asanisimasa

Egyszerre generációs- és hangulatfilm a Legjobb úton, melynek hőse(i) tipikusan mai, magyar huszon-harmincévesek, nagyjából egy évtizeddel a felnőtté válás nagy reményekkel teli nekibuzdulása után, amikor legtöbbjüket már arcon csókolta a valóság betonpuhaságú gyengédséggel. A nagyreményű útkeresés ekkora már útvesztőkben való bolyongássá silányult, az álmok sokszor rémálmokká, a vágyakat pedig rövidtávú célok, vagy hétköznapi, rutinszerű szükségletek váltották. Kiábrándultságuk, kecsegtetőnek egyáltalán nem nevezhető jövőképük pedig korhangulat, akár generációkra való tekintet nélkül.

Ebből a szempontból jó választás a holland Filmakadémián mester-diplomát szerző Túri Bálint Márk (ottani) diplomafilmjének színdramaturgiája. Hőse, a 31 éves Nándi (Cservenka Ferenc, aki a történet társírója is egyben) közel tíz éves európai csatangolás után tér haza, tervei szerint rövid időre, hogy amint megkapja az új-zélandi vízumot, már indulna is tovább. Nándi zenész, de a siker eddigi útján elkerülte. Az új-zélandi út sem kaland már neki, hanem egy utolsó, kétségbeesett lehetőség az ún. normális életre: kétkezi munkára, építőmunkásnak utazna ki, csakis a jó fizetésért. Semmi művészet, semmi szabadság, semmilyen álmok. Otthon édesanyja egyedül él a hatalmas házban, férje, Nándi apja már húsz éve eltűnt, miután elkártyázta és elitta összes pénzüket. Nándi összes gyerekkori haverja vagy megállapodott és családot alapított, s éli az átlagpolgárok átlagos életét, vagy ugyanabban a cipőben jár, mint Nándi. A filmben megjelenő mai, magyar valóság szürke, depressziós és jövőtlen – értelemszerű tehát a fekete-fehér vizualitás használata, amit csak Nándi gyerekkorából itt maradt játéka, Tom kapitány képzeletbeli, űrbéli kalandjai tesznek színessé, aki viszont Nándihoz hasonlóan, szintén komoly slamasztikába kerül képzeletbeli küldetésében. Én is csak kekeckedem azzal, hogy talán érdekesebb lett volna megfordítani ezt a színdramaturgiát: mivel a fekete-fehérben fényképezés mindig elvonatkoztatottabb, artisztikusabb érzetet kelt, lehet, hogy jobb lett volna Tom kapitány kalandjait mutatni fekete-fehérben, ehhez jobban is passzolt volna a rusztikus animáció, amiben megjelenik a filmben, Nándi pedig kereshette volna útját a valóságban színesben. Az ettől még ugyanolyan szürke és jövőtlen maradna, főleg, ha kicsit fakóbban, színtelenebben jelenne meg.

Túri Bálint Márk filmjének nagyjából ugyanazok az erényei, mint a hibái is. Jó, hogy Székely B. Miklós, Gőz István, és még néhány profi színész röpke epizódszerepén túl az összes főszerepet nem színészek, hanem -vélhetően- a szereplők filmbeli életéhez nagyon hasonló életet élő civilek, többségükben a mai, magyar popszíntér alternatív szekciójában ismert zenészek (Walters Lili, Lajkó Bence, illetve a Nándit játszó Cservenka Ferenc is) alakítják, önazonos hitelességgel – és sutasággal. Talán nem megírt dialógokat kellett volna a szájukba adni, hanem hagyni kellett volna, hogy az adott jelenetben ők maguk, a saját szavaikkal improvizálják a párbeszédeket. Maga a sztori is őszintének, szinte már személyesnek tűnik (a rendező maga is “végigcsavarogta” Európát, hiszen először Párizsban, majd Amszterdamban tanulta a filmezést), tulajdonképpen egész ügyesen lett kibontva, csupán ritmusbeli pontatlanságok, illetve, bizonyos közhelyek (pl. a bevezető “Jarmusch-sága”, a cselekmény hétköznapiságából adódó kiszámítható fordulatok) mutatják a vizsgafilmek jellegzetes iskolapéldáit. Viszont, könyörögve kérek minden operatőrt, hogyha statikus képet vesz egy jelenetről, akkor legyen már olyan kedves, és tegye már azt a kamerát állványra, mert máskülönben tengeri beteg lesz az összes majdani néző… Mindezzel együtt, messze nem hibátlan, de szimpatikus kísérlet volt ez: 6/10

Bár az alkotók nem annak szánták, de filmjük valahol mégis csattanós válasz azoknak, akik azt állítják, hogy a muszlim világból érkező bevándorlók képtelenek beilleszkedni az európai kultúrába. Tarik Saleh Fares Fares, Mari Malek, Yasser Ali Maher, Ahmed Selim és Hania Amar főszereplésével készült filmje ugyanis svéd-dán-német és francia koprodukcióban készült, s bár a címe A kairói eset, mely valóban Kairóban játszódik, formájában, ritmusában, képi világában és műfajában mégis ízig-vérig skandináv stílusú krimi. Ráadásul ezt nem is fő-főszerepet alakító, fizimiskájában néha a fiatal Garas Dezsőre emlékeztető és a skandináv krimik egyik jellegzetes karaktereként (lásd: Nyomtalanul, Fácángyilkosok, vagy pl. Palackposta) megismert Fares Fares kapcsán kell kijelenteni, hanem valóban a film teljes egésze alapján.

Jellemző módon, a film cselekménye sem az Egyiptomot az év nagy részében jellemző rekkenő hőségben játszódik, hanem az elviselhető hőmérsékletű, leginkább talán a dán tavaszt idéző télben. A mindvégig szinte dokumentum-hitelességgel ábrázolt környezetben olykor még fázósan didergő embereket is láthatunk. Visszafogott, lassú tempóban bomlik ki a velejéig korrupt kairói rendőrség és a vele szoros “üzleti kapcsolatban” élő al- és félvilág berkeitől a legmagasabb szintű politikai körökig nyúló történet, melyben Noredin őrnagy, majd ezredes (Fares Fares) a kairói Hiltonban meggyilkolt tunéziai énekesnő ügyében nyomoz. A film fősodrát ez a klasszikus “Ki a tettes?” dramaturgiára épülő nyomozás képezi, mely bár szokatlan szereplőkkel és szokatlan környezetben, de mégis egy tipikus dán (vagy svéd) krimiként árad, jelen esetben Nílusként.

Ennél azonban egyúttal lényegesen többről is szó van. Tarik Saleh író-rendező rendkívül ügyesen mutatja be a 2011-es “Nílusi forradalmat” megelőző időszak Kairójának életét, jellegzetes figuráit, fókuszban az élet, halál és az arab világra (is) jellemző utcai élet, piac és üzlet uraiként működő rendőrséggel. Saleh szemléletmódja leginkább a ma már kultikusnak számító Drót című sorozatot prezentáló David Simon szinte szociografikus alaposságát idézi. Egészen ügyesen rajzolja fel néhány pontos jelenetben Noredin kapitányságán meglévő hatalmi viszonyokat, valamint azt a szemérmetlen, magától értetődő természetességgel minden pillanatban folyó zabrálást, harácsolást és korrupciót, mely gyakorlatilag egyetlen hatalmas erőként tartja össze és működteti ezt a rohadt és bűnös rendszert. Bár Noredin végül is pozitív hősként jelenik meg a történetben, valójában ő is pont olyan gennyláda, mint minden kollégája, ráadásul Allahnak nyilván cseppet sem tetsző módon iszik, mármint alkoholt iszik, arra altatót szed és a hasist sem veti meg. Csak éppen benne még mocorog a tisztesség parazsa, vagy tán csak elvesztett felesége emléke készteti arra, hogy kiderítse a szállodában meggyilkolt lány esetét.

Noredin sorsa, a jutalom, amit a film végén “elnyer”, azonban feltárja a film egy még újabb, még mélyebb jelentésrétegét is. A cselekmény ugyanis pontosan a már említett Nílusi forradalom kirobbanásának időpontjában zajlik, és Noredin “jutalma”, illetve az, ahogyan a kapitányságon belül a rendőrök követték és lereagálták az utcai eseményeket, abban minden benne van. Ugyanígy működött a magyar rendőrség is 1956-ban, ugyanígy 1989-ben és 2006-ban is. Csak emberek vannak és embertelenség, vallástól, kultúrától függetlenül. És pontosan ugyanígy működik a korrupció is nálunk, ugyanígy működteti ezt a rendszert, amiben élünk – úgyhogy, egyáltalán nincs mire felvágnunk, s főleg nincs jogunk erkölcsi és etikai feddhetetlenség pózában tetszelegni.

A kairói eset jó kis krimi, de ennél több is: remek, tanulságos film. 8/10

Amint ismert, a finnországi Turkuban néhány napja terrortámadás történt. Mindenütt olvasható, hogy az elkövető egy marokkói arab fiatal. Ami viszont kevésbé ismert: az első, aki a később a sebesüléseibe belehalt nő segítségére sietett, egy Turkuban turistaként tartózkodó, Stockholmban élő brit volt, maga is késszúrásokat kapott közben. A neve Hassan. Az egyik első, aki a merénylő után rohant, egy tizennyolc éves finn. A neve Ahmad. Ennek az eseménynek valójában nincs semmi köze Aki Kaurismaki új filmjéhez, legfeljebb talán a viccbéli jereváni rádió értelmezésében (miközben Jereván utcáin autókat fosztogattak, ez a híradásban már úgy szólt, hogy Jereván utcáin autókat osztogattak…), hangulatilag azonban mégis pontosan leírja azt, amiről a nagy finn Maestro mesél.

Kaurismaki amúgy nagy kedvencem, talán az egyik legnagyobb. Nincs olyan filmje, melynek ne lenne olyan pillanata, mely ne játszana valami mélyen mélabús balladát lelkem legrejtettebb, legfinomabb húrjain és egyszerűen imádtam, hogy A remény másik oldala szinte teljes egészében ilyen, egy kantáta, egy opera. Pedig sok helyen szinte már olybá tűnik, mintha Kaurismaki saját maga paródiáját rajzolná… Találkoztam már a faszival. Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején, úgy hajnal 3-4 tájban, a Tilos az Á nevű mulatóból való, meglehetősen emelkedett hangulatú hazacsámborgás közepette betértem egy útközbeni sörre a hírhedt Grinzingi borozóval srévizavé szemközt lévő, éjjel-nappal nyitva tartó italkimérésbe (már régen már üzlet van a helyén), ahol az ilyenkor szokásos kép fogadott: a csapos félálomban a mosogatónál, a sarokban egy részeg alszik az asztalnál, itt-ott üres poharak szanaszét, a pultnál két fekete bórdzsekis, hosszú hajú, középkorú pofa ül és fapofával mered egyenesen előre. Előttük egy nagy üveges Unicum, már jócskán megcsappant tartalommal, melyet komótosan, de kitartóan, ám némán pusztítanak annak végkimerüléséig. Kaurismaki volt az, kedvenc színészével, az azóta magát már az élet boldogabbik oldalára átpiált Matti Pellonpää-val, felismertem őket, hiszen tudtam, hogy Magyarországon tartózkodtak, már nem emlékszem, milyen okból. Hajnal négy tájban az ember már ritkán elfogódott egy kocsmában, ezért némi (sör)habozás után odaléptem hozzájuk: Mr. Kaurismaki, Mr. Pellonpää (Peltsi – vágott közbe azonnal Matti)! I’m your great fan I saw all of your films and i am very happy to meet you. I would be glad if you let me to invite you a drink (vagy valami hasonló marhaság az én tökéletestől akkor még a mainál is sokkal messzebb álló, de igen bátor angolságommal). Peltsi mondta, hogy nem szükséges, van mit inniuk, de ha esetleg én (naná, hogy!), akkor… Nem mondom, hogy beszélgettünk, mert arról nem volt szó (nem volt szó), gubbasztottam a két finn mellett kb. öt percet, megittam az unicumot, aztán elköszöntem és … Szóval, csak azt akarom mondani, hogy Kaurismaki pont olyan, mint a filmjei. Valami hihetetlen mély szomorúsággal néz bele a világba, majd kortyol rá egyet és hosszan, mélyen a tüdőből ráfújja a cigaretta füstjét.

Aki látott már Kaursimaki-filmet, az tudja már, hogy ezek a történetek szinte mindig az élet göröngyös országútján bukdácsoló hétköznapi emberekről szólnak, akik hol a maga erejükből, hol némi szerencsével, de sokszor jó emberek segítségével küzdik le a nehézségeket, melyeket a sors gonosz emberek által állít eléjük. Bumfordi, szófukar, végtelenül szomorú hősök, akik állandóan cigarettáznak, rendszerint isznak is, a lepusztult, már a múlt század hatvanas éveiben is divatjamúlt, kopottas környezet, a rideg, takarékos funkcionalizmus, ami árad a blazírt, fád, szomorú unalomból, ami Kaurismaki meséjében már olyan blőd, olyan bizarr, annyira groteszk, hogy ellenállhatatlanul szórakoztató és kacagtatóan vicces. Ezzel együtt mélyen emberi is, és a maga módján optimista is, hiszen a történetek jó szereplői a végén mindig elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig megbűnhődnek (de legalábbis le vannak szarva).

Kaurismaki történetei a maguk minimalista elvontságukban mindig a valóságban gyökereznek, illetve arra reflektálnak, de arra eddig nem nagyon volt példa, hogy aktuálpolitikai történésekkel foglalkozzon. A mai migránsválság tünetei -lásd a bevezetőben említett hír-, a migráció okai, az a mérhetetlen, józan ésszel legtöbbször felfoghatatlan emberi tragédia és szenvedés azonban megindította a magány, a kitaszítottság, a kiábrándultság érzetére és egyáltalán, mindenféle emberi gyötrelemre mindig érzékenyen reagáló Kaurismakit, és új filmjének egyik fő cselekményszálává egy nővérét kereső, a többi családját egy bombázásban elvesztő fiatal szíriai menekült történetét állítja, mely a megfelelő ponton, természetesen összekapcsolódik Kaurismaki filmjeinek szinte állandó figurájának, a középkorú, finn kisembernek tipikus történetével.

Számomra nem meglepő, hogy Kaurismakinál ezzel az új, aktuálpolitikai “él” bevezetésével egyáltalán nem erőszakolja meg magát, és nem áll be a filmmel semmilyen politikai szekértáborba. Persze, ezúttal is az ember érdekli, nem keveri bele a történetbe a nagypolitikát, a globális gazdasági érdekek gombolyagját, Sorost és Brüsszelt, miközben olyan hitelesen, emberi hangon és mégis cizelláltan beszél a gazdag, és sok tekintetben irigyelt Finnországban sem ismeretlen problémáról, hogy az tanítani való. Ehhez természetesen kell egy idevaló karakter is, ám Kaurismaki Sherwan Haji személyében egy igazi, hamisítatlan Kaurismaki-karaktert talált, aki pont olyan mély szomorúsággal tud nézni, mint Sakari Kousmanen, Janne Hyytiäinen, Kati Outinen vagy a többi autentikus, echte finn Kaurismaki-színész, ez a szomorúság azonban nála más természetű és sokkal tragikusabb eredetű, mint a fogyasztói társadalom elidegenedésébe, a fiatalság és a szerelem visszafordíthatatlan elmúlásába belefásuló finn középosztálybeliek alkohol-áztatta szomorúsága. A túlélés esélye az ő reménye, aminek másik oldala itt a finn valóság.

Új filmje sok helyen felemelő, máshol egyetértő bólogatásra sarkalló, megint máshol könnyekre fakasztóan megható, vagy akár térdet csapkodva kacagtató, különleges élmény. Nem véletlenül kapta a legjobb rendezés díját Berlinben. És azok a zenék!!! Imádom. 10/10

Talán jobb lett volna, ha valóban kap valami misztikus felhangot a Wind River – Gyilkos nyomon című akció-krimi, mint ahogyan a filmes adatbázisokban jelölik a műfaji megjelölések között, azzal tán valóban különlegessé vált volna; nélküle azonban megmaradt a masszívan kitaposott középúton. Merthogy, lett volna helye a misztikumnak ebben a történetben, mely egy isten háta mögötti, wyomingi indián rezervátum területén játszódik süppedősen mély hóban és csikorgó fagyban, az indiánok hitében még a mai napig meglévő szellemvilág pedig maga a misztikum – azonban a film végére tökéletesen kiderül, hogy itt nem találunk semmi misztikusat, legfeljebb alávaló emberi gazságot.

Cory (Jeremy Renner) egy indiánok között élő fehér vadász és nyomkereső, aki egy nap egy pumát üldözve, messze bent a vadonban, egy hiányos öltözetű indián lány hullájára bukkan. A gyilkosság ténye egyértelmű. A történet a továbbiakban egy hagyományos “ki a gyilkos?” krimiklisé dramaturgiáját követve vezet el a végkifejletig, mely egyben felhívás egy igen furcsa, de valahol mégis jellemző amerikai kriminalisztikai rekord tarthatatlanságára. Az egyebek mellett a Sicario és a Hell or High Water forgatókönyveivel komoly nevet szerzett Taylor Sheridan második rendezésében (az első egy nem túl jelentékeny, kis költségvetésű horror volt) mintha elveszett volna saját forgatókönyvében. Nem sikerült kiemelnie a történetben rejlő misztikum mellett a kiszolgáltatott társadalmi helyzetben élő indiánok életének drámaiságát sem, de a gyilkosság indokai, a szereplők tetteinek motivációi is kissé zavarosak. Relatíve hosszasan időz olyan karaktereknél (pl. Cory fia, illetve lányának utazása), melyek a történet végkifejletében nem játszanak szerepet. Bár zeneszerzőnek Warren Ellist, Nick Cave és Dennis Villeneuve kedvencét alkalmazta, a remegős, hátborzongtató hegedűszóhoz azonban a történet lényegét jelentő ballada nem született meg, holott a történet végiggondolva kifejezetten balladaszerű, sőt, balladaként lenne igazán erős és különleges.

Az ábrázolt környezet, illetve kultúra, az indián rezervátum, a kemény körülmények között dolgozó fúrómunkások, stb. vannak annyira érdekesek, a rideg, fagyos wyomingi táj van annyira lélegzetelállító, hogy magával ragadjon, de ha ezzel egy sűrű, erős történet is járna, akkor lenne igazán emlékezetes film a Wind River. Természetesen, amiről beszél, az így is eléggé brutális, csak a filmben ennek ereje megbukik olyan nüanszokon, hogy miért visel mindenki golyóálló mellényt az isten háta mögött, a fagyos pusztában? Miért van mindenki talpig automata géppisztolyokkal felfegyverkezve egy fúrótoronynál végzendő munkához? Ha a vadász pumára megy, miért nem lövi le, amikor szemben áll vele? Ezekre, és a felvetődő többi kérdésre lehet választ találni, lehetne a filmben is választ adni, ez utóbbi azonban valahogyan elsikkad. Ráadásul szegény Renner szájába is olyan bombasztikus közhelyek adódnak a drámai csúcsponton, hogy alig bírja nevetés nélkül elmondani azokat… Elizabeth Olsen pedig rendkívül rossz színésznő. (De legalább az indiánok jó arcok.) 5/10

Miután Ernellának talán sikerül végre rendesen kihúznia a szemét a könnyeitől, s miután Eszter is abbahagyja a vacsoraasztal megterítésével való szöszmötölést, picit még hallgatjuk a laptopból szóló -bizakodással teli- zenét és várjuk, hogy Kelemen Endre feltűnjön a Családi kör stúdiójában és Ranschburg Jenővel, vagy éppen az itt is megidézett Vekerdy Tamással megbeszélje a látottakat. Mit fog szólni a vacsorára érkező édesapa Ernelláék hazatéréséhez? Vajon Ernelláék felfedik-e előttük az igazi okokat? Meddig maradnak Ernelláék Farkaséknál és a tartózkodás okozhat-e a látottakhoz hasonló, vagy talán még azoknál is súlyosabb konfliktusokat? Hajdu Szabolcs mikro-, és főleg, saját költségvetésből készített, ám váratlanul mégis szép sikereket arató házimozija, az Ernelláék Farkaséknál valóban olyan, mintha a hajdani tévésorozat valamelyik epizódjához készült volna. Pont olyan igényesen eljátszott, pszichológiailag is hiteles élethelyzetet mutat be, azonban lényegesen kevesebb didaktikával teszi ezt és a végén a kérdések megválaszolását, vagy inkább az azokon való lamentálást már a nézőre bízza.

Igen ügyes ötlet volt az alkotóktól, hogy a filmet kezdetben arra alkalmas lakásokban vetítették le az azokat rendelkezésre bocsájtó tulajdonosoknak, illetve az általuk meghívott vendégeknek, tudom, hogy a vetítés után érdekes és tanulságos beszélgetések születtek a nézők/vendéglátók és az alkotók, tehát kvázi Ernelláék és Farkasék között. Több ilyen alkalom is szerveződött, melyeken a filmben ábrázoltak továbbfejlődhettek, sajnos, normál formában, tévében vagy moziban nézve ez a beszélgetés vagy elsikkad az esti Körút zajában, vagy lényegesen szűkebb körben valósul meg. Már, ha megvalósul.

Maga a sztori valójában elég banális. Farkas és Eszter 40 körüli, értelmiségi házaspár egy igencsak hiperaktívnak tűnő kissráccal, Brúnóval (Hajdu Zsiga), egy kihűlőben, elfáradóban lévő kapcsolatban. Hajdu és valódi felesége, Török-Illyés Orsolya alakítják őket önazonos hitelességgel, de hangsúlyozottan nem önéletrajzi alapossággal. Váratlanul betoppan hozzájuk Eszter nővére, Ernella (Tankó Erika), férjével, az egyszerű lelkű, “hol a söröm?” érdeklődési körű Alberttel (Szabó Domokos), valamint tipikus tinédzser lányukkal, Laurával (Hajdu Lujza), akik váratlanul jöttek haza Skóciából, ahová egy évvel ezelőtt, ám “örökre” emigráltak. A két rokoni, de éppen eléggé különböző társadalmi státuszú család kényszerűségből néhány napot együtt tölt Farkasék tágas, de olykor mégis igencsak szűkösnek tűnő belvárosi bérleményében. Amit azonban Hajduék ebben a hétköznapi, semmi kis történetben elmondanak, ahogyan reagálnak egymásra, a történet kis elemeire, abból egy teljes generáció jellemző világlátása és életfelfogása rajzolódik ki, meglehetős pontossággal és részletgazdagsággal. Valóban mintha a saját életünket néznénk kívülről, a képernyő és az ügyes rendezés szerint sarkítva, tömörítve és kihangsúlyozva a fontos, vagy jelentéktelenségükben még fontosabb részleteket.

Hajdu ezenkívül igen ügyesen kerüli a médiában igen divatos beköltözős, dramatizált valóságshow közhelyeit is, mind képi, mind dramaturgiai értelemben. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, simán néztem még volna tovább is, bár az igen sarkos lezárása a filmen, ahogyan a néző elé állítja a hatalmas kérdőjelet, az valóban az egyedüli lezárás lehet – már amennyiben nem akar mégis betagozódni a mainstream média fősodrába. Úgy gondolom, Hajdu Szabolcs pályájának legeredetibb, legőszintébb és számomra legérdekesebb projektje Ernelláék látogatása Farkaséknál. Folytatásait azonban talán valamiféle lakásszínházi verzióban, amolyan szeánszokként nézném inkább, mert ez, egynek filmen rendben van, de igazán mégis úgy működne, ha erre lenne még ambíció. 9/10

Roger Deutsch amerikai független kísérleti filmes Wisconsinban született 1951-ben, bár valószínűleg rendelkezik európai gyökerekkel. Hogy ezek között van-e magyar, azt nem sikerült kideríteni, így csak feltételezhetem, hogy van, mert különben mi a fenét keresne egy amerikai független filmes 1991-ben Budapesten, ráadásul az Úttörővasúton, akinek nincs valamiféle személyes indoka erre? Persze, lehetnek véletlenek is… Mindenesetre, Deustch akkor ott volt, s kezében volt kamera is, mint egy valamirevaló független kísérleti filmesnek, és lefilmezett néhány gyerekvasutast, akik akkor már nem voltak úttörők, hanem csak gyerekvasutasok, és ez a róluk készült néhány perces videoszkeccs lett fontos vándormotívuma későbbi pályáján leforgatott több filmjének is. A jelen írás tárgyát képező Fiú a vonatonnak például kifejezetten apropójául szolgál ez a néhány snitt, Deustch saját kísérletező attitűdjének megfelelően.

Jelen esetben arról van szó, hogy egy amerikai független filmes érkezik Budapestre, hogy részt vegyen saját, a budapesti gyermekvasútról készített filmjének itteni bemutatóján, majd előadást tartson a dokumentumfilmezés etikájának bonyolult kérdésköréről. Az interneten röpke kereséssel fellelhető, Deutschról szóló ismertetők megegyeznek abban, hogy a filmes életművének egyik fő sajátossága a valóság lehetőség szerinti egzakt dokumentációjának fiktív környezetben való elvonatkoztatása, valamint ennek etikai következményei. A filmes a gyér érdeklődés és még ennél is halványabb siker mellett megtartott premiervetítés után egy reggeli kávéra való meghívót kap, amint kiderül, filmjének egyik, mára már felnőtté cseperedett szereplőjétől, aki viszont zokon veszi a film narrációjában az ő személyével kapcsolatban állítottakat. Ergo, azt állítja, hogy a filmes meghamisítja a tényeket – tehát a dokumentumfilmezés etikájáról értekezni kívánó dokumentumfilmest a lehető legetikátlanabb tetten érik. Tehát akasztják a hóhért.

Deustch filmje, az említett ’91-es néhány snitt kivételével egy fiktív, nobudget roadmovie, konkrét thriller-elemekkel és nem kevés, dicséretesen önironikus malíciával, sőt néha már bizarr groteszkben végigpörgetve. Lehetne ez a film akár még jó is, de nem az. Én látok az ötletben érdekességet, még úgy is, ha a lefilmezett képeket, jeleneteket képzeletben a forgatókönyvben leírva látom, azonban ennek filmes megvalósítása olyan amatőr, olyan civil, hogy annak legfeljebb eldugott kísérleti filmfesztiválokon képzelhető csak el, ahol a filmezést, mint hobbit művelő lelkes amatőrök vetítik egymásnak filmjeiket. Mind a képi világ, mint a szereplők játéka, szövegmondása már-már nevetségesen civil, s ezen a mellékszerepekben feltűnő profik megszólalása csak tovább ront. Az angolt egyébként meglepően mívesen beszélő Szervét Tiborral a vele készült jelenetekben szinte alázza a két főszerepet alakító James Eckhouse-t és Tóth Barnabást (merthogy a film eredendően angolul beszél, ugyebár).

Érdekes módon, mindennek ellenére mégis végig lehet nézni a filmet, aminek oka egyrészről a civil ügyetlenkedésen való egészséges kárörvendés, másrészt viszont, és ez a fontosabb ok, az Deustch szintén egészséges öniróniája. Egy percig sem érezni, hogy komolyan veszi önmagát és alkotását, a filmet, és ezzel le is veszi “a film válláról” azt a súlyt, hogy a néző is komolyan vegye. Simán kineveti, kinevetteti saját magát benne, mégpedig konkrétan magát, Roger Deutschot, az amerikai független, kísérleti filmest, és ez tök jó. És hogy ez a viccelődés végül is nekünk nem került sokba, az is tök jó. 5/10