asanisimasa

A film magyar címe kissé félrevezető, ugyanis a Szerelemre tesztelve szerintem valami átlagosan bugyuta romantikus komédiát sugall, holott inkább drámáról van szó. Romantikus drámáról, persze, ez tiszta sor, de ebből sem a közhelyes habos-babos-kosztümös, hanem az a fajta “franciás”, amely földközelben játszódik és igazi emberek, de legalábbis valódi(nak tűnő), hiteles emberi sorsok gabalyodnak egymásba.

A realizmusra való törekvés már a film első kockáin tetten érhető. Nem holmi szőke herceg lovagol felénk keresztül a dombokon, kezében lándzsával, háta mögött a hosszú út pora gomolyog, hanem egy középkorú férfi izzadt homlokát látjuk, egy vastag, egész arcot takaró üvegmaszk mögött: Erwan (François Damiens) ipari tűzszerész, éppen munkában. Mivel a következő pillanatban nem történik robbanás, az is nyilvánvaló, hogy “a bombák földjén” sem járunk, és rövidesen fény is vetül a cselekmény konfliktusára: miközben az özvegy Erwan egyetlen lánya -egyelőre- azonosítatlan apától gyermeket vár, az is kiderül, hogy a férfi idős apja, akit szeretve támogat, nem a vér szerinti apja…

Ez a “ki az apa?” a történet alapkérdése, amit Carine Tardieu író-rendezőnő egyszerre több aspektusban, illetve több szituációban és konstellációban boncolgat a továbbiakban. Miközben a cselekmény mindvégig hihető, reális marad, a benne szereplő karakterek is igaziak, “emberből” valóak, életszerűek, a mese hangvétele szeretettel teli, érzelmes, de szerencsére sohasem csordul túl az ízlésesség határain. Csendes, szolid kis film ez, és én szeretem az ilyeneket, mert élni tanítanak: talán csak a végén ráncoltam a homlokom, amikor a szerelmesek végre egymáséi lettek… Abban ugyanis nem vagyok teljesen biztos, hogy itt minden kóser volt, hogy úgy mondjam (spoiler, jelöld ki, ha láttad a filmet: a lánynak akkor ki az apja?). 6/10

A méltán óriási sikert aratott Életrevalók alkotói új filmjükkel, az Eszeveszett esküvővel nem tudják megismételni a nagy dobást, de az a helyzet, hogy bármennyire széteső és logikátlan az új film cselekménye, bármennyire “üres” a sztori, hiába túl sokféle karakter szerepel nagyjából azonos súllyal, megosztva a néző figyelmét, bármennyire sok és hangos az amúgy remek kísérőzene és közben a megszokott, francia szószátyárság, valahogyan a végén mégis belénk csempésződik ugyanaz a nagyszerű érzés, amely az Életrevalók után is oly jólesően melegített az emberség és emberiség tulajdonképpeni jóságát illetően. Olivier Nakache és Eric Toledano újra magasra emelte a humanizmus zászlaját és mi boldogan sorakozunk fel alá (vagy megyünk le délre kerítést építeni, mert az aztán biztosan megvéd minket… magunktól).

Tehát újra bombasztikus multikulti dáridóban lehet részünk, ezúttal ráadásul tényleg egy esküvő (pontosabban lakodalom) keretében, ahogyan a cím is utal erre. A történet térben és időben ezt az eseményt foglalja magában, egy decens XVII. századi kastélyban, mint helyszínen. Ide szervezte meg ezt a normálisan induló, de hamar eszeveszetté váló esküvőt a sztori főalakja, a rutinos rendezvényszervező Max (Jean-Pierre Bacri), válogatott(an defektes) csapatával. Persze, a megrendelő ifjú pár sem százas, így nem is várat magára sokáig az első konfliktus, amit hamarosan követi a többi, egészen a totális összeomlásig, majd a hajnali, euforikus megtisztulásig.

Maga, a címbeli esemény önmagában is egy igen bizarr dolog, legalábbis valamennyire külső szemmel nézve, így nem véletlen, hogy igen sűrűn kerül el a különféle nációjú és indíttatású komédiákban. Nakache és Toledo azonban tulajdonképpen egy fiktív dokumentumfilmet készít, hiszen kronológiai sorrendben mesél el egy bazi nagy francia lagzit, így kerülve el az adódó közhelyek nagy részét. A fő humorforrás ezúttal is a különböző kultúrák stresszhelyzetben való keveredéséből adódik: Max csapatában egymás mellett dolgozik a francia munkanélküli a tamil szakáccsal, afrikai menedzserrel és arab pincérrel, az állástalan irodalomtanár a másodállást vállaló rendőrrel, a zenész a fotóssal, ráadásul, sokan közülük súlyos szereptévesztésben. Mindenki a saját vérmérsékletének és kultúrájának megfelelően reagál a kihívásokra és ez éppen elég arra, hogy számtalan mókás helyzet kerekedjen, bizony, igen nagy káoszt okozva – hogy még mi nézők is csak kapkodjuk a fejünk. Lesznek, akik ezt hamar megunják, és csörtetve kivonulnak…

De hát egy “eszeveszett esküvőtől” csak nem meglepetés az, ha káosszá válik, így aki türelmes, az talán megleli a végén a békét és boldogságot is. Ja, a rendet is. Fogalmam sincs azonban, hogyan érik el ezt az alkotók… Talán azzal az őszinte, egyenes, igazságos, de szeretettel teli látásmódjukkal, mely az Életrevalókban is megfogta a nézőket? Avishai Cohen, a kortárs jazz egyik nagy sztárja adja amúgy a filmhez a remek talpalávalót, mintegy tovább színesítve ezt a tagadhatatlanul harsány, de végül is szórakoztató produkciót. 7/10

Nincs különösebben nehéz “ördöglakat” Woody Allen új filmjében (sem): rendezett egy virtigli melodrámát a múlt század ötvenes éveinek közepéből, Hollywood aranykorának szája íze szerint, Eugene O’Neill, William Faulkner és Tennessee Williams tipikus hangvételében. Színhely ezúttal a New Yorkiak híres szórakozóhelye, a megannyi filmből és például Lou Reed dalaiból is ismert Coney Island, annak széles, homokos strandja, csillogó-csörömpölő, csiricsáré óriás vidámparkja, melyet a hatalmas, emblematikus óriáskerék, a Wonder Wheel koronáz meg.

A film címe ezért Wonder Wheel, a történetben valójában ennyi a szerepe, hogy jelzi a színhelyet, mely alapvetően a mulatság, vidámság és a nagy romantikus pillanatok tere. Mivel azonban a film műfaja igen tisztán melodráma, ezúttal sem fogjuk zsibbadtra nevetni magunk a hajlott kora ellenére még mindig elképesztően termékeny Woody bácsi új filmjén (már forgatja a következőt is), maradnak a drámai hangsúlyok, mint az utóbbi évek Woody Allen-filmjeinél. A története fő alakja Ginny, a negyvenéves, hajdan színésznői álmokat dédelgető, de mára csak egy mocskos kocsmapultig jutó nő (Kate Winslet), aki egy sármos, zöld szemű, fekete hajú jazzdobostól rámaradt piromániás kissráccal és új pasija, Humpty, a pocakos, egyetlen szórakozását kétbites haverjaival való pecázásban megtaláló körhintás (Jim “hajdan James” Belushi) mellett keresi, de nem találja a boldogságot – mígnem feltűnik a képen a strand romantikus lelkületű, fess úszómestere (Justin Timberlake), aki nem mellesleg írói ambíciókat dédelget. Ginny titkos viszonyba kezd Mickeyvel, az úszómesterrel, közben azonban megjelenik a színen -egy fillér nélkül- a körhintás Humpty előző házasságából származó nagylánya, a dögös Carolina (Juno Temple), aki egy maffiózóhoz ment férjhez, de mivel szeret csacsogni, most tőle menekül, de a maffia meg a nyomában. Ginny szárnyai alá veszi Carolinát, Humpty némi zsörtölődés után taníttatni kezdi, Carolina viszont, Ginny oldalán, találkozik Mickey-vel, akivel első látásra bimbózni kezd valami…

Mint a rövid szüzséből látni, Woody bácsi ezúttal is igen izgalmas szereposztással dolgozik, s ha még hozzávesszük, hogy az olykor vészjóslóan feltűnő maffiózókat “igazi” maffiózók alakítják a legendás Maffiózók című tévésorozat szereplői közül, akkor mindenképpen elégedettek lehetünk, ezúttal is. Kate Winslet mindamellett óriásit -akár Oscar-esélyeset is- játszik a hervadó nőiességét és vélt szerelmét egyre hisztérikusabban és kétségbeesettebben óvó nő karakterében. Mellette Jim Belushi atlétatrikójában olyan, mint Marlon Brando lett volna híres szerepében, A vágy villamosa Stanley Kowalskijaként, ha azt nem 1948-ban, hanem az Apokalipszis, most után forgatták volna. 🙂 Juno Temple viszont Marylin Monroe-ra hajaz dögös-vörösben, amikor az még Norma Jeane Mortenson volt. Justin Justin, a cukifiú, adja, mi lényege. Ő már régen megbízható színész ebben a szerepkörben, és messze nem csak egy híres énekes, aki unalmában elvállalt egy szerepet egy filmben.

Woody Allen története pedig megmarad a felszínen, a felfejlődő érzelmi viharok csak a felszínen korbácsolnak hullámokat, a mélyben minden marad változatlan. A színészi játéknak, valamint Woody tagadhatatlan írói tehetségének köszönhetően, a film minden avíttsága ellenére élvezetes, szórakoztató – mint szinte mindegyik Woody Allen-film. Formailag is ugyanolyan: fekete blank, benne középre szerkesztett Times New Roman betűkben a stáblista (szigorúan ‘in alphabetical order’), korban illő, jazzes zene. A film operatőre sem akárki: Vittorio Storaro Bernardo Bertolucci gigantikus tablóinak fényképezésével vált világhírűvé. Ahogyan itt a korhűen berendezett Coney Islandot és illően felöltöztetett és instruált statisztériát fényképezte narancssárgában-aranybarnában, szinte állandó “golden hourban”, vagyis demerungban, az valami csodás. Persze, amikor a melodramatikus érzelmi hullámvasút magasra szökik, akkor ő is váltott a színeken, haragos kékessárgára, szürkészöldre, a történet drámai csúcspontján pedig simán szembevilágította a késsel a kezében dühöngő Kate Winletet, akinek ettől tűhegynyire szűkült a pupillája, amitől szinte őrjöngő fúriává változott a nő csalódottságában és kétségbeesésében dühös arca. Imádtam. A filmet is elnéztem. 7/10

Akár hiánypótló megoldásként is tekinthetünk erre a Volt egyszer egy Németország… című történelmi vígjátékra, melynek bár témája minden szálával kapcsolódik az igencsak feldolgozott második világháború, valamint a holokauszt témájához, amit és ahogyan mesél, az azért -hovatovább- nóvum. Bár korábban is készültek ebben az időszakban és témában játszódó humoros dolgozatok, azért a holokauszttal, illetve az azt elszenvedő zsidósággal való viccelődés meglehetős tabu kultúrnépek között a mai napig. És különben is, a legjobb zsidó-vicceket mindig a zsidók tudják. Na ja, igen nehéz is viccet találni abban, amikor egy náció csakis azért próbál meg kiirtani egy másikat, mert annak az övétől más a vallása, kultúrája, vagy csupán nem tetszik azok sapkája… Nem véletlenül mondta az Auschwitzot megjárt Királyhegyi Pál, hogy “akinek van humorérzéke, az mindent tud, de akinek nincs, az mindenre képes…”, azért a zsidóság túlélésének (vö: bölcsesség, intelligencia, tehetség) kulcsa minden bizonnyal erősen önkritikus humorérzéke lehet, hiszen ha valaki, akkor a zsidók képesek még a halál torkában is viccelődni.

Egy ilyen figura lehetett David Bermann (Moritz Bleibtreu) is. A hajdani jól menő rövidáru-kereskedő egész családja odaveszett valamelyik lágerben, ő azonban azzal élte túl a córeszt, hogy véletlenül, szinte önkívületben elsütött egy viccet, és azon hangosan felröhögött az élete felett ítélkező, pohos náci. Ettől kezdve David kivételezett státuszba került… A film cselekménye idején már vége a háborúnak, Németország kezdi magát összekaparni a romokból. David, immár frissen borotválva, a körülményekhez képest csinosan összeverbuvál egy csapatot ismerős tűlelőkből, hogy fél-legális üzleti tevékenységgel keressék meg azt a pénzt, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a szabad Amerika irányában elhagyhassák azt az országot, amely majdnem sírjukká vált. Az üzlet, köszönhetően a tehetséges munkaerőknek (köztük az egyik szerepben a németül kitűnően beszélő Mácsai Pállal), virágzik, a háborút kivételes helyzetben átvészelő David azonban a történelmi igazságtételre készülődő amerikai katonai hírszerzés figyelmének hajszálkeresztjébe kerül és nácikkal való együttműködéssel vádolják.

David Bermann története egyébként valóban vicces, azonban ezt Sam Garbarski (pl. Irina Palm, Vijay és én) kissé nehézkesen tudja filmre konvertálni. Én alapvetően nem szeretem, amikor egy film karaktere elmeséli a filmben azt, amit adott esetben róla tudni kell, de minden illusztráció nélkül, a filmnyelv, mint eszköz használata nélkül. Holott, a film ereje éppen a kép lenne és pazarlás azt (és a nézők idejét) arra pazarolni, hogy azt mutatja, amint egy ember elmeséli a történetét (kivéve, ha dokumentumfilmről beszélünk, ám ezúttal erről nincs szó). Itt azonban nemcsak David története, hanem az övén kívül még egy sor rendkívül érdekes történet tárul fel ily módon, ami idegesítő. Nem mellesleg, az adott karakterek is sokkal plasztikusabbak lennének, ha őket dramatizált jelenetekben ismernénk meg, nem csak néhány íróasztalszagúan kiprovokált szpícsben. A kerettörténet viszont, David biznisze, a kihallgatás, sőt, egy szerelemi szál is, nem olyan erős, és nem is olyan különleges, hogy elbírjon ilyen kihagyott ziccereket. Néhány bizarr helyzetkomikumból adódó szolid poén, néhány, a háborút elvesztő németeket és azt megnyerő amerikaiakat körbekarcoló fricska, de ennyi kevés egy igazán szórakoztató vígjátékhoz. Legfeljebb egy tévéfilmre jó, és ezen nem segít a túl sötét, túl komor fényképezés (Virginie Saint-Martin) sem. Garbarski továbbá a vígjátékhoz elengedhetetlen tempót sem tudja diktálni, történetmesélése inkább drámai, pedig a cselekmény szinte kiabál a pergő ritmusért. Akár még egy kissé elrajzolt, groteszkbe hajló szemléletet is elbírna a sztori – ehelyett azonban csak egy öreges, otthonülős, tévézős hangulatú mozit látunk. 6/10

Politzer Péterrel együtt dolgoztam néhány évet, valamikor 2000 környékén. Ő hátul, a mozi egyik raktárában kialakított kis stúdióban vágott (főleg a Muhi András-féle Inforg Stúdió filmjeit), én a mozi előterében tettem a dolgomat. Volt, hogy tétova pillanatomban kamerát ragadtam, annak eredményét is Péter vágta vetíthető formába. (Szóval, ez biztosan nem lesz valami hű, de objektív írás…) Kedves, lelkes és végtelenül türelmes fickó a Péter, aki már vagy húsz éve vág (közben még egyetemi diplomát is szerzett erről). Kétszer kapott Arany Ollót, dolgozott többek között Hajdu Szabolccsal, Alföldi Róberttel, Madarász Istivel és Árpa Attilával is. 2003 óta ír és rendez is, több kisjátékfilm után a Férfikor az első nagy, egész estés mozija, mely állami támogatás nélkül, alacsony költségvetésből készült.

Felületesen nézve, főleg a bevezető képek alapján, akár gondolhatjuk azt is kis cinizmussal, hogy “na, ha nem mondod, akkor is tudom, hogy ez egy vágó filmje, hiszen olyan, mintha valaki több film kivágott filmfecnijeit ragasztgatta volna egymás után”… Tagadhatatlan, a fekete-fehér nyersanyagra forgatott, erősen képzőművészeti kísérleti film-szerű, defókuszált, remegő snittek kissé riasztóan hatnak a millió dolláros produkciók stabil, megkomponált (bár sokszor unalmas) képeihez szokott szemeknek, de hamar beleszokunk Politzer egyszerre lírai és dokumentumfilmszerűen realista világába, mely három párhuzamos férfisorsot, tulajdonképpen három mai pasi portréját fűzi egymás mellé. A film végére kiderül, hogy mindegyik roppant érdekes, tanulságos, megrendítő és mulatságos figura, miképpen mindannyian azok vagyunk, mert minden élet érdekes, megrendítő, tanulságos és mulatságos, ha úgy nézzük. Elsőre, persze, a kilencvenéves Szipál Mártonra kapjuk fel a fejünk. Ismert, sőt világhírű fotós volt az öreg (nem sokkal a forgatás után hunyt el 92 éves korában), rikító öltözetével feltűnést keltett, amerre járt, de hát aki olyan életet élt mint ő, attól ez a normális. Itt a filmben dramaturgiai okból Dezsőként beszél magáról. Tulajdonképpen nem a saját életét meséli, de ez az élet akár lehetne a sajátja is, amit viszont tényleg a saját lakásában, saját ruháiban, saját valódi életében mesél. Megrendítő látni a legnagyobb sztárok társaságának hajdani tagját -legyen is az a valóságban bárki- képekkel telezsúfolt, ütött-kopott pesti otthonában, savanyú szagú, de derűs magányban, ahogyan visszaemlékszik életére, szerelmeire, feleségeire. Ő képviseli a filmben a férfikor alkonyát.

A hajnal viszont egy apja révén egzotikus vonásokkal bíró 10 év körüli srácé (Fischer Samu), aki amúgy pont olyan, mint kortársainak túlnyomó része. Unatkozik az iskolában, legszívesebben egész nap focizna és lógna, azonban amikor az őt egyedül nevelő édesanyja balesetet szenved, hirtelen rászakad az élet, a maga összes terhével. Samu azonban ügyesen kerülgeti a buktatókat, mígnem szembesül az elkerülhetetlen legnagyobbal, amire nem lehet felkészülni.

Frank (Vass Péter) nagybőgős egy színházi zenekarban, aki szintén zenész feleségét várja vissza külföldi turnéjáról, nem sokkal azután, hogy egy buta félrelépés miatt majdnem szakítottak, de értelmes, felnőtt emberekként még meg tudták beszélni a történteket. Frank közben két kislányát adjusztálja, próbára rohan, karmesterének pálcát farag, majd kizárja magát a lakásából. Ettől még este előadás, aztán éjszaka érkezik felesége, akiért ki kell menni a reptérre… Ő vagyunk mi, középkorú férfiak, benne a sűrűjében, teljes erővel vágva a rendet magunk és szeretteink körül, mert ez a dolgunk.

Dezső, Samu és Frank talán nem is találkoznak egymással a filmben, de nem is kell találkozniuk. A cselekmény nem egy dramaturgiai ívre felhúzott történet, hanem “a” férfi mindennapi életét három különböző életkorában jellemző epizódok sorozata, kisebb részben Linklater Sráckorára, nagyobb részben Simó Sándor A legszebb férfikor című filmjére hajazva. A férfiség freskója a film, a normális, hétköznapi, különösebb deviáns szélsőségektől mentes férfi-lété, amit Politzer néhány igen jól eltalált, jó humorú, vagy éppen szolidan érzelmes, megkapó jelenettel illusztrál, miközben tartózkodik nagy igazságok kimondásától, tudva, érezve jól, hogy azok a nagy igazságok pont így kerülnek bele a képek, hétköznapi jelenetek mögé. A három főszereplő tulajdonképpen saját magát adja, azonban köréjük rendkívüli színészek kerítik olykor frenetikus karakterekként a hátteret: Tamási Zoltán iszákos karmestere, Esztergályos Cecília nagymamája, Dióssi Gábor kissé zavart fül-orr-gégésze és nem kissé pszichopata lakatosa, a forgatás után -Szipál mellett- szintén elhunyt Vásári József lehengerlő tanárfigurája mind alkalmas arra, hogy a későbbiekben is sokat idézgessük alakításaikat, gesztusaikat, benyögéseiket. Politzer Péter bemutatkozó filmje tehát egyszerre lett mulatságos és könnyes, érzékeny és férfias, okos és minden artisztikus vonása ellenére is szórakoztató mozi. Picit azonban lehetett volna még hosszabb is, hiszen egy vágó nem spórolhat ennyire saját rendezésével! 9/10