asanisimasa

Szóval, az van, hogy Steven Soderbergh, minden ellenkező irányú hiszti ellenére, mégsem adta fel a filmezést. Hogy aztán ez jó nekünk, vagy rossz -ugye, Vincent?- az más kérdés. Ha A sebész című remek sorozatot vesszük példának, akkor jó, hogy az amúgy igen széles műfaji és minőségi spektrumon mozgó életművet alkotó rendező tágítja horizontját, mégha az bizonyos pályamódosítással jár is. Ha ezt a legfrissebb mozifilmjét, a Logan Lucky – A tuti balhét nézzük, akkor már nem biztos, hogy jó.

Pedig, különösen a második felében, az új film egy üdítően szórakoztató szajréfilm, csak az a baj, hogy gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Soderbergh megcsinált már Las Vegasban, három folytatásban (itt, itt és itt). Elvileg, persze, nem ugyanaz, hiszen a karakterek, a történet helyszíne és a szó szoros értelmében vett cselekmény is más, a séma, a dramaturgia, a váz, valamint az a nehezen körülírható valami, amitől például elvonatkoztatva a villamos is megy, azonban dettó, mint az Ocean’s filmeknél. Viszont nincs zsákbamacska sem, hiszen a Logan Lucky valóban tuti balhé – tuti balhé, hiszen jól kipróbált, bevált fordulatokon és fogásokon alapszik. Akár még egy újabb sorozat nyitódarabjaként is megfelelő, bár ehhez azért nem árt megvárni a nézettségi adatokat…

A történet helyszíne Las Vegas talmi csillogásából áthelyeződik a tutiba, Amerika alfelébe, Trump elnök jellegzetes támogatói közegébe, a fehér, elvileg keresztény, alacsony képzettségű, bizonytalan jövőjű munkások közé, Suttyófalvába, Tahóföldére. Soderberghnek azonban -szerencsére?- esze ágában sincs társadalomkritikába bonyolódnia, az általa bemutatott nyugat-virginiai redneckek csupán vicces karakterek, mint például nálunk az Üvegtigrisben, vagy A mi kis falunk című sorozatban láttuk. Hogy miért ilyenek, nem lényeg, ilyenek és kész. Danny Ocean haverjai überlaza Las Vegasi simlisek voltak, Jimmy Logan (Channing Tatum) haverjai az amerikai gazdasági válság kárvallottjaiként túlélni kényszerülő, ám az életet legalább annyira könnyen vevő pitiáner bűnözők, akik egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsinálják a tuti balhét. Pont mint Danny Oceanék Las Vegasban, kicsit ügyetlenkedve, kicsi szerencsével, de ahogy a film végén látni fogjuk, azért elégé zseniálisan.

Itt is többféle karakter fog össze, hogy végül is sikerrel szórakoztassa a nézőt: Jimmy egyszerű, de jólelkű srác, csak éppen született lúzer. Lánya ennek ellenére imádja, hiszen nem rossz ember. Öccse (Adam Driver) a smirglimodorú, félkezű csapos, szintén nem az élet nyertese, de azért ne nézze le őt senki. Joe Bang (Daniel Craig) az “agy”, tekintve, hogy ő aztán tényleg profi bankrabló, de alapvetően ő sem rossz ember, valószínűleg robbantószakember lehetett ő eredetileg a bányavidéken, míg el nem vesztette munkáját (tippelem). Csatlakozik a csapathoz még Joe két féleszű unokaöccse, valamint Jimmy dögös húga is és teszik a dolgukat.

Soderbergh rendezte, fényképezte és vágta is filmet, tehát alaposan kivette a részét a munkából, mely látványában egységesnek mondható, friss és lendületes mozi, viszont az is feltűnő, hogy a sztorival mintha nem foglalkozott volna eleget. A végkifejlet ugyanis olyan hosszúra sikeredett, mintha a film a kétharmadánál ért volna véget és ott elkezdődött volna egy másik történet, mely ugyan az előzőből fakad, de már mégis egy másik sztori… ‘Oszt az a sok sutyerákoskodós vaker is bosszantota a csőrömet, hogy néha az ideg is belém állt mán. Ember nem beszél így. Hofinak volt egy jó szövege hasonló tárgyban arról a hírhedt Rózsa Sándor-sorozatról… Ennek ellenére bírtam, szórakoztató, vicces és meglepően konkrét filmes utalásokkal megspékelt kis film volt. Nem kell tőle sokat várni, s ha van fölösleges, üres két óránk, akkor nem lesz vele baj. Pont, mint az Ocean’s filmekkel. 7/10

Rendkívül jól szerkesztett, helyenként valóban lélegzetelállítóan látványos háborús freskó Christopher Nolan legújabb mozija a Dunkirk, de azoktól a szuperlatívuszoktól én mégis tartózkodnék, amellyel az első körös kritikák túlnyomó többsége él. Szép film, jó film, de hogy ilyet még nem láttunk, az azért erős túlzás. Michael Baynél egyértelműen beljebb van a Dunkirk, ízlésben, gondolatban, tehetségben egyaránt, s bár nyilvánvalóan hülyeség nagyjából azonos témájú filmeket úgy versenyeztetni, mint futókat a 100 méteren, azért ha jobban belegondolunk és visszaásunk emlékeinkbe, biztosan találunk olyan alkotást, amelynél ugyanazt gondoltuk, mint most.

A háború természetéről bizonyosan nem mond el többet, mint Kubrick Acéllövedékje, vagy Tanovic Senki földje című alkotása. Vagy gondoljunk Clint Eastwood kétfenekű Iwo Jima-projektjére, Coppola Apokalipszis, most-jára… Az ismeretlen katona (uhh, nagyjából így fogadta a nép tavaly nyáron Mel Gibson Fegyvertelen katonáját is), a névtelen hősök alakját hány filmben énekelték már meg? Ryan közlegény megmentése milyen látványos volt? És Ken Annakin fekete-fehér létére is monumentális drámája, A leghosszabb nap? Milyen légicsatákat láttunk a Star Warsban, Az angliai csatában, a Flyboysban, de akár a lesajnált Michael Bay Pearl Harborjában is? Mennyire nyomasztó volt a víz alá szorulva, a halál közvetlen közelében Wolfgang Petersen tengeralattjárójában?

Ezek (és még jónéhány egyéb más, háborús témájú alkotás) jellemző motívumait gyúrta össze Nolan egy valóban izgalmas, látványos és azért az érzelmekre is ható alkotásban. Azt tudjuk már Memento óta, hogy bravúrosan szerkeszt: itt is szépen fonja össze a szálakat, egy szakaszából egyedül megmenekült közlegény, egy pilóta, egy angol civil önkéntes, aki kis kirándulóhajójával indult neki a csatornának, hogy segítsen hazahozni a németek (miért nem náci németek, miért csak az arctalan ‘ellenség’?) által bekerített 400 ezer angol katonából minél többet, egy fiú, aki azt sem tudta, mire vállalkozik, egy tengernagy; néhány angol sorsát, akiket a történelem belesodort a második világháború egyik nagy katasztrófájába, a Dunkerque-i csatába.

A cselekmény talán néhány óra történéseit meséli el, néhány kulcspillanatra fókuszálva, melyekben a jónéhány különállóan futó szál összefut, majd különválik. Bizonyos esetekben él az időeltolás eszközével is, mely az adott jelenet főszereplőjének nézőpontja által kerül a bele a történet kronológiájába. Egy csata, főleg egy nyilvánvaló katasztrófával fenyegető csata közben valószínűleg csak kevesen mondanak irodalmi igényességű mondatokat, ennek megfelelően a dialógok ritkásak, zaklatottak, bár a mentést irányító parancsnokot alakító Kenneth Branagh szájába azért sikerült adni olyan bombasztikus mondatokat, melyektől lefejeltem az előttem lévő ülést. Nolan -számomra meglepetésszerűen- egészen visszafogottan ábrázolta a csata poklában túlélni akaró egyszerű katonák szenvedéseit, néha az életösztön által diktált aljasságokat is, nem hősöket látunk, hanem áldozatokat és túlélőket, a fináléban azonban -sajnos- elszabadul a pátosz.

Hans Zimmer indusztriális hatásokat mutató zakatoló csattogása, mint kísérőzene, pompásan dolgozik az állítólagosan minden idők legnagyobb költségvetésével létrehozott látványorgia alá, amelyen a Nolan által ügyesen összefűzött jelenetsor egyre nagyobb súllyal nehezedik a nézőre. Van súlya a drámának, s benne a rengeteg kis személyes drámának, emberi sorsnak (na igen, azok a remek orosz háborús drámák!), de számomra éppen megfelelő pont lett volna a film végére, amint feltűnnek Dover fehér sziklái – katarzisként pedig pont megfelelt a Tom Hardy által (újra jórészt maszkban) alakított pilóta néma, hangtalan angyali repülése a Dunkerque-i csatamező felett… Nem kellettek a sörök, az újságok és nem kell a végére az igen didaktikusan tálalt “hazafias vörös farok” – legfeljebb a kasszák megfelelő csörgése végett, ami azért elengedhetetlen egy ilyen drága filmnél.

Nolan filmje tehát ugyanazt a színvonalat képviseli látványban, mint mondjuk a Ryan közlegény megmentése, de hogy jobb film-e, azt már nem tudom mondani. Olyan. Ügyes, látványos és hatásos kaleidoszkóp egy valós, történelmi háborús eseményről, amennyire én meg tudom ítélni, hozzávetőleges tudományos hitelességgel bemutatva. Érzelem, drámai erő van a filmben, eléggé széles spektrumon ábrázolja a háborús szituációban tanúsított emberi viselkedéstípusokat is, de ennél többet nem tud, vagy nem akar mondani. A történetben feltűnő karakterek azonban kivétel nélkül kétdimenziósak, annyiban mindenképpen, hogy számomra teljesen úgy tűnik, hogy egy-egy karakter, egy-egy viselkedésminta (az önfeláldozó hős, az öntudatos hazafi, a csupán túlélni akaró közlegény, stb). A karakterekről azonban nem tudunk meg többet, s bár erre itt nem is nyílik igazán tér és idő, de ilyen egytulajdonságú figurákkal a film sem válik gazdagabbá. Emiatt viszont semmiképpen nem lehet “minden idők legjobb háborús alkotásának” nevezni. Egy jó kis háborús mozinak viszont mindenképpen. 8/10

Bár nyilvánvaló, hogy az SMS (illetve chat és az összes többi szöveges csivitelés) a modern társas kapcsolatok jellegzetes, ha nem meghatározó kommunikációs eszköze, csatornája, mint filmes narratív elem, azért gyorsan unalmassá válik. S miután már több, a maga körében olykor még komoly sikereket is arató film tette meg ezeket a kis felbukkanó szövegbuborékokat cselekményének markáns szervezőjévé, azért elég nagyot kell lódítani ahhoz, hogy ez a ki izé a mozivásznon ne okozzon a nézőben (s főleg a kritikusban) hangos feljajdulást. Persze, mit is várjunk ez ügyben egy olyan filmtől, melynek már a címe is ez: Szerelmes SMS. Nem is csalatkozunk, sőt, a feljajdulás is megvolt, de éppen ezért kisebb meglepetés, hogy simán végigbírtuk a filmet, hovatovább még a finálé (ach, mein Gott!) német dance-slágerét is végighallgattuk jó néhányan.

Persze, az uborkaszezon közepén ne is várjunk csodákat. Pont elég, ha az ember be tud ülni egy hűvös moziba, ahol megnéz egy hellyel-közzel épkézláb filmet, ami viszont azért túlzottan nem terheli meg a gyomrát, tekintettel az odakinti anomáliákra. Ez a “semmi különös” kis német romantikus komédia becsületesen teszi a dolgát, olyan, mint egy Volkswagen Polo. Megbízható, keveset fogyaszt, de nagyjából 99%-os biztonsággal elviszi utasát oda, ahová az el akar jutni. Természetesen a “romantikus komédia” és a “szerelem” koordinátarendszerében, mint tervezhető hatótávban. Semmi extra, semmi luxus, csak precíz, takarékos német technológia.

Sőt, helyenként még kifejezetten cuki is. Az elején kezdődik a film (tehát nem késünk!), méghozzá igen ügyesen, akarom mondani, hatásosan: az egyik főszereplő jegyesét a szeme láttára gázolja halálra egy autó. A valóban sokkoló felütés azonban egyenletes ritmusban oldódik fel az egyre langymelegebb, egyre rózsaszínebb érzelmekben, míg a kötelező buktatókon és fordulatokon keresztül jutva a gyászoló szerelmes feledni tudja jegyese elvesztését, egy új szerelemben. Ez spoiler, de hát úgyis tudjuk, hogy egy romantikus komédia mindig a szerelemről szól, s a végén a szerelmesek boldogan pihegnek egymás karjaiban. Ilyen ez a film, szerintem nincs vele komolyabb baj. Szeretni fogja, aki az ilyeneket szereti. 7/10

Ez az a film, ami ellen annak idején, 2012-ben úgy ugrabugrált Berlinben Balog Zoltán, aki akkor még nem volt emberminiszter. Az ugribugri lényege az volt, hogy a film premierje után szórólapok várták a berlini filmfesztivál túlnyomó részben külföldi, ám minden bizonnyal művelt és tájékozott közönségét, hogy a “magyar kormány romapolitikája jól működik blablabla”. A “vicc” az, hogy a film szörnyű és tragikus apropója ennek ellenére megtörtént, minden jól működő “romapolitika” ellenére, és annak rasszista indítékai is egyértelműek, nyilvánvalóak. Tehát az a porhintés is teljesen felesleges, hogy Magyarországon nincs cigánygyűlölet.

Mindenesetre, a Csak a szél Ezüst Medvét nyert azon a fesztiválon, aztán még egy sor más díjat más fesztiválokon, de nem is ez a lényeg. Fliegauf Bence dokumentarista hatású, ám a valósághoz csupán döbbenetesen hasonlító, fikciós drámájához az égadta világon semmi köze nincs semmilyen romapolitikának, nem célja semmilyen kormány megbuktatása és semmilyen kormányprogram kritizálása; pusztán megkísérli bemutatni, hogy milyen körülmények között történt meg a 2008-2009-ben, romák otthonai ellen kilenc helyszínen végrehajtott fegyveres támadás, melynek következtében hat ember, köztük egy gyermek meghalt, öten súlyosan megsérültek. Az azóta elfogott és elítélt elkövetők összesen 78 lövést adtak le, 11 Molotov-koktélt dobtak, 55 ember testi épségét veszélyeztették.

A mindössze egyetlen nap alatt játszódó cselekményben egy nyomorúságos körülmények között élő roma családot ismerünk meg. Az apa már Kanadában él, s az egész család oda készül, de addig sem tétlenkednek. Az anya délelőtt az autópálya környékén szedi a szemetet, délután a falusi iskolában takarít. A nagylány angolt tanul az iskolában, mert tudja, hogy szüksége lesz rá, a kisfiú a maga módján azonban magára vette a családfő szerepét: bunkert épít az erdőben, hogyha valami történne velük, legyen hová elbújni. A napokban ismeretlen gyilkosok a szó szerint kiirtottak egy másik családot, így a kissrác iskolából való lógása ezúttal valóban indokoltnak tűnik. A történetben nem történik semmi különös, a szereplők teszik mindennapi, rendes dolgukat, csak mi nézők, akik már ismerjük a valóság tényeit, érezzük az elkövetkező végzetüket.

Egyik jellemző vád Fliegauf filmjére, hogy idealizálja a romákat és áldozatként mutatja be őket, miközben mindenki hosszan tudná sorolni a romák számlájára írható bűncselekményeket. Nos, a helyzet az, hogy Fliegauf sem tagadja filmjében a bűnöket, viszont ő maga elköveti azt a megbocsáthatatlant, hogy a romákat nem kollektív bűnösként kezeli, akik kimondatlanul, de valahol megérdemlik akár az ilyen brutális büntetést is, hanem cizellál. Bemutat egy roma családot, akik minden közhiedelemmel ellentétesen, de dolgoznak, és a lehetőségük szerint és a magyar társadalom szinte minden szintjén romákkal szemben megtapasztalható burkolt, vagy kevésbé burkolt rasszizmus bizalmatlanság közepette, igyekeznek minél tisztességesebb életet élni. Mindeközben kimondja azt is, amúgy egy ízig-vérig magyar rendőr szájába adva, hogy bizony vannak olyan romák is, akik valóban bűnöző életmódot folytatnak, vannak ilyenek, vannak olyanok és amolyanok. Látunk is ilyeneket a film egyik jelenetében, akiktől viszont a film főszereplője igyekszik elzárkózni. De látunk a fenyegetettségben összetartó romákat és látunk a kilátástalanság elől mákteázásba menekülő zombikat is… A film áldozatokat mutat be, akik történetesen romák, de szó sincsen arról, hogy általánosítson, de nem is törekszik a magyarországi cigányság teljes társadalmi rétegzettségének bemutatására. A film célja egy adott, azonban minden bizonnyal történelmi jelentőségű bűncselekmény körülményeinek fiktív reprodukciója.

A Csak a szél tehát inkább afféle dokumentarista krimi, de nyomozás nélkül. Helyszín- és társadalomrajz. Annak viszont igen pontos, köszönhetően a hiteles helyszíneknek, illetve az autentikus amatőr szereplőknek, akikhez gond nélkül csatlakozik néhány profi színész (Végh Zsolt, Egyed Attila, Kaszás Gergő, Vasvári Emese, stb.). Egészen elképesztő az a frissesség, amellyel Fliegauf reagált a valós történésekre, de még inkább az, hogy ez a filmen egyáltalán nem látszik meg: úgy tűnik, mintha hosszú évek sziszifuszi előkészítő munkája előzné meg ezt a filmet, annyira élő, erős és hiteles, amit látunk. Nem romákhoz szól a film, ahogy mondja egy interjúban a rendező, hanem azokhoz, akik legtöbbször maguk sem tudnak mit kezdeni azzal, amit a romák sajátos életvitelével, kultúrájával szemben éreznek. Megoldani azonban nem tud semmit, hiszen azok nem néznek ilyen filmeket. Persze, ha néznének sem menne a dolog, hiszen -a rövid, agyonhallgatott, szinte már illegális moziforgalmazástól eltekintve- bemutatni sem meri senki Magyarországon, mondjuk az állami köztévében, ahová igazából való. 8/10

Martin Scorsese XVII. századi Japánban játszódó nagylélegzetű történelmi filmjének az a legnagyobb baja, hogy bőbeszédű. Nem mondanám, hogy fecsegős, de bőbeszédű, ezzel viszont szöges ellentétben áll címével, de főleg azzal a történettel, illetve azzal az üzenettel, amit sugallni kíván. A Némaság lehetett volna egy valódi, igazi nagy mű is, olyat, amilyet régóta vár az igényes filmközönség Scorsese-től, de azzal, hogy szétbeszéli, szétmeséli és szétemlékezi a történetet, agyon is vágja.

Képzeljük el, hogy például Tarkovszkij hogyan mesélte volna el az Edo-kori Japánba szakadt, hitehagyó portugál misszionáriusok történetét, hogyan ábrázolta volna azt a lelki tusát, amit megvívtak hitük megtartásáért és más hitvilág, más kultúra elfogadásáért… Hogyan ábrázolta volna azt az áldozatvállalást, amit Rodriguez atya (Andrew Garfield) vagy Ferrerira atya (Liam Neeson) véghez vitt, hogy emberek életét mentse ezzel? Hogyan mutatta volna be a japánok kegyetlenkedéseit saját hitük és saját hagyományaik védelmében? Valószínűleg sokkal jobban hagyatkozott volna a képek erejére, a színészek tehetségére és biztosan nem rágta volna így a szánkba, hogy amit most látunk éppen a vásznon, az ezt és ezt jelenti, és ezt és ezt kell gondolnod róla, kedves fizető néző… Hogyan mesélte el volna ezt a történetet Kuroszava?

Félreértés ne essék, komoly, mondhatni alapvető dolgokról mesél Scorsese, ami úgymond, le is jön a vászonról, csak éppen nem úgy, hogy bennünk, a nézőben is elindítana valamit, hanem csak úgy, mint egy előadás. Nem igazán érint meg a két óra negyven percnyi történetfolyam, és ennek oka talán az, hogy maga Scorsese sem hiszi el igazán azt, amin például Rodriguez atya gyötrődik. Vállára teszi a keresztet, de igazából maga sem érti, miért… Én is valahogyan jobban tudok azonosulni az “ördögi” japán inkvizítor (amúgy a film legjobb karaktere, Tadanobu Asano játssza) által képviselt praktikus, logikus és jobban belegondolva, teljesen vállalható elvekkel, mint Rodriguez egyre jobban magába záródó, fafejű hitével. Persze, a japánok keresztényüldözése szörnyű eszközökkel zajlott, de tudnunk kell, hogy a keresztény hittérítés sem válogatott eszközeiben (bár erről e történet nem beszél), és amúgy is, mit keresnek portugál papok Japánban? Igazán megkapóan ráadásul a végletesen kifinomult, méltóságteljes japán szertartások jelennek meg a filmben, a keresztény rítusok sötétben, rejtőzve, sárban és mocsokban, lopva zajlanak. Persze, hiszen a kereszténység az Edo-kori Japánban üldözött volt, de egy filmrendező azért filmrendező, hogy a csodálatosat, a magasztosat képes legyen megmutatni a szennyben, szegénységben és fertőben is. Feltéve, hogy ez célja egyáltalán…

Egyszóval, a film maga a kétkedés, és valószínűleg éppen ezért nem hat, mert maga Scorsese sem biztos abban, amiről mesél. A végkifejlet így kifejezetten erőltetettre, giccsesre sikeredik, azt látjuk, mintha akarná hősként bemutatni szereplőit, de valahogyan csak áldozatokat látunk. Jellemző módon, a történet egyik kulcsfigurája az a Kichijiro (Yôsuke Kubozuka), aki annyiszor tagadná meg hitét és istenét, saját nyomorúságos életét mentendő, ahányszor gyóntatópapja felmenti bűne alól…

A Némaság természetesen szépen fényképezett, látványos, igényes film. Csak éppen túl hosszú, túl határozatlan és túl bizonytalan, de túl didaktikus is ahhoz, hogy igazán jó film legyen. Talán ezt a határozatlanságot próbálja leplezni Scorsese bőbeszédűségével is. Ha lehet azt mondani, éppen a hit hiányzik a filmből és talán alkotójából is. Akarat van, érződik, pénz is van benne, látszik, de hit az nincs. És sajnos nem azért érezni hiányát, amiért Rodriguez atyáék elrejtik mélyen hitüket, amiről a történetnek szólnia kellene… 6/10

A törvényekkel, szabályokkal, kötelességekkel, konvenciókkal és rutinokkal körbebástyázott fejlett társadalmak látszólag igen jól működnek, azonban a valóságban pont olyan mennyiségben termelődik a boldogtalanság, mint a náluk fejletlenebb, illiberális autokráciákban. Nem véletlen, hogy míg itt sokan elhiszik, hogy ott könnyű, mert kolbászból van a kerítés is, addig ott két kézzel szórják a polgárok kemény munkával megkeresett euróikat olyan időtöltésekre, melyekben azt hihetik magukról, hogy szabadok, egészségesek és boldogok. A méregdrága méregtelenítő kúráktól és jógakurzusoktól az egzotikus környezetben megrendezett luxus túlélőtúrákig hosszú a sora azoknak az időtöltéseknek, melyekben jóllakott, elkényelmesedett, jóléti állampolgárok próbálják lehántani magukról mindazt, amire más társadalmak éhes, üldözött és sanyargó polgárai esetleg éppen vágynának. A Swingerklub című dán romantikus komédia szereplői olyan középkorú dán és svéd házaspárok, akik kiüresedett, megunt és elhidegült párkapcsolatukat kívánják a film címében említett zártkörű klubban “megjavítani”.

Ez számomra már így első olvasatra is hülyén hangzik, ugyanis egy párkapcsolat nem kutyaharapás, amit szőrével kell gyógyítani és nem is horpadt karosszéria, amit néhány jól irányzott kalapácssújtással helyre lehet pofozni. A swingerklubok -bár ki ne tudná- amolyan párcsereklubok, melyekbe benevezett párok tagjai, bizonyos szabályszerűségek által keretbe szorítva, alkalomadtán felcserélődnek. Mindenki kefél mindenkivel, hogy egyszerűbben fogalmazzak. Nyilvánvaló azonban az is, hogy mindez csupán a szexre vonatkozik (a filmbeli klubban tiltott is az új szerelem), mintha egy jó (bár legtöbbször úgyis csak akármilyen) dugás változtatna bármin is… A lényeg az, hogy vannak, akik hisznek ebben és elhiszi azt, ha alkalomadtán mással is szexelnek, akkor azzal minden rendbe jön.

Így vannak ezzel a történet szereplői is, egyszerű dán középosztálybeliek, cégvezetők, távfűtés-ügyintézők, tejgyártó-technikusok, stb. Van köztük, aki mintegy utolsó esélyként gyermeket szeretne, már gyakorlatilag mindegy, kitől, van, aki a szexben saját férfiasságát tudja kiteljesedettnek látni, még akkor is, ha az csak Viagrával működik – és vannak néhányan, akik nem hiszen már semmiben. Mígnem megjelenik ráncosodó, löttyedt húsú, szarkalábakkal barázdált arcú társaságban egy hamvas, fiatal pár, a maguk életkorából adódó friss energiával és vonzerővel…

Mikkel Munch-Fals filmje romantikus komédiának becéztetik, de inkább dráma, bár a főalakokként ábrázolt pár szempontjából a történet tényleg romantikus (felhanggal zárul). A felfestett társadalomrajz azonban egyöntetűen karcos, gunyoros, kritikus, hiszen egyszerre nevetséges és szánalmas az az erőlködés, amit ez a néhány szerencsétlen dán pár művel a szabadosság jegyében. Ahogyan megjelennek a különböző párok esetében saját kudarcaik és saját problémáik, az szinte kivétel nélkül tragikus, és nem is igazán találni bennük humorosat. Ennek megfelelően tragikus az is, ahogyan ez a középkorú társaság felrázódik (mint a hógömb) a két fiatal megérkezésével, de igazán tragikus az, ahogyan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. De nem különösebben biztató az sem, amilyen sebeket ejtenek erőlködésükkel az ifjú párban… Szóval, dráma ez. Karcos társadalomkritika.

És éppen ezért zavarbaejtő a valóban romantikus finálé, mert azt semmi nem indokolja az előzőekben, ráadásul, ez a végkifejlet is súlyos érzelmi sérülések útján jöhetett csak létre. De arra talán jó, hogy ha látunk ilyen történeteket, akkor még idejekorán el tudunk gondolkozni saját dolgainkon a látottak alapján és nem gondoljuk azt, ha benevezünk egy swingerklubba (hogy mást ne mondjak), akkor minden jobb lesz. Mert nem lesz jobb. 6/10