asanisimasa

A kommunizmus áldozatainak emléknapján került bemutatásra az állami tévében a Szász Attila–Köbli Norbert szerzőpáros (A berni követ, Félvilág) legújabb történelmi témájú dolgozata, az Örök tél. A bemutató időpontja nem véletlen, hiszen a film témaválasztása nagyban kötődik hozzá azzal, hogy a magyar történelem eddig nem igazán feldolgozott, tragikus eseményét próbálja meg feldolgozni. A második világháború végnapjaiban a felszabadító (más szempontból az országot elfoglaló) szovjet Vörös Hadsereg 250 ezernyi, többségükben németes hangzású nevet viselő magyart, civileket, nőket és asszonyokat vonszolt el Szovjetunió belsejébe “málenkij robotra“, azaz kényszermunkára. Az etnikai alapú megtorlás 100 ezernyi ártatlan áldozatáról sok évtizedig még beszélni sem volt szabad, és a rendszerváltás óta sokan vádolták is a magyar filmet azzal, hogy akkor is hallgat a szégyenletes tragédiáról, amikor már lehetne beszélni róla…

Ez természetesen így azért féligazság, hiszen a Gulyás-testvérek például már a nyolcvanas évek végén (a rendszerváltás előtt!) foglalkoztak a témával kétrészes dokumentumfilmben (a youtubeon megtekinthető itt és itt), de míg a magyar zsidók második világháborús genocídiuma több film témáját adta (a Jób lázadásától a Saul fiáig hosszú a lista), addig a magyar történelem eme másik tragédiája valóban a háttérbe szorult. Nagy a felelősség az alkotókon, hiszen nagyok a társadalom elvárásai is az igazságtételt illetően (megjegyezve közben azt is, hogy ennek nem biztos, hogy a játékfilm a legmegfelelőbb terepe, bár mindenképpen egy fontos eszköze).

Szászék -tőlük már elvárt módon- igényes és hatásos filmet készítettek, mely azonban eszközeiben, hatásmechanizmusaiban semmiben nem különbözik a sokak által holokauszt-filmeknek, valójában inkább láger-filmeknek nevezendő műfaj jellegzetes, az idők során közhellyé vált elemeitől. Hogy itt és most egy falusi rokonoknál magát meghúzó sváb nemzetiségű magyar nőt látunk, az műfaji szempontból ugyanaz, mintha az a nő egy magyar zsidó lenne, aki egy pincében bujkál az őt deportálni szándékozó nyilas trupp elől. Ugyanaz a begyűjtés emberi mivoltában megalázó, brutális jelenetei, ugyanaz az erőltetett menet, ugyanaz a marhavagon, ugyanaz a szögesdrót, ugyanazok a barakkok, a katonák ugyan itt nem német, hanem orosz vezényszavakat ugatnak, a kapun is vörös csillag a munka felszabadító hatalmát hirdető felirat helyett – holott ez is munkatábor, sőt, kényszermunkatábor. Rongyokba bugyolált, megrettent tekintetek előtt talicskán tolják ki a csonttá soványodott hullákat, az elődeiket és sokuk sorsát. Koncentrációs tábor. GULÁG. Ugyanaz.

Emberi szempontból is tökéletesen ugyanaz a szituáció. Származási, vallási, etnikai okból végrehajtott, politikai indíttatású népirtás. A náci németek precízebbek, az szovjet oroszok brutálisabbak, de végül is ugyanazok, gyilkosok. Legalábbis azok, akik ebben a szégyenletes tragédiában részt vettek. Az áldozatok kivétel nélkül ártatlanok, mert nincs bűnük: ez is egyformán borzalmas tragédia, mert az nem bűn, ha valaki svábnak vagy zsidónak születik, ahogyan az sem, hogy a neve németes hangzású, vagy csak éppen arra jár, amerre a begyűjtés folyik… Ha azt felismerjük e film által, hogy nem létezik olyan indok, elv, politika, bármi, amely feljogosítaná az adott hatalmat arra, hogy ártatlan, civil embereket kényszerítsen akaratuk ellenére bármire, s főleg arra nem, hogy életüktől megfossza őket, akkor már elérte a célját. Teljesen mindegy, milyen jelzőjű ez a hatalom, ha vannak áldozatai, az a hatalom gonosz.

Az Örök tél tehát teszi a dolgát, szép, fagyos, beszédes képekkel (Nagy András igényes munkája) és jelenetekkel, dicséretes filmszerűséggel, tömör, lényegre törő párbeszédekben mesél egy fájdalmasan és nyomasztóan igaz történetet egy isten háta mögötti lágerről, a benne összezsúfolt ártatlan rabokról és sorsukban tőlük csak alig különböző őrökről (akik pont ugyanúgy el vannak zárva szeretteiktől, mint azok, akiket őrizni kénytelenek). A kötelező lágerfilmes elemeken kívül van benne pici farkaskaland, pici trükkismeret a lágerben való túlélés gyakorlatát illetően, ismert történetek, mint a Biblia-lapba sodort cigaretta és társaik, valamint egy kissé meglepő szerelmi történet – mely azonban szerintem kicsit félreviszi az egész filmet.

Érteni vélem, hogy a negyedmillió elhurcolt magyarból nem feltétlenül a 100 ezer szerencsétlen áldozatot kell megmutatni, hanem inkább a 150 ezernyi túlélőt, és fel sem merül bennem az, hogy bárki is kisebbíteni, vagy csak árnyalni szeretné a GULAG-okban megtörtént szörnyűségeket. Érteni vélem azt is, hogy a szenvedést sem kell szinte a pornográfia naturalizmusával ábrázolni ahhoz, hogy érzékelni lehessen annak borzalmait, de valamiért, igazán mélyen, mégsem érint meg a film. Talán azért, mert ugyanazokkal az eszközökkel operál, mint például a Schindler listája című holokausztdráma. Ismerem a “patronokat”, tudom, hogyan működnek, ezért hatásukra már immúnis vagyok, értem őket, átérzem őket s gyűlölöm őket – de már tudom őket. Még a híres piros kabátos kislány színdramaturgiája is megjelenik egy kórházi ágynál átnyújtott piros alma formájában, amint Csányi Sándor (amúgy igen kerek) karaktere ad át a főszerepet -rongyokban, megrettent tekintettel- játszó Gera Marinának. (A Saul fia például nem így működött, és ezért is hatott.)

Önmagában Irén (Gera Marina) és Rajmund (Csányi Sándor) szerelmével sem lenne baj, nem vitathatom hitelességét és van is benne annyi “nafta” dramaturgiai értelemben, hogy mintegy vezérfonalként húzza a történetet a végkifejletig. A végkifejlet azonban úgy fityeg a film végén, mint hajdan az ún. “vörös farok” az aczéli kultúrpolitikához pontosan illeszkedő “alkotások” végén a nézők szájába rágott, ideologikus tanulság. Csak éppen itt ez a farok nemzetiszínre van színezve. Irén döntése, főleg Rajmundéval összevetve, s végigkövetve azt a hosszú és viszontagságos utat, amelyen odáig eljutottak, számomra hiteltelen, hamis döntés (még akkor is, ha történetesen valóban történtek ilyen döntések, lásd pl. Sopron korabeli népszavazását hovatartozását illetően). De az is éppen ilyen hiteltelen lett volna, ha Irén megy Rajmunddal, mert akkor senki nem mosná le a filmről a brüsszeli propaganda nemzetmérgező mákonyát, még ha a mai magyar valóság éppen őket igazolná is, és a történelmi tényekkel sem menne szembe… Szerintem éppen megfelelő lett volna egy olyan, szintén optimista hangú, és talán az ilyen élettel össze nem egyeztethető életkörülmények között megtörténő, ez esetben valóban magasztos szerelemhez igazából méltó végkifejlet, hogy Rajmund szabadkaiságát elhagyjuk, és őt mondjuk a magyarországi Fegyvernekről eredeztetjük (ahol amúgy fontos gyűjtőtábora volt a GULAG-okra induló raboknak), és akkor a szerelmesek maradnak itt, ahol születtek, magyarnak. Meg svábnak. Meg zsidónak, meg romának, meg tótnak és a többi nációnak.

Ha azonban a kommunizmus valódi áldozataira emlékeznénk kegyelettel, akkor nézzük inkább Gulyásék fentebb linkelt filmjét. 7/10

A magyar filmgyártás történetének legszebb napjait éli, hiszen az Oscar-díjak (Saul fia, Mindenki) és egyéb nemzetközi díjak, illetve régen látott közönségsikerek (Kincsem, A Viszkis) után már van igazi botrányunk is, amiről így kirobbanása után jónéhány nappal sem lehet igazán tudni, valójában mi is ez? Egyszerű, buta sértődés, az alkotók közötti kommunikációs rövidzárlat, vagy egy ügyes(nek szánt) promóciós trükk? Esetleg felülről, a hatalomból érkező letiltó ukáz? A fiatal Kostyál Márk bemutatkozó rendezése, a Kojot ezek közül bármelyikre adhat okot, már amennyiben ezek közül egyáltalán bármelyik szolgáltathat okot egy film be/letiltására egyáltalán. Mint ismeretes a hírekből, a film producere Kálomista Gábor -néhány korábbi, premier előtti nyilvános vetítés után- egész egyszerűen nem engedte bemutatni a filmet az idei Magyar Filmhéten, ami jelenleg a hazai filmes mustra a régi Filmszemle helyett. A rendező pitiáner bosszút emleget, aztán a producer mégis kiengedi a filmet – de ingyen, a youtube-ra (ahol én is megnézhettem végre). Közben a kritika szinte egyöntetűen, de a közönség túlnyomó része is “bivalyerős”, “rendkívül fontos”, “az év legjobb filmje” és hasonló értelmű jelzőkkel tromfolja egymást…

Talán egyszer majd kiderül, mi lehetett az igazság eme érthetetlen huzavona mögött, addig is legfeljebb találgathatunk. Lehet, hogy a producer lusta lett volna végigolvasni a nyilván sokszori átdolgozáson keresztülment forgatókönyvet, és nem vette észre a végén azt a csavart, amely elég szépen megfricskázza a hazaszeretetet földhöz ragadt, beteges makacssággal azonosító konzervatív, illiberális (hoppá, ezt a szót nem ismeri az automatikus helyesírásellenőrző…) gondolkodást? Ez esetben csak még jobban aggasztó az a gyakorlat, ahogyan szanaszét gurulhatnak nehezen megkeresett adóforintjaink, hiszen ha mindenhol így megy, akkor nagyon nagy a baj. (És nyilván mindenhol így megy.) Mondom ezt úgy, hogy ezúttal a Kojotra elköltött pénz minden fillérje jó helyre került, még úgy is, hogy messze nem hibátlan alkotásról van szó. A film költségvetése felett gyámkodó felelős nem képes kommunikálni a filmet alkotó kreatív stábbal? Akkor nem kéne új munka után néznie? Unortodox promóció? De akkor miért teszik közzé ingyen?

Valóban erős film a Kojot, fontos film, mert pontosan jellemzi a mai magyar valóság egy jellemző szeletét. Spoiler. Városi fiatalember örököl egy földet messze, vidéken, ahol a környéken mindenható kiskirály igényt tart mindenre. Ma ez a kiskirály fideszes földesúr, tegnap szoci földesúr volt, tök mindegy a színezet. A városi ficsúr azonban nem adja, amit örökölt, hiszen családi öröksége ez, amiért ősei is megküzdöttek és felveszi a reménytelennek tűnő harcot a hatalmassággal és … itt jön a csavar: a meccs itt döntetlenül végződik, a városi srác bár komoly sebeket ejt a Góliáton, de hagyja az egész reménytelen, őrült, agyatlan hadakozást a francba, és eladja a családi örökséget a külföldi befektetőknek (frivol poén: svéd négereknek…). Maga a cselekmény rém egyszerű, mondhatni banális, ráadásul Móricz és Mikszáth már számtalanszor el is mesélte ezt, jobban is, cizelláltabban is,  de azért Kostyálnak sincs oka szégyenkezésre. Részben azért, mert egy pikkpakk westernt hozott itt össze ebben a filmben (az easternt hagyjuk meg Szomjasnak), részben azért, mert minden mozzanata hiteles és érvényes. Ismeri minden magyar, aki még lát és hall, de át tudja élni bármilyen más náció szülötte is, hiszen egyben a sztori teljesen általános is.

Szépen látszik, ahogyan Szojka, a kiskirály hatalma behálóz mindet, az építőanyag-kereskedéstől a rendőrségen át a polgármesterig, de pontosan végigvitt, “vadállati” allegóriában látjuk a hatalom tébolyát is, amely nyilvánvalóan felemészti elébb-utóbb a hatalom gyakorlóját. A földhözragadt nacionalisták számára nyilván árulásnak hat a városi fiú tette, ahogy ráhagyja “ősei jussát” a bitorlóra (aki amúgy szintén ősi jussként tekint arra a földre) és felismeri azt, hogy ha élni akar és békében akar élni, akkor nem kell körömszakadtáig ragaszkodnia az ősi földhöz, ha csak így, rögtől fosztottan lehet szabad. Manapság, amikor itt, a magyar valóságban a hatalom klientúrája oly mohón harácsolja a földeket, s amikor a földpályázatokon már a műkörmös sógornő és a mozgásképtelen, cukorbeteg nagymama is földtulajdonossá válhat, ha rokonságban áll a hatalommal, miközben azok, akik egész életükben a földből éltek, illetve, ők maguk akarnak a földből gazdálkodni, a maguk örömére és hasznára, nem kapnak semmit; ez furcsa -de mégis reális- üzenet.

Rendkívül brutális, de nemzetközi értelemben is színvonalas, kreatív akciójelenetek dobnak még a filmen, valamint az egyöntetűen erős színészi teljesítmények is dicsérhetők, kiemelve a bősz nagyúr szerepében Kovács Frigyest, illetve városi ficsúrként Mészáros Andrást, de nagyon jól eltaláltak a mellékkaraterek is, különösen Lajos bumfordi (Bocsárszky Attila), Attila “tökös erdélyi gyerek” (Orbán Levente) és a földesúr néha zavarba ejtően feminin fia (Mátray László), akinek filmvégi “nagyáriája” a maga realitásában abszurd történet groteszk fináléja.

Simán elfogadtam, hogy a szereplők természetesen beszélnek, suttognak, vagy igen sokszor ordítanak, de azt már nem, hogy ezekből a film nagy részében egy szót sem értettem. Ennek oka, hogy Kostyál túl sok zenét használ és túl hangosan (bár a zene önmagában jól szól és passzol is a történethez), másrészt viszont valószínűleg a felvételek alatt felvett ún. “hasznos hangot” használta, ami ugyan erősíti a valószerűség hatását, sajnos azonban sokszor az érthetőség kárára. Két óra hat perc a film hossza, szerintem viszont ez a történet legfeljebb egy óra ötven perc. Vágni kellett volna még belőle bőven… Apropó vágás: Csillag Manó helyenként inkább kaszabol, nem vág, és azoktól a modoros “ugratott” snittektől az elején pedig egyenesen hánytam. Ennek ellenére a film mégis egyben van, mint egy korai, szintén bő lére engedett Kusturica-mozi, és szépek a képek is. Jó kis darab tehát a Kojot, ráadásul a maga műfajában -ami tényleg “csak” egy western- igen erős tartalommal is bír. Soha rosszabb magyar műfaji filmet, moziban lenne a helye. 8/10

“Minden társadalomnak a jobbá válás, a fejlődés felé kell tartania. A fejlődés alapfeltétele az önkritikára való képesség. Ha azt a helyet bírálom, ahol élek, akkor azt aggodalomból teszem, mert védeni akarom, mert szeretem.” Samuel Maoz mondta ezeket a szavakat arra a bírálatra, melyet Izrael állam “emberminisztere” fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy Maoz -eddig 16 darab különböző díjjal jutalmazott- filmje, a Foxtrot nem hazafias és gúnyt űz az izraeli hadseregből, valamint annak mártírhalált halt katonáiból. Ismerős ez a történet nekünk, még 2012-ből, Fliegauf Csak a szél című filmje okán, mármint, hogy bizonyos hatalmi tényezők a saját érdekeiknek megfelelően próbálják árnyalni egy film jelentését, illetve magukra vállalják annak megfelelő értelmezését. Én úgy gondolom, hogy azok a nézők, akik beülnek egy filmre, szeretnék saját maguk értelmezni a látottakat és nem szorulnak rá arra, hogy valaki odafentről, a tévedhetetlen hatalomból megmondja nekik, mit és hogyan kell gondolniuk. Mint az oviban, de már ott is igen ciki az ilyesmi…

Nos, én voltam katona, másfél éven keresztül védtem hazámat, Magyarországot a… Sosem felejtem el, ahogy ültünk az őrszobában, én, az őrparancsnok, valamint az éppen pihenő őrök, s ha olyan volt az üti, talán még a fogdából is kiengedtük botrányos ittasság miatt büntetésre oda száműzött társunkat. Naprakész híradósunknak köszönhetően a zártláncú tévén néztük VHS-ről, magyar hangalámondással a Rambót, vagy Michael Dudikoffot, az amerikai nindzsát, vagy Chuck Norrist, ahogy ütközetben eltűnt, majd mindig megkerült, lábunk surciban az asztalon, kezünkben kincstári zsíroskenyér “gyíkhússal” és kerítés mellett növő paradicsommal és percenként röhögtünk fel azon, hogyha ezek a marcona amerikai katonák ránk rontanának, akkor magunkat elnézve, egyedül két vállra fektetnék az egész Varsói Szerződést. Viszont, ha nem volt éppen film, amit magyarul néztünk, akkor magyarul gondolkoztunk, beszéltünk, olvastunk, énekeltünk, ettünk, ittunk, szurkoltunk, tehát éltünk. Nem gondolom, hogy a fegyveres harcra való tökéletes alkalmatlanságunk ellenére kevésbé szerettük volna hazánkat, amit akkor Magyar Népköztársaságnak hívtak, mint azok, akik ma eltorzult arccal döngetik a mellüket, hogy mennyire magyarok, mert éppen annyira nem volt valódi ellenség, aki ránk törjön, mint most.

Izraelben kicsit más a helyzet, mint itt nálunk, a szocializmus hajdani vigyorgó barakkjából megmaradt, fennhéjázó idiokráciában. Például a katonaság még mindig kötelező, ráadásul nem másfél, hanem három év, de a nőknek is kettő, és van ellenség is, igaz, hogy azt gyakorlatilag maguk csinálták (nem kis nemzetközi segítséggel) és maguk is tartják fenn (az egyre nagyobb nemzetközi neheztelés ellenére). Mivel azonban Izraelben a szó hagyományos értelmében vett nyílt háború már régen nincs, a katonai szolgálat az esetek többségében éppen olyan unalmas, lélekölő és teljesen hiábavaló időtöltés, mint számunkra csupán a parancsnoki beszédek lózungjaiban létező ellenség ellen védeni néhány tucat, gyakorlatilag üzemképtelen, régen elavult technikájú, orosz gyártmányú harci járműt. Másképpen mondva, a nekünk kora tavaszias izraeli télben, az eső áztatta Negev-sivatag kellős közepén, egy kihalt országút melletti útzár mellett fagyoskodva nehéz megélni bármiféle fennkölt hazafiasságot, miközben otthon, Tel Avivban a haverok bulira várnak és a szüleid tortát sütnek a szülinapodra. Ugyanígy, büszke, építeni és nem rombolni akaró, gondolkodó, tehetséges értelmiségiként nehéz elfogadni, ha azt a szörnyű hírt kapod két szenvtelen, a részvétet is mereven, egyenruhaként viselő, egyenruhás robottól, hogy fiad, mialatt a kötelező hazafiasságát gyakorolja, szolgálatteljesítés közben elhunyt. Nem bevetésben, nem harcban, valamiféle kibaszott hősként, hanem szolgálatteljesítés közben, valami banális, idétlen nüansz következtében, de közben mindenki úgy tesz, mintha…

Maoz rendkívül érzékeny, finom, de bizonyos pillanataiban vadul morbid humorú filmje ezt a bonyolult, sokkolt lelkiállapotot reprodukálja, szinte laboratóriumi pontossággal. A film első része a szülők fiuk elvesztésének sokkjára történt összeomlását mutatja be: az anya a szó szoros értelmében összeesik, a halálhírt hozó katona valahonnan azonnal nyugtatóinjekciót döf belé, a lónak is elég anyag rögtön kiüti. Apa talpon marad, azonban erős pszichotikus sokkot kap. Az események azonban abszurd fordulatot vesznek. A második rész a fiúé, látjuk az isten háta mögötti őrhelyén őrizni a semmit. Agyrágó, tétlen unalomban való kínlódás abszurd jelenetei. A harmadik rész ismét a szülőké, az igazság, a szeretet és a megbékélés lélekemelő pillanataival. A politikusok által számonkért hazaszeretetről pedig csak annyit, hogy egy fantasztikusan fényképezett (Giora Bejach), szuggesztív színészi játékkal (főleg Sarah Adler és Lior Ashkenazi) előadott, gyönyörű történet ez emberekről, akik megmentésével egy világ menekült meg, de akik elpusztulásával egy világ pusztul el. 9/10

Rotoszkóp technikának nevezik a filmgyártásban azt az eljárást, amelynek során élőszereplőkkel eljátszatott jeleneteket rajzolnak át kockáról kockára. Ez a technika szinte egykorú a filmmel, mint műfajjal, hiszen bizonyos Max Fleischer 1915-ben alkalmazta azt először. Lényege az volt kezdetben, hogy minél élethűbben mozogjon a rajzfilm szereplője, minél valóságosabbnak hassanak gesztusai, tulajdonképpen legyen a rajzolt figurának személyisége. Azonban az animáció azóta rengeteget fejlődött, és ma már elég nehezen indokolható, ha egy filmes rotoszkóp technikával alkotja meg animációs filmjét, hacsak azzal nem, hogy az adott mai alkotó így akar “kamuzni”, elhazudni bizonyos idő-, pénz- és rajztudásbeli hiányosságokat. Ennek részben ellentmond az, hogy a rotoszkópos eljárás is baromi munkaigényes technológia és olcsónak sem mondható.

Persze, arról sincs szó, hogy például Richard Linklater (Kamera által homályosan), Ari Folman (Libanoni keringő) vagy Zack Snyder (300) bármit is elhazudtak volna igen sikeres filmjeikkel, ők saját művészi céljaikra -a valóság brutalitásának absztrahálására, vagy a valóság és a képzelet viszonyának ábrázolására- használták a rotoszkópos animációt. Az iráni Ali Soozandeh viszont nyilvánvalóan meg akart valamit úszni azzal, hogy Teheráni tabuk című filmjét “megrotoszkópizálta”. Hogy mit, az viszont benne van film címében: a film tabukról beszél, ami a mai Iránban túlzás nélkül főben járó bűn. Egy jelenetben látjuk is, ahogyan a háttérben három alakot nyakuknál fogva akasztanak egy sima Kato Berger daruval a bámészkodó tömeg feje fölé. Soozandeh azért rajzolta meg amúgy élő szereplőkkel leforgatott filmjét, hogy őket és magát, a filmet így védje meg az iráni cenzúra halálos ítéletétől.

A történet hősei amúgy teljesen normális fiatalok, akik mindössze élni szeretnék életüket. Egyikük férje drogfogyasztás miatt ül börtönben, s mivel az iszlám iráni válfaja nem igazán tolerálja az így egyedül maradt nőket sem, a nő prostitúcióra kényszerül (persze, azzal nincs semmi baj, hogy kuncsaft akad a szolgáltatásra bőven). Másikuk egy hirtelen adódó éjszakai kaland következtében marad “úgy”, miközben vőlegénye csakis szűz leányzót vesz el feleségül. Értelemszerűen létezik illegális szüzesség-visszaállító műtét, csak éppen igen nehéz azt megtalálni. Valaki csupán saját zenéjét szeretné játszani, ám azt bűnös, nyugati hatásúnak bélyegzi az iszlám bíróság. Mindeközben látjuk a teheráni hétköznapokat, ahogyan a magukat szigorú erkölcscsőszként előadó hatalmasságok civilben drogoznak, nőket tartanak, ahogyan mindenütt tombol a korrupció és a bigott vallásosság leple alatt rohad minden. Sex&drugs&rockandroll in Iran, de az uralkodó rend elleni nyílt lázadásról nem lehet szó, ugyanis könyörtelenül lesújt arra, aki fellebbenti a leplet. Érthető, hiszen alatta nincs semmi, amivel büszkélkedhetni lehetne. Lázadás hiányában a normális lelkeknek föld alá, falak mögé kell bújniuk, hogy normálisan létezhessenek, odakint túlélésük kulcsa a hazudni tudás. Aki erre képtelen, az halott. Aki ennek ellenére is szabad akar lenni, odakint, nyilvánosan, az is halott. Teteme felett bámészkodó tömeg értetlenkedik.

Soozandeh így német-osztrák koprodukcióban készítette el a filmjét, mely azért így is igen bátor vállalás és talán még szobor is járna érte egy boldogabb, szabadabb világban – persze, ahogy a dolgok állnak, lehet, hogy nemsokára mi is csak rajzolhatjuk magunknak a szabadságot. 8/10