asanisimasa

Jameson Brooks egészen szép kritikai visszhangot keltő, de csak on-demand forgalmazásban fellelhető filmje tulajdonképpen a majd’ fél évszázaddal korábbi Szelíd motorosok ikertestvére. Dennis Hopper 1969-ben készült “generációs mérföldkövében” és műfaji alapvetésében a hippi-generáció korlátlan szabadságra törekvése vérzik el a többségi -maradi- társadalom hozzájuk való álszent, kirekesztő magatartásán, itt -egy 1999-ben, tehát pontosan egy generációval később valóságban megtörtént tragikus esemény dokumentarisztikus reprodukciójában- az utánuk jövő punk-generáció kap jelképesen halálos döfést ugyanattól, ugyanott, ugyanazért.

A szomorú vicc az, hogy valóban csak a frizurák változtak egy generáció alatt, a hippik szélben lobogó hajzata 1999-re égnek meredő irokéz-frizurává vált, de ezenkívül alig változott bármi is a világ legszabadabb országának magányos csillagán, Texas államban. Persze, a szeretetet, elfogadást hirdető, külső- és belső indíttatásból egyaránt mosolygó hippik és a (hangzatosan) dühös, féktelen rombolást, pusztítást dicsőítő punkok (a hetvenes évek közepén, végén megjelenő eredeti őspunkok nyomán) látszólag csak különbségeket látunk, ami azonban mégis közös bennük, az a begyepesedett konzumtársadalommal való szembefordulás, az abból való kivonulás, hagyományos értékeinek tagadása és egy szabad, totális egyenlőségen és tolerancián alapuló új világ eszményének építése. Igen, a punkok anarchiája is pont ezt jelenti: Semmi hatalmat senkinek és minden hatalmat mindenkinek!

Bomb City valójában Texas állam Amarillo nevű városát jelenti, melyet még a XX. század közepén az amerikai atombomba-gyártás központjaként hoztak létre. A hidegháború -ma már úgy tűnik, csak ideiglenes- elmúlásával, a különböző atomsorompó-egyezmények társadalmi következményeként a város funkcióját veszti és társadalmi értelemben mély repedések jelentkeznek “testén”. A század utolsó pillanataiban történt meg a film apropójául szolgáló eset, melyben a város egyik hírhedt punkzenekarának tagjai és az alapvetően konzervatív beállítottságú helyi menő csávók, a város gazdagjainak csemetéi a köztük meglévő sorozatos összetűzések folyományaként egy bevásárló központ parkolójában összeverekednek, melynek következtében egy punkot, a 17 éves Brian Denekét halálra gázolnak. A tettet a város egyik megbecsült, befolyásos családjának fiúgyermeke, a helyi főiskola ünnepelt focisztárja, a katolikus közösség üdvöskéje követte el részegen, de előre megfontolt szándékkal.

Brooks debütáló filmjében a gyilkosság bírósági tárgyalását és az odáig vezető események láncolatát tárja fel szemel láthatóan a realitás teljes igényével, de határozottan a gyengébbek -a punkok- mellől nézve. Az attitűd tehát ez esetben is hasonló, mint a Szelíd motorosok esetében. Míg azonban a motorosok útjának célja mégiscsak a kábítószercsempészet volt, itt a punkok bűne tényleg csak annyi, hogy öltözködésük, hajviseletük, életmódjuk nem illik a környező élére vasalt, jól fésült, konzervatív világba. A punkok kakastaréja, szegecsei, biztosítótűi és szakadt bőrdzsekijei és a valójában ártalmatlan handabandázása mégis aránytalanul, brutálisan durva ellenreakciót generál, és ez semmiképpen nem az ún. rendes, törvénytisztelő polgárság igazát mutatja. A film csattanója -a bíróság ítélete- pedig még alá is húzza ezt, vastag, fekete vonallal.

Brian Deneke története viszont megérdemelt volna egy ennél még erősebb, még drámaibb feldolgozást is. Nem sikerült emlékezetes arcot adni a fő karaktereknek, a motivációk sem igazán tisztázottak, de az látszik, hogy Brooks igyekszik megteremteni a hiteles miliőt. Elég világosan látszik a két szemben álló csoport közötti különbözőség dinamikája is, azonban a film második harmadától, ahogyan a bicskanyitogató ítéletig felvezeti a sztorit, annyira túlhajtja a feszültség keltésére alkalmazott, nyomasztó elektronikus effektzenét, hogy az már inkább idegesítő, mint hatásos és a történet drámaiságát is inkább csak elkeni. Annál inkább zavaró ez, hogy egyébként pedig bátran használja Deneke bandájának (és más korabeli punkbandáknak) számait. A film végén, egy tévé képernyőjén megmutatkozó narrátor személye, valamint Denekéék művészi tevékenységének bemutatott bizonyítékai, valamint Deneke gyilkosának további életpályája viszont a jogos dühöt táplálja, mely a nyilvánvaló igazságtalanságok ellenében gyullad meg minden jó szándékú emberben. 7/10

Színpadon az életem, mondja Marvin Bijou, és most már filmen is, Anne Fontaine-nek köszönhetően. Marvin kitalált figura, aki egy bizonyos Édouard Louis En finir avec Eddy Bellegueule című önéletrajzi regényének ihletére született meg, életútjában összesűrítve mintegy a homoszexuális emberek sorsának szinte összes jellemző fordulópontját, illetve a velük kapcsolatban a “normális” társadalomban meglévő összes sztereotípiát.

A jelentős filmográfiával rendelkező Fontaine (én korábban az Ártatlanok, a Perfect Mothers, a Gemma Bovery, illetve a Coco avant Channel című filmjeiről írtam itt a blogon) realista, lényegre törő felfogásban mutatja meg kitalált, ám tipikus hősének történetét, mely filmes skatulyába illesztve tulajdonképpen egy “coming of age” story. A már születésekor is egy legfeljebb majdani transzvesztita dívának megfelelő névvel megvert furcsa, csendes, lányos viselkedésű kisfiú egy isten háta mögötti kis faluban nevelkedett csak a piával foglalkozó apjával, lompos, elhanyagolt anyjával, agresszív bátyjával és kisöccsével, aki még túl kicsi bármihez is. Koszban, szeretetlenségben, kulturálisan és szociálisan igénytelen környezetben nő fel. Az iskolában a nagyobb fiúk egyből kiszúrják másságát, és a legaljasabb egzecíroztatásnak teszik ki. Szerencséjére, az iskola igazgatónője felfigyel a fiúra és ügyesen egy színjátszó csoportba tereli, ahol Marvin magára és társakra talál. Mivel tehetségesnek bizonyul, egyenes az útja a fővárosba, ahol hamar gazdag pártfogói lesznek, és befogadja őt a toleráns, nyitott művészvilág. A film nyitó és záróképein saját életrajzi regényéből készült színházi előadásban látjuk őt, melyet a saját magát alakító Isabelle Huppert-rel ad elő, nagy sikerrel.

Bár Marvin sorsa látszólag sikeresen alakul, a film legnagyobb erénye mégis az, hogy képes megmutatni azt az iszonyú nehéz utat, mely Marvin és sorstársai számára -jó esetben- a sikerhez, önmaguk teljes elfogadásához és a társadalmi megbecsüléshez vezet. A kis Marvin nap mint nap abban a buszmegállóban kénytelen felszállni az iskolabuszra, melynek bódéján “Kinyírni az összes buzit!” graffiti díszeleg. Apja, de számára a homoszexualitás fertelmes kór, elmebetegséghez hasonló rettenet. Gondolkodásmódja pontosan reprezentálja az alacsony iskolázottságú, inger- és ismeretszegény közegben vegetáló társadalmi rétegek végletesen leegyszerűsítő életszemléletét: az afrikai az mocskos nigger, az arab kecskebaszó migráncs, a zsidó metéltfarkú, kilincsorrú biboldó, a meleg pedig buzi köcsög. Dögöljön meg mind ott, ahol van! – gondolják. Marvin és sorstársai nyomorúságát és végtelen magányát legjobban már Párizsban írja le annak a színiiskolának a -szintén meleg- vezetőtanárja, ahová a fiú is jár: egy arabot learabozhatnak, de aztán az hazamegy és otthon az övéi várják, akik szintén arabok. Egy afrikait le lehet niggerezni, de otthon ő is a sajtjai között lehet, egy viszont meleget lebuzizzák az utcán, ám legtöbbször a családjában sem talál menedéket, mert onnan is kitaszítják, félnek tőle, szégyellik és/vagy megvetik.

Marvin sorsa tehát jól alakult, a a film valójában mégis arról szól, hogy mennyi keserűség, fájdalom és szomorúság van mind emögött, az ő életében, de igen sok más meleg fiú életében is, és milyen kevés az önzetlen, megértő, segítő szándék, amikor arra van szükség. Ennek megfelelően, arányaiban picit túlteng a történetben Marvin gyerekkori környezetének bemutatása. Szinte fizikailag érezzük apjának ragacsos, áporodott izzadtságát, érezzük az agyonégett, sokszor használt olajnak a bűzét, amiben az állandó krumplivacsorát süti a tenyeres-talpas asszonyság, s ezzel kontrasztban még a fényűző, párizsi művészvilág sem tűnik elég vonzónak, de legalábbis kényelme, luxusa nem tudja feledtetni azt, amit családjától Marvin nem kapott meg – pedig szeretett volna megkapni. Így lesz igaz és hiteles a története, még ha maga, a figura kitalált is: minden körülötte igaz és valódi, még Isabelle Huppert is. 8/10

Alexander Romanovics Beljajev ismert figurára az orosz sci-fi irodalomnak, a korában az “orosz Vernének” is nevezték. Egyik leghíresebb regénye volt az először 1928-ban megjelent A kétéltű ember, amit én magam is legalább ötször olvastam kiskamaszként, s a belőle készült filmet is rengetegszer láttam, hovatovább az volt egyik első, meghatározó filmélményem. Guillermo del Toro azonban meg sem említi ezt a (nem csak számomra) nyilvánvaló forrást, amikor nyilatkozatok sorozatait kellett tennie A víz érintése című, tavaly egy kisebb raklapnyi Oscar-, és egyéb díjat elnyert filmje ürügyén, csupán az 1954-ben A fekete lagúna szörnye című B-kategóriás horrort emlegette, mint ötletet, amiből elindult.

Nos, tagadhatatlan, a lagúnaember kinézete szinte egy az egyben át lett emelve A víz érintésébe, és a cselekményben is van jó néhány erős utalás, illetve párhuzam, de legalább ennyi hasonlóságot, sőt, azonosságot találhatunk az orosz regénnyel/filmmel, ha nem sokkal többet. Semmi szín alatt nem beszélhetünk azonban eredeti, szuverén alkotásról, ami az én szememben már önmagában megkérdőjelezi a díjesőt. Technikailag természetesen nincs semmi probléma, nem erről beszélünk. Del Toro ügyes filmes, s a történetet is el tudja mesélni. Csak éppen ez a történet egy közepesen ügyes fércmű, amit egy harmadban innen, kétharmadban onnan loptak össze – és akkor most azt hagyjuk, hogy A fekete lagúna szörnye mennyiben koppintása Beljajev eredeti Ichtianderjének.

A halember itt ugyanazon a módon kerül a hadsereg/őrült tudós fogságába, mint A fekete lagúna szörnyében, míg A kétéltű emberben egy őrült tudós teremtette meg őt/azt, de a sejtetett horrorból cseppfolyósan szentimentális love story-vá híguló románc a halember és a leány (a “lagúnaember” szerelme egyoldalú, míg a “halember” pont úgy talál rá az örök szerelemre, mint itt, A víz érintésében, ráadásul az orosz filmben is szegény sorsú a leányzó, mint ahogy itt is). Szépség és a szörnyeteg. Plusz a szűk látókörű, eredendő emberi gonoszság. Ja, csak most a víz alatt. Az egymásra találás, a megszöktetés, a halember lélegzési gondja, mind-mind A kétéltű ember hasonló fordulataira hajaznak. A film látványvilágát -bevallottan- Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos életéről mintázta de Toro, tehát művészi értelemben az is “más tolla”. Szóval, eredeti ötlet nem igen található az így nyugodtan túldíjazottnak, túlértékeltnek tekinthető filmben, melynek így egyetlen erénye a megvalósítás technikai tökélye, amit viszont joggal várunk el minden méregdrágán előállított tömegeknek szánt mozgóképes terméktől.

Persze, Sally Hawkins a kisujjából kirázta a halemberbe szerelmesedő (hajdan szintén halembernek születő?) néma kis takarítónőt, Michael Shannon is jól adja a negatív karaktert, de ezek is mind profi munkák, de semmi kiemelkedő. Az viszont kifejezetten cinikus, ahogyan Beljajev és az orosz “vérvonal” agyonhallgatása mellett belecsempésztek a cselekménybe egy amúgy teljesen felesleges szovjet titkosszolgálati szálat. Semmit nem dob a cselekmény iramán, fordulatosságán, a románchoz pedig végképp semmi köze. Az olykor tényleg horrorisztikus brutalitás, a trágár szóhasználat pedig kifejezetten leválik a film ragacsos, émelyítően érzelmesnek szánt végkifejletéről. Gyenge, erőltetett, innen-onnan összelopkodott katyvasz ez a film, minden ajnározás dacára. 4/10

Az biztos, hogy Gérard Depardieu nem tökéletes. Régen nem volt ennyire szanaszét tágulva, sőt, kezdetben majdhogynem karcsú, érdekes arcú fiatalember volt, aki szerepelt jó néhány igen fontos filmben. Aztán, már sok éve ennek is, meghalt a fia herointúladagolásban és valószínűleg akkor szakadt el benne valami. Több évtizedes masszív piálás és zabálás nyomai ott vannak mind a mai Depardieu-n. Elképesztő méretű gyomra szinte külön életet él, ha megindul egy irányba, a test minden maradék erejét összeszedve lohol utána és próbálja egyensúlyban tartani az egész teremtményt. No, de nem ő az első nagypiás-nagyevő színész a világtörténelemben, és a hedonizmus, mondhatni, foglalkozási ártalom a színészeknél. Találkoztam Depardeiu-vel négy éve Szegeden, amikor Napóleont alakította a Háry Jánosban, közvetlen, bár csak fél üveg vodka után barátkozó ember volt. Egy szál pólóban jött le arra a nyúlfarknyi kis szerepre, az öltöztetők szereztek neki Szabadtéri Fesztiválos reklámpólókat, hogy legyen mibe átöltöznie a negyven fokban. De ezek csak külsőségek, mert alapvetően Depardieu színész, és ennek ezúttal is tanúbizonyságát adja, hiszen minden vele kapcsolatos pletyka, művészileg nehezen értelmezhető szereplés ellenére mégis (még mindig) szerethető, emberi figurát képes alkotni, ha erre felkérik.

Catherine Deneuve is messze van már a tökéletestől, pedig ő még tán közelebb is volt ahhoz fénykorában. Igazi királynői tartású, nem evilági szépségű nő, porcelánarccal, kilométeres combokkal és tekintélyt parancsoló tekintettel. Hosszú pályáján játszott mindent, művészfilmet, komédiát, kalandfilmet és romantikus drámát, és most, bőven túl a hetvenen is játszik. Sőt, talán most lett igazán jó színésznő (milyen elbűvölő volt például A házmesterben, de főleg a Bettie-mobilban!). Színészként tehát közel jár a tökéleteshez, de ehhez az is kell, hogy külsőleg merjen látványosan messze lenni a tökéletestől. Ebben a korban minden szépészeti machináció ellenére, letagadhatatlan nyomai vannak az idő múlásának, a hajdan isteni szépségű Deneuve azonban fittyet hány ezekre és közszemlére teszi hurkáit, visszereit, ráncait és a gravitációnak egyre kevésbé ellenálló egyebeket. Közben pedig láttatni engedi az embert, minden gyengeségével és minden nagyszerűségével együtt.

A Senki sem tökéletes című film sem tökéletes, még a két közel tökéletes főszereplő ellenére sem. Florence Quentin, a film írója-rendezője mintha nem tudta volna eldönteni, mit akar kihozni a történetből. A különböző okokból mellékvágányra futott életükből véletlenszerű találkozásuk után együtt menekülő/egymásra találó két főszereplő (Deneuve és Depardieu) cselekményszála éppen elegendő egy történetnek, teljesen felesleges és zavaró ilyen bőm lére engedve tárgyalni a Depardieu alakította Gérard nevű fickó családi és “szakmai” hátterét, főleg, hogy Barbaráét (Deneuve) elintézi néhány szóval. Emellett, a történet fő helyszíne, az ott “fellelhető” tényleg vicces karakterekben, valamint a “hely szellemében” van annyi lehetőség, ami megtölti azt a másfél órát. Sajnos, a Gérard hátterével való pepecselés kissé el is veszi az időt és a teret ettől, így csak felvillanó momentumok és röpke poénok vannak, melyekből tudni lehet, hogy több van – de így elsikkadnak. Több helyütt Jíri Menzel zseniális Én kis falumja jutott eszembe e filmet nézve, csak nem “csehesbe”, hanem “franciásba”. Hogy mégsem lett az, ami lehetett volna, annak oka ez a határozatlanság: az író Quentin nem tudta elengedni egyetlen ötletét sem, így viszont sokszor a rendező Quentin az egyikkel kioltja a másikat… 6/10

Szuverén hangú, saját, egyedi, kiforrott formanyelvvel rendelkező, rejtőzködő filmalkotó Bogdán Árpád, aki immár második önazonos filmjével bizonyítja tehetségét. Bogdán intézetben nevelkedett, tehát egyáltalán nem vádolható azzal, hogy beleszületett a “tutiba”. Elképzelhető, hogy eddigi életútját kirekesztés, roma identitásából adódó folyamatos bizonyítási kényszer, a magány különféle stációi kísérték, szerencsére ő éppen szép példája annak, hogy nem érdemes feladni a küzdelmet egy normális, emberi létért. Bogdán nem végzett filmes iskolát, szociális munkásnak tanult, ez azonban egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy immár két nagyjátékfilmet összehozzon, melyek közül mindkettő nem akárhol, hanem a nívós berlini Filmfesztiválon debütált. A filmeket nézve sem látszik az “iskolázatlanság”, erősen lírai hangú, de ezzel együtt hiteles társadalomkritikai attitűddel bíró alkotások ezek, melyek témáiban Bogdán saját élete és sorsa tükröződik vissza.

A 2006-os Boldog új élet egy intézeti sorból az Életbe kilépő fiatal roma srác sorsát követte végig igen szép, érzékletes képekkel. A tizenkét évvel később bemutatandó Genezis tulajdonképpen a 2008-as rasszista indíttatású romagyilkosságoknak állít mementót egy filmes triptichon formájában. A hármas tagolású, jelentésben gazdag rétegzésű alkotás egyetlen konkrét esetet jár körül. Az első rész főszereplője Ricsi (Csordás Milán), aki egy messzi kis faluban él anyukájával, szegényes körülmények között. Édesapja apró stiklik miatt bírósági tárgyalásra vár az előzetesben, Ricsi élénk fantáziavilágába menekül sorsa elől, egyetlen barátja a kutyája. Azon a bizonyos éjszakán őt is lelövik, de csak a vállát éri a sörét, édesanyját viszont halálos találat éri. A nagyapja veszi magához, amikor kutyáját veszett róka harapja meg. A kutyát a helyi erdész lelövi, Ricsi kétségbeesésében ezért őt teszi meg bűnbaknak.

A második rész főszereplője Virág (Illési Anna Enikő), egy hallásában sérült gimnazista lány, aki ennek ellenére jó tanuló és jó sportoló. Problémái részben egy tipikus tinédzser problémái, akit anyja egyedül nevel. Emellett ráadásul teherbe is esett szerelmétől, a kutyaiskolát üzemeltető Misitől (Ravasz Tamás), aki korábban a Nemzetbiztonsági Hivatalnak dolgozott, ahonnan pszichológiai okokból leszerelték. Virágnak feltűnik, hogy Misi furcsa alakokkal kezd találkozgatni és véletlenül kideríti, hogy Misinek valami köze van az újságokban megírt szörnyű gyilkosságokhoz…

A harmadik fejezet Hannáról (Cseh Anna Marie) szól, akinek ügyvédként az a feladata, hogy a romagyilkosságok elkövetői közül az egyiket -Misit- védje. A bíróságon találkozik Ricsivel, és ez a találkozás életét meghatározó döntés meghozatalára sarkallja… A három élesen különálló fejezetet tehát szereplői, valamint a brutális gyilkosság köti össze. Bogdán azonban nem a bűn lélektanát kívánta meg feltérképezni, nem magát, a bűncselekményt reprodukálja. Stílusa nem dokumentarista, hanem kifejezetten költői. A fókuszba állított figurák lelke érdekli elsősorban, amihez az első filmjében már megjelenő expresszív, szuperközelikben, felvillanó fényekben és ködös, álomszerű, igen artisztikus, helyenként kifejezetten gyönyörű képi világot alkalmazza (operatőr Dobos Tamás), a már ismert saját motívumaival, a vízbe merüléssel, a elkeseredett, céltalan futással, a magány és kirekesztettség megrázó ábrázolásaival. Lassú, meditatív ritmusú, de nemcsak a témájából adódóan intenzív hatású, kiválóan megírt filmje elmélyült, résztvevő figyelmet kíván – és ha ez megvan, akkor katarzis-közeli állapotot is okozhat. 8/10