asanisimasa

Úgy látom laikusként, ahogyan a tánc ezerféle művészetére alkalmam van olykor rácsodálkozni, a modern tánc, modern balett és a különféle mozgásszínházi irányzatok a könnyebbik utat járják. Egy szabad, kifejező eszközeiben kötetlen koreográfiában közérthetőbben lehet gondolatokat, érzelmeket megfogalmazni, történetet mesélni. A klasszikus balett ebből a szempontból sokkal keményebb műfaj, miközben szinte minden művészi, koreografált színpadi mozgásművészetnek az alapját képezi. Minden egyes mozdulata, gesztusa, eleme kőbe vésett, szigorúan meghatározott, improvizációnak helye nincs. A klasszikus balett erősen sarkítva, semmi másról nem szól, mint a tökéletesség szinte mániákus hajszolásáról, a hibátlan, perfekt mozdulat mágiájáról. Hogy valaki tökéletesen, légies könnyedséggel, de mégis feszes dinamikával, szinte angyali eleganciával legyen képes bemutatni egy előtte már ezrek által eltáncolt mozdulatot a színpadon, de úgy, hogy előadásával az új és eredeti élményével ajándékozza meg a közönségét, ahhoz józan ésszel felfoghatatlan mértékű áldozat meghozatala, rengeteg lemondás, fájdalom, vér, könny és veríték szükséges.

A Három tánc című egész estés dokumentumfilm a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balettet tanuló diákjainak három generációján, az I., V. és IX. évfolyamos Ulrich Marcell, Mezei Ábel és Kóbor Demeter történetén, kvázi portréján keresztül mutatja be az balettiskolába kerüléstől a klasszikus balett művészévé válásig vezető utat. A film rendezője Halász Glória, aki a Mi ez a cirkusz? és a Rupa butikja című filmeket is jegyzi, melyek közül az utóbbi elnyerte az ENSZ filmfesztiváljának fődíját az Egyesült Államokban.

Kicsit félve ültem be a film sajtóvetítésére, mivel nehezen tudtam elképzelni, hogy táncról, táncosokról kell néznem “beszélő fejeket”, akik arról beszélnek, milyen kutya kegyetlen dolog is ez, hogy mennyi szenvedéssel jár az, hogy valaki legalább a tanárjából kicsikarjon egy elismerő “Bravót” egy jól sikerült, csak a balett-termekben ismert francia kifejezéssel illetett mozdulatért. Szerencsére Halász Glória is úgy gondolta, hogy sokkal jobb megmutatni a dolgokat, mint beszéltetni róla embereket, így a film egyszerre lett látványos, olykor drámai, máskor mosolyra fakasztó és azt kell mondjam, majdhogynem katartikus. Ügyes zenei “tapétát” talált a képek mögé: jazzes dobszóló szól a jelenetek nagy része mögött, mely egyszerre ad szikár, szigorú ritmust a képekhez, melyeken jobbára táncot látunk, ami elképzelhetetlen ritmus nélkül, és idézi meg a közelmúlt egyik nagy hatású filmjét, a Whiplasht, mely tartalmában ugyanúgy a tökéletességről szól, mint saját filmje. Ott egy fanatikus tanár a metronómot is zavarba hozó, hibátlan ritmus lüktetése érdekében ment el a falig, sőt azon is túl, itt a hibátlan mozdulat eléréséért történik mindez.

Csak éppen amíg az amerikai film dramaturgiája a drámai hatás “kimaxolására” hajtott, addig Halász Glória a valóságot mutatja meg igen érzékletes, szép, költői képekben. Nem csak a szenvedést látjuk, de azt is, hogy milyen elszántság lakozik azokban, akik ezt a nehéz pályáját választják, látjuk a tanár szenvedélyes küzdelmét is, amit annak érdekében végez, hogy tanítványa minél jobb legyen. Látjuk azt a semmihez sem hasonlítható drukkot, amit egymásért éreznek a balettnövendékek, látjuk a szemükben a csodálatot, amikor jóval előrébb tartó idősebb társaik bemutatnak egy jól sikerült piruettet és azt a tiszteletet is, amit egy idős, nyolcvan éven túl is hibátlan tartású mester iránt éreznek. Látjuk otthon, a heverőn heverő tabletet, látjuk, hogy a tévében kalandfilm megy, miközben a tablet tulajdonosa az előszobatükör előtt gyakorolja a megfelelő kéztartást… Látunk igazi könnyeket, látunk talán brutálisnak is tűnő drillt, ahogyan a tanár szinte már erőszakosan nyomja bele a meztelen lábujjakat a parkettbe, hogy a kis növendék pontosan érezze a lábujjak és a talp helyes tartását, de látunk örömöt is, jókedvet és a megérdemelt sikert. És a végén halljuk azt az egyáltalán nem kecsegtető kezdőfizetést is, ami várja azt a frissen diplomázott balettművészt, aki több mint tíz év lemondással, szenvedéssel, kínnal és keservvel vált arra jogosulttá… 9/10

Michael Ende varázslatos, magával ragadó világát picit talán magyarázza, hogy apja a müncheni szecesszió néven ismert szürrealista festészeti irányzat egyik híres alakja volt. A papa -állítólag- lehetne még híresebb is, mint amennyire, ha nem pusztította volna el szinte teljes életművét egy bombázás a második világháború idején. Mindössze néhány festmény maradt fenn utána, ám életművét egy másik dimenzióban fia teljesítette be. Michael a XX. század egyik leghíresebb meseírója lett, akinek Momo című világhírű művéből még opera is született, Végtelen történet című regényének filmváltozatát viszont ő maga tagadta meg azzal, hogy túl giccses lett. A sors iróniája, hogy az ő műveit viszont a szigorú német irodalomkritika bélyegezte meg ugyanezzel, mármint, hogy giccs, ez azonban a közönséget vajmi kevéssé zavarta abban, hogy -az éppen megfelelő életkorban- falja csodálatos tájakon, mesés figurák közt kacskaringózó, mindig mély humánummal átitatott történeteit. (A Momót én 30 évesen olvastam először és imádtam, még filmforgatókönyvet is írtam belőle.)

A Gombos Jim és Lukács, a masiniszta Michael Ende első története, amit 12 kiadó utasított el, mire a tizenharmadik kiadta és rögvest híressé tette íróját. A történet egy árva kisfiúról szól (Ende tipikus főhőse), aki egy hajótörés után marcona kalózok mentenek ki a háborgó tengerből, s szándékaik szerint eladnak egy gonosz sárkánynak, jó pénzért. Pechükre és Jim szerencséjére, és mivel a kalózok sem szívesen találkoznak sárkányokkal, Jimet postai küldeményként adnak fel, amit azonban a postás rossz helyre, azaz a legjobb helyre, Gyöngyélet piciny szigetére kézbesíti, amelynek négy lakosa van: Háromnegyedtizenkettedik Alfonz, a kelekótya király, Feszes úr, a piperkőc közszolga, Mitmond néni, a mézédes modorú házinéni és Lukács, a markos masiniszta. A kis közösség azonnal befogadja a gyönyörű, fekete kisbabát és együtt nevelik. Jim, ahogy cseperedik, egyre jobban kötődik Lukácshoz, aki Emma nevű gőzmozdonyával rója a piciny sziget egyetlen vasútvonalát. Egy nap azonban a király úgy gondolja, hogy a sziget túlnépesedetté válik, és meg kell válni valakitől. Jim, Lukács és Emma megoldják a problémát és némi sértődöttséggel világgá mennek – és itt kezdődik el a történet, melyben Jim, és hő társai bejárják Kínát, a végtelen, kietlen sivatagot, a rettenetes vörös-fehér hegységet, hogy a végén kiszabadítsák a gonosz sárkány(tanítónő muhaha) fogságából a szép, kínai hercegnőt és a többi, rabságban tartott gyermeket.

A történet elsősorban (én úgy saccolom) az 5-10 éves korosztályhoz szól leginkább. Szó sincs itt még a Momóban felmerülő mély erkölcsi, etikai és filozófiai vonatkozásokról, de még a Végtelen utazás szürrealista road-movieja is túl félelmetes ehhez. Bájos, bumfordi karakterek a történet szereplői, még a gonoszak is, nincs sok félnivaló láttukon, a célközönség ezeknél rémségesebb alakokhoz szokott a mai modern és a régi, klasszikus mesékből. Felnőtt szemmel kicsit bárgyú, kicsit együgyű mese ez, minden túláradó jóság ellenére, kicsit poros, régimódi élmény. Szegény Bud Spencer például lemaradt Lukács megformálásáról, pedig neki aztán igazán jól állt volna ez a karakter (de Henning Baum is megteszi azért). De minden cuki amúgy. A filmet rendező Dennis Gansel sok műfajban kipróbálta már magát (pl. Napola – A Führer elit csapata, A hullám), de ezúttal is perfekt módon hozza a történet által igényelt minőséget. Gombos Jim úgy néz ki, mint bármelyik élőszereplős Disney-film, de azoknál talán több igazi(nak tűnő), szinte már túlcsorduló szeretet van benne, ám legalább annyi látványosság. A végén pedig a kötelező tűzijáték sem marad el, és tudjuk azt is, hogy azzal a 13 kalózzal sincs még minden rendben. 7/10

Ami a svédeknek az élet napos oldala, az nekünk az elérhetetlen mennyország. Anyagi értelemben, természetesen, mondanám némi blaszfémiával. Na de, mi újság azzal a jó kis öngyilkossági rátával, azzal a jó kis depresszióval, amiben a legenda szerint szintén olyan jól teljesítenek az északi bezzeg-ország polgárai, mint mi, szintén a legenda szerint? Milyen a társadalmi méretekben értett lelki közérzet ott, ahol nem gond a hóvégi élelmezés, sőt, ahol tombol az egészség, a jólét és a jóllakottság? Valami effélébe pancsol bele az utóbbi évek legnagyobb svéd közönségsikere, Az élet napos oldala, mely a hírek szerint még a legutóbbi Star Wars-epizódot is lenyomta a mozipénztáraknál. Több mint egy millióan látták a svéd mozikban, ami magyar viszonyokra átültetve, nagyjából azt jelenti, mintha egy magyar mozifilmet ugyanennyien, egy millióan néznének meg (a két ország nagyjából ugyanannyi lakossal büszkélkedhet – azonban egy magyar film forgalmazója már az egekig ugrál örömében, ha filmjét megnézi két-háromszázezer néző…).

Úgy tűnik tehát, hogy nagyon betalált a hűvös svédeknek Felix Herngren és Måns Herngren romantikus komédiája, mely egyetlen pillanatában sem hordoz semmit abból a jó néhány jellegzetes svéd sztereotípiából, amit a svéd filmművészet jeles alkotásaiból korábban megszokhattunk. Például, szinte végig süt a nap. Annyira, hogy a film nyitójelenetében a történet egyik -még svéd viszonylatban is tehetősnek számító- házaspárjának férfitagja egyenesen Ausztriából importált hóágyúval próbál valamilyen karácsonyi hangulatot teremteni villája köré, karácsonykor. A hangsúly azonban vele kapcsolatban azon van, hogy az illető a gazdagságát milyen dolgokra pazarolja, és szó sincs arról, hogy mekkora áldozatokra képes hősies apa ő…

Herngrenék jókat mosolyognak magukon, már társadalom-kritikusan, és úgy tűnik, ezt a közönség is veszi. Mosolyognak és nem mutogatnak, nem vádaskodnak, talán ez is a siker titka. Mindenesetre, pontosan mutatnak rá a jóléti társadalmak által az emberi lelkekben okozott néhány jellegzetes fonákságára. Annál is inkább érdekes ez, mivel maga a sztori nagy vonalakban, hangvételében, de még témájában is erősen emlékeztet a nálunk az RTL Klubon futott Válótársak című szériára. De ami azon hiteltelen (az általánosnak ábrázolt jólét), az itt, ebben a svéd moziban tök természetes. De a karakterek, a konfliktusok, a cselekmény irányultsága mind dettó ugyanaz – ez a film is egy sikeres tévésorozat alapján készült, afféle “sűrítményként”.

Itt is három pár áll a középpontban, akik közül csak az egyik válik, de a másik kettőnél sem oké a “bicikli futása”. Egyik pár férfitagja gazdag, meggyőződéses kapitalista, de van egy rendkívül sznob, kivagyi felesége és egy őskommunista apja. A másik pár hímje átlagpolgár, de túlontúl kiszámítható, házias, unalmas, akinek felesége mér vágyik a tűzre a kalandra – le is lép egy kizárólag extrém sportokban és túlélőtúrákban gondolkozni képes vademberrel. A harmadik szintén középosztálybeli pár, nekik “csak annyi” a bajuk, hogy a férj spermái alkalmatlanok gyermeknemzésre… Hármójuk sorsa aztán a forgatókönyvírói találékonyságnak köszönhetően összefonódnak, hogy aztán több gubanc, szertefoszlás, és tű fokán átbújás után -nagyjából- a dolgok visszatérjenek a helyes mederbe.

Ha nem várunk bergmani mélységű jellemábrázolást, nem vágyunk a hűvös, szürke skandináv krimik vérfagyasztó, nyomasztó atmoszférájára, ellenben van egy röpke, könnyeden eltöltendő két óránk, amit egy légkondicionált moziban töltenénk el, akkor ez a kis film jó opció lehet erre. Nem történik semmi különös, nincs szó forradalomról, vagy nagy leleplezésről, a film csupán szórakoztatni akar és ezt szolidan, értelmesen meg is teszi az ABBA, a Volvo és az IKEA egyszerű, tiszta modorában. 7/10

Ha nem lenne bőven túl a két órán a Fantomszál vetítési ideje, simán lehetne egy szokványos, illedelmes, minden tekintetben konzervatív romantikus tévéfilm, mely bármelyik tévécsatornán leültetné azt a jellemzően húszon már bőven túli korosztályt, akik például hétről hétre leültek a Downton Abbey aktuális részét megnézni. A filmet azonban Paul Thomas Anderson jegyzi íróként és rendezőként, akiről viszont azt illik tudni, hogy a kor egyik legelismertebb filmese, a klasszikus értelemben vett európai “típusú” művészfilm Hollywoodba akkreditált nagykövete. Így, legalábbis a filmek iránt az átlagnál jobban érdeklődők számára nyilvánvaló, hogy ennél azért többről kell szólnia a filmnek, mely idén hat jelölést szerzett az Oscar-díjért futó alkotások mezőnyében: jelzésértékű, sőt, egyenesen vicces, hogy ebből egyet, a legjobb kosztümökért járót kapta meg.

A történet egyik főszereplője ugyanis egy divattervező, aki az ötvenes évek Londonjában működtet egy exkluzív divatházat. Ő öltözteti az angol felső tízezer hölgyeit, s munkájából fakadóan rengeteg elegáns ruhakölteményt lehet a filmben megmutatni. A filmbeli Reynolds Woodcock karakterét egy bizonyos Charles James ihlette, de az Anderson által elmesélni szándékozott történet szempontjából valójában teljesen mindegy, hogy az illető karakter mögött tulajdonképpen kit sejtünk, mert valójában benne mi, férfiak ismerhetünk magunkra. Úgy általában, bár igazából azért elsősorban az életüket valamilyen kreatív alkotótevékenységnek, tudománynak, sportnak, vagy más hobbinak szentelő pasasok adták ki Woodcock alakját, bár például normál kőművesek egészen biztosan nem néznek ilyen filmet (elnézést azoktól a “normál kőművesektől”, akik mégis…, de ők már valahol a valamilyen fura hobbit űző csoportba sorolandók). Szóval, van ez a pasi, aki kizárólag precízen megszerkesztett életében érzi jól magát, gyűlöl minden váratlan, meglepő fordulatot, csakis saját szabályrendszerében tud működni, alkotni és élni. Abban viszont maximális hatásfokkal.

Ahogy azonban lenni szokott, egy váratlan alkalommal, reggeli közben megpillant egy kedvesen mosolygó, ügyetlenségében is bájos pincérnőt, akibe menthetetlenül szerelmes lesz. Alma, a kis pincérnő hamarosan már a Woodcock-házban találja magát, ahol megpróbál megfelelni Woodcock bonyolult szabályrendszerének, melyet Cyril, Woodcock szigorú, de bölcs nővére tartat be a ház összes alkalmazottjával. Így Almával is, akinek természetes, szeretetre, sőt, szerelemre vágyó egyénisége azonban hamarosan feszegetni kezdi a ház falait, s aki, nem utolsósorban a hölgyek nyelvén -bizonyos keretek között- perfekt módon kommunikáló Woodcocknak is köszönhetően, egyre jobban megerősödő önbecsülése és mentális tartása lassan a férfival azonos státuszt, azonos tekintélyt vív ki magának. A történet tétje, hogy vajon ez a kiharcolt, kiprovokált státusz háborúhoz vagy szerelemhez vezet?

Alma egy kedélyes kandalló melletti beszélgetés keretében meséli el Woodcockkal való életének sztoriját, melyet Anderson ezúttal teljesen hagyományos formában, lineárisan, időrendben végighúzott cselekményben fűz végig. Egy romantikus dráma rajzolódik ki előttünk, mely azonban annyira a két szereplőre van sarkítva, hogy nem lehet nem észrevenni a benne rejlő általános érvényű kérdésfelvetést: mit tehet, mit tegyen egy erős, okos nő, hogy feltörje egy önmagát saját, tökéletesnek tartott életébe zárt férfi szívét, hogy ne egymás mellett, de egymástól függetlenül, hanem egymással, meghitt szerelemben egyesüljenek.

A bő két órás vetítési idő Alma küzdelmének aprólékos kibontásához, valamint Woodcock önmagába zárt világának feltárásához kell: Anderson ezt, pályáján talán először, maradéktalanul, felesleges mellébeszélés és -önmagában tetszelgő, művészfilmes esztétizálás- nélkül képes meg is tölteni, úgymond, “hasznos anyaggal”. A film szép, de egyáltalán nem ragacsos, giccses, nincs benne egy szemernyi szentimentalizmus, amit talán picit még el is várnánk a témától. A kosztümök is szépek, nekem különösen Woodcock lila zoknija tetszik, de ez az én dilim. Daniel Day Lewis hozza a tőle elvárt szintet élete -sajtóban deklaráltan- utolsó filmszerepében, de nem nyújt semmi olyat, amit pl. Jeremy Irons, vagy akár egy Pierce Brosnan ne tudna (kisebb fogyókúra után), számomra azonban az igazán értékes az Almát alakító Vicky Krieps játéka. Míg DDL alig csinál többet, mint megjelenít egy karaktert, akivel belül csak a történet szerint történnek dolgok, ez kívül alig látszik, addig Krieps el tud pirulni, ki tud nyílni, acélossá tud keményedni és szinte boszorkánnyá is képes válni, miközben egyre jobban szerelmes. Ráadásul szó sincs valami megkapó, feltűnő szépségről, csupán egy teljesen átlagos külsejű kis nőről van szó. Érzelmileg és pszichológiailag is tökéletes alakítása, ami a film által közvetítendő tartalomnak is elengedhetetlen feltétele.

Két ember, na jó, három még annyira pontos sztorija azért kevés egy ekkora -normál- mozivászonra. 7/10