asanisimasa

Bár becézik bosszúdrámának, mások meg fekete-komédiának a drámaíróként (Vaknyugat című darabját például még játsszák az Átriumban) is jelentős, de filmjeiről (a remek In Bruges, vagy a szerintem nem igazán sikerült A hét pszichopata) is elismert angol-ír Martin McDonagh idén 7 Oscarra jelölt Három óriásplakát Ebbing határában című moziját, mely valójában egy baromi jól megírt, tűpontos példázat az igazságszolgáltatás erkölcsi-etikai természetéről. Persze, van benne bosszú, sőt mi több, a cselekmény gyakorlatilag egy igen összetett bosszúhadjárat története, mely azonban azzal, hogy tényleg messzemenő részletességgel ábrázolja a tett és ellentett, az ok és a lehetséges okozatok sokféleségét, valamint a rendkívül bölcs végkifejlettel sokkal mélyebben markol bele ebbe a mély témába, mint azt egy átlagos “bosszúfilmtől” elvárhatnók. És igen, olyan bizarr, olykor morbid humorú fordulatok adódnak a cselekményben, olyan cizellált mocskos nyelven beszélnek a szereplők, melyek semmiképpen nem illenek egy filozofikus mélységű alkotáshoz, valójában ezek a “látványosságok” mind csak annak hitelességét támasztják alá.

Ráadásul, a bosszú az igazságszolgáltatás csupán egyetlen, ősi, zsigeri, rusztikus és primitív formája, amelyre azonban ma is van kereslet, tekintve, hogy első, erős felindultságában az ember ritkán gondolkozik. De van azért az első felindultság után van még többféle variáció. McDonagh életművében, nyilván az erős ír katolikus hagyományok miatt is, mindig jelen van az egyházi, biblikus attitűd (említett Vaknyugat című színdarabjának például egy részeges katolikus pap a főszereplője), és az egyház tanításának lényege az igazságszolgáltatás isteni kézbe helyezése. Isten azonban személyesen nem bíráskodik senkin (vagy csak ritkán 🙂 ), így földi intézményrendszere gyakorlatilag saját hatáskörbe vette ezt a fontos tevékenységet. E történet főhőse, Mildred (Frances McDormand) a város határában halálra erőszakolt, majd felgyújtott lányának kíván igazságot szolgáltatni azzal, hogy kétségbeesve harcol azért, hogy előkerüljön az embertelen elkövető. McDonaghra jellemzően, az isteni szolgáltatás egy igen tömör és lényegre törő, pontos monológban lesz elküldve Mildred által a balfenékre, nyilvánvalóan azért, mert ahol egy ártatlan emberrel ilyen borzalmak történhetnek meg, ott sem Isten, sem isteni igazságszolgáltatás nem létezik. Isten kipipálva.

Van még a földi igazságszolgáltatás, tehát elsősorban a törvény, illetve annak őrei. Mildred a film címében említett tárgyak felhasználásával éppen azt szeretné kifejezni, mennyire nincs megelégedve ezek tevékenységével. Érdekes, hogy rövid idő leforgása alatt már a második filmben tűnik fel a “pusztába kiáltott szó” elkeseredett motívuma. Daniel Blake még csak a falra írta dühét a film katartikus csúcspontján, itt Mildred már egyenesen három reklámtáblát bérel ki erre a célra. “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Tehát úgy tűnik, a földi igazságszolgáltatás is impotens, nem működik. McDonagh itt azonban merész ringlispílbe viszi bele hősnőjét, és vele együtt a nézőt is, hiszen míg a francba elküldött pap engedelmesen eltűnt a francba, addig a törvényhozás felkent képviselői menteni próbálják a mundér becsületét és felveszik a harcot – az igazáért küzdő anya ellenében. Mildred Hayes története itt vesz fatális fordulatot, ugyanis rá kell jönnie, hogy az igazság szolgáltatásához először magával, az igazsággal kell tisztában lenni, annak pedig annyi arca van, ahány oldalról nézzük.

McDonagh bravúrosan megírt, pengeéles párbeszédekkel pörgő története minden szempontból különleges darab, amit már a szerintem zseniális címe is jelez. Hosszú, ráadásul nem is könnyen megjegyezhető cím mégis olyan furcsa, egyedi és minden közhelyen túli, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellette. Ami mögötte van, az pedig egy valódi remekmű. Írója-rendezője úgy visz végig ezen az igen bonyolult kérdéskörön, hogy belenyomja arcunk a létező összes megoldásba. Az elején belebokszolunk a levegőbe Mildred akcióját látva, hogy igen, ez a civil kurázsi! Legszívesebben lerúgnánk a fejét annak az elviselhetetlenül pökhendi, részeges és rasszista Dixon seriffhelyettesnek (Sam Rockwell), de a történet folyamán ezt McDonagh megteszi helyettünk, olyan csúnya sorsot írt neki – ám eközben Mildred is veszít erkölcsi fölényéből. És akkor ott van Willoughby seriff (Woody Harrelson) zavarba ejtő karaktere… McDonagh az orrunknál fogva vezet minket az igazság körül, hogy saját szemünkkel lássuk sokféleségét. Jó dolog ilyen tisztán, árnyaltan és szabadon látni a dolgokat, a #metoo, a migránskérdés, illetve az összes szélnek eresztett politikai lufi, az ideológia, sőt ideológianélküliség mai zűrzavarában. Nem tudok hibát felróni ennek a filmnek: 10/10

A török szülőktől származó, 44 éves Fateh Akin Hamburgban született, és gyakorlatilag eddigi -szép sikerekben és jó filmekben bővelkedő- pályafutását a Németországban letelepült “gazdasági migránsok” életének bemutatására, beilleszkedésük nehézségeire szentelte. Történeteinek főhősei általában törökök, de mesélt olaszokról, albánokról, görögökről, kurdokról. Mélyen elkötelezett emberi jogi harcos, aki filmjeivel harcol az azonos jogokért és lehetőségekért, miközben ő maga kiváló példája a német társadalomba szocializálódott “ausländernek”.

A Sötétben című filmjének főszereplője viszont egy echte német nő. Katja (Diane Kruger) egyetemistaként ment feleségül ahhoz a tüzes tekintetű kurd fiúhoz, akitől a füvet vásárolta. Az esküvő még a börtönben zajlott le, ahová Nurit (Numan Acar) a már említett tevékenységéért ültették le. A fiú a börtönben gazdasági főiskolát végzett, s ahogy kikerült adószakértőként és hivatalos tolmácsként -immár tisztességes, adózó munkával- segítette sors-, és honfitársait. Katja és Nuri boldog házasságban éltek, normális német állampolgárként, imádták közös gyereküket, mígnem egy átlagos, békésnek induló napon, percekkel azután, hogy Katja elkérte férje kocsiját, hogy ügyeit intézze, egy házilag készített pokolgép robbant fel Nuri irodája előtt, meggyilkolva az odabent tartózkodó férfit és kisfiát. A rendőrség viszonylag gyorsan kideríti, hogy az elkövető egy önállóan tevékenykedő német neonáci párocska hölgytagja volt. Katja nehezen tartja magát családja elvesztése miatti kétségbeesésében, s amikor később a bíróság jogi kifogásokra hivatkozva felmenti az elkövetőket, fatális lépésre szánja el magát…

A film tulajdonképpen Katja belső lelki útját követi végig mély részvéttel és megértéssel, ahogyan a nyugodt, kiegyensúlyozott boldogságból a teljes összeomláson keresztül eljut a megtisztító végkifejletig. Fateh Akin egyik korábbi filmje sem volt talán még ennyire személyes és indulatos, holott mindegyik kirekesztett, nehéz helyzetben lévő hősei mellett állt ki, méghozzá igen sarkosan. Ezúttal is felvállalja “keresztjét”, és egy olyan közhangulatban, amikor a társadalmilag nálunk sokkal normálisabb, és önvizsgálatra mindig is hajlamos Németországban is sokan a muszlim származású, illetve vallású “migránsokat” vádolják a terrorizmus fellángolásáért, ő békésen egymás mellett élő törököket, kurdokat és németeket mutat, akiknek életét éppen az elvakult, szélsőséges gondolkodású, magukat felsőbbrendű árjának képzelő, keresztény németek fenyegetik, akik a démonizált muszlimokkal szemben, tényszerűen többször be is váltják fenyegetésüket. Nem fél véleményt alkotni, emellett hitelesen mutatja be az internet szabadságát kihasználva szaporodó neonáci sejtek szerveződését is, amit egy jogilag támadhatatlan, de érzelmileg és erkölcsileg felháborító végkimenetelű bírósági tárgyalás viszonylag részletes bemutatásával koronáz meg. Ezúttal azonban ezt az állásfoglalást is Katja személyén, mintegy médiumon keresztül teszi meg – az ezúttal kurd származású áldozat szinte csak emlékképeken, illetve házi videofilmeken jelenik meg.

Diane Kruger törékeny érzékenységével képes is belevinni minket ebbe, képes magával vinni a megtisztulás és megbékélés kétségekkel, félelmekkel teli, hosszú útjára. Meri megmutatni, hogy messze nem hibátlan ember ő, nem tökéletes, de azt is világosan látjuk, hogy senkinek nincsen joga ítélkezni fölötte. Főleg, hogy senkiben nem okoz kárt, csupán boldog életet szeretne magának és családjának. Azt a filmvégi radikális döntést a történetben elmesélt körülmények kényszerítették ki, döntése, bár nyilván adhat okot erkölcsi és filozófiai vitákra, de érzelmileg és indulatilag tökéletesen igazolható. 9/10

A 2017-es cannes-i filmfesztivál nyitófilmje volt az Ismael szellemei, és tulajdonképpen nagyjából ezzel el is mondtam róla minden említésre érdemeset. Nem véletlenül tűnt el a film utána a feledés homályába, és vélhetően nálunk is csak azért mutatják be, mert a francia film három igen komoly sztárja adja benne a főszerepeket. Elsősorban Marion Cotillard, akinek van egy meztelen jelenése a filmben, ami szintén okozhat még gyönyört az arra vevőknek. Túl jó színésznő ahhoz Marion, hogy vetkőznie kelljen neki a sikerért, mindazonáltal, egy igazi jó színésznőhöz méltóan, fesztelenül és a legteljesebb művészi alázattal teljesíti is Arnaud Desplechin (régebben Karácsonyi történet című filmjét láttam) művészileg nem igazán indokolt -ám tagadhatatlanul látványos eredményt hozó- kérését.

A másik két főszerepet Charlotte Gainsbourg és Mathieu Amalric játssza, mindketten szintén jól ismert, kitűnő színészek, a történetben ők adják a témául szolgáló szerelmi háromszög alapját, melyen Marion a csúcs. Charlotte és Mathieu nem vetkőzik, illetve sokkal szemérmesebben, mint Marion, valamiért tőlük nem kért teljes fizikai feltárulkozást a rendező. Szerelmi jeleneteiket is sokkal szemérmesebben mutatja, így tényleg nem tudom elhessegetni magamtól azt a bennem feltoluló, de a rendező számára ige kínos megállapítást, minthogy filmjének tétje tényleg nem több, mint levetkőztetni Marion Cotillard Oscar-, és mindenféle más díjas világsztárt.

Ha valaki tényleg erre utazna, annak mondom, hogy az említett jelenet legfeljebb 2 másodperc. A többi…, hát, nem tudom. Adott egy középkorú, s ennek megfelelően midlife crisisban szenvedő, piás, hisztérikus, olykor indokolatlan dühkitörésekben őrjöngő filmrendező, akinek régóta eltűnt, halottnak hitt felesége hirtelen megjelenik, mostani -asztrofizikus, bár ennek igazán nincs sok jelentősége- barátnője őszinte felháborodására. Az amúgy is totál szétesett rendezőcsávó ettől még jobban szétgurul, miközben éppen forgó filmjét is be kellene fejeznie.

Szóval, vannak bizonyos Nyolc és fél-párhuzamok, de ezt most rögtön vissza is szívom, mert nem kell bántani a remekműveket azzal, hogy tehetségtelen fércmunkához hasonlítgatjuk őket. Gyenge film az Ismael szellemei. Sok történetet el lehet mesélni az életközépi válságról, sokat el is meséltek már, okosan, máskor viccesen, vagy éppen tudományosan, és ezekhez képest újat nem hoz Desplechin filmje. Amit elmesél filmbeli rendezőjéről (merthogy a két nőről sokkal kevesebbet tudunk meg), az részben nem igazán érdekes, rézben pedig nem szimpatikus. A pasi nemes egyszerűséggel -elnézést a kifejezésért, de nincs rá jobb szó- egy faszkalap. Ehhez képest a két nő valamiért oda van érte, a miértjét azonban én nem tudtam kihámozni a történetből, bár a nők szerelme mindig valahol rejtély – egy férfi számára. És akkor még ott van az a “film a filmben” motívum, mely a filmbeli rendező filmbeli filmjének részleteit mutatja be, gondolom, mintegy illusztrálandó a filmbeli rendező filmbeli lelki állapotát – na az is béna. Valami zsékategóriás kémfilm, vagy mi. Nem is értettem az egészet… Túl sok szót vesztegettem már így is erre a filmre. 3/10

A kommunizmus áldozatainak emléknapján került bemutatásra az állami tévében a Szász Attila–Köbli Norbert szerzőpáros (A berni követ, Félvilág) legújabb történelmi témájú dolgozata, az Örök tél. A bemutató időpontja nem véletlen, hiszen a film témaválasztása nagyban kötődik hozzá azzal, hogy a magyar történelem eddig nem igazán feldolgozott, tragikus eseményét próbálja meg feldolgozni. A második világháború végnapjaiban a felszabadító (más szempontból az országot elfoglaló) szovjet Vörös Hadsereg 250 ezernyi, többségükben németes hangzású nevet viselő magyart, civileket, nőket és asszonyokat vonszolt el Szovjetunió belsejébe “málenkij robotra“, azaz kényszermunkára. Az etnikai alapú megtorlás 100 ezernyi ártatlan áldozatáról sok évtizedig még beszélni sem volt szabad, és a rendszerváltás óta sokan vádolták is a magyar filmet azzal, hogy akkor is hallgat a szégyenletes tragédiáról, amikor már lehetne beszélni róla…

Ez természetesen így azért féligazság, hiszen a Gulyás-testvérek például már a nyolcvanas évek végén (a rendszerváltás előtt!) foglalkoztak a témával kétrészes dokumentumfilmben (a youtubeon megtekinthető itt és itt), de míg a magyar zsidók második világháborús genocídiuma több film témáját adta (a Jób lázadásától a Saul fiáig hosszú a lista), addig a magyar történelem eme másik tragédiája valóban a háttérbe szorult. Nagy a felelősség az alkotókon, hiszen nagyok a társadalom elvárásai is az igazságtételt illetően (megjegyezve közben azt is, hogy ennek nem biztos, hogy a játékfilm a legmegfelelőbb terepe, bár mindenképpen egy fontos eszköze).

Szászék -tőlük már elvárt módon- igényes és hatásos filmet készítettek, mely azonban eszközeiben, hatásmechanizmusaiban semmiben nem különbözik a sokak által holokauszt-filmeknek, valójában inkább láger-filmeknek nevezendő műfaj jellegzetes, az idők során közhellyé vált elemeitől. Hogy itt és most egy falusi rokonoknál magát meghúzó sváb nemzetiségű magyar nőt látunk, az műfaji szempontból ugyanaz, mintha az a nő egy magyar zsidó lenne, aki egy pincében bujkál az őt deportálni szándékozó nyilas trupp elől. Ugyanaz a begyűjtés emberi mivoltában megalázó, brutális jelenetei, ugyanaz az erőltetett menet, ugyanaz a marhavagon, ugyanaz a szögesdrót, ugyanazok a barakkok, a katonák ugyan itt nem német, hanem orosz vezényszavakat ugatnak, a kapun is vörös csillag a munka felszabadító hatalmát hirdető felirat helyett – holott ez is munkatábor, sőt, kényszermunkatábor. Rongyokba bugyolált, megrettent tekintetek előtt talicskán tolják ki a csonttá soványodott hullákat, az elődeiket és sokuk sorsát. Koncentrációs tábor. GULÁG. Ugyanaz.

Emberi szempontból is tökéletesen ugyanaz a szituáció. Származási, vallási, etnikai okból végrehajtott, politikai indíttatású népirtás. A náci németek precízebbek, az szovjet oroszok brutálisabbak, de végül is ugyanazok, gyilkosok. Legalábbis azok, akik ebben a szégyenletes tragédiában részt vettek. Az áldozatok kivétel nélkül ártatlanok, mert nincs bűnük: ez is egyformán borzalmas tragédia, mert az nem bűn, ha valaki svábnak vagy zsidónak születik, ahogyan az sem, hogy a neve németes hangzású, vagy csak éppen arra jár, amerre a begyűjtés folyik… Ha azt felismerjük e film által, hogy nem létezik olyan indok, elv, politika, bármi, amely feljogosítaná az adott hatalmat arra, hogy ártatlan, civil embereket kényszerítsen akaratuk ellenére bármire, s főleg arra nem, hogy életüktől megfossza őket, akkor már elérte a célját. Teljesen mindegy, milyen jelzőjű ez a hatalom, ha vannak áldozatai, az a hatalom gonosz.

Az Örök tél tehát teszi a dolgát, szép, fagyos, beszédes képekkel (Nagy András igényes munkája) és jelenetekkel, dicséretes filmszerűséggel, tömör, lényegre törő párbeszédekben mesél egy fájdalmasan és nyomasztóan igaz történetet egy isten háta mögötti lágerről, a benne összezsúfolt ártatlan rabokról és sorsukban tőlük csak alig különböző őrökről (akik pont ugyanúgy el vannak zárva szeretteiktől, mint azok, akiket őrizni kénytelenek). A kötelező lágerfilmes elemeken kívül van benne pici farkaskaland, pici trükkismeret a lágerben való túlélés gyakorlatát illetően, ismert történetek, mint a Biblia-lapba sodort cigaretta és társaik, valamint egy kissé meglepő szerelmi történet – mely azonban szerintem kicsit félreviszi az egész filmet.

Érteni vélem, hogy a negyedmillió elhurcolt magyarból nem feltétlenül a 100 ezer szerencsétlen áldozatot kell megmutatni, hanem inkább a 150 ezernyi túlélőt, és fel sem merül bennem az, hogy bárki is kisebbíteni, vagy csak árnyalni szeretné a GULAG-okban megtörtént szörnyűségeket. Érteni vélem azt is, hogy a szenvedést sem kell szinte a pornográfia naturalizmusával ábrázolni ahhoz, hogy érzékelni lehessen annak borzalmait, de valamiért, igazán mélyen, mégsem érint meg a film. Talán azért, mert ugyanazokkal az eszközökkel operál, mint például a Schindler listája című holokausztdráma. Ismerem a “patronokat”, tudom, hogyan működnek, ezért hatásukra már immúnis vagyok, értem őket, átérzem őket s gyűlölöm őket – de már tudom őket. Még a híres piros kabátos kislány színdramaturgiája is megjelenik egy kórházi ágynál átnyújtott piros alma formájában, amint Csányi Sándor (amúgy igen kerek) karaktere ad át a főszerepet -rongyokban, megrettent tekintettel- játszó Gera Marinának. (A Saul fia például nem így működött, és ezért is hatott.)

Önmagában Irén (Gera Marina) és Rajmund (Csányi Sándor) szerelmével sem lenne baj, nem vitathatom hitelességét és van is benne annyi “nafta” dramaturgiai értelemben, hogy mintegy vezérfonalként húzza a történetet a végkifejletig. A végkifejlet azonban úgy fityeg a film végén, mint hajdan az ún. “vörös farok” az aczéli kultúrpolitikához pontosan illeszkedő “alkotások” végén a nézők szájába rágott, ideologikus tanulság. Csak éppen itt ez a farok nemzetiszínre van színezve. Irén döntése, főleg Rajmundéval összevetve, s végigkövetve azt a hosszú és viszontagságos utat, amelyen odáig eljutottak, számomra hiteltelen, hamis döntés (még akkor is, ha történetesen valóban történtek ilyen döntések, lásd pl. Sopron korabeli népszavazását hovatartozását illetően). De az is éppen ilyen hiteltelen lett volna, ha Irén megy Rajmunddal, mert akkor senki nem mosná le a filmről a brüsszeli propaganda nemzetmérgező mákonyát, még ha a mai magyar valóság éppen őket igazolná is, és a történelmi tényekkel sem menne szembe… Szerintem éppen megfelelő lett volna egy olyan, szintén optimista hangú, és talán az ilyen élettel össze nem egyeztethető életkörülmények között megtörténő, ez esetben valóban magasztos szerelemhez igazából méltó végkifejlet, hogy Rajmund szabadkaiságát elhagyjuk, és őt mondjuk a magyarországi Fegyvernekről eredeztetjük (ahol amúgy fontos gyűjtőtábora volt a GULAG-okra induló raboknak), és akkor a szerelmesek maradnak itt, ahol születtek, magyarnak. Meg svábnak. Meg zsidónak, meg romának, meg tótnak és a többi nációnak.

Ha azonban a kommunizmus valódi áldozataira emlékeznénk kegyelettel, akkor nézzük inkább Gulyásék fentebb linkelt filmjét. 7/10

A magyar filmgyártás történetének legszebb napjait éli, hiszen az Oscar-díjak (Saul fia, Mindenki) és egyéb nemzetközi díjak, illetve régen látott közönségsikerek (Kincsem, A Viszkis) után már van igazi botrányunk is, amiről így kirobbanása után jónéhány nappal sem lehet igazán tudni, valójában mi is ez? Egyszerű, buta sértődés, az alkotók közötti kommunikációs rövidzárlat, vagy egy ügyes(nek szánt) promóciós trükk? Esetleg felülről, a hatalomból érkező letiltó ukáz? A fiatal Kostyál Márk bemutatkozó rendezése, a Kojot ezek közül bármelyikre adhat okot, már amennyiben ezek közül egyáltalán bármelyik szolgáltathat okot egy film be/letiltására egyáltalán. Mint ismeretes a hírekből, a film producere Kálomista Gábor -néhány korábbi, premier előtti nyilvános vetítés után- egész egyszerűen nem engedte bemutatni a filmet az idei Magyar Filmhéten, ami jelenleg a hazai filmes mustra a régi Filmszemle helyett. A rendező pitiáner bosszút emleget, aztán a producer mégis kiengedi a filmet – de ingyen, a youtube-ra (ahol én is megnézhettem végre). Közben a kritika szinte egyöntetűen, de a közönség túlnyomó része is “bivalyerős”, “rendkívül fontos”, “az év legjobb filmje” és hasonló értelmű jelzőkkel tromfolja egymást…

Talán egyszer majd kiderül, mi lehetett az igazság eme érthetetlen huzavona mögött, addig is legfeljebb találgathatunk. Lehet, hogy a producer lusta lett volna végigolvasni a nyilván sokszori átdolgozáson keresztülment forgatókönyvet, és nem vette észre a végén azt a csavart, amely elég szépen megfricskázza a hazaszeretetet földhöz ragadt, beteges makacssággal azonosító konzervatív, illiberális (hoppá, ezt a szót nem ismeri az automatikus helyesírásellenőrző…) gondolkodást? Ez esetben csak még jobban aggasztó az a gyakorlat, ahogyan szanaszét gurulhatnak nehezen megkeresett adóforintjaink, hiszen ha mindenhol így megy, akkor nagyon nagy a baj. (És nyilván mindenhol így megy.) Mondom ezt úgy, hogy ezúttal a Kojotra elköltött pénz minden fillérje jó helyre került, még úgy is, hogy messze nem hibátlan alkotásról van szó. A film költségvetése felett gyámkodó felelős nem képes kommunikálni a filmet alkotó kreatív stábbal? Akkor nem kéne új munka után néznie? Unortodox promóció? De akkor miért teszik közzé ingyen?

Valóban erős film a Kojot, fontos film, mert pontosan jellemzi a mai magyar valóság egy jellemző szeletét. Spoiler. Városi fiatalember örököl egy földet messze, vidéken, ahol a környéken mindenható kiskirály igényt tart mindenre. Ma ez a kiskirály fideszes földesúr, tegnap szoci földesúr volt, tök mindegy a színezet. A városi ficsúr azonban nem adja, amit örökölt, hiszen családi öröksége ez, amiért ősei is megküzdöttek és felveszi a reménytelennek tűnő harcot a hatalmassággal és … itt jön a csavar: a meccs itt döntetlenül végződik, a városi srác bár komoly sebeket ejt a Góliáton, de hagyja az egész reménytelen, őrült, agyatlan hadakozást a francba, és eladja a családi örökséget a külföldi befektetőknek (frivol poén: svéd négereknek…). Maga a cselekmény rém egyszerű, mondhatni banális, ráadásul Móricz és Mikszáth már számtalanszor el is mesélte ezt, jobban is, cizelláltabban is,  de azért Kostyálnak sincs oka szégyenkezésre. Részben azért, mert egy pikkpakk westernt hozott itt össze ebben a filmben (az easternt hagyjuk meg Szomjasnak), részben azért, mert minden mozzanata hiteles és érvényes. Ismeri minden magyar, aki még lát és hall, de át tudja élni bármilyen más náció szülötte is, hiszen egyben a sztori teljesen általános is.

Szépen látszik, ahogyan Szojka, a kiskirály hatalma behálóz mindet, az építőanyag-kereskedéstől a rendőrségen át a polgármesterig, de pontosan végigvitt, “vadállati” allegóriában látjuk a hatalom tébolyát is, amely nyilvánvalóan felemészti elébb-utóbb a hatalom gyakorlóját. A földhözragadt nacionalisták számára nyilván árulásnak hat a városi fiú tette, ahogy ráhagyja “ősei jussát” a bitorlóra (aki amúgy szintén ősi jussként tekint arra a földre) és felismeri azt, hogy ha élni akar és békében akar élni, akkor nem kell körömszakadtáig ragaszkodnia az ősi földhöz, ha csak így, rögtől fosztottan lehet szabad. Manapság, amikor itt, a magyar valóságban a hatalom klientúrája oly mohón harácsolja a földeket, s amikor a földpályázatokon már a műkörmös sógornő és a mozgásképtelen, cukorbeteg nagymama is földtulajdonossá válhat, ha rokonságban áll a hatalommal, miközben azok, akik egész életükben a földből éltek, illetve, ők maguk akarnak a földből gazdálkodni, a maguk örömére és hasznára, nem kapnak semmit; ez furcsa -de mégis reális- üzenet.

Rendkívül brutális, de nemzetközi értelemben is színvonalas, kreatív akciójelenetek dobnak még a filmen, valamint az egyöntetűen erős színészi teljesítmények is dicsérhetők, kiemelve a bősz nagyúr szerepében Kovács Frigyest, illetve városi ficsúrként Mészáros Andrást, de nagyon jól eltaláltak a mellékkaraterek is, különösen Lajos bumfordi (Bocsárszky Attila), Attila “tökös erdélyi gyerek” (Orbán Levente) és a földesúr néha zavarba ejtően feminin fia (Mátray László), akinek filmvégi “nagyáriája” a maga realitásában abszurd történet groteszk fináléja.

Simán elfogadtam, hogy a szereplők természetesen beszélnek, suttognak, vagy igen sokszor ordítanak, de azt már nem, hogy ezekből a film nagy részében egy szót sem értettem. Ennek oka, hogy Kostyál túl sok zenét használ és túl hangosan (bár a zene önmagában jól szól és passzol is a történethez), másrészt viszont valószínűleg a felvételek alatt felvett ún. “hasznos hangot” használta, ami ugyan erősíti a valószerűség hatását, sajnos azonban sokszor az érthetőség kárára. Két óra hat perc a film hossza, szerintem viszont ez a történet legfeljebb egy óra ötven perc. Vágni kellett volna még belőle bőven… Apropó vágás: Csillag Manó helyenként inkább kaszabol, nem vág, és azoktól a modoros “ugratott” snittektől az elején pedig egyenesen hánytam. Ennek ellenére a film mégis egyben van, mint egy korai, szintén bő lére engedett Kusturica-mozi, és szépek a képek is. Jó kis darab tehát a Kojot, ráadásul a maga műfajában -ami tényleg “csak” egy western- igen erős tartalommal is bír. Soha rosszabb magyar műfaji filmet, moziban lenne a helye. 8/10