Forró, igen aktuális témát boncolgat Xavier Legrand tavalyi, egyebek mellett Velencében Ezüst Oroszlánt, San Sebastianban közönségdíjat nyert filmje. A Láthatás címéből kiolvasható a történet lényege. Bár a nemzetközi botrány hullámain maguknak figyelmet vindikáló sztárocskáknak köszönhetően ma már kissé kifulladt és olcsó bulvárba süllyedt a #metoo kampány, mely eredetileg a nők ellen elkövetett erőszak elleni küzdelemre lett volna hivatott felhívni a figyelmet, talán még nem késő beszélni arról, milyen az, amikor valóban veszélyt jelent egy férfi egy nőre, s kicsit tágítva a kört, egy apa a családjára. Legrand filmje egy válás után játszódik az elvált feleség és férj között, akiknek csatározása semmit nem lanyhult a válás után, és amit mindenki tovább szenved: legjobban talán a gyerekek.

Kevés gusztustalanabb dolog létezik a családjogi pereskedésnél. Aki már részt vett effélében, az tudja, aki nem, az is hallott már hagyatéki tárgyaláson, gyermekelhelyezési pereken, békítő tárgyalásokon nevetséges, külső szemlélő számára érthetetlen okokon egymásnak eső rokonokról. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy hogyan juthat el két (több), hajdan egymást szerető ember odáig, hogy legszívesebben egy kanál vízbe fojtaná a másikat – ahelyett, hogy higgadtan leülnének, és normális homo sapiensként megbeszélnék a sérelmeket, egymás előtt beismernék a bűnöket és mehetne minden békén a dolgára, immár külön-külön, egymástól függetlenül. Legrand történetének lényege is tulajdonképpen ez a kommunikáció-képtelenség.

Nem tudjuk meg, valójában mi az oka a történet két főszereplőjének, a volt feleség és a volt férj válásának, mindössze annyit látunk, hogy a nő mereven elzárkózik a férfivel való mindenféle kommunikációtól, amit a férfi képtelen felfogni, és mindenáron meg szeretné beszélni a dolgokat. Mindamellett, szemmel látható igyekezettel küzd azért, hogy a válás után, legalább kéthetente egy hétvégén láthassa kisfiát, akit viszont a feleség (harcias húga támogatásával) minden eszközzel az apja ellen hangol. A nagylány pedig titokban elszökne az egészből…

Legrand pont olyan elszánt igyekezettel igyekszik árnyalni témáját, mint ahogy a nagydarab, külsőre egyáltalán nem szimpatikus, “ránézésre” vadállat apa (Denis Menochet érzékeny alakításában) küzd fiáért, a nézők többsége nyilván a törékeny, szemmel láthatóan megtört anya (Léa Drucker) pártjára fog állni, mert ez a természetes emberi szolidaritás és ez (legalábbis nálunk) a bírói gyakorlat is. A gyengébbek mellé állunk ösztönösen, főleg, ha a rátámadó dúvad vitán felül brutális. Bennem azért szöget üt az, hogy a férfi gyakorlatilag az egész történet folyamán csak azt hajtogatja, hogy “beszéljünk, beszéljünk, beszélnünk kell”, a nő pedig határozottan eltartja magától. Eközben látjuk, ahogyan a gyerekeket is apjuk ellen hergeli, a harcias húg pedig még világgá is kiabálja, hogy legszívesebben megölné a férfit… Nem tudjuk az okokat, nem tudjuk, mit vétett a férfi, de azt látjuk (ha látunk), hogy az összetört anya azért messze nem bűntelen. Természetesen, nincsen semmi, ami indokolná a férj filmvégi brutális tettét, de remélem, nem tűnik áldozathibáztatásnak (bár a hugi-féléktől ezt nyilván megkapom), hogy az apa összeomlásában, de maga és a gyerekek lehetetlen helyzetbe kerülésében is jelentős része van az anyának. Aki viszont tényleg nem tehet semmiről, az a kissrác. Szerencsére, Legrand odafigyel a srácra, és egyértelművé teszi, hogy ő a legnagyobb vesztese szülei csatározásának. A nagylány kezét azonban elengedte ő is…

Pontos, kemény, őszinte, vitára, gondolkodásra késztető film a Láthatás. 8/10