asanisimasa

Allison Janney-re én Az elnök emberei című remek sorozatban figyeltem fel, ő volt C.J., minden idők legjobb amerikai elnökének, Jed Bartletnek pengeeszű szóvivője. Már azért az alakításért megérdemelt volna mindenféle díjat, és azóta is volt még néhány igen jó jelenése, de amit most játszik ebben a láncdohányos, szittyós, smirglimodorú anya-figurában, az nemhogy pörköl, de egyenesen süt. Képzeljük el a Downton Abbey-ból Maggie Smith savasan pikírt Violet mamáját, csak suttyó, proli amerikaiban. Nagyon suttyó, nagyon proli amerikaiban – na ilyen Janney karaktere. Visítottam a röhögéstől, akárhányszor megszólalt, vagy csak elég volt megjelennie. Ha nem kapja meg idén a Legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart (merthogy jelölve van), akkor szart sem ér az a puccos Amerikai Filmakadémia.

Margot Robbie is jelölve van a Legjobb női alakításra az Én, Tonya címszerepéért, tőle is simán letesszük az arcunk, de nálam Allison Janney vitte el a filmet. Azonban Margot Robbie is fantasztikus. Tonya Harding amerikai műkorcsolyázó, neves versenyző volt a nyolcvanas-kilencvenes években, ő ugrott például amerikai nőként először tripla Axelt, az egyik legnehezebbnek számító ugrást. Kétszeres amerikai bajnok, egyszer nyert világbajnoki ezüstöt is, kétszer járt olimpián, szóval nem akárki – Tonya még él, nincs ötven éves. Tehát még életében film született róla, őt alakítja Margot Robbie, aki ezért a szerepért megtanult szinte versenyszinten műkorcsolyázni, ami önmagában akkora trüváj, mint ide Hollywood, de emellett még megrázóan hiteles alakítást is nyújt a valóban egészen furcsa életpályát futó Tonyaként.

Érdekes kérdés az is, hogy miért készül még életében életrajz egy sportolóról. Az nyilvánvaló, hogy ehhez jelentős személyiségnek kell lenni, mint pl. Pelének, aki valóban példakép volt egy nemzet és a világon sok generáció számára. Nála ez nem kérdés, legfeljebb az, hogy miért csak olyan rossz filmet kapott, mint amilyet. Tonya Harding jó korcsolyázó volt, de semmiképpen nem kiemelkedő, ráadásul pályáját is botrányok árnyalták. Azonban éppen ez a botrányosság, illetve karakterének furcsasága az, ami vászonra repíthette, ahogyan például a doppingbotrányba bukott, sokszoros Tour de France-győztes kerékpáros Lance Armstrongot is. Vagy a furcsaság, mint a sírepülő Eddie-t, a Sast…

Craig Gillespie összességében három Oscarra jelölt Tonya Harding-dolgozata inkább Eddie történetének hangvételéhez áll közelebb, azonban sok tekintetben még azon (egyesek szerint nyilván minden határon) is túlmegy. A forma itt egy oknyomozó ál-dokumentumfilm (ún. ‘mockumentary’), mely azonban hozzávetőleg -alatta penetránsan jó kísérőzene-válogatással- úgy meséli el az eseményeket, ahogyan azok a valóságban megtörténtek. A szereplők olykor még ki is beszélnek a kamerán keresztül hozzánk, a nézőkhöz, hogy: Bizony, ez tényleg így történt! Hogy ezen mi mégis hitetlenkedve röhögünk, annak csak az az oka, hogy Tonya története valóban annyira abszurd, annyira képtelen, fordulatai és a benne szereplő figurák is annyira elrajzoltak, groteszkek, mint egy jobb Coen-testvérek filmben. Üdítő, térdet vörösre csapkodósan röhögős élmény a film, melyről mindvégig tudjuk, hogy a mélyén valahol nagyon szomorú történetet mesél, de a felszín az ellenállhatatlanul és elementárisan szórakoztató. 9/10

A Manifesto egy érdekes kísérlet, és valójában nem is igazán film, legalábbis a szó hagyományos, közhasznú értelmében. Eredetileg több-képernyős (multiscreen) videoinstallációként készült el a mű 2014-ben, amit egy évvel később mutatott be alkotója, az ausztrál-német Julian Rosefeldt az ausztrál film, videó és digitális művészeti nemzeti múzeumban, a melbourne-i Australian Centre for the Moving Image-ben (ott, a világ végén, még ilyen is van). Az a verzió, illetve az ott bemutatott videoinstalláció muszteranyaga 130 percnyi mozgókép volt, a most moziban látható verzió ez alapján lett összevágva amolyan kollázsként, picivel több mint másfél óra hossznyira. Az alapkoncepció szerint 53 különböző modern művészeti irányzathoz köthető kiáltvány, manifesztum kerül előadásra a különféle karakterekbe és különféle szituációkba bújtatott Cate Blanchett által – talán azzal a céllal, hogy Rosefeldt így próbálja meg definiálni, illetve megfejteni a modern gondolkodó és alkotó ember élethez, az alkotáshoz, a társadalomhoz, a művészethez és a világhoz viszonyát, vagy éppen azok értelmét, illetve értelmetlenségét (mert olyan is elhangzik) tegye idézőjelbe, illetve illusztrálja a megrendezett jelenetekben.

Blanchett nem először vesz részt ilyen arc- és alakváltó, különös projektben, hiszen alakította már ő magát, Bob Dylant is Todd Haynes I’m Not There című Dylan-életrajzában, itt azonban 12 különböző figurát kellett magából megalkotnia. A film nyitó- és zárójelenetét egy hajléktalan férfi szerepében vezeti fel, illetve le, de ezenkívül látjuk az Ascher Tamás Csehov-színészeként, tündekirálynőként és kozmetikumok reklámarcaként is ismert, Oscar-díjas Blanchettet elviselhetetlenül, szinte már parodisztikusan pozőr orosz koreográfusként, bábukészítőként, özvegyként egy temetésen, darukezelőként egy szemétfeldolgozóban, brókerként egy tőzsdén, gumiszkafanderbe öltözött amőbaként egy ismeretlen rendeltetésű laboratóriumban, pedáns háziasszonyként egy hálaadásnapi családi vacsorán, híradós hírolvasóként és külsős híradós riporterként saját magával beszélgetve, dekadens punkköltőként, iskolai tanítóként és remélem, nem hagytam ki semmit. A filmnek nincs sztorija, a jeleneteket a Blanchett által felolvasott, elszavalt, imaként elzsolozsmázott, elsuttogott és legtöbbször csak kikiáltott, teátrálisan előadott manifesztumok lendítik tovább, sorra véve az emberi szellem huszadik századi megjelenési formáit és területeit. Kezdjük az utazást Marx és Engels ma is érvényes tartalmú és üzenetű Kommunista kiáltványával, majd jönnek a híres izmusok, a futuristák, a szürrealisták, a dadaisták kiáltványai, majd a későbbi mindenféle dörgedelmek, beleértve Lars von Trierék Dogmáját is. Mindezeket erős hangulatú, lepusztuló civilizációt, elhagyott ipari monstrumokat, hightech tudományos laboratóriumokat, vagy éppen végletesen decens, kifinomult ízlésű belsőket mutató képeken látjuk.

Ez így elég katyvasznak tűnik, és valójában az is, hiszen a sokszor egymásnak is ellentmondó, vagy éppen egymásra reflektáló, egymással vitatkozó kiáltványok értelmezése önmagukban sem egyszerű, de főleg nem az ilyen mennyiségben és töménységben, hozzávéve az olyan zavaró nüanszokat is, mint például a dadaisták mindenféle értelmet, szövegkohéziót, logikát tagadó szómágiái, melyek pokolgépként robbantanak szét minden, addig logikusan felépített gondolat-, és összefüggésrendszert. De ahogyan például Godfrey Reggio Koyaansiqatsi-filmjei is sugallnak végül valamiféle megfogalmazható megfejtést, tanulságot, effélét, holott azokban egy szó sem hangzik el, csak zene szól és képek örvénylenek, úgy ebben a gondolat- és szócunamiban is kikristályosodik a végére valami “mondanivaló”, ami bár kissé közhelyes, de mint minden közhely, valahol a mélyén nagyon igaz is… (mondanám, ha előtte már ki tudja, melyik kiáltvány nem állította volna oly hamarosan, hogy az igaz, nem igaz, a valóság csak illúzió, stb.) 6/10

Kicsi zavart okoz a gépezetben Karinthy Frigyes, ugyanis mi, magyarok túlnyomórészt az ő zseniális fordításában ismerjük A.A. Milne világhíres mesefigurájának, Micimackónak barátját és gazdáját, Róbert Gidát, akinek eredeti neve Christopher Robin Milne volt. Igen, a névazonosság nem véletlen, Christopher Robin A. A. Milne kisfia volt, s az író róla mintázta történetének egyik főalakját. A Viszlát, Christopher Robin! tehát Róbert Gidáról szól, vagyis nem: valójában Christopher Robinról, A. A. Milne fiáról szól, valamint arról, hogyan született meg Micimackó, Malacka, Füles, a Tigris és a többiek figurája, valamint Micimackó híres és jól ismert történetei.

De leginkább arról, hogy a címbeli valóságos kisfiú milyen nehezen élte meg azt, hogy mindennapi játékai, időtöltése és kalandjai hirtelen világhírűek lettek író apja által, hogy ennek “köszönhetően” naponta egy zsák levelet hozott neki a postás, amelyeknek még elolvasására sem volt ideje, hogy fontos találkozókról még fontosabb dedikációkra vitték, hogy fontos emberekkel kellett találkoznia, hogy mindenki vele akart fotózkodni, miközben ő csak játszani, imádott dadusával, valamint néha furcsán viselkedő édesapjával és édesanyjával szeretett volna lenni. Szó esik arról is, hogy milyen nehéz volt ilyen körülmények között felnőni – szóval tulajdonképpen igen sok szenvedésről van szó ebben a -témájához azért mégiscsak illően- bájos, kedves kis filmben.

Például még azt is megtudjuk, hogy miért lett Micimackó oly népszerű szerte a világon. Ennek oka az író apa “furcsasága”: Milne súlyos depresszióval tért haza az első világháborúból, melynek “köszönhetően” szörnyű rémálmok kínozták még nagyon sokáig. Az ifjú, tehetséges írónak (Domnhall Gleeson) még az írás is nagyon nehezen ment, nagyravágyó, sznob felesége (Margot Robbie) pedig tevehajcsár módjára hajtotta az írót, hogy írjon már valamit. A zavartalan írás érdekében a család még vidékre is költözött, amit a városi léthez szokott asszony nem sokáig bírt, viszont az író végre rátalált a szeretetlenséget élénk fantáziájával túlélő kisfiára (Will Tilston), valamint a “Százholdas pagonyra”, és a többi közismert dologra.

A film címe viszont mégiscsak “Róbert Gida” magára találásáról szól elsősorban, hogy lesz ép és egészséges felnőtt, de ez majd csak az igen megható fináléban derül ki. Simon Curtis filmjének erénye, hogy az addig tartó út is érdekes. Egyszerre idézi meg a Micimackó-történetek bumfordi báját, melegségét és joviális bölcsességeit, a Milne-család személyes gondjait és a világégés okozta lelki sérülések feldolgozhatatlanságát, úgy, hogy közben világossá válik az ezek közötti szoros, ok-okozati kapcsolat is. Róbert Gida, azaz Christopher Robin portréja, a kis Will Tilston talpraesett játékának is köszönhetően, igen részletgazdag lett, a magányból a világhírig, és utána a világhírt levetkező felnőttkorig tartó fejlődéstörténet pedig hiteles. Nekem picit hiányosnak tűnt a két szülő, különösen az anya motivációinak, jellembeli hibáinak felfejtése, miközben az ő pótlására szerződtetett dadus (Kelly Macdonald) karaktere, valamint a közte és a kisfiú között kialakult szoros viszony igen plasztikusan jelenik meg. Ezek azonban kis aránybeli tévesztések, és simán túllendít rajta a történet sodra, valamint Ben Smithard lágy, meleg fényű, barátságos képei. A film – értelemszerűen- nem mesefilm, tehát a legkisebbeknek nem igazán való, azonban nagyobb gyerekekkel, akiktől még nincsenek távol Micimackó kalandjai, kedves családi élmény lehet. 7/10

Egy tökéletes ételnek tartalmaznia kell az öt alapíz (édes, sós, keserű, savanyú, csípős, vagy más gasztrofilozófiák szerint az “umami“) mindegyikét, természetesen különböző mértékben és arányban. Érvényes ez a süteményekre, tortákra és más édességekre is, és az is elképesztő nagy tévedés, hogy a nagyi isteni sütije csakis édes volt és nagyon finom. Illetve, biztosan nagyon finom volt, de azért volt finom, mert a cukor vagy méz édessége mellett a nagyi egészen biztosan tett a tésztába egy csipet sót, mert “az mindig kell bele”, a csokoládékrémben biztosan érződik egy leheletnyit a csoki természetes ízében mindig ott bujkáló keserűből és valami kis picike-picike fanyarságot is felfedezni vélünk abban az utóíz-cunamiban, amit a süti elfogyasztása után még percekig érzünk a szánkban. Na jó, talán csípni nem csíp, legfeljebb ha a nagyi véletlenül csípős paprikás késsel kente fel a sütire a bevonót, vagy chilis volt az a csoki, amiből a csokikrém készült… (Az “umami”-sok azonban nyilván megtalálják benne umamit).

Eme látszólag offtopic bevezető után talán már világos, hogy A cukrász című izraeli-német romantikus drámát sem szabad holmi émelyítően geil, cukormázas melodrámának tekinteni (miközben a sztoriját felületesen szemlélve lehetne az is, de abban az esetben nem hiszem, hogy ekkora feneket kerítenék köréje, hanem elintézném annyival, hogy geil vacak és kész). Ízekben, színekben, textúrájában, hangulatokban és gondolatban is gazdag, pikáns, mégis tüneményesen intim, személyes, érzékeny kis film Ofir Raul Graizer fesztiválokon és a közönség előtt is szépen futó alkotása (most hirtelen az ugrott be, hogy bizonyos szempontból pont olyan, mint Enyedi Ildikó Testről és a Lélekről alkotott remeklése).

Éhesen, vagy fogyókúra közepette semmi szín alatt ne üljünk be rá, mert már rögtön, a nyitójelenetben olyan gusztusos ételpornót kapunk az arcunkba, hogy besokkolt gyomrunk hangosan fog feljajdulni, ami bizonyosan zavaró lesz a mellettünk ülőkre nézve (elárulom, egy tökéletes állagú, szemmel láthatóan ínycsiklandozó Feketeerdő-torta kelti ezt a riadalmat, melyet a történet egyik kulcsszereplője szolgál fel a másik kulcsszereplőnek, aki érthető és átélhető kéjjel abszolválja a “problémát”). Ráadásul később, a továbbiakban is ki leszünk téve válogatott kínzásoknak, úgyhogy, előtte nincs mit tenni, csak enni.

A vicc azonban az, hogy nem az evésről és nem is a gasztronómiáról, a kulinária gyönyöreiről szól a történet, hanem a szerelemről. Mint a Juliette Binoche Csokoládéja például. Tomas (Tim Kalkhof), aki az őt felnevelő nagymamája mellett tanulta ki a tökéletes sütemények elkészítésének tudományát, egyedül vezet egy kis falatnyi cukrászdát Berlinben. Rendszeres vendége Oren (Roy Miller), aki egy izraeli-német vegyesvállalat képviselőjeként gyakran fordul meg a német fővárosban. A két férfi, a sok édesség közepette lassan, bizonytalanul és megkapó ártatlansággal egymásba szerelmesedik, ám egy nap Orennek -akinek otthon Jeruzsálemben felesége és kisfia van- egy nap nyoma vész. Miután Tomas megtudja, hogy Oren baleset áldozata lett, a számára teljesen idegen kultúrájú városba utazik. Titkolva Orennel való kapcsolatukat, megkeresi a kávézóját éppen megnyitó Anatot (Sarah Adler), Oren feleségét és beáll hozzá segédnek, hogy valahogyan segíteni tudjon a magára maradt özvegyen. Oren iránt érzett szerelme sarkallja erre, tudja, hogy Oren számára, a vele való kapcsolat mellett, mennyire fontos volt a családja.

Tomas felkészületlenül csöppen egy, a saját vallási előírásait komolyan vevő, konzervatív közösségbe, melyben idegenül mozog, mint nem zsidó. Kezdetben érzékeltetik is vele, hogy semmi keresnivalója itt. Tomas véletlenül kiderülő sütemény-tudományának is köszönhetően azonban Anat egyre jobban érdeklődik a szerény, hallgatag, de kedves, szorgalmas fiú iránt, nem sejtve ottlétének valódi okát. Oren édesanyja egyedül az, aki szinte azonnal ráérez Tomas titkára. A történetet író és rendező Graizer biztos kézzel játszik a szereplőit mozgató mély érzelmek “húrjain”. Karakterei árnyalt, plasztikus jellemek, abban azonban megegyeznek, hogy mind magányosak valahol, ki ezért, ki azért. Helyüket, társaikat, sőt, tulajdonképpen létük értelmét keresik. A külső körülmények nem kedveznek egyiküknek sem. Oren és Tomas szerelme nem lehet teljes, mert Oren számára ugyanolyan fontos a családja is, ami tulajdonképpen vesztét is okozza. Az özvegyen maradt Anat elutasítja környezete vallásosságát, de kibújni sem tud ez alól, hiszen kávézójának szüksége van a rabbi kóserságot bizonyító pecsétjére. Tomas süteményeinek köszönhetően hatalmas a kis kávézó forgalma, de Tomas gój, tehát bármikor rásüthetik a kávézóra a bélyeget, hogy nem kóser, ami a vallásos Jeruzsálemben egyenlő a csőddel. A bigott, kirekesztő és elutasító atmoszférát még erősíti is ahogyan a közvélekedés szerint forró, napos Jeruzsálem megmutatkozik a filmben: hideg van, szinte állandóan esik az eső. A film ritmusát az iszlám müezzinek imára hívó énekéhez hasonló, sábeszt hirdető óbégatás tagolja monoton.

Grazier filmjének ritmusa lassú, bőven hagy időt megismerni figuráiban, megérteni motivációikat, bonyolult érzelmeiket, de mégis intenzív, mert amiről beszél, az mélyen megérinti a nézőt. Ráadásul a cselekmény önmagában is izgalmas, mivel mi, nézők a kezdettől ismerjük Tomas (és Oren) titkát, a történet többi szereplője viszont nem, így mi sem tudjuk, hová fut ki az egész. A film igazságát, érzelmi hitelességét bizonyítja végkifejlete, ami mindennek mondható, de cukormázas hazugságnak semmiképpen nem. A szemlátomást mélyen átélt, őszinte színészi teljesítményeken túl szólni kell Omri Aloni bravúros operatőri munkájáról is, mely alapjaiban járul hozzá a film megkapó, intim hangulatához. 9/10

Megmondom őszintén, én a ma már szinte egyöntetűen legendának tartott 1982-es Szárnyas fejvadásztól sem voltam oda. Sci-finek unalmas volt, művészfilmnek sekélyes, de tagadhatatlan, a hangulat, amivel Ridley Scott bemutatta nekünk 2019 “aljas utcáit”, éjszakai életét, az bizony magával ragadó volt. Még akkor is, ha mondjuk lenéztünk a Nyugati pályaudvar alatti passzázsba, nagyjából már ugyanezt átélhettük mi, magyarok is – 1988-ban, amikor a mozik nálunk vetíteni kezdték ezt a filmet. Jövőre 2019, és az már tisztán látszik, hogy Ridley azért egy kicsit előreszaladt a történetében, az viszont egyáltalában nem tűnik biztatónak, hogy 2049-et Dennis Villeneuve -Ridley produkciójában- 2016 Magyarországán vélte megtalálni a történet folytatásában.

Az állandó ködben és párában úszó, ám meglehetősen hűvösnek tetsző klíma egy radioaktív sugárzásban rozsdásodó világot fed el (nesze neked Paks 2…), amit -úgy tűnik- egy eléggé kattant, de eléggé nagy hatalmú üzletember irányít. Szexi hologramok csábítják virtuális élvezetekre a neonfényes kazamatákban bóklászó esernyős, plasztik esőkabátos emberiséget. Bár villog, vibrál minden, nem hiszem, hogy itt bárki boldog. Van aztán megint egy csávó, ezúttal K. ügynök (Ryan Gosling), aki öntudatra ébredt replikánsokat (kibernetikus embermásolatokat) üldöz, mígnem rájön, hogy ő is közéjük tartozik. Satöbbi. A Szárnyas fejvadász 2049 sztorija éppen annyira közepes, mint az első filmé volt, csak éppen Philip K. Dick filozofikus utópiára hajazó gondolatai nélkül. K. ügynök (komolyan, mint a Men in Blackben)  története tulajdonképpen egy sima (sci-fi)akciófilm cselekménye, ami minden különösebben eredeti fordulat nélkül lötyög Villeneuve közel háromórás (!) filmjében.

Pedig a kanadai rendező nagy tehetség, a Felperzselt föld és a Fogságban című filmjeit kifejezetten szeretem, a Sicario sem volt rossz, de az Enemyvel és az Érkezéssel olyan útra lépett, ami engem hidegen hagy és egyáltalában nem érdekel. Nagy igényű, monstre látványos sci-fik ezek, amivel így önmagában nekem semmi bajom nem lenne, de annyira áthatja ezeket a művészies kifejezés görcsös vágya, a valami mélyet, nagyot mondani akarás, hogy a végeredmény számomra inkább csak amolyan coelho-i bulvárbölcselkedés, semmi más. Ellenpéldának hoznám fel Tarkovszkijt a Solarisszal és a Stalkerrel, vagy Kubrickot az Űrodisszeiával, amelyek a filozofikus sci-fi megingathatatlan kőtábláinak bizonyulnak bemutatásuk óta.

De amúgy még a kissé sekélyes gondolatvilágú cselekménnyel sem lenne bajom, ha Villeneuve megmaradna egy zsánerfilm kereteiben. Ahogyan azonban például szegény Goslingot végigvánszorogtatja (nincs erre a méla színészvezetésre jobb szavam…) a rendelkezésére álló két óra negyven percen, azért legszívesebben fejbe verném. Tempó, haver, tem-pó! Közben minden öt percben egy mondat, mivel párbeszéd is van a filmben, de ami van, az meg olyan bombasztikus, hogy már csak azért is megérdemelne valami díjat Gosling, Harrison Ford, Jared Leto és még aki megszólal a filmben, hogy ezeket röhögés nélkül végig bírta mondani.

Mindennek ellenére, a Szárnyas fejvadász 2049 mégis tele van emlékezetes képekkel, és olyan hangulatot teremt, amire sokáig emlékezni fogunk. Ez azonban a teljes látványtervező stábnak, Roger Deakins újabb remeklésének, Jóhann Jóhannsson, Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer döngölően hatásos zenéjének köszönhető. Ezt a történetet simán el lehetett volna mesélni bő másfél órában. 5/10