asanisimasa

“Minden társadalomnak a jobbá válás, a fejlődés felé kell tartania. A fejlődés alapfeltétele az önkritikára való képesség. Ha azt a helyet bírálom, ahol élek, akkor azt aggodalomból teszem, mert védeni akarom, mert szeretem.” Samuel Maoz mondta ezeket a szavakat arra a bírálatra, melyet Izrael állam “emberminisztere” fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy Maoz -eddig 16 darab különböző díjjal jutalmazott- filmje, a Foxtrot nem hazafias és gúnyt űz az izraeli hadseregből, valamint annak mártírhalált halt katonáiból. Ismerős ez a történet nekünk, még 2012-ből, Fliegauf Csak a szél című filmje okán, mármint, hogy bizonyos hatalmi tényezők a saját érdekeiknek megfelelően próbálják árnyalni egy film jelentését, illetve magukra vállalják annak megfelelő értelmezését. Én úgy gondolom, hogy azok a nézők, akik beülnek egy filmre, szeretnék saját maguk értelmezni a látottakat és nem szorulnak rá arra, hogy valaki odafentről, a tévedhetetlen hatalomból megmondja nekik, mit és hogyan kell gondolniuk. Mint az oviban, de már ott is igen ciki az ilyesmi…

Nos, én voltam katona, másfél éven keresztül védtem hazámat, Magyarországot a… Sosem felejtem el, ahogy ültünk az őrszobában, én, az őrparancsnok, valamint az éppen pihenő őrök, s ha olyan volt az üti, talán még a fogdából is kiengedtük botrányos ittasság miatt büntetésre oda száműzött társunkat. Naprakész híradósunknak köszönhetően a zártláncú tévén néztük VHS-ről, magyar hangalámondással a Rambót, vagy Michael Dudikoffot, az amerikai nindzsát, vagy Chuck Norrist, ahogy ütközetben eltűnt, majd mindig megkerült, lábunk surciban az asztalon, kezünkben kincstári zsíroskenyér “gyíkhússal” és kerítés mellett növő paradicsommal és percenként röhögtünk fel azon, hogyha ezek a marcona amerikai katonák ránk rontanának, akkor magunkat elnézve, egyedül két vállra fektetnék az egész Varsói Szerződést. Viszont, ha nem volt éppen film, amit magyarul néztünk, akkor magyarul gondolkoztunk, beszéltünk, olvastunk, énekeltünk, ettünk, ittunk, szurkoltunk, tehát éltünk. Nem gondolom, hogy a fegyveres harcra való tökéletes alkalmatlanságunk ellenére kevésbé szerettük volna hazánkat, amit akkor Magyar Népköztársaságnak hívtak, mint azok, akik ma eltorzult arccal döngetik a mellüket, hogy mennyire magyarok, mert éppen annyira nem volt valódi ellenség, aki ránk törjön, mint most.

Izraelben kicsit más a helyzet, mint itt nálunk, a szocializmus hajdani vigyorgó barakkjából megmaradt, fennhéjázó idiokráciában. Például a katonaság még mindig kötelező, ráadásul nem másfél, hanem három év, de a nőknek is kettő, és van ellenség is, igaz, hogy azt gyakorlatilag maguk csinálták (nem kis nemzetközi segítséggel) és maguk is tartják fenn (az egyre nagyobb nemzetközi neheztelés ellenére). Mivel azonban Izraelben a szó hagyományos értelmében vett nyílt háború már régen nincs, a katonai szolgálat az esetek többségében éppen olyan unalmas, lélekölő és teljesen hiábavaló időtöltés, mint számunkra csupán a parancsnoki beszédek lózungjaiban létező ellenség ellen védeni néhány tucat, gyakorlatilag üzemképtelen, régen elavult technikájú, orosz gyártmányú harci járműt. Másképpen mondva, a nekünk kora tavaszias izraeli télben, az eső áztatta Negev-sivatag kellős közepén, egy kihalt országút melletti útzár mellett fagyoskodva nehéz megélni bármiféle fennkölt hazafiasságot, miközben otthon, Tel Avivban a haverok bulira várnak és a szüleid tortát sütnek a szülinapodra. Ugyanígy, büszke, építeni és nem rombolni akaró, gondolkodó, tehetséges értelmiségiként nehéz elfogadni, ha azt a szörnyű hírt kapod két szenvtelen, a részvétet is mereven, egyenruhaként viselő, egyenruhás robottól, hogy fiad, mialatt a kötelező hazafiasságát gyakorolja, szolgálatteljesítés közben elhunyt. Nem bevetésben, nem harcban, valamiféle kibaszott hősként, hanem szolgálatteljesítés közben, valami banális, idétlen nüansz következtében, de közben mindenki úgy tesz, mintha…

Maoz rendkívül érzékeny, finom, de bizonyos pillanataiban vadul morbid humorú filmje ezt a bonyolult, sokkolt lelkiállapotot reprodukálja, szinte laboratóriumi pontossággal. A film első része a szülők fiuk elvesztésének sokkjára történt összeomlását mutatja be: az anya a szó szoros értelmében összeesik, a halálhírt hozó katona valahonnan azonnal nyugtatóinjekciót döf belé, a lónak is elég anyag rögtön kiüti. Apa talpon marad, azonban erős pszichotikus sokkot kap. Az események azonban abszurd fordulatot vesznek. A második rész a fiúé, látjuk az isten háta mögötti őrhelyén őrizni a semmit. Agyrágó, tétlen unalomban való kínlódás abszurd jelenetei. A harmadik rész ismét a szülőké, az igazság, a szeretet és a megbékélés lélekemelő pillanataival. A politikusok által számonkért hazaszeretetről pedig csak annyit, hogy egy fantasztikusan fényképezett (Giora Bejach), szuggesztív színészi játékkal (főleg Sarah Adler és Lior Ashkenazi) előadott, gyönyörű történet ez emberekről, akik megmentésével egy világ menekült meg, de akik elpusztulásával egy világ pusztul el. 9/10

Rotoszkóp technikának nevezik a filmgyártásban azt az eljárást, amelynek során élőszereplőkkel eljátszatott jeleneteket rajzolnak át kockáról kockára. Ez a technika szinte egykorú a filmmel, mint műfajjal, hiszen bizonyos Max Fleischer 1915-ben alkalmazta azt először. Lényege az volt kezdetben, hogy minél élethűbben mozogjon a rajzfilm szereplője, minél valóságosabbnak hassanak gesztusai, tulajdonképpen legyen a rajzolt figurának személyisége. Azonban az animáció azóta rengeteget fejlődött, és ma már elég nehezen indokolható, ha egy filmes rotoszkóp technikával alkotja meg animációs filmjét, hacsak azzal nem, hogy az adott mai alkotó így akar “kamuzni”, elhazudni bizonyos idő-, pénz- és rajztudásbeli hiányosságokat. Ennek részben ellentmond az, hogy a rotoszkópos eljárás is baromi munkaigényes technológia és olcsónak sem mondható.

Persze, arról sincs szó, hogy például Richard Linklater (Kamera által homályosan), Ari Folman (Libanoni keringő) vagy Zack Snyder (300) bármit is elhazudtak volna igen sikeres filmjeikkel, ők saját művészi céljaikra -a valóság brutalitásának absztrahálására, vagy a valóság és a képzelet viszonyának ábrázolására- használták a rotoszkópos animációt. Az iráni Ali Soozandeh viszont nyilvánvalóan meg akart valamit úszni azzal, hogy Teheráni tabuk című filmjét “megrotoszkópizálta”. Hogy mit, az viszont benne van film címében: a film tabukról beszél, ami a mai Iránban túlzás nélkül főben járó bűn. Egy jelenetben látjuk is, ahogyan a háttérben három alakot nyakuknál fogva akasztanak egy sima Kato Berger daruval a bámészkodó tömeg feje fölé. Soozandeh azért rajzolta meg amúgy élő szereplőkkel leforgatott filmjét, hogy őket és magát, a filmet így védje meg az iráni cenzúra halálos ítéletétől.

A történet hősei amúgy teljesen normális fiatalok, akik mindössze élni szeretnék életüket. Egyikük férje drogfogyasztás miatt ül börtönben, s mivel az iszlám iráni válfaja nem igazán tolerálja az így egyedül maradt nőket sem, a nő prostitúcióra kényszerül (persze, azzal nincs semmi baj, hogy kuncsaft akad a szolgáltatásra bőven). Másikuk egy hirtelen adódó éjszakai kaland következtében marad “úgy”, miközben vőlegénye csakis szűz leányzót vesz el feleségül. Értelemszerűen létezik illegális szüzesség-visszaállító műtét, csak éppen igen nehéz azt megtalálni. Valaki csupán saját zenéjét szeretné játszani, ám azt bűnös, nyugati hatásúnak bélyegzi az iszlám bíróság. Mindeközben látjuk a teheráni hétköznapokat, ahogyan a magukat szigorú erkölcscsőszként előadó hatalmasságok civilben drogoznak, nőket tartanak, ahogyan mindenütt tombol a korrupció és a bigott vallásosság leple alatt rohad minden. Sex&drugs&rockandroll in Iran, de az uralkodó rend elleni nyílt lázadásról nem lehet szó, ugyanis könyörtelenül lesújt arra, aki fellebbenti a leplet. Érthető, hiszen alatta nincs semmi, amivel büszkélkedhetni lehetne. Lázadás hiányában a normális lelkeknek föld alá, falak mögé kell bújniuk, hogy normálisan létezhessenek, odakint túlélésük kulcsa a hazudni tudás. Aki erre képtelen, az halott. Aki ennek ellenére is szabad akar lenni, odakint, nyilvánosan, az is halott. Teteme felett bámészkodó tömeg értetlenkedik.

Soozandeh így német-osztrák koprodukcióban készítette el a filmjét, mely azért így is igen bátor vállalás és talán még szobor is járna érte egy boldogabb, szabadabb világban – persze, ahogy a dolgok állnak, lehet, hogy nemsokára mi is csak rajzolhatjuk magunknak a szabadságot. 8/10

Allison Janney-re én Az elnök emberei című remek sorozatban figyeltem fel, ő volt C.J., minden idők legjobb amerikai elnökének, Jed Bartletnek pengeeszű szóvivője. Már azért az alakításért megérdemelt volna mindenféle díjat, és azóta is volt még néhány igen jó jelenése, de amit most játszik ebben a láncdohányos, szittyós, smirglimodorú anya-figurában, az nemhogy pörköl, de egyenesen süt. Képzeljük el a Downton Abbey-ból Maggie Smith savasan pikírt Violet mamáját, csak suttyó, proli amerikaiban. Nagyon suttyó, nagyon proli amerikaiban – na ilyen Janney karaktere. Visítottam a röhögéstől, akárhányszor megszólalt, vagy csak elég volt megjelennie. Ha nem kapja meg idén a Legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart (merthogy jelölve van), akkor szart sem ér az a puccos Amerikai Filmakadémia.

Margot Robbie is jelölve van a Legjobb női alakításra az Én, Tonya címszerepéért, tőle is simán letesszük az arcunk, de nálam Allison Janney vitte el a filmet. Azonban Margot Robbie is fantasztikus. Tonya Harding amerikai műkorcsolyázó, neves versenyző volt a nyolcvanas-kilencvenes években, ő ugrott például amerikai nőként először tripla Axelt, az egyik legnehezebbnek számító ugrást. Kétszeres amerikai bajnok, egyszer nyert világbajnoki ezüstöt is, kétszer járt olimpián, szóval nem akárki – Tonya még él, nincs ötven éves. Tehát még életében film született róla, őt alakítja Margot Robbie, aki ezért a szerepért megtanult szinte versenyszinten műkorcsolyázni, ami önmagában akkora trüváj, mint ide Hollywood, de emellett még megrázóan hiteles alakítást is nyújt a valóban egészen furcsa életpályát futó Tonyaként.

Érdekes kérdés az is, hogy miért készül még életében életrajz egy sportolóról. Az nyilvánvaló, hogy ehhez jelentős személyiségnek kell lenni, mint pl. Pelének, aki valóban példakép volt egy nemzet és a világon sok generáció számára. Nála ez nem kérdés, legfeljebb az, hogy miért csak olyan rossz filmet kapott, mint amilyet. Tonya Harding jó korcsolyázó volt, de semmiképpen nem kiemelkedő, ráadásul pályáját is botrányok árnyalták. Azonban éppen ez a botrányosság, illetve karakterének furcsasága az, ami vászonra repíthette, ahogyan például a doppingbotrányba bukott, sokszoros Tour de France-győztes kerékpáros Lance Armstrongot is. Vagy a furcsaság, mint a sírepülő Eddie-t, a Sast…

Craig Gillespie összességében három Oscarra jelölt Tonya Harding-dolgozata inkább Eddie történetének hangvételéhez áll közelebb, azonban sok tekintetben még azon (egyesek szerint nyilván minden határon) is túlmegy. A forma itt egy oknyomozó ál-dokumentumfilm (ún. ‘mockumentary’), mely azonban hozzávetőleg -alatta penetránsan jó kísérőzene-válogatással- úgy meséli el az eseményeket, ahogyan azok a valóságban megtörténtek. A szereplők olykor még ki is beszélnek a kamerán keresztül hozzánk, a nézőkhöz, hogy: Bizony, ez tényleg így történt! Hogy ezen mi mégis hitetlenkedve röhögünk, annak csak az az oka, hogy Tonya története valóban annyira abszurd, annyira képtelen, fordulatai és a benne szereplő figurák is annyira elrajzoltak, groteszkek, mint egy jobb Coen-testvérek filmben. Üdítő, térdet vörösre csapkodósan röhögős élmény a film, melyről mindvégig tudjuk, hogy a mélyén valahol nagyon szomorú történetet mesél, de a felszín az ellenállhatatlanul és elementárisan szórakoztató. 9/10

A Manifesto egy érdekes kísérlet, és valójában nem is igazán film, legalábbis a szó hagyományos, közhasznú értelmében. Eredetileg több-képernyős (multiscreen) videoinstallációként készült el a mű 2014-ben, amit egy évvel később mutatott be alkotója, az ausztrál-német Julian Rosefeldt az ausztrál film, videó és digitális művészeti nemzeti múzeumban, a melbourne-i Australian Centre for the Moving Image-ben (ott, a világ végén, még ilyen is van). Az a verzió, illetve az ott bemutatott videoinstalláció muszteranyaga 130 percnyi mozgókép volt, a most moziban látható verzió ez alapján lett összevágva amolyan kollázsként, picivel több mint másfél óra hossznyira. Az alapkoncepció szerint 53 különböző modern művészeti irányzathoz köthető kiáltvány, manifesztum kerül előadásra a különféle karakterekbe és különféle szituációkba bújtatott Cate Blanchett által – talán azzal a céllal, hogy Rosefeldt így próbálja meg definiálni, illetve megfejteni a modern gondolkodó és alkotó ember élethez, az alkotáshoz, a társadalomhoz, a művészethez és a világhoz viszonyát, vagy éppen azok értelmét, illetve értelmetlenségét (mert olyan is elhangzik) tegye idézőjelbe, illetve illusztrálja a megrendezett jelenetekben.

Blanchett nem először vesz részt ilyen arc- és alakváltó, különös projektben, hiszen alakította már ő magát, Bob Dylant is Todd Haynes I’m Not There című Dylan-életrajzában, itt azonban 12 különböző figurát kellett magából megalkotnia. A film nyitó- és zárójelenetét egy hajléktalan férfi szerepében vezeti fel, illetve le, de ezenkívül látjuk az Ascher Tamás Csehov-színészeként, tündekirálynőként és kozmetikumok reklámarcaként is ismert, Oscar-díjas Blanchettet elviselhetetlenül, szinte már parodisztikusan pozőr orosz koreográfusként, bábukészítőként, özvegyként egy temetésen, darukezelőként egy szemétfeldolgozóban, brókerként egy tőzsdén, gumiszkafanderbe öltözött amőbaként egy ismeretlen rendeltetésű laboratóriumban, pedáns háziasszonyként egy hálaadásnapi családi vacsorán, híradós hírolvasóként és külsős híradós riporterként saját magával beszélgetve, dekadens punkköltőként, iskolai tanítóként és remélem, nem hagytam ki semmit. A filmnek nincs sztorija, a jeleneteket a Blanchett által felolvasott, elszavalt, imaként elzsolozsmázott, elsuttogott és legtöbbször csak kikiáltott, teátrálisan előadott manifesztumok lendítik tovább, sorra véve az emberi szellem huszadik századi megjelenési formáit és területeit. Kezdjük az utazást Marx és Engels ma is érvényes tartalmú és üzenetű Kommunista kiáltványával, majd jönnek a híres izmusok, a futuristák, a szürrealisták, a dadaisták kiáltványai, majd a későbbi mindenféle dörgedelmek, beleértve Lars von Trierék Dogmáját is. Mindezeket erős hangulatú, lepusztuló civilizációt, elhagyott ipari monstrumokat, hightech tudományos laboratóriumokat, vagy éppen végletesen decens, kifinomult ízlésű belsőket mutató képeken látjuk.

Ez így elég katyvasznak tűnik, és valójában az is, hiszen a sokszor egymásnak is ellentmondó, vagy éppen egymásra reflektáló, egymással vitatkozó kiáltványok értelmezése önmagukban sem egyszerű, de főleg nem az ilyen mennyiségben és töménységben, hozzávéve az olyan zavaró nüanszokat is, mint például a dadaisták mindenféle értelmet, szövegkohéziót, logikát tagadó szómágiái, melyek pokolgépként robbantanak szét minden, addig logikusan felépített gondolat-, és összefüggésrendszert. De ahogyan például Godfrey Reggio Koyaansiqatsi-filmjei is sugallnak végül valamiféle megfogalmazható megfejtést, tanulságot, effélét, holott azokban egy szó sem hangzik el, csak zene szól és képek örvénylenek, úgy ebben a gondolat- és szócunamiban is kikristályosodik a végére valami “mondanivaló”, ami bár kissé közhelyes, de mint minden közhely, valahol a mélyén nagyon igaz is… (mondanám, ha előtte már ki tudja, melyik kiáltvány nem állította volna oly hamarosan, hogy az igaz, nem igaz, a valóság csak illúzió, stb.) 6/10

Kicsi zavart okoz a gépezetben Karinthy Frigyes, ugyanis mi, magyarok túlnyomórészt az ő zseniális fordításában ismerjük A.A. Milne világhíres mesefigurájának, Micimackónak barátját és gazdáját, Róbert Gidát, akinek eredeti neve Christopher Robin Milne volt. Igen, a névazonosság nem véletlen, Christopher Robin A. A. Milne kisfia volt, s az író róla mintázta történetének egyik főalakját. A Viszlát, Christopher Robin! tehát Róbert Gidáról szól, vagyis nem: valójában Christopher Robinról, A. A. Milne fiáról szól, valamint arról, hogyan született meg Micimackó, Malacka, Füles, a Tigris és a többiek figurája, valamint Micimackó híres és jól ismert történetei.

De leginkább arról, hogy a címbeli valóságos kisfiú milyen nehezen élte meg azt, hogy mindennapi játékai, időtöltése és kalandjai hirtelen világhírűek lettek író apja által, hogy ennek “köszönhetően” naponta egy zsák levelet hozott neki a postás, amelyeknek még elolvasására sem volt ideje, hogy fontos találkozókról még fontosabb dedikációkra vitték, hogy fontos emberekkel kellett találkoznia, hogy mindenki vele akart fotózkodni, miközben ő csak játszani, imádott dadusával, valamint néha furcsán viselkedő édesapjával és édesanyjával szeretett volna lenni. Szó esik arról is, hogy milyen nehéz volt ilyen körülmények között felnőni – szóval tulajdonképpen igen sok szenvedésről van szó ebben a -témájához azért mégiscsak illően- bájos, kedves kis filmben.

Például még azt is megtudjuk, hogy miért lett Micimackó oly népszerű szerte a világon. Ennek oka az író apa “furcsasága”: Milne súlyos depresszióval tért haza az első világháborúból, melynek “köszönhetően” szörnyű rémálmok kínozták még nagyon sokáig. Az ifjú, tehetséges írónak (Domnhall Gleeson) még az írás is nagyon nehezen ment, nagyravágyó, sznob felesége (Margot Robbie) pedig tevehajcsár módjára hajtotta az írót, hogy írjon már valamit. A zavartalan írás érdekében a család még vidékre is költözött, amit a városi léthez szokott asszony nem sokáig bírt, viszont az író végre rátalált a szeretetlenséget élénk fantáziájával túlélő kisfiára (Will Tilston), valamint a “Százholdas pagonyra”, és a többi közismert dologra.

A film címe viszont mégiscsak “Róbert Gida” magára találásáról szól elsősorban, hogy lesz ép és egészséges felnőtt, de ez majd csak az igen megható fináléban derül ki. Simon Curtis filmjének erénye, hogy az addig tartó út is érdekes. Egyszerre idézi meg a Micimackó-történetek bumfordi báját, melegségét és joviális bölcsességeit, a Milne-család személyes gondjait és a világégés okozta lelki sérülések feldolgozhatatlanságát, úgy, hogy közben világossá válik az ezek közötti szoros, ok-okozati kapcsolat is. Róbert Gida, azaz Christopher Robin portréja, a kis Will Tilston talpraesett játékának is köszönhetően, igen részletgazdag lett, a magányból a világhírig, és utána a világhírt levetkező felnőttkorig tartó fejlődéstörténet pedig hiteles. Nekem picit hiányosnak tűnt a két szülő, különösen az anya motivációinak, jellembeli hibáinak felfejtése, miközben az ő pótlására szerződtetett dadus (Kelly Macdonald) karaktere, valamint a közte és a kisfiú között kialakult szoros viszony igen plasztikusan jelenik meg. Ezek azonban kis aránybeli tévesztések, és simán túllendít rajta a történet sodra, valamint Ben Smithard lágy, meleg fényű, barátságos képei. A film – értelemszerűen- nem mesefilm, tehát a legkisebbeknek nem igazán való, azonban nagyobb gyerekekkel, akiktől még nincsenek távol Micimackó kalandjai, kedves családi élmény lehet. 7/10

Egy tökéletes ételnek tartalmaznia kell az öt alapíz (édes, sós, keserű, savanyú, csípős, vagy más gasztrofilozófiák szerint az “umami“) mindegyikét, természetesen különböző mértékben és arányban. Érvényes ez a süteményekre, tortákra és más édességekre is, és az is elképesztő nagy tévedés, hogy a nagyi isteni sütije csakis édes volt és nagyon finom. Illetve, biztosan nagyon finom volt, de azért volt finom, mert a cukor vagy méz édessége mellett a nagyi egészen biztosan tett a tésztába egy csipet sót, mert “az mindig kell bele”, a csokoládékrémben biztosan érződik egy leheletnyit a csoki természetes ízében mindig ott bujkáló keserűből és valami kis picike-picike fanyarságot is felfedezni vélünk abban az utóíz-cunamiban, amit a süti elfogyasztása után még percekig érzünk a szánkban. Na jó, talán csípni nem csíp, legfeljebb ha a nagyi véletlenül csípős paprikás késsel kente fel a sütire a bevonót, vagy chilis volt az a csoki, amiből a csokikrém készült… (Az “umami”-sok azonban nyilván megtalálják benne umamit).

Eme látszólag offtopic bevezető után talán már világos, hogy A cukrász című izraeli-német romantikus drámát sem szabad holmi émelyítően geil, cukormázas melodrámának tekinteni (miközben a sztoriját felületesen szemlélve lehetne az is, de abban az esetben nem hiszem, hogy ekkora feneket kerítenék köréje, hanem elintézném annyival, hogy geil vacak és kész). Ízekben, színekben, textúrájában, hangulatokban és gondolatban is gazdag, pikáns, mégis tüneményesen intim, személyes, érzékeny kis film Ofir Raul Graizer fesztiválokon és a közönség előtt is szépen futó alkotása (most hirtelen az ugrott be, hogy bizonyos szempontból pont olyan, mint Enyedi Ildikó Testről és a Lélekről alkotott remeklése).

Éhesen, vagy fogyókúra közepette semmi szín alatt ne üljünk be rá, mert már rögtön, a nyitójelenetben olyan gusztusos ételpornót kapunk az arcunkba, hogy besokkolt gyomrunk hangosan fog feljajdulni, ami bizonyosan zavaró lesz a mellettünk ülőkre nézve (elárulom, egy tökéletes állagú, szemmel láthatóan ínycsiklandozó Feketeerdő-torta kelti ezt a riadalmat, melyet a történet egyik kulcsszereplője szolgál fel a másik kulcsszereplőnek, aki érthető és átélhető kéjjel abszolválja a “problémát”). Ráadásul később, a továbbiakban is ki leszünk téve válogatott kínzásoknak, úgyhogy, előtte nincs mit tenni, csak enni.

A vicc azonban az, hogy nem az evésről és nem is a gasztronómiáról, a kulinária gyönyöreiről szól a történet, hanem a szerelemről. Mint a Juliette Binoche Csokoládéja például. Tomas (Tim Kalkhof), aki az őt felnevelő nagymamája mellett tanulta ki a tökéletes sütemények elkészítésének tudományát, egyedül vezet egy kis falatnyi cukrászdát Berlinben. Rendszeres vendége Oren (Roy Miller), aki egy izraeli-német vegyesvállalat képviselőjeként gyakran fordul meg a német fővárosban. A két férfi, a sok édesség közepette lassan, bizonytalanul és megkapó ártatlansággal egymásba szerelmesedik, ám egy nap Orennek -akinek otthon Jeruzsálemben felesége és kisfia van- egy nap nyoma vész. Miután Tomas megtudja, hogy Oren baleset áldozata lett, a számára teljesen idegen kultúrájú városba utazik. Titkolva Orennel való kapcsolatukat, megkeresi a kávézóját éppen megnyitó Anatot (Sarah Adler), Oren feleségét és beáll hozzá segédnek, hogy valahogyan segíteni tudjon a magára maradt özvegyen. Oren iránt érzett szerelme sarkallja erre, tudja, hogy Oren számára, a vele való kapcsolat mellett, mennyire fontos volt a családja.

Tomas felkészületlenül csöppen egy, a saját vallási előírásait komolyan vevő, konzervatív közösségbe, melyben idegenül mozog, mint nem zsidó. Kezdetben érzékeltetik is vele, hogy semmi keresnivalója itt. Tomas véletlenül kiderülő sütemény-tudományának is köszönhetően azonban Anat egyre jobban érdeklődik a szerény, hallgatag, de kedves, szorgalmas fiú iránt, nem sejtve ottlétének valódi okát. Oren édesanyja egyedül az, aki szinte azonnal ráérez Tomas titkára. A történetet író és rendező Graizer biztos kézzel játszik a szereplőit mozgató mély érzelmek “húrjain”. Karakterei árnyalt, plasztikus jellemek, abban azonban megegyeznek, hogy mind magányosak valahol, ki ezért, ki azért. Helyüket, társaikat, sőt, tulajdonképpen létük értelmét keresik. A külső körülmények nem kedveznek egyiküknek sem. Oren és Tomas szerelme nem lehet teljes, mert Oren számára ugyanolyan fontos a családja is, ami tulajdonképpen vesztét is okozza. Az özvegyen maradt Anat elutasítja környezete vallásosságát, de kibújni sem tud ez alól, hiszen kávézójának szüksége van a rabbi kóserságot bizonyító pecsétjére. Tomas süteményeinek köszönhetően hatalmas a kis kávézó forgalma, de Tomas gój, tehát bármikor rásüthetik a kávézóra a bélyeget, hogy nem kóser, ami a vallásos Jeruzsálemben egyenlő a csőddel. A bigott, kirekesztő és elutasító atmoszférát még erősíti is ahogyan a közvélekedés szerint forró, napos Jeruzsálem megmutatkozik a filmben: hideg van, szinte állandóan esik az eső. A film ritmusát az iszlám müezzinek imára hívó énekéhez hasonló, sábeszt hirdető óbégatás tagolja monoton.

Grazier filmjének ritmusa lassú, bőven hagy időt megismerni figuráiban, megérteni motivációikat, bonyolult érzelmeiket, de mégis intenzív, mert amiről beszél, az mélyen megérinti a nézőt. Ráadásul a cselekmény önmagában is izgalmas, mivel mi, nézők a kezdettől ismerjük Tomas (és Oren) titkát, a történet többi szereplője viszont nem, így mi sem tudjuk, hová fut ki az egész. A film igazságát, érzelmi hitelességét bizonyítja végkifejlete, ami mindennek mondható, de cukormázas hazugságnak semmiképpen nem. A szemlátomást mélyen átélt, őszinte színészi teljesítményeken túl szólni kell Omri Aloni bravúros operatőri munkájáról is, mely alapjaiban járul hozzá a film megkapó, intim hangulatához. 9/10