asanisimasa

Megmondom őszintén, én a ma már szinte egyöntetűen legendának tartott 1982-es Szárnyas fejvadásztól sem voltam oda. Sci-finek unalmas volt, művészfilmnek sekélyes, de tagadhatatlan, a hangulat, amivel Ridley Scott bemutatta nekünk 2019 “aljas utcáit”, éjszakai életét, az bizony magával ragadó volt. Még akkor is, ha mondjuk lenéztünk a Nyugati pályaudvar alatti passzázsba, nagyjából már ugyanezt átélhettük mi, magyarok is – 1988-ban, amikor a mozik nálunk vetíteni kezdték ezt a filmet. Jövőre 2019, és az már tisztán látszik, hogy Ridley azért egy kicsit előreszaladt a történetében, az viszont egyáltalában nem tűnik biztatónak, hogy 2049-et Dennis Villeneuve -Ridley produkciójában- 2016 Magyarországán vélte megtalálni a történet folytatásában.

Az állandó ködben és párában úszó, ám meglehetősen hűvösnek tetsző klíma egy radioaktív sugárzásban rozsdásodó világot fed el (nesze neked Paks 2…), amit -úgy tűnik- egy eléggé kattant, de eléggé nagy hatalmú üzletember irányít. Szexi hologramok csábítják virtuális élvezetekre a neonfényes kazamatákban bóklászó esernyős, plasztik esőkabátos emberiséget. Bár villog, vibrál minden, nem hiszem, hogy itt bárki boldog. Van aztán megint egy csávó, ezúttal K. ügynök (Ryan Gosling), aki öntudatra ébredt replikánsokat (kibernetikus embermásolatokat) üldöz, mígnem rájön, hogy ő is közéjük tartozik. Satöbbi. A Szárnyas fejvadász 2049 sztorija éppen annyira közepes, mint az első filmé volt, csak éppen Philip K. Dick filozofikus utópiára hajazó gondolatai nélkül. K. ügynök (komolyan, mint a Men in Blackben)  története tulajdonképpen egy sima (sci-fi)akciófilm cselekménye, ami minden különösebben eredeti fordulat nélkül lötyög Villeneuve közel háromórás (!) filmjében.

Pedig a kanadai rendező nagy tehetség, a Felperzselt föld és a Fogságban című filmjeit kifejezetten szeretem, a Sicario sem volt rossz, de az Enemyvel és az Érkezéssel olyan útra lépett, ami engem hidegen hagy és egyáltalában nem érdekel. Nagy igényű, monstre látványos sci-fik ezek, amivel így önmagában nekem semmi bajom nem lenne, de annyira áthatja ezeket a művészies kifejezés görcsös vágya, a valami mélyet, nagyot mondani akarás, hogy a végeredmény számomra inkább csak amolyan coelho-i bulvárbölcselkedés, semmi más. Ellenpéldának hoznám fel Tarkovszkijt a Solarisszal és a Stalkerrel, vagy Kubrickot az Űrodisszeiával, amelyek a filozofikus sci-fi megingathatatlan kőtábláinak bizonyulnak bemutatásuk óta.

De amúgy még a kissé sekélyes gondolatvilágú cselekménnyel sem lenne bajom, ha Villeneuve megmaradna egy zsánerfilm kereteiben. Ahogyan azonban például szegény Goslingot végigvánszorogtatja (nincs erre a méla színészvezetésre jobb szavam…) a rendelkezésére álló két óra negyven percen, azért legszívesebben fejbe verném. Tempó, haver, tem-pó! Közben minden öt percben egy mondat, mivel párbeszéd is van a filmben, de ami van, az meg olyan bombasztikus, hogy már csak azért is megérdemelne valami díjat Gosling, Harrison Ford, Jared Leto és még aki megszólal a filmben, hogy ezeket röhögés nélkül végig bírta mondani.

Mindennek ellenére, a Szárnyas fejvadász 2049 mégis tele van emlékezetes képekkel, és olyan hangulatot teremt, amire sokáig emlékezni fogunk. Ez azonban a teljes látványtervező stábnak, Roger Deakins újabb remeklésének, Jóhann Jóhannsson, Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer döngölően hatásos zenéjének köszönhető. Ezt a történetet simán el lehetett volna mesélni bő másfél órában. 5/10

Ha egy olasz filmnek az a címe, hogy Fortunata, azaz ‘szerencsés”, akkor igen nagy valószínűséggel kétesélyes a cselekmény: vagy nagyon szerencsés benne valaki, vagy nagyon szerencsétlen. De inkább az utóbbi. Az a bizonyos “nemzeti specifikum” azonban nem a cselekmény behatárolhatósága, hanem inkább annak mértéke. A színészként is jól ismert Sergio Castellito (pl. Bella Martha, Hús, stb.) rendezése hamisítatlanul olasz, mind temperamentumában, mind hangvételében. Harsány, hangos, színes, tobzódik a végletes érzelmekben, melyeket kipattanásuk pillanatában közölnek is a szerepelők egymással. Él, vibrál a film minden kockája – sokakat taszít ez, másokat, például engem is, kifejezetten vonz, sőt, horribile dictu, még szórakoztat is.

Szórakoztat, pedig valójában kőkemény, szinte “ógörög” sűrűségű tragédia Fortunata (Jasmine Trinca) története. A harmincas nő éppen válás közepében van, egyszerű lelkű, erőszakos, macsó -nem mellesleg rendőr- férjét kívánja elhagyni, nyolc éves kislányát próbálja nevelni, miközben állása nincs, gazdag házakhoz jár fodrászkodni. Gyermekkori barátjával (Alessandro Borghi) már régóta saját fodrász- és tetoválószalon megnyitását tervezik, amihez jobb híján lottózással remélik előteremteni a pénzt. A barát sem “zűrtelen”, amellett, hogy súlyosan drogfüggő, depressziós is, és maga próbálja ápolni Alzheimer-kóros édesanyját, aki valaha híres színésznő volt (Hanna Schygulla). Fortunata élete merő küzdelem, minden reményt jelentő szalmaszál után tíz körömmel kap, ráadásul hamarosan kiderül, hogy borzalmas titkokat is rejt a múltja…

Igen, valóban túl sok a córesz egy történethez, Castellito pedig látszólag óvatlanul, vagy éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal sodródik bele a melodráma -hogy úgy mondjam- mocsarába. Régen láttam ilyen vérbő, igazi “veszekedős” olasz filmet, azonban a képlet mégsem ennyire egyszerű. Zavarba ejtő például Fortunata környezetének, személyes viszonyainak friss, aktuális ábrázolása, a Róma környéki külvárosok multikulti zűrzavara, ahol kínai iskolások kínaiul éneklik Beethoven Örömódáját, mellettük arabok imádkoznak női (!!!) imám recitálására, miközben a mindig, mindenhová rohanó Fortunata amolyan Erin Brokovichként cipeli hóna alatt kislányát, fejük fölött az ókori rómaiak máig álló vízvezetéke jelzi az időtlenséget. Castellito cselekményszervezése is szabadon kezeli az idő fogalmát: bár alapvetően lineáris, mégsem kronologikus. A jelenetek nem feltétlenül egymás után következnek be, nem is tudjuk igazán, mennyi idő telik el közöttük. Ez az “időtlenség” határozott líraiságot csempész az amúgy realisztikusan, sőt, néha már naturalisztikusan ábrázolt környezetbe, miközben a néha meghökkentően megszólaló kísérőzenei illusztrációk, valamint az olykor mellbevágóan bizarr mellékkarakterek (Hanna Schygulla figurája pl.) kicsit az abszurd és groteszk felé viszik el a hangsúlyt. Jasmine Trica intenzív színészi jelenléte, a kislányt alakító Nicole Centanni bája, valamint az érzelmekben áradó, Szophoklész Antigonéját több helyen is idéző cselekmény egyértelműen magával ragadja azt a nézőt, aki képes még hallgatni a szívére, az agya helyett. Vagy mellett… 7/10

Oké, megyünk tovább Yorgos Lanthimosszal, miközben ugyanott vagyunk, ahol a Kutyafoggal elkezdtük. Steven Murphy családja ugyanis látszólag tökéletes család, de már az első jelenetek után sejthetjük, hogy a látszat mögött ezúttal is olyan dolgokat találunk, amiket tényleg jobb eltitkolni. Persze, ha már láttuk a Kutyafogat, vagy a még komolyabb sikert, illetve ezzel együtt, hasonló méretű elutasítást is elérő A homár című filmet, akkor tudnunk kell, hogy az elkövetkezendő két órában bármi történhet velünk, de ami történni fog, az biztosan nem lesz kellemes.

Lanthimos látszólag visszavett egy picit a néző- és kritikuspukkasztó attitűdjéből ebben az új filmjében, miközben már címében, sőt a bevezető zenéjében (Franz Schubert: Stabat Mater – Jesus Christus schwebt am Kreuzel) is szakrális magasságokból indítja a csapást. Az Egy szent szarvas meggyilkolása bibliai léptékű allegória, egy hatalmas parafrázis, melyben a teremtett ember szolgáltat igazságot a tévúton járó teremtő megbüntetésével. Steven Murphy (Colin Farrell) menő szívsebész, aki munkájával emberi életek felett diszponál: ha jól dolgozik, életeket ment, ha nem, életeket vesz el. Istentudata ugyan nincs, mint sok hozzá hasonló orvosnak, sőt, még némi bűntudata is van, amit csinos (vélhetően szakmabeli) felesége (Nicole Kidman) folyamatosan fenn is tart, a család (két helyes gyerek) létbiztonsága kedvéért.

A doki valamilyen okból rendszeresen találkozik egy egzaltált, furcsa fiúval (Barry Keoghan). Valami kényszeredettséget érzünk, de a találkozók valódi okát sokáig nem értjük, nem sejtjük. Lanthimos új filmjének nagy részében egy igen sötét, nyomasztó -de tejesen szabályos- thrillert épít, és szinte alig pukkasztja a nézőt korábbi alkotásait oly annyira jellemző logikai bakugrásaival, szürreális, abszurd cselekményfordulataival. Konfliktus sincs sokáig a történetben, illetve érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, de hogy mi, azt csak találgathatjuk. Csak a kontrasztot látjuk a furcsa srác zavarodottsága és spontán módon kitörő, de mindig természetesnek, őszintének tűnő érzelemmegnyilvánulásai és a család kimért, illedelmes, de hűvös, célszerű visszafogottsága között. Lanthimos ráadásul tőle szinte meglepő szabálytisztelettel fokozza a szuszpenzt. Amint azonban fény derül a srác és a doki találkozásainak miértjére, elszabadul a pokol – s itt ezt talán a szó szoros értelmében kell érteni.

Félreértés ne essék, Lanthimos ezúttal sem vérfürdővel sokkol, az nem az ő műfaja. Senki nem öl meg itt szent szarvasokat. Illetve, azokat pont nem… Bár lesz vér a történetben, lesz fizikai erőszak is, sőt még igen meghökkentő meztelenséggel is találkozunk, de a görög rendező ekkorra már olyan atmoszférát teremtett, hogy még az is hátborzongató, ahogy Nicole Kidman babrál fogselymével hosszasan saját szájában. Jut eszembe róla, Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című filmjében láttam talán ilyen vészterhesen fojtó hangulatú intim családi jeleneteket.

A film szimbolikája ezúttal érthető, vagy legalábbis annak tetszik – a mainstream nézőnek azonban nyilván ez is sok lesz (kis is fütyülték a filmet a cannesi premieren). Lanthimos Kubrick és Bunuel útját járja, ráadásul megoldókulcsot sem mellékel filmjeihez, melyekből még az ilyen egyszerűbbek, mint ez az Egy szent szarvas meggyilkolása is bőven alkalmasak arra, hogy kiakassza azokat, akik nem hajlandóak belemenni játékába. Pedig ha megyünk vele, akkor metszően éles és brutálisan egyenes kritikáját kapjuk annak a társadalomnak, illetve a társadalom legkisebb egységének, a családnak, melynek hagyományos formáiban mi is élünk. Sokan, persze, nem kíváncsiak erre, és bőven leélnek egy életet kegyes hazugságokban és képmutató féligazságokban – akik viszont ezt nem akarják, legalább tisztábban fognak látni általa. (Kérdés, hogy ennek van-e értelme? Egy híres, italozni köztudottan szerető magyar színészt megkérdezték, hogy mit érez most, amikor orvosai tanácsára abba kellett hagynia az ivást: Látok! Szagokat érzek! SZÖRNYŰ!) 8/10

Omar Sy manapság valóban a legnagyobb francia sztár, ahogyan a plakátok is hirdetik, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy jó színész is. Most nyilván sokan felhorkannak, hiszen a minimum 87 tagú, vakítóan fehér fogsorral hódító nagy melák az Életrevalókkal olyat dobott, aminek köszönhetően atombombával sem lehet kirobbantani őt sok százmillió néző szívéből, de sajnos ez a Doktor Knock című film bizonyság lehet iménti állításomra – feltéve, ha átlátunk a szemünk előtt keletkezett rózsaszín felhőn.

Az amúgy valóban igen szimpatikus színész ugyanis igen keveset tud a színészszakmából ahhoz, hogy a vállán vigyen el egy egész filmet, ha ebben nincs segítségére egy épkézláb forgatókönyvíró, egy ügyes rendező és nem utolsósorban, egy profi színészgárda, a mellékszerepekben. Amikor “vérből” kell megoldani egy jelenetet, amiben Sy kirobbanó életenergiájára van szükség, ott nincs gond. A bajok a drámai pillanatokban kezdődnek, ott, amikor poentírozni kellene, vagy éppen amikor csak jelen kellene lenni – ezekben a hosszú, hosszú percekben, a film 95%-ában egész egyszerűen kínlódik az éppen lazaságáról és sallangmentességéről ismert fekete sztár. Pedig a feladat látszólag nem nehéz, egy kissé közhelyes szélhámos-történetről beszélünk, amelyből csak a francia filmtörténet önmagában egy fejezetet képvisel.

Persze, a bajok forrása lehet a film végén olvasható ajánlásból leszűrhető alkotói attitűd is: Lorraine Lévy forgatókönyvíró-rendező a szüleinek ajánlja a filmet, s tekintve, hogy a hölgy 1959-ben született, ez nagyjából stimmel is. A szélhámos, de véletlenül csupa jót cselekvő Doktor Knock története valóban a negyvenes-ötvenes évek francia filmjeit idézi (sőt, még régebbi éveket, ugyanis Jules Romains színdarabját, amin ez a film is alapul, gyakorlatilag a múlt század húszas évei óta dolgozzák fel filmen, tévéjátékban- és sorozatban), a “papa moziját”, amit a francia új hullámként aposztrofált filmtörténelmi jelentőségű irányzat gurui, Truffaut, Godard és a többiek olyan határozott gesztussal utasítottak el a hatvanas évek elején. Sajnos, a film ritmusában még ezeket a ma már igencsak poros kis bugyutaságokat sem képes reprodukálni, egy kifejezetten széteső, lötyögős izét látunk. Leginkább talán a magyar RTL Klub nemrégiben képernyőre került -szintén arcpirítóan gyenge- sorozatát, A mi kis falunkat idézi színvonalában, “stílusában”, akármijében ez a film, de az legalább egy kicsit a miénk. Ez nem. Nyögvenyelős fordulatok, suttyomban elszellentett, olykor igen kínos poénok, szomorú ripacskodás 113 percben. Amiért érdemes megnézni mégis a filmet, az a környezet: a bájos alpesi francia-svájci falu, korhűen berendezett ötvenes évekbeli állapotában, a korban illő, pompásan restaurált autók és kerékpárok, berendezési tárgyak és bútorok, egyéb kellékek, valamint az elronthatatlanul bájos és joviális, tipikusan francia couleur locale. Mintha ott lennénk – kár, hogy az élménybe mindig bezavar ez a film. 3/10

Tudnivaló, hogy a legjobb rendőrviccekért a rendőröket, a legjobb zsidó-viccekért a zsidókat kell megkérdezni, így nyilvánvaló az is, hogy az önmagukat túl komolyan vevő, saját maguk által kreált zsákutcákba rohanó feministákon is legjobban a feministák (által) lehet röhögni. Sally Pottert szívesen definiálják feministának, miközben ő rögtön árnyalja is az egyszavas minősítést. A ma igen “hot” gender-témában is alapvető, 1992-es Orlando című filmjéről is ismert kiváló angol író-rendező új filmje, az alig egy óra játékidejű A vendégek valójában egy vicc, méghozzá egy igen maró hatású, pikírt poén, mely a már említett harcos feministákon kívül célba veszi és meg is találja a gyermeket vállaló leszbikus párokat, az angol értelmiség karriervágyát, a felső középosztály gátlástalan, önző embertelenségét és még ki tudja mit.

Nem az ötlet frenetikus a filmben, ugyanis azt már jó néhányan elsütötték, Bunueltől, Marco Ferreritől és Agatha Christie mamától kezdve a dán dogmás Thomas Vinterbergig: egy kisebb társaság jön össze egy vacsorára egyikük decens lakásán, hogy aztán egy félrecsúszott, őrült pillanatban a megszokott és elvárt, unott bájcsevej helyett egymásnak essenek, és napvilágra kerüljenek egymás elől eltitkolt dolgaik. A formailag sem nevezhető forradalminak Potter új filmje: a hossza épp annyi, mint egy hagyományos tévéfilmé. A fekete-fehérben való fényképezés kicsit ugyan modoros, ráadásul itt dramaturgiailag sem igazán indokolt (ha csak az alapvetően morbid hangvétel miatt nem), de baromi jól néz ki. A cselekmény egy bravúrosan megírt bulvár krimidarabé, tekintve, hogy végig egy helyszínen játszódik, viszonylag kevés szereplővel.

A lényeg a briliáns párbeszédekben van, amit az elképesztően játszó színészi gárda perfekt módon közvetít: az ijesztően sovány Timothy Spall lenyűgöző, a mindig zseniális Bruno Ganz itt éppen szeretetre méltóan idétlen, Kristin Scott Thomas és Patricia Clarkson két agresszív, érzéketlen amazon, Cillian Murphy egy nervőz primadonna, és így tovább. A szó jó értelmében vett színházi élmény a film: csak éppen itt közelről láthatunk igazi, nagy színészeket játszani és okos dolgokat viccesen kimondani. 8/10