Filmnapló – 2017. augusztus

Nevem: Senki (Il mio nome è Nessuno, 1973) – Gyerekkoromban szerintem annyiszor néztem meg ezt a filmet, ahányszor vetítették a moziban, még akkor is, ha tulajdonképpen utáltam a vége miatt. Olyan furcsa, szomorkás volt a vége, pedig addig Terence Hill vágta a tőle elvárt mókás pofákat, s a film amúgy hozta is a western (illetve, spagetti-western, de ezt akkor még nem tudtam) specifikumait. Az, hogy ez a film jóval több egy szimpla Terence Hilles pofozkodós , bombasztikus western-kabarénál, amit amúgy akkoriban szintén faltam, arra csak már felnőtt fejjel jöttem már. A film, bár a rendezői széket bizonyos Tonino Valerii alá tolták, valójában Sergio Leone műve, aki ugyebár, tudjuk ki. Leone írta, valamint producerként felügyelte is a forgatást, hozta Ennio Morriconét, aki pályafutása egyik legbarátságosabb zenéjét alkotta meg és jött Henry Fonda is, a Volt egyszer egy Vadnyugat negatív főhőse is, ezúttal azonban pozitív szerepben, megtestesítve a régi idők nagy pisztolyhősét, aki felett már eljárt az idő, vicces kerek Lennon-szemüveget is visel, amikor lődözni kell, mert nem lát már olyan jól, mint régen (lásd a képen) – mintegy tovább pörgetve a Vadnyugat mítoszával való teátrális leszámolást, amit Leone a Volt egyszer egy vadnyugatban elkezdett. Terence Hill, a világító, tiszta kökényszemeivel a rajongó ifjú, aki szinte sértve érzi magát, mert úgy tapasztalja, hősei már nem akarnak hősök lenni többé és ennek érdekében meg is tesz mindent, és addig provokálja személyes hősét, míg az a végén csak betölti a rászabott szerepet – vagyis nem, de ez már mindegy is…. 10/10

Kártyavár – 5. évad (House of Cards, Season 5, 2017) – A remek, tankönyvbe való, emblematikus és kötelező első négy évad (első, második, harmadik, negyedik) után Frank és Claire elnöki ciklusa már nem tartalmaz sok meglepetést. Frank hatalomtechnikai mocsokságait kiismertük, újat már nem igazán tud mutatni, és az igazat megvallva, a mi kis Orbán Viktorunk már jócskán túl is nőtt rajta, ha politikai gazemberkedésről van szó. Félreértés ne essék, minden rendben megy a maga útján a sorozatban, s bár az évad közepén érzékelhető volt némi toporgás, alapvetően még mindig az egyik legfontosabb tévésorozatról beszélünk. Csak éppen már ismerjük. Ráadásul, a finálét nézve még talán van benne némi tartalék is… 8/10

Ajándék ez a nap (1979) – Gothár Péter első mozifilmje rögtön Arany Oroszlánt nyert Velencében (érthetetlen, hogy a ma inkább színházban aktív rendező a 2001-es Paszport óta nem készít/het/ett értékelhető filmet…), de már szinte teljes palettán alkalmazza a Mester jellegzetes művészi eszköztárát. Furcsa, szaggatott, groteszk ritmusú, expresszív ábrázolása mély, reális lelki (vagy történelmi, közéleti, egzisztenciális) folyamatoknak: szinte belenyomja a néző arcát az adott problémába. Jelen esetben ez a lakásszerzés bonyodalma, melyben egy kiskeresetű óvónő (Esztergályos Cecília) próbál saját lakáshoz jutni családos szeretője (Hetényi Pál), érdekből szerzett “műférje” (Derzsi János), a társbérlet, az eltartási szerződés, a korrupció számtalan formája ellenére. Szocreál kordokumentum a film, viszont lényegi részeiben teljesen aktuális ma is. Koltai Lajos pedig abban a csúcsformájában fényképez, mely világhírre segítette. 8/10

Tagadás (Denial, 2016) – Bírósági dokumentumdráma David Irving, az ismert holokauszttagadó elleni 2001-es rágalmazási perről, melynek tétje nem volt kevesebb, mint a szólásszabadság határainak tisztázása, valamint a holokauszt tagadásának elítélése. Mick Jackson filmje tisztességes munka, de izgalmasabb lett volna Irving szempontjából (is) bemutatni a pert, párhuzamosan az alperes, Deborah E. Lipstadt amerikai történész -az ő könyvéből készült a film- történetével. Így a racionalizmus és az angol jogrendszer végére kissé himnikus, bár jogos dicséretévé válik ez a mozi, azonban azt egyáltalán nem hiszem, hogy képes túl sok Irving-hívőt meggyőzni, de legalább elgondolkoztatni. Igen remek Timothy Spall Irving szerepében, de Rachel Weisz is megbízhatóan alakítja Lipstadtot. 7/10

Mindent Milesről (Miles Ahead, 2015) – Én nagy Miles Davis-rajongó vagyok, sokat tudok róla, ismerem pályáját, gyakorlatilag az összes lemeze megvan. Ismerem a jazzt is, mint műfajt, úgy általában, tehát engem minden érdekel, ami ezzel, s benne például Milesszal foglalkozik. Így érdekelt Don Cheadle -heroikus- vállalkozása is, melyben egyszerre szerette volna eljátszani Miles Davist és meg is rendezni a róla szóló életrajzi filmet. Ha azonban nem igazán vágom, hogy kiről is szól ez a film, akkor látnom kell, hogy Cheadle túlvállalta magát és egy kaotikus, széteső mozit rendezett, amiből éppen Milesről nem derül ki túl sok minden: legfeljebb annyi, hogy pályája végén depressziós volt, drogozott és volt egy pisztolya. Valamint nagyon fájt a dereka. Miles Davis ennél lényegesen több volt. (Pedig lehet jó zenészportrékat csinálni filmen, lásd például Clint Eastwood Charlie Parker-filmjét, a Bird-öt, a Johnny Cashről készült Walk The Line-t, stb.) 5/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.