asanisimasa

Nincs különösebben nehéz “ördöglakat” Woody Allen új filmjében (sem): rendezett egy virtigli melodrámát a múlt század ötvenes éveinek közepéből, Hollywood aranykorának szája íze szerint, Eugene O’Neill, William Faulkner és Tennessee Williams tipikus hangvételében. Színhely ezúttal a New Yorkiak híres szórakozóhelye, a megannyi filmből és például Lou Reed dalaiból is ismert Coney Island, annak széles, homokos strandja, csillogó-csörömpölő, csiricsáré óriás vidámparkja, melyet a hatalmas, emblematikus óriáskerék, a Wonder Wheel koronáz meg.

A film címe ezért Wonder Wheel, a történetben valójában ennyi a szerepe, hogy jelzi a színhelyet, mely alapvetően a mulatság, vidámság és a nagy romantikus pillanatok tere. Mivel azonban a film műfaja igen tisztán melodráma, ezúttal sem fogjuk zsibbadtra nevetni magunk a hajlott kora ellenére még mindig elképesztően termékeny Woody bácsi új filmjén (már forgatja a következőt is), maradnak a drámai hangsúlyok, mint az utóbbi évek Woody Allen-filmjeinél. A története fő alakja Ginny, a negyvenéves, hajdan színésznői álmokat dédelgető, de mára csak egy mocskos kocsmapultig jutó nő (Kate Winslet), aki egy sármos, zöld szemű, fekete hajú jazzdobostól rámaradt piromániás kissráccal és új pasija, Humpty, a pocakos, egyetlen szórakozását kétbites haverjaival való pecázásban megtaláló körhintás (Jim “hajdan James” Belushi) mellett keresi, de nem találja a boldogságot – mígnem feltűnik a képen a strand romantikus lelkületű, fess úszómestere (Justin Timberlake), aki nem mellesleg írói ambíciókat dédelget. Ginny titkos viszonyba kezd Mickeyvel, az úszómesterrel, közben azonban megjelenik a színen -egy fillér nélkül- a körhintás Humpty előző házasságából származó nagylánya, a dögös Carolina (Juno Temple), aki egy maffiózóhoz ment férjhez, de mivel szeret csacsogni, most tőle menekül, de a maffia meg a nyomában. Ginny szárnyai alá veszi Carolinát, Humpty némi zsörtölődés után taníttatni kezdi, Carolina viszont, Ginny oldalán, találkozik Mickey-vel, akivel első látásra bimbózni kezd valami…

Mint a rövid szüzséből látni, Woody bácsi ezúttal is igen izgalmas szereposztással dolgozik, s ha még hozzávesszük, hogy az olykor vészjóslóan feltűnő maffiózókat “igazi” maffiózók alakítják a legendás Maffiózók című tévésorozat szereplői közül, akkor mindenképpen elégedettek lehetünk, ezúttal is. Kate Winslet mindamellett óriásit -akár Oscar-esélyeset is- játszik a hervadó nőiességét és vélt szerelmét egyre hisztérikusabban és kétségbeesettebben óvó nő karakterében. Mellette Jim Belushi atlétatrikójában olyan, mint Marlon Brando lett volna híres szerepében, A vágy villamosa Stanley Kowalskijaként, ha azt nem 1948-ban, hanem az Apokalipszis, most után forgatták volna. 🙂 Juno Temple viszont Marylin Monroe-ra hajaz dögös-vörösben, amikor az még Norma Jeane Mortenson volt. Justin Justin, a cukifiú, adja, mi lényege. Ő már régen megbízható színész ebben a szerepkörben, és messze nem csak egy híres énekes, aki unalmában elvállalt egy szerepet egy filmben.

Woody Allen története pedig megmarad a felszínen, a felfejlődő érzelmi viharok csak a felszínen korbácsolnak hullámokat, a mélyben minden marad változatlan. A színészi játéknak, valamint Woody tagadhatatlan írói tehetségének köszönhetően, a film minden avíttsága ellenére élvezetes, szórakoztató – mint szinte mindegyik Woody Allen-film. Formailag is ugyanolyan: fekete blank, benne középre szerkesztett Times New Roman betűkben a stáblista (szigorúan ‘in alphabetical order’), korban illő, jazzes zene. A film operatőre sem akárki: Vittorio Storaro Bernardo Bertolucci gigantikus tablóinak fényképezésével vált világhírűvé. Ahogyan itt a korhűen berendezett Coney Islandot és illően felöltöztetett és instruált statisztériát fényképezte narancssárgában-aranybarnában, szinte állandó “golden hourban”, vagyis demerungban, az valami csodás. Persze, amikor a melodramatikus érzelmi hullámvasút magasra szökik, akkor ő is váltott a színeken, haragos kékessárgára, szürkészöldre, a történet drámai csúcspontján pedig simán szembevilágította a késsel a kezében dühöngő Kate Winletet, akinek ettől tűhegynyire szűkült a pupillája, amitől szinte őrjöngő fúriává változott a nő csalódottságában és kétségbeesésében dühös arca. Imádtam. A filmet is elnéztem. 7/10

Akár hiánypótló megoldásként is tekinthetünk erre a Volt egyszer egy Németország… című történelmi vígjátékra, melynek bár témája minden szálával kapcsolódik az igencsak feldolgozott második világháború, valamint a holokauszt témájához, amit és ahogyan mesél, az azért -hovatovább- nóvum. Bár korábban is készültek ebben az időszakban és témában játszódó humoros dolgozatok, azért a holokauszttal, illetve az azt elszenvedő zsidósággal való viccelődés meglehetős tabu kultúrnépek között a mai napig. És különben is, a legjobb zsidó-vicceket mindig a zsidók tudják. Na ja, igen nehéz is viccet találni abban, amikor egy náció csakis azért próbál meg kiirtani egy másikat, mert annak az övétől más a vallása, kultúrája, vagy csupán nem tetszik azok sapkája… Nem véletlenül mondta az Auschwitzot megjárt Királyhegyi Pál, hogy “akinek van humorérzéke, az mindent tud, de akinek nincs, az mindenre képes…”, azért a zsidóság túlélésének (vö: bölcsesség, intelligencia, tehetség) kulcsa minden bizonnyal erősen önkritikus humorérzéke lehet, hiszen ha valaki, akkor a zsidók képesek még a halál torkában is viccelődni.

Egy ilyen figura lehetett David Bermann (Moritz Bleibtreu) is. A hajdani jól menő rövidáru-kereskedő egész családja odaveszett valamelyik lágerben, ő azonban azzal élte túl a córeszt, hogy véletlenül, szinte önkívületben elsütött egy viccet, és azon hangosan felröhögött az élete felett ítélkező, pohos náci. Ettől kezdve David kivételezett státuszba került… A film cselekménye idején már vége a háborúnak, Németország kezdi magát összekaparni a romokból. David, immár frissen borotválva, a körülményekhez képest csinosan összeverbuvál egy csapatot ismerős tűlelőkből, hogy fél-legális üzleti tevékenységgel keressék meg azt a pénzt, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a szabad Amerika irányában elhagyhassák azt az országot, amely majdnem sírjukká vált. Az üzlet, köszönhetően a tehetséges munkaerőknek (köztük az egyik szerepben a németül kitűnően beszélő Mácsai Pállal), virágzik, a háborút kivételes helyzetben átvészelő David azonban a történelmi igazságtételre készülődő amerikai katonai hírszerzés figyelmének hajszálkeresztjébe kerül és nácikkal való együttműködéssel vádolják.

David Bermann története egyébként valóban vicces, azonban ezt Sam Garbarski (pl. Irina Palm, Vijay és én) kissé nehézkesen tudja filmre konvertálni. Én alapvetően nem szeretem, amikor egy film karaktere elmeséli a filmben azt, amit adott esetben róla tudni kell, de minden illusztráció nélkül, a filmnyelv, mint eszköz használata nélkül. Holott, a film ereje éppen a kép lenne és pazarlás azt (és a nézők idejét) arra pazarolni, hogy azt mutatja, amint egy ember elmeséli a történetét (kivéve, ha dokumentumfilmről beszélünk, ám ezúttal erről nincs szó). Itt azonban nemcsak David története, hanem az övén kívül még egy sor rendkívül érdekes történet tárul fel ily módon, ami idegesítő. Nem mellesleg, az adott karakterek is sokkal plasztikusabbak lennének, ha őket dramatizált jelenetekben ismernénk meg, nem csak néhány íróasztalszagúan kiprovokált szpícsben. A kerettörténet viszont, David biznisze, a kihallgatás, sőt, egy szerelemi szál is, nem olyan erős, és nem is olyan különleges, hogy elbírjon ilyen kihagyott ziccereket. Néhány bizarr helyzetkomikumból adódó szolid poén, néhány, a háborút elvesztő németeket és azt megnyerő amerikaiakat körbekarcoló fricska, de ennyi kevés egy igazán szórakoztató vígjátékhoz. Legfeljebb egy tévéfilmre jó, és ezen nem segít a túl sötét, túl komor fényképezés (Virginie Saint-Martin) sem. Garbarski továbbá a vígjátékhoz elengedhetetlen tempót sem tudja diktálni, történetmesélése inkább drámai, pedig a cselekmény szinte kiabál a pergő ritmusért. Akár még egy kissé elrajzolt, groteszkbe hajló szemléletet is elbírna a sztori – ehelyett azonban csak egy öreges, otthonülős, tévézős hangulatú mozit látunk. 6/10

Politzer Péterrel együtt dolgoztam néhány évet, valamikor 2000 környékén. Ő hátul, a mozi egyik raktárában kialakított kis stúdióban vágott (főleg a Muhi András-féle Inforg Stúdió filmjeit), én a mozi előterében tettem a dolgomat. Volt, hogy tétova pillanatomban kamerát ragadtam, annak eredményét is Péter vágta vetíthető formába. (Szóval, ez biztosan nem lesz valami hű, de objektív írás…) Kedves, lelkes és végtelenül türelmes fickó a Péter, aki már vagy húsz éve vág (közben még egyetemi diplomát is szerzett erről). Kétszer kapott Arany Ollót, dolgozott többek között Hajdu Szabolccsal, Alföldi Róberttel, Madarász Istivel és Árpa Attilával is. 2003 óta ír és rendez is, több kisjátékfilm után a Férfikor az első nagy, egész estés mozija, mely állami támogatás nélkül, alacsony költségvetésből készült.

Felületesen nézve, főleg a bevezető képek alapján, akár gondolhatjuk azt is kis cinizmussal, hogy “na, ha nem mondod, akkor is tudom, hogy ez egy vágó filmje, hiszen olyan, mintha valaki több film kivágott filmfecnijeit ragasztgatta volna egymás után”… Tagadhatatlan, a fekete-fehér nyersanyagra forgatott, erősen képzőművészeti kísérleti film-szerű, defókuszált, remegő snittek kissé riasztóan hatnak a millió dolláros produkciók stabil, megkomponált (bár sokszor unalmas) képeihez szokott szemeknek, de hamar beleszokunk Politzer egyszerre lírai és dokumentumfilmszerűen realista világába, mely három párhuzamos férfisorsot, tulajdonképpen három mai pasi portréját fűzi egymás mellé. A film végére kiderül, hogy mindegyik roppant érdekes, tanulságos, megrendítő és mulatságos figura, miképpen mindannyian azok vagyunk, mert minden élet érdekes, megrendítő, tanulságos és mulatságos, ha úgy nézzük. Elsőre, persze, a kilencvenéves Szipál Mártonra kapjuk fel a fejünk. Ismert, sőt világhírű fotós volt az öreg (nem sokkal a forgatás után hunyt el 92 éves korában), rikító öltözetével feltűnést keltett, amerre járt, de hát aki olyan életet élt mint ő, attól ez a normális. Itt a filmben dramaturgiai okból Dezsőként beszél magáról. Tulajdonképpen nem a saját életét meséli, de ez az élet akár lehetne a sajátja is, amit viszont tényleg a saját lakásában, saját ruháiban, saját valódi életében mesél. Megrendítő látni a legnagyobb sztárok társaságának hajdani tagját -legyen is az a valóságban bárki- képekkel telezsúfolt, ütött-kopott pesti otthonában, savanyú szagú, de derűs magányban, ahogyan visszaemlékszik életére, szerelmeire, feleségeire. Ő képviseli a filmben a férfikor alkonyát.

A hajnal viszont egy apja révén egzotikus vonásokkal bíró 10 év körüli srácé (Fischer Samu), aki amúgy pont olyan, mint kortársainak túlnyomó része. Unatkozik az iskolában, legszívesebben egész nap focizna és lógna, azonban amikor az őt egyedül nevelő édesanyja balesetet szenved, hirtelen rászakad az élet, a maga összes terhével. Samu azonban ügyesen kerülgeti a buktatókat, mígnem szembesül az elkerülhetetlen legnagyobbal, amire nem lehet felkészülni.

Frank (Vass Péter) nagybőgős egy színházi zenekarban, aki szintén zenész feleségét várja vissza külföldi turnéjáról, nem sokkal azután, hogy egy buta félrelépés miatt majdnem szakítottak, de értelmes, felnőtt emberekként még meg tudták beszélni a történteket. Frank közben két kislányát adjusztálja, próbára rohan, karmesterének pálcát farag, majd kizárja magát a lakásából. Ettől még este előadás, aztán éjszaka érkezik felesége, akiért ki kell menni a reptérre… Ő vagyunk mi, középkorú férfiak, benne a sűrűjében, teljes erővel vágva a rendet magunk és szeretteink körül, mert ez a dolgunk.

Dezső, Samu és Frank talán nem is találkoznak egymással a filmben, de nem is kell találkozniuk. A cselekmény nem egy dramaturgiai ívre felhúzott történet, hanem “a” férfi mindennapi életét három különböző életkorában jellemző epizódok sorozata, kisebb részben Linklater Sráckorára, nagyobb részben Simó Sándor A legszebb férfikor című filmjére hajazva. A férfiség freskója a film, a normális, hétköznapi, különösebb deviáns szélsőségektől mentes férfi-lété, amit Politzer néhány igen jól eltalált, jó humorú, vagy éppen szolidan érzelmes, megkapó jelenettel illusztrál, miközben tartózkodik nagy igazságok kimondásától, tudva, érezve jól, hogy azok a nagy igazságok pont így kerülnek bele a képek, hétköznapi jelenetek mögé. A három főszereplő tulajdonképpen saját magát adja, azonban köréjük rendkívüli színészek kerítik olykor frenetikus karakterekként a hátteret: Tamási Zoltán iszákos karmestere, Esztergályos Cecília nagymamája, Dióssi Gábor kissé zavart fül-orr-gégésze és nem kissé pszichopata lakatosa, a forgatás után -Szipál mellett- szintén elhunyt Vásári József lehengerlő tanárfigurája mind alkalmas arra, hogy a későbbiekben is sokat idézgessük alakításaikat, gesztusaikat, benyögéseiket. Politzer Péter bemutatkozó filmje tehát egyszerre lett mulatságos és könnyes, érzékeny és férfias, okos és minden artisztikus vonása ellenére is szórakoztató mozi. Picit azonban lehetett volna még hosszabb is, hiszen egy vágó nem spórolhat ennyire saját rendezésével! 9/10

A több tucat belga és francia film operatőreként ismert Philippe Van Leeuw rendezői karrierjének második alkotásából már világosan látszik, hogy erős elképzelésekkel épít tudatos életművet. Bemutatkozó rendezése (A nap, amikor Isten eltávozott) a közelmúlt egyik szégyenletes eseményéhez, a ruandai népirtáshoz kapcsolódik és egy belga családnál szolgálóként dolgozó tuszi nőt követünk végig útján, aki a közelgő hutu lázadók terrorja elől menekülve keresi családját, útját az őrült polgárháború stációi kísérik: halott gyermekek, megcsonkított, vérző sebeik fájdalmába beleőrült sebesültek, és pusztítás mindenütt.

Második filmje, a Volt egyszer egy Szíria, ahogyan címe is jelzi, Szíriában játszódik, napjainkban. A(z egyik) főszereplő itt is egy nő, egy buddhista vagy hindu vallású, valószínűleg indiai szolgáló, aki egy hajdan tekintélyesnek számító, értelmiségi, liberális értékrendű damaszkuszi családnál dolgozik, teljes megbecsülésben. Odakint zajlik a polgárháború, amit ugyanúgy expresszív zajkulisszák jeleznek, mint Van Leeuw első filmjénél. A film mindvégig egy lakásban játszódik, ide szorult be a már említett család maradéka, Musztafa, a láncdohányos nagypapa, Oum Yazan, a menye, aki három gyermekével befogadja a szomszédban élő, még csecsemőjét szoptató Halimát és férjét, aki azon van, hogy megszervezze az országból való kimenekülésüket. Halimáéknak azonban esélyük sincs eljutni külföldre, a magyar határig, ugyanis férjét, alig hogy kilép az elbarikádozott házból, egy orrlövész leteríti. Delhani, a szolgáló látta, hogy a férfi elesik, megrémül, de csak a ház asszonyának, Oumnak mondja el a történteket, aki viszont megtiltja neki, hogy Halimának szóljon férje elestéről. Oum minden erejével azon van, hogy az elbarikádozott lakásban megóvja a benntartózkodók életét, miközben férjéről, aki a városban van élelmiszerbeszerző úton, ő sem tud semmit. A robbanások közben egyre közelebbről hallatszanak, az ajtón pedig rekviráló milicisták dörömbölnek.

Gárdos Péter ’56 “élményét” feldolgozó, a kisgyermekkor ártatlanságára emlékező nosztalgiát a történelem vérszagú drámájával, és a mindenen felülkerekedő örökös kisember groteszkjével vegyítő Szamárköhögés című filmje juthat eszünkbe, miközben nézzük ezt a rendkívül nyomasztó, de rendkívül expresszív hatású filmet, azonban itt nyoma sincs annak a keserédes, de feltétlenül humánus humornak, ami Gárdos filmjét átlengte. Természetesen a történet (majd) mindegyik szereplője mélyen emberi gesztusokat mutat, szívszorító emberséggel viselkedik abban a néhány órában, melyet a cselekmény taglal, de sajnos, ezekben egyetlen másodperc sem adódik, mely mosolyra adhatna okot. Talán a nagypapa derűje, amikor imádott unokája odafut hozzá, de az őt körülvevő sűrű cigarettafüst mögött mindig érezzük mély és sötét elkeseredettségét. A szereplők pattanásig feszült idegei, a robbanászajok és ajtón dörömbölések között végzett mindennapi rutinok, mint fogmosás, WC-használat, evés, miközben minden egyes  zörejre egyszerre villannak a rettegő tekintetek, a halál torkában is önzőn feleselő tinédzserek, akik adott esetben, a következő pillanatban már halálmegvető bátorsággal viselkednek bölcs, felelős és bátor felnőttként; a film minden másodperce rettenetes erővel közvetíti azt a léleknyomorító, nyomasztó rettegést, amit egy véres, embertelen és teljességgel érthetetlen okok alapján zajló polgárháborúban élnek át az adott ország, nemzet ártatlan polgárai.

De mint film, mint művész alkotás is nagyon erős Van Leeuw filmje. Mentes mindenféle öncélú hatásvadászattól, mégis minden snittje alá van rendelve a film céljának, azt közvetíti és annak jelentését árnyalja, egyben sarkítja is. Egy pillanatilag sincs semmi túlbeszélve, viszont minden el van mondva, amit el lehet emberi szavakkal mondani arról a szenvedésről, amit jelenleg is emberek milliói élnek át szerte a világon. Bár nyilván nem az ostromlott Damaszkuszban forgott a film, az illúzió mégis tökéletes, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen mindvégig belsőkben játszódik a cselekmény. Perfekt a színészek játéka is. 9/10

Zavarba ejtő filmmel állt elő a norvég Tommy Wirkola, akinek nevét a Náci zombik/Dead Snow című filmje óta rettegi értő és értetlen filmkedvelő szerte a világon. 2067-ben -ha jól emlékszem a jelen írás tárgyát képező film egyik jelenetében feltűnő évszámra- bőven meghaladta a kritikus határt a Föld népessége, annyira, hogy az élelmiszerellátás is nehézkessé vált. A jobb termelés érdekében nagyipari módszerekkel előállított, génmanipulált növények és állatok képezik az élelmiszergyártás alapanyagát, aminek köszönhetően azonban az emberiség körében ugrásszerűen megnőttek a sokszoros ikerszülések, különböző, addig sosem látott genetikus mutációk jelentek meg, így bizonyos politikai erők radikális választ adva a kor kihívásaira, meghirdették az egy család, egy gyerek programot. Ha valaki figyelemmel követi a tudomány mai folyását, az tudja, hogy ezek a megállapítások már tulajdonképpen a mai korra is érvényesek, és éppen ez volt az oka, hogy Kína már bevezette ezt a törvényt, amely mindössze egyetlen gyermeket engedélyez egy család számára (úgy tudom, 2015-ben ezt a nemzetközi felháborodás miatt visszavonták). De a Hét nővér problémafelvetése igenis reális, igenis kézzelfogható (és lényegi elemei a szupermarketekben már évek óta megvásárolhatóak).

Ugyanekkor viszont a cselekmény -mely egyszerre hajaz Lucinda Riley hasonló című regénysorozatára, vagy például Kurt Vonnegut 2BRO2B című novellájára- a hetes ikerként megszülető címszereplőkről, tehát már öntudatlan létükben is emberiségellenes entitásokról szól, akik -az allúziókhoz hasonlatosan- disztópikus cselekményben élet-halálharcot folytatnak a túlélésért. ERGO, szembe mennek a tudomány vészjelzésével… S mivel a történetnek ők a főszereplői, ők állnak a figyelem központjában, s bár hét egymástól határozottan különböző jellemként, de többségükben pozitív hősként nekik drukkolunk, az ő sikerükért, túlélésükért szurkolunk, tehát logikusan az emberiség ELLEN szavazunk. A filmvégi happy enddel, tehát győzelmükkel az itt felvetett állapotok továbbkulminálása mellett tesszük le a voksunk, tehát ok-okozati összefüggésként azt választjuk, hogy a genetikusan elkorcsosult emberiség csak nyugodtan haljon éhen.

Érzi ezt a feloldhatatlannak tűnő dilemmát Wirkola is, hiszen a pusztulás megakadályozása csakis radikális, hovatovább embertelen döntések nyomán történhet, ezért a filmben ezek meghozatalát egy nettó náciként megjelenő tudós-politikus asszonyra (Glenn Close) bízza, aki természetesen a történet végén el is bukik, mivel a címszereplő(k)nek győzniük kell (a dramaturgia szabályai szerint). De akkor most mi van az emberiséggel? Kínzó, nagyon kínzó kérdéssel a gyomrunkban távozunk a moziból, amire válasz nincs a filmben (vagy ha a válasz ez, amit netán mégis kiérezni vélünk, akkor az nekünk tán még nem, de gyermekeinknek, unokáinknak nagyon szar lesz)…

Persze, az is lehet, hogy a közönség nagyobb része ezzel a kérdéssel egyáltalán nem is foglalkozik (hasonlatosan például a Kárpát-medencét, sőt egész Európát újranépesíteni akaró jelenlegi magyar kormányhoz), és megelégszik a hétfrontos túlélőharc kétbites, olykor igen brutális és véres akciójeleneteivel, valamint az ezekhez méltó színvonalú konfliktus katartikusnak azért nem mondható tisztázásával és simán beburkol utána egy dupla hamburgermenüt, műhúsból és műkrumpliból, műanyagkólával (oszt’ csá).

Lehet, hogy most szólni kellene Noomi Rapace színészi bravúrjáról is, ahogyan egyszerre hét karakterként játssza a címszereplőt, de sajnos, Noomi rossz színésznő. Sőt, nagyon rossz színésznő. Egyetlen arca van, egyetlen tekintete, amit viszont már megismertünk a Tetovált lányban. A hét nővér karaktere csupán smink, ruha és paróka, de valójában jellemükben, karakterükben nincs köztük különbség, legalábbis színészi értelemben. Alkatában nincs semmi nőiesség, annyi szexus sugárzik belőle, mint egy csavarkulcsról. Erről nem tehet, de színésznőként egy egzotikus arc édeskevés. Tetszettek viszont a 2067-es évben használatos kütyük, valamint az, ahogyan ezeket a scifi-kellékeket az ügyes díszlet- és látványtervezők beépítették Bukarest és Constanța posztkommunista román architektúrájának decens koszlottságába. 6/10

Manapság már csak elvétve hallani az AIDS-ről, ami persze, nem jelenti azt, hogy ez a betegség eltűnt volna a Föld színéről, csupán arról van szó, hogy mára már hozzáférhetőek olyan gyógyszerkészítmények, melyekkel kordában lehet tartani e kórt. Az AIDS azonban ugyanúgy fertőz, és ugyanúgy jelen van szerte a világon, csak ma már nem halnak bele oly sokan tragikusan gyorsan, mint valamikor a nyolcvanas években, amikor megjelent. Hogy ez így van, abban igen nagy szerepe volt az olyan civil csoportoknak, mint például a francia Act Up Paris csoport, amelyiknek történetébe avat be a 120 dobbanás percenként című francia dráma.

Az Act Up Paris-t néhány, többségükben már AIDS pozitív francia meleg alapította meg amerikai mintára, és harcos, erőszakos provokációtól és botrányoktól sem mentes akcióikkal hathatós figyelmet irányítottak az AIDS összetett problematikájára. Megküzdöttek a tétova gyógyszergyárakkal éppúgy, mint az értetlenkedő egészségbiztosítókkal és politikusokkal, de a társadalom tájékoztatására is fordítottak energiákat. A csoportot azonban nem fűzte össze azonos meggyőződés, voltak köztük, akik agresszívebben gondolták a harcot, mások inkább a kompromisszumok keresésére koncentráltak, miközben tagjaik közül egyre sűrűbben hunytak el az ekkor -kilencvenes évek közepén- még rejtélyesnek számító kórban. Létük egyetlen kétségbeesett segélykiáltás, egyben figyelmeztető sziréna azoknak, akik érintettek, de még nem kapták el a betegséget, de azoknak is, akik úgy hiszik, őket nem érinti az AIDS, hiszen nem használnak drogokat intravénásan és heteroszexuálisok.

Robin Campillo igen megrázó drámájának egyik vonulata az, ahogyan szinte dokumentumfilm hitelességével reprodukálja a csoport hangos, olykor személyeskedéstől sem mentes, szenvedélyes vitáit, ahogy bemutatja olykor brutális akcióit, melyek rendszerint a rendőrségi fogdákban végződtek. Fiatal, részben ismert (pl. Adéle Haenel), de többségükben inkább ismeretlen színészek lenyűgöző hévvel és döbbenetes hitelességgel alakítják azokat a különféle személyiségű, de sorsukban mégis tragikusan azonos aktivistákat, akik a csoport magját alkották. A 140 perces film durván fele e viták és akciók részletes bemutatásával telik, ami egyrészt felkavaró élmény, másrészt olykor már kissé túlzottan bennfentes(kedő)nek is hat.

Ugyanilyen részletességgel feslik fel azonban a film másik vonulatát képező szerelmi szál is, mely a csoport két tagja, az AIDS pozitív Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és a kórtól mentes Nathan (Arnaud Valois) között szövődött. Talán még egy magát nyitottnak, toleránsnak gondoló heteroszexuális nézőt is meghökkent az a természetes, őszinte nyíltság, ahogyan Campillo megmutatja két férfi szerelmét, azonban az első csókjelenet után bizonyítja igazát, hogy ilyen megközelítésben hamar lehull az előítélet és a prüdéria fátyla, és csak a tiszta szerelem marad, mely két ember között szövődött. Bár olykor igen merészen ábrázol testi szerelmet, ez soha nem válik pornográffá, Sean és Nathan szerelme csupán egyszerűen szép – és igen fájdalmas, az előre látható és ekkor még elkerülhetetlen vég miatt. Részben talán erre utal a film címe is: a 120-as pulzus éppen kétszer annyi, mint egy ember normális szívverése, de éppen annyi, mint amennyit két normális ember szíve ver egy percben.

Másrészt, a 120-as ritmus a kilencvenes évek elején szárba szökkenő elektronikus tánczenei szcéna kedvenc metruma is, mely az emberi test izgalmi állapotának megfelelő zenei lüktetést generálja, amire a legkülönfélébb nemi irányultságú fiatalok táncoltak egyfajta forradalmi mámorban… Ez a ritmus fűzi össze ezt az őszinte, nagyon tiszta, mély, de egyben mélyen fel is kavaró filmet. 8/10

Mivel nem néztem a Trónok harcát (illetve igen hamar beleuntam), így fogalmam sincs, kik azok, akikkel reklámozzák ezt a filmet, amire viszont mégis jobban ülne az, hogy olyan ez a Megtorlás, mintha Quentin Tarantino elvesztette volna a humorát és egy bibliaian dörgedelmes és sokkolóan erőszakos sorsdrámával állna elő. Pont olyan. Mindamellett pontosan illeszkedik abba a napokban a világmédiát elárasztó, de cseppet sem új keletű botrányerdőbe is, mely valamilyen hatalommal bíró emberek (mondom Weinstein, mondom Marton, mondom katolikus papok, mondom, hogy ijesztően hosszú a sor, ha elkezdjük) által elkövetett szexuális visszaélésekre, egyáltalán, emberek emberek általi lelki, de akár fizikai megnyomorítására, megalázására és elnyomására irányítja rá a figyelmet. Nehéz ma ennél a filmnél aktuálisabbat, naprakészebbet találni a témában (bár minap a tévében A szolgálólány meséje is igencsak odacsapott).

Egyszerű lenne leírni, hogy Guy Pierce egy sátáni jellemű lelkészt jelenít meg a történetben, aki a Biblia szavaival indokolja és igazolja összes, normális aggyal szinte felfoghatatlan szörnytettét. A filmet író és rendező holland Martin Koolhoven azonban nem elégszik meg annyival, hogy felpakol a vászonra egy (a filmművészetben amúgy már kissé közhelyes) démoni figurát, mint az eredendően létező gonoszt, hanem egy négyes tagolású, bibliai sodrású, monumentális folyamban annak fejlődéstörténetét mutatja be. Hogyan válik egy köztiszteletben álló emberből szörnyűséges, aberrált, vérfertőző gyilkos, ha az adott közösség/társadalom közerkölcsei, törvényei, illetve saját ideologikus meggyőződése, világlátása vasabroncsba szorítja saját belső, tomboló életenergiáit, szexuális vágyait? – ezt festi fel Koolhoven filmjében világos, határozott, erős ecsetvonásokkal, Grant Wood híres festményét, az Amerikai gótikát (lásd a második képet) megidézve. A sátáni tiszteletes karrierje meredeken ível az általa cinikus lekicsinyléssel emlegetett Pokol lángjai közé, ám a neki megadatott híres utolsó szavakat elmondhatja ő is.

A Gonosz sorsát ezúttal egy ábrándos kék szemű, törékeny, szőke lány (Dakota Fanning) képében megjelenő, belül rendkívüli lelki erővel, a Jó iránti makacs elköteleződéssel és természetes igazságérzettel felvértezett vadnyugati Szent Johanna teljesíti be, aki Koolhoven meséjében ellenfeléhez hasonló méretű, de ellentétes irányú pályán, felfoghatatlan mennyiségű megaláztatáson felülkerekedve és felfoghatatlan áldozatokat hozva jut el sorsa eleve elrendelt végkifejletéig. A két, több ponton is elválaszthatatlanul egybefonódó hatalmas életutat a holland rendező egy nemesen egyszerű, de mégis vibrálóan izgalmas narrációban meséli el, négy fejezetben. A cselekmény nem kronologikus, hanem egyre mélyebben merülünk az időbe a Gonosz titkát kutatva, hogy csak a végkifejletre érjünk vissza a jelen időbe (ami a történetben nagyjából az 1880-as évek Amerikájának Vadnyugata). Bár effektíve évtizedeket ölel át a film, maga a történések mennyisége és intenzitása mégis balladai töménységű. Valóban az egészet el lehetne mesélni fél órában is, viszont akkor egészben való (kissé perverz) megmerítkezés érzéki élménye, amihez Koolhoven döbbenetesen expresszív környezetet teremt. Kellenek azok az olykor csigalassúsággal pergő filmpercek, melyekben szinte fizikailag is érezhetjük például annak a filmbeli bordélynak, vagy a disznóólban, trágyalében térdelve végrehajtott életmentő műtétnek a hangulatát. Kis túlzással, itt minden mondat végén véres erőszak a pont, egy erőszakos világban, ahol egy törvény van, a szemet szemért, fogat fogért, ott nem lehet másként. Kellenek a fejezetek közötti, szokásosnál jóval hosszabb fekete blankok is, hogy legyen ideje lecsapódni bennünk annak, ami röviddel előtte ránk ömlött. Ritmusában a film azonban mégsem Tarr Bélát, hanem Tarantinót idézi. Az a mennyiségű, olykor már gyomorforgatóan explicit brutalitás, amit e filmben látnunk kell, az rá jellemző, vagy még inkább bizonyos távol-keleti filmesekre, akiknek neveit még a legelvetemültebb filmgeekek is csak suttogva ejtik ki, szigorúan zárt körben. Bár, ha úgy nézzük, hogy a Biblia sem fukarkodik a brutális vérfürdőkkel, akkor él a szakrális párhuzam, annak ellenére, hogy maga a film nem szakrális: ahol ugyanis a Sátán elpusztul, ott nem létezhet Isten sem.

Érdekes, hogy ezzel az ólomsúlyú, mélyen felkavaró, brutális alkotással jelentkező Koolhoven korábban szinte semmi jelét nem mutatta annak, hogy ekkora formátumú figura lenne. Én legalábbis csupán egy habkönnyű, multikulti gasztrokomédiát láttam csak tőle, de a Rántotthúsnál ez nagyságrendekkel komolyabb darab. A történetvezetés, a cselekményszervezés szigorúan, szinte mértanian pontos logikája, a benne ábrázolt jellemek komplexitása, a bravúros rendezés, a mély és hiteles színészi alakítások (Pierce nagyon komoly, Oscar-díjas alakítást nyújt, Fanninghoz hasonlóan), a következetesen végigvitt bibliai utalásrendszer által sugallt összetett jelentésrétegződés, valamint ezzel együtt tapintható aktualitás mind az év, ha nem az évtized egyik legjelentősebb filmjévé tenné a Megtorlást, aminek csak az erőszak olykor már eltúlzottan (de szerintem még nem öncélúan) naturalista ábrázolása mond ellent. 10/10