi erodálását, érzelmi, mentális és empatikus nihiljét megörökítő attitűdjének is áldoz. Itt egy öregedő rocksztár (Tilda Swinton – Guadagnino kvázi “múzsája”), hajdani férje, az energikus menedzser (Ralph Fiennes), a nő új, fiatalabb pasija (Matthias Schoenaerts) és a menedzser elkényeztetett, szexre és odafigyelésre éhes, unatkozó lánya (Dakota Johnson) nyaralnak az olasz Pantelleria szigetén, egy elszigetelt, hangulatos villában – miközben a néhány kilométerre fekvő Tunézia felől folyamatosan érkeznek a migránsok.

Ízlés kérdése, hogy Swinton és Fiennes felveszi-e a versenyt Romy Schneider bájával és Delon sármjával. Szerintem e mai verzió szereposztása színészileg sokkal erősebb. Swinton kiégett, ráadásul tönkrement hangszálait megmentő operáció miatt a filmet jobbára némán, de legfeljebb csak suttogva végigjátszó énekesnője mindenképpen különleges, izgalmas jelenség. Az az érzelmi “kugli”, amit hajdani szerelmének megjelenése és mai szerelmének pillanatnyi szerelmi megingása között leng be, maradéktalanul lejön a vászonról/képernyőről. Ralph Fiennes kokón, extasyn és pián pörgő kapuzárási pánikos menedzsere szintén telitalálat, fesztelenül, lazán, de mégis elementáris energiákkal hozza a figurát. Nagyon jó a belgák rusztikus külsejű macsója is, akinek durván ácsolt, darabos macsósága itt csak a külsőség, Schoenaerts pazarul mutatja meg a masszív külső mögött rejtőzködő labilis személyiséget. És Dakota Johnson is hozza azt az izgalmas, feltárulkozásában is titokzatos kis vampot, akinek a film végi csalódott, dühös távozása teszi ki az igazi pontot Guadagnino verziójának végére. Egyértelmű, hogy nem maradunk a szigeten, hanem mi is csalódottan hagyjuk ott ezt az egész, nagy szabadságot.

Más kérdés, hogy a film abszolúte nem működik még annyira sem krimiként/thrillerként, mint Jacques Deray ’69-es eredeti filmje, viszont hangulata legalább annyira erős, aminek csak egyik összetevője az egzotikus dél-olasz, szigeti atmoszféra, illetve a történet hátterében zajló, és ma komoly aktuálpolitikai zűrzavart is okozó menekültválság. Talán még fontosabb a négy, majdnem egyenrangú főszereplő által feszesen meghúzott érzelmi háló, valamint annak izgalma, hogy tudjuk, hogy valaki kihullik belőle, tán még azt is, hogy ki lesz az – de mégsem vagyunk biztosak semmiben. Bele lehet heverni ebbe a filmbe, pont oda, a filmbeli medence mellé. 8/10