asanisimasa

Ha egy olasz filmnek az a címe, hogy Fortunata, azaz ‘szerencsés”, akkor igen nagy valószínűséggel kétesélyes a cselekmény: vagy nagyon szerencsés benne valaki, vagy nagyon szerencsétlen. De inkább az utóbbi. Az a bizonyos “nemzeti specifikum” azonban nem a cselekmény behatárolhatósága, hanem inkább annak mértéke. A színészként is jól ismert Sergio Castellito (pl. Bella Martha, Hús, stb.) rendezése hamisítatlanul olasz, mind temperamentumában, mind hangvételében. Harsány, hangos, színes, tobzódik a végletes érzelmekben, melyeket kipattanásuk pillanatában közölnek is a szerepelők egymással. Él, vibrál a film minden kockája – sokakat taszít ez, másokat, például engem is, kifejezetten vonz, sőt, horribile dictu, még szórakoztat is.

Szórakoztat, pedig valójában kőkemény, szinte “ógörög” sűrűségű tragédia Fortunata (Jasmine Trinca) története. A harmincas nő éppen válás közepében van, egyszerű lelkű, erőszakos, macsó -nem mellesleg rendőr- férjét kívánja elhagyni, nyolc éves kislányát próbálja nevelni, miközben állása nincs, gazdag házakhoz jár fodrászkodni. Gyermekkori barátjával (Alessandro Borghi) már régóta saját fodrász- és tetoválószalon megnyitását tervezik, amihez jobb híján lottózással remélik előteremteni a pénzt. A barát sem “zűrtelen”, amellett, hogy súlyosan drogfüggő, depressziós is, és maga próbálja ápolni Alzheimer-kóros édesanyját, aki valaha híres színésznő volt (Hanna Schygulla). Fortunata élete merő küzdelem, minden reményt jelentő szalmaszál után tíz körömmel kap, ráadásul hamarosan kiderül, hogy borzalmas titkokat is rejt a múltja…

Igen, valóban túl sok a córesz egy történethez, Castellito pedig látszólag óvatlanul, vagy éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal sodródik bele a melodráma -hogy úgy mondjam- mocsarába. Régen láttam ilyen vérbő, igazi “veszekedős” olasz filmet, azonban a képlet mégsem ennyire egyszerű. Zavarba ejtő például Fortunata környezetének, személyes viszonyainak friss, aktuális ábrázolása, a Róma környéki külvárosok multikulti zűrzavara, ahol kínai iskolások kínaiul éneklik Beethoven Örömódáját, mellettük arabok imádkoznak női (!!!) imám recitálására, miközben a mindig, mindenhová rohanó Fortunata amolyan Erin Brokovichként cipeli hóna alatt kislányát, fejük fölött az ókori rómaiak máig álló vízvezetéke jelzi az időtlenséget. Castellito cselekményszervezése is szabadon kezeli az idő fogalmát: bár alapvetően lineáris, mégsem kronologikus. A jelenetek nem feltétlenül egymás után következnek be, nem is tudjuk igazán, mennyi idő telik el közöttük. Ez az “időtlenség” határozott líraiságot csempész az amúgy realisztikusan, sőt, néha már naturalisztikusan ábrázolt környezetbe, miközben a néha meghökkentően megszólaló kísérőzenei illusztrációk, valamint az olykor mellbevágóan bizarr mellékkarakterek (Hanna Schygulla figurája pl.) kicsit az abszurd és groteszk felé viszik el a hangsúlyt. Jasmine Trica intenzív színészi jelenléte, a kislányt alakító Nicole Centanni bája, valamint az érzelmekben áradó, Szophoklész Antigonéját több helyen is idéző cselekmény egyértelműen magával ragadja azt a nézőt, aki képes még hallgatni a szívére, az agya helyett. Vagy mellett… 7/10

Oké, megyünk tovább Yorgos Lanthimosszal, miközben ugyanott vagyunk, ahol a Kutyafoggal elkezdtük. Steven Murphy családja ugyanis látszólag tökéletes család, de már az első jelenetek után sejthetjük, hogy a látszat mögött ezúttal is olyan dolgokat találunk, amiket tényleg jobb eltitkolni. Persze, ha már láttuk a Kutyafogat, vagy a még komolyabb sikert, illetve ezzel együtt, hasonló méretű elutasítást is elérő A homár című filmet, akkor tudnunk kell, hogy az elkövetkezendő két órában bármi történhet velünk, de ami történni fog, az biztosan nem lesz kellemes.

Lanthimos látszólag visszavett egy picit a néző- és kritikuspukkasztó attitűdjéből ebben az új filmjében, miközben már címében, sőt a bevezető zenéjében (Franz Schubert: Stabat Mater – Jesus Christus schwebt am Kreuzel) is szakrális magasságokból indítja a csapást. Az Egy szent szarvas meggyilkolása bibliai léptékű allegória, egy hatalmas parafrázis, melyben a teremtett ember szolgáltat igazságot a tévúton járó teremtő megbüntetésével. Steven Murphy (Colin Farrell) menő szívsebész, aki munkájával emberi életek felett diszponál: ha jól dolgozik, életeket ment, ha nem, életeket vesz el. Istentudata ugyan nincs, mint sok hozzá hasonló orvosnak, sőt, még némi bűntudata is van, amit csinos (vélhetően szakmabeli) felesége (Nicole Kidman) folyamatosan fenn is tart, a család (két helyes gyerek) létbiztonsága kedvéért.

A doki valamilyen okból rendszeresen találkozik egy egzaltált, furcsa fiúval (Barry Keoghan). Valami kényszeredettséget érzünk, de a találkozók valódi okát sokáig nem értjük, nem sejtjük. Lanthimos új filmjének nagy részében egy igen sötét, nyomasztó -de tejesen szabályos- thrillert épít, és szinte alig pukkasztja a nézőt korábbi alkotásait oly annyira jellemző logikai bakugrásaival, szürreális, abszurd cselekményfordulataival. Konfliktus sincs sokáig a történetben, illetve érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, de hogy mi, azt csak találgathatjuk. Csak a kontrasztot látjuk a furcsa srác zavarodottsága és spontán módon kitörő, de mindig természetesnek, őszintének tűnő érzelemmegnyilvánulásai és a család kimért, illedelmes, de hűvös, célszerű visszafogottsága között. Lanthimos ráadásul tőle szinte meglepő szabálytisztelettel fokozza a szuszpenzt. Amint azonban fény derül a srác és a doki találkozásainak miértjére, elszabadul a pokol – s itt ezt talán a szó szoros értelmében kell érteni.

Félreértés ne essék, Lanthimos ezúttal sem vérfürdővel sokkol, az nem az ő műfaja. Senki nem öl meg itt szent szarvasokat. Illetve, azokat pont nem… Bár lesz vér a történetben, lesz fizikai erőszak is, sőt még igen meghökkentő meztelenséggel is találkozunk, de a görög rendező ekkorra már olyan atmoszférát teremtett, hogy még az is hátborzongató, ahogy Nicole Kidman babrál fogselymével hosszasan saját szájában. Jut eszembe róla, Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című filmjében láttam talán ilyen vészterhesen fojtó hangulatú intim családi jeleneteket.

A film szimbolikája ezúttal érthető, vagy legalábbis annak tetszik – a mainstream nézőnek azonban nyilván ez is sok lesz (kis is fütyülték a filmet a cannesi premieren). Lanthimos Kubrick és Bunuel útját járja, ráadásul megoldókulcsot sem mellékel filmjeihez, melyekből még az ilyen egyszerűbbek, mint ez az Egy szent szarvas meggyilkolása is bőven alkalmasak arra, hogy kiakassza azokat, akik nem hajlandóak belemenni játékába. Pedig ha megyünk vele, akkor metszően éles és brutálisan egyenes kritikáját kapjuk annak a társadalomnak, illetve a társadalom legkisebb egységének, a családnak, melynek hagyományos formáiban mi is élünk. Sokan, persze, nem kíváncsiak erre, és bőven leélnek egy életet kegyes hazugságokban és képmutató féligazságokban – akik viszont ezt nem akarják, legalább tisztábban fognak látni általa. (Kérdés, hogy ennek van-e értelme? Egy híres, italozni köztudottan szerető magyar színészt megkérdezték, hogy mit érez most, amikor orvosai tanácsára abba kellett hagynia az ivást: Látok! Szagokat érzek! SZÖRNYŰ!) 8/10

Omar Sy manapság valóban a legnagyobb francia sztár, ahogyan a plakátok is hirdetik, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy jó színész is. Most nyilván sokan felhorkannak, hiszen a minimum 87 tagú, vakítóan fehér fogsorral hódító nagy melák az Életrevalókkal olyat dobott, aminek köszönhetően atombombával sem lehet kirobbantani őt sok százmillió néző szívéből, de sajnos ez a Doktor Knock című film bizonyság lehet iménti állításomra – feltéve, ha átlátunk a szemünk előtt keletkezett rózsaszín felhőn.

Az amúgy valóban igen szimpatikus színész ugyanis igen keveset tud a színészszakmából ahhoz, hogy a vállán vigyen el egy egész filmet, ha ebben nincs segítségére egy épkézláb forgatókönyvíró, egy ügyes rendező és nem utolsósorban, egy profi színészgárda, a mellékszerepekben. Amikor “vérből” kell megoldani egy jelenetet, amiben Sy kirobbanó életenergiájára van szükség, ott nincs gond. A bajok a drámai pillanatokban kezdődnek, ott, amikor poentírozni kellene, vagy éppen amikor csak jelen kellene lenni – ezekben a hosszú, hosszú percekben, a film 95%-ában egész egyszerűen kínlódik az éppen lazaságáról és sallangmentességéről ismert fekete sztár. Pedig a feladat látszólag nem nehéz, egy kissé közhelyes szélhámos-történetről beszélünk, amelyből csak a francia filmtörténet önmagában egy fejezetet képvisel.

Persze, a bajok forrása lehet a film végén olvasható ajánlásból leszűrhető alkotói attitűd is: Lorraine Lévy forgatókönyvíró-rendező a szüleinek ajánlja a filmet, s tekintve, hogy a hölgy 1959-ben született, ez nagyjából stimmel is. A szélhámos, de véletlenül csupa jót cselekvő Doktor Knock története valóban a negyvenes-ötvenes évek francia filmjeit idézi (sőt, még régebbi éveket, ugyanis Jules Romains színdarabját, amin ez a film is alapul, gyakorlatilag a múlt század húszas évei óta dolgozzák fel filmen, tévéjátékban- és sorozatban), a “papa moziját”, amit a francia új hullámként aposztrofált filmtörténelmi jelentőségű irányzat gurui, Truffaut, Godard és a többiek olyan határozott gesztussal utasítottak el a hatvanas évek elején. Sajnos, a film ritmusában még ezeket a ma már igencsak poros kis bugyutaságokat sem képes reprodukálni, egy kifejezetten széteső, lötyögős izét látunk. Leginkább talán a magyar RTL Klub nemrégiben képernyőre került -szintén arcpirítóan gyenge- sorozatát, A mi kis falunkat idézi színvonalában, “stílusában”, akármijében ez a film, de az legalább egy kicsit a miénk. Ez nem. Nyögvenyelős fordulatok, suttyomban elszellentett, olykor igen kínos poénok, szomorú ripacskodás 113 percben. Amiért érdemes megnézni mégis a filmet, az a környezet: a bájos alpesi francia-svájci falu, korhűen berendezett ötvenes évekbeli állapotában, a korban illő, pompásan restaurált autók és kerékpárok, berendezési tárgyak és bútorok, egyéb kellékek, valamint az elronthatatlanul bájos és joviális, tipikusan francia couleur locale. Mintha ott lennénk – kár, hogy az élménybe mindig bezavar ez a film. 3/10

Tudnivaló, hogy a legjobb rendőrviccekért a rendőröket, a legjobb zsidó-viccekért a zsidókat kell megkérdezni, így nyilvánvaló az is, hogy az önmagukat túl komolyan vevő, saját maguk által kreált zsákutcákba rohanó feministákon is legjobban a feministák (által) lehet röhögni. Sally Pottert szívesen definiálják feministának, miközben ő rögtön árnyalja is az egyszavas minősítést. A ma igen “hot” gender-témában is alapvető, 1992-es Orlando című filmjéről is ismert kiváló angol író-rendező új filmje, az alig egy óra játékidejű A vendégek valójában egy vicc, méghozzá egy igen maró hatású, pikírt poén, mely a már említett harcos feministákon kívül célba veszi és meg is találja a gyermeket vállaló leszbikus párokat, az angol értelmiség karriervágyát, a felső középosztály gátlástalan, önző embertelenségét és még ki tudja mit.

Nem az ötlet frenetikus a filmben, ugyanis azt már jó néhányan elsütötték, Bunueltől, Marco Ferreritől és Agatha Christie mamától kezdve a dán dogmás Thomas Vinterbergig: egy kisebb társaság jön össze egy vacsorára egyikük decens lakásán, hogy aztán egy félrecsúszott, őrült pillanatban a megszokott és elvárt, unott bájcsevej helyett egymásnak essenek, és napvilágra kerüljenek egymás elől eltitkolt dolgaik. A formailag sem nevezhető forradalminak Potter új filmje: a hossza épp annyi, mint egy hagyományos tévéfilmé. A fekete-fehérben való fényképezés kicsit ugyan modoros, ráadásul itt dramaturgiailag sem igazán indokolt (ha csak az alapvetően morbid hangvétel miatt nem), de baromi jól néz ki. A cselekmény egy bravúrosan megírt bulvár krimidarabé, tekintve, hogy végig egy helyszínen játszódik, viszonylag kevés szereplővel.

A lényeg a briliáns párbeszédekben van, amit az elképesztően játszó színészi gárda perfekt módon közvetít: az ijesztően sovány Timothy Spall lenyűgöző, a mindig zseniális Bruno Ganz itt éppen szeretetre méltóan idétlen, Kristin Scott Thomas és Patricia Clarkson két agresszív, érzéketlen amazon, Cillian Murphy egy nervőz primadonna, és így tovább. A szó jó értelmében vett színházi élmény a film: csak éppen itt közelről láthatunk igazi, nagy színészeket játszani és okos dolgokat viccesen kimondani. 8/10

A film magyar címe kissé félrevezető, ugyanis a Szerelemre tesztelve szerintem valami átlagosan bugyuta romantikus komédiát sugall, holott inkább drámáról van szó. Romantikus drámáról, persze, ez tiszta sor, de ebből sem a közhelyes habos-babos-kosztümös, hanem az a fajta “franciás”, amely földközelben játszódik és igazi emberek, de legalábbis valódi(nak tűnő), hiteles emberi sorsok gabalyodnak egymásba.

A realizmusra való törekvés már a film első kockáin tetten érhető. Nem holmi szőke herceg lovagol felénk keresztül a dombokon, kezében lándzsával, háta mögött a hosszú út pora gomolyog, hanem egy középkorú férfi izzadt homlokát látjuk, egy vastag, egész arcot takaró üvegmaszk mögött: Erwan (François Damiens) ipari tűzszerész, éppen munkában. Mivel a következő pillanatban nem történik robbanás, az is nyilvánvaló, hogy “a bombák földjén” sem járunk, és rövidesen fény is vetül a cselekmény konfliktusára: miközben az özvegy Erwan egyetlen lánya -egyelőre- azonosítatlan apától gyermeket vár, az is kiderül, hogy a férfi idős apja, akit szeretve támogat, nem a vér szerinti apja…

Ez a “ki az apa?” a történet alapkérdése, amit Carine Tardieu író-rendezőnő egyszerre több aspektusban, illetve több szituációban és konstellációban boncolgat a továbbiakban. Miközben a cselekmény mindvégig hihető, reális marad, a benne szereplő karakterek is igaziak, “emberből” valóak, életszerűek, a mese hangvétele szeretettel teli, érzelmes, de szerencsére sohasem csordul túl az ízlésesség határain. Csendes, szolid kis film ez, és én szeretem az ilyeneket, mert élni tanítanak: talán csak a végén ráncoltam a homlokom, amikor a szerelmesek végre egymáséi lettek… Abban ugyanis nem vagyok teljesen biztos, hogy itt minden kóser volt, hogy úgy mondjam (spoiler, jelöld ki, ha láttad a filmet: a lánynak akkor ki az apja?). 6/10

A méltán óriási sikert aratott Életrevalók alkotói új filmjükkel, az Eszeveszett esküvővel nem tudják megismételni a nagy dobást, de az a helyzet, hogy bármennyire széteső és logikátlan az új film cselekménye, bármennyire “üres” a sztori, hiába túl sokféle karakter szerepel nagyjából azonos súllyal, megosztva a néző figyelmét, bármennyire sok és hangos az amúgy remek kísérőzene és közben a megszokott, francia szószátyárság, valahogyan a végén mégis belénk csempésződik ugyanaz a nagyszerű érzés, amely az Életrevalók után is oly jólesően melegített az emberség és emberiség tulajdonképpeni jóságát illetően. Olivier Nakache és Eric Toledano újra magasra emelte a humanizmus zászlaját és mi boldogan sorakozunk fel alá (vagy megyünk le délre kerítést építeni, mert az aztán biztosan megvéd minket… magunktól).

Tehát újra bombasztikus multikulti dáridóban lehet részünk, ezúttal ráadásul tényleg egy esküvő (pontosabban lakodalom) keretében, ahogyan a cím is utal erre. A történet térben és időben ezt az eseményt foglalja magában, egy decens XVII. századi kastélyban, mint helyszínen. Ide szervezte meg ezt a normálisan induló, de hamar eszeveszetté váló esküvőt a sztori főalakja, a rutinos rendezvényszervező Max (Jean-Pierre Bacri), válogatott(an defektes) csapatával. Persze, a megrendelő ifjú pár sem százas, így nem is várat magára sokáig az első konfliktus, amit hamarosan követi a többi, egészen a totális összeomlásig, majd a hajnali, euforikus megtisztulásig.

Maga, a címbeli esemény önmagában is egy igen bizarr dolog, legalábbis valamennyire külső szemmel nézve, így nem véletlen, hogy igen sűrűn kerül el a különféle nációjú és indíttatású komédiákban. Nakache és Toledo azonban tulajdonképpen egy fiktív dokumentumfilmet készít, hiszen kronológiai sorrendben mesél el egy bazi nagy francia lagzit, így kerülve el az adódó közhelyek nagy részét. A fő humorforrás ezúttal is a különböző kultúrák stresszhelyzetben való keveredéséből adódik: Max csapatában egymás mellett dolgozik a francia munkanélküli a tamil szakáccsal, afrikai menedzserrel és arab pincérrel, az állástalan irodalomtanár a másodállást vállaló rendőrrel, a zenész a fotóssal, ráadásul, sokan közülük súlyos szereptévesztésben. Mindenki a saját vérmérsékletének és kultúrájának megfelelően reagál a kihívásokra és ez éppen elég arra, hogy számtalan mókás helyzet kerekedjen, bizony, igen nagy káoszt okozva – hogy még mi nézők is csak kapkodjuk a fejünk. Lesznek, akik ezt hamar megunják, és csörtetve kivonulnak…

De hát egy “eszeveszett esküvőtől” csak nem meglepetés az, ha káosszá válik, így aki türelmes, az talán megleli a végén a békét és boldogságot is. Ja, a rendet is. Fogalmam sincs azonban, hogyan érik el ezt az alkotók… Talán azzal az őszinte, egyenes, igazságos, de szeretettel teli látásmódjukkal, mely az Életrevalókban is megfogta a nézőket? Avishai Cohen, a kortárs jazz egyik nagy sztárja adja amúgy a filmhez a remek talpalávalót, mintegy tovább színesítve ezt a tagadhatatlanul harsány, de végül is szórakoztató produkciót. 7/10