asanisimasa

A több tucat belga és francia film operatőreként ismert Philippe Van Leeuw rendezői karrierjének második alkotásából már világosan látszik, hogy erős elképzelésekkel épít tudatos életművet. Bemutatkozó rendezése (A nap, amikor Isten eltávozott) a közelmúlt egyik szégyenletes eseményéhez, a ruandai népirtáshoz kapcsolódik és egy belga családnál szolgálóként dolgozó tuszi nőt követünk végig útján, aki a közelgő hutu lázadók terrorja elől menekülve keresi családját, útját az őrült polgárháború stációi kísérik: halott gyermekek, megcsonkított, vérző sebeik fájdalmába beleőrült sebesültek, és pusztítás mindenütt.

Második filmje, a Volt egyszer egy Szíria, ahogyan címe is jelzi, Szíriában játszódik, napjainkban. A(z egyik) főszereplő itt is egy nő, egy buddhista vagy hindu vallású, valószínűleg indiai szolgáló, aki egy hajdan tekintélyesnek számító, értelmiségi, liberális értékrendű damaszkuszi családnál dolgozik, teljes megbecsülésben. Odakint zajlik a polgárháború, amit ugyanúgy expresszív zajkulisszák jeleznek, mint Van Leeuw első filmjénél. A film mindvégig egy lakásban játszódik, ide szorult be a már említett család maradéka, Musztafa, a láncdohányos nagypapa, Oum Yazan, a menye, aki három gyermekével befogadja a szomszédban élő, még csecsemőjét szoptató Halimát és férjét, aki azon van, hogy megszervezze az országból való kimenekülésüket. Halimáéknak azonban esélyük sincs eljutni külföldre, a magyar határig, ugyanis férjét, alig hogy kilép az elbarikádozott házból, egy orrlövész leteríti. Delhani, a szolgáló látta, hogy a férfi elesik, megrémül, de csak a ház asszonyának, Oumnak mondja el a történteket, aki viszont megtiltja neki, hogy Halimának szóljon férje elestéről. Oum minden erejével azon van, hogy az elbarikádozott lakásban megóvja a benntartózkodók életét, miközben férjéről, aki a városban van élelmiszerbeszerző úton, ő sem tud semmit. A robbanások közben egyre közelebbről hallatszanak, az ajtón pedig rekviráló milicisták dörömbölnek.

Gárdos Péter ’56 “élményét” feldolgozó, a kisgyermekkor ártatlanságára emlékező nosztalgiát a történelem vérszagú drámájával, és a mindenen felülkerekedő örökös kisember groteszkjével vegyítő Szamárköhögés című filmje juthat eszünkbe, miközben nézzük ezt a rendkívül nyomasztó, de rendkívül expresszív hatású filmet, azonban itt nyoma sincs annak a keserédes, de feltétlenül humánus humornak, ami Gárdos filmjét átlengte. Természetesen a történet (majd) mindegyik szereplője mélyen emberi gesztusokat mutat, szívszorító emberséggel viselkedik abban a néhány órában, melyet a cselekmény taglal, de sajnos, ezekben egyetlen másodperc sem adódik, mely mosolyra adhatna okot. Talán a nagypapa derűje, amikor imádott unokája odafut hozzá, de az őt körülvevő sűrű cigarettafüst mögött mindig érezzük mély és sötét elkeseredettségét. A szereplők pattanásig feszült idegei, a robbanászajok és ajtón dörömbölések között végzett mindennapi rutinok, mint fogmosás, WC-használat, evés, miközben minden egyes  zörejre egyszerre villannak a rettegő tekintetek, a halál torkában is önzőn feleselő tinédzserek, akik adott esetben, a következő pillanatban már halálmegvető bátorsággal viselkednek bölcs, felelős és bátor felnőttként; a film minden másodperce rettenetes erővel közvetíti azt a léleknyomorító, nyomasztó rettegést, amit egy véres, embertelen és teljességgel érthetetlen okok alapján zajló polgárháborúban élnek át az adott ország, nemzet ártatlan polgárai.

De mint film, mint művész alkotás is nagyon erős Van Leeuw filmje. Mentes mindenféle öncélú hatásvadászattól, mégis minden snittje alá van rendelve a film céljának, azt közvetíti és annak jelentését árnyalja, egyben sarkítja is. Egy pillanatilag sincs semmi túlbeszélve, viszont minden el van mondva, amit el lehet emberi szavakkal mondani arról a szenvedésről, amit jelenleg is emberek milliói élnek át szerte a világon. Bár nyilván nem az ostromlott Damaszkuszban forgott a film, az illúzió mégis tökéletes, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen mindvégig belsőkben játszódik a cselekmény. Perfekt a színészek játéka is. 9/10

Zavarba ejtő filmmel állt elő a norvég Tommy Wirkola, akinek nevét a Náci zombik/Dead Snow című filmje óta rettegi értő és értetlen filmkedvelő szerte a világon. 2067-ben -ha jól emlékszem a jelen írás tárgyát képező film egyik jelenetében feltűnő évszámra- bőven meghaladta a kritikus határt a Föld népessége, annyira, hogy az élelmiszerellátás is nehézkessé vált. A jobb termelés érdekében nagyipari módszerekkel előállított, génmanipulált növények és állatok képezik az élelmiszergyártás alapanyagát, aminek köszönhetően azonban az emberiség körében ugrásszerűen megnőttek a sokszoros ikerszülések, különböző, addig sosem látott genetikus mutációk jelentek meg, így bizonyos politikai erők radikális választ adva a kor kihívásaira, meghirdették az egy család, egy gyerek programot. Ha valaki figyelemmel követi a tudomány mai folyását, az tudja, hogy ezek a megállapítások már tulajdonképpen a mai korra is érvényesek, és éppen ez volt az oka, hogy Kína már bevezette ezt a törvényt, amely mindössze egyetlen gyermeket engedélyez egy család számára (úgy tudom, 2015-ben ezt a nemzetközi felháborodás miatt visszavonták). De a Hét nővér problémafelvetése igenis reális, igenis kézzelfogható (és lényegi elemei a szupermarketekben már évek óta megvásárolhatóak).

Ugyanekkor viszont a cselekmény -mely egyszerre hajaz Lucinda Riley hasonló című regénysorozatára, vagy például Kurt Vonnegut 2BRO2B című novellájára- a hetes ikerként megszülető címszereplőkről, tehát már öntudatlan létükben is emberiségellenes entitásokról szól, akik -az allúziókhoz hasonlatosan- disztópikus cselekményben élet-halálharcot folytatnak a túlélésért. ERGO, szembe mennek a tudomány vészjelzésével… S mivel a történetnek ők a főszereplői, ők állnak a figyelem központjában, s bár hét egymástól határozottan különböző jellemként, de többségükben pozitív hősként nekik drukkolunk, az ő sikerükért, túlélésükért szurkolunk, tehát logikusan az emberiség ELLEN szavazunk. A filmvégi happy enddel, tehát győzelmükkel az itt felvetett állapotok továbbkulminálása mellett tesszük le a voksunk, tehát ok-okozati összefüggésként azt választjuk, hogy a genetikusan elkorcsosult emberiség csak nyugodtan haljon éhen.

Érzi ezt a feloldhatatlannak tűnő dilemmát Wirkola is, hiszen a pusztulás megakadályozása csakis radikális, hovatovább embertelen döntések nyomán történhet, ezért a filmben ezek meghozatalát egy nettó náciként megjelenő tudós-politikus asszonyra (Glenn Close) bízza, aki természetesen a történet végén el is bukik, mivel a címszereplő(k)nek győzniük kell (a dramaturgia szabályai szerint). De akkor most mi van az emberiséggel? Kínzó, nagyon kínzó kérdéssel a gyomrunkban távozunk a moziból, amire válasz nincs a filmben (vagy ha a válasz ez, amit netán mégis kiérezni vélünk, akkor az nekünk tán még nem, de gyermekeinknek, unokáinknak nagyon szar lesz)…

Persze, az is lehet, hogy a közönség nagyobb része ezzel a kérdéssel egyáltalán nem is foglalkozik (hasonlatosan például a Kárpát-medencét, sőt egész Európát újranépesíteni akaró jelenlegi magyar kormányhoz), és megelégszik a hétfrontos túlélőharc kétbites, olykor igen brutális és véres akciójeleneteivel, valamint az ezekhez méltó színvonalú konfliktus katartikusnak azért nem mondható tisztázásával és simán beburkol utána egy dupla hamburgermenüt, műhúsból és műkrumpliból, műanyagkólával (oszt’ csá).

Lehet, hogy most szólni kellene Noomi Rapace színészi bravúrjáról is, ahogyan egyszerre hét karakterként játssza a címszereplőt, de sajnos, Noomi rossz színésznő. Sőt, nagyon rossz színésznő. Egyetlen arca van, egyetlen tekintete, amit viszont már megismertünk a Tetovált lányban. A hét nővér karaktere csupán smink, ruha és paróka, de valójában jellemükben, karakterükben nincs köztük különbség, legalábbis színészi értelemben. Alkatában nincs semmi nőiesség, annyi szexus sugárzik belőle, mint egy csavarkulcsról. Erről nem tehet, de színésznőként egy egzotikus arc édeskevés. Tetszettek viszont a 2067-es évben használatos kütyük, valamint az, ahogyan ezeket a scifi-kellékeket az ügyes díszlet- és látványtervezők beépítették Bukarest és Constanța posztkommunista román architektúrájának decens koszlottságába. 6/10

Manapság már csak elvétve hallani az AIDS-ről, ami persze, nem jelenti azt, hogy ez a betegség eltűnt volna a Föld színéről, csupán arról van szó, hogy mára már hozzáférhetőek olyan gyógyszerkészítmények, melyekkel kordában lehet tartani e kórt. Az AIDS azonban ugyanúgy fertőz, és ugyanúgy jelen van szerte a világon, csak ma már nem halnak bele oly sokan tragikusan gyorsan, mint valamikor a nyolcvanas években, amikor megjelent. Hogy ez így van, abban igen nagy szerepe volt az olyan civil csoportoknak, mint például a francia Act Up Paris csoport, amelyiknek történetébe avat be a 120 dobbanás percenként című francia dráma.

Az Act Up Paris-t néhány, többségükben már AIDS pozitív francia meleg alapította meg amerikai mintára, és harcos, erőszakos provokációtól és botrányoktól sem mentes akcióikkal hathatós figyelmet irányítottak az AIDS összetett problematikájára. Megküzdöttek a tétova gyógyszergyárakkal éppúgy, mint az értetlenkedő egészségbiztosítókkal és politikusokkal, de a társadalom tájékoztatására is fordítottak energiákat. A csoportot azonban nem fűzte össze azonos meggyőződés, voltak köztük, akik agresszívebben gondolták a harcot, mások inkább a kompromisszumok keresésére koncentráltak, miközben tagjaik közül egyre sűrűbben hunytak el az ekkor -kilencvenes évek közepén- még rejtélyesnek számító kórban. Létük egyetlen kétségbeesett segélykiáltás, egyben figyelmeztető sziréna azoknak, akik érintettek, de még nem kapták el a betegséget, de azoknak is, akik úgy hiszik, őket nem érinti az AIDS, hiszen nem használnak drogokat intravénásan és heteroszexuálisok.

Robin Campillo igen megrázó drámájának egyik vonulata az, ahogyan szinte dokumentumfilm hitelességével reprodukálja a csoport hangos, olykor személyeskedéstől sem mentes, szenvedélyes vitáit, ahogy bemutatja olykor brutális akcióit, melyek rendszerint a rendőrségi fogdákban végződtek. Fiatal, részben ismert (pl. Adéle Haenel), de többségükben inkább ismeretlen színészek lenyűgöző hévvel és döbbenetes hitelességgel alakítják azokat a különféle személyiségű, de sorsukban mégis tragikusan azonos aktivistákat, akik a csoport magját alkották. A 140 perces film durván fele e viták és akciók részletes bemutatásával telik, ami egyrészt felkavaró élmény, másrészt olykor már kissé túlzottan bennfentes(kedő)nek is hat.

Ugyanilyen részletességgel feslik fel azonban a film másik vonulatát képező szerelmi szál is, mely a csoport két tagja, az AIDS pozitív Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és a kórtól mentes Nathan (Arnaud Valois) között szövődött. Talán még egy magát nyitottnak, toleránsnak gondoló heteroszexuális nézőt is meghökkent az a természetes, őszinte nyíltság, ahogyan Campillo megmutatja két férfi szerelmét, azonban az első csókjelenet után bizonyítja igazát, hogy ilyen megközelítésben hamar lehull az előítélet és a prüdéria fátyla, és csak a tiszta szerelem marad, mely két ember között szövődött. Bár olykor igen merészen ábrázol testi szerelmet, ez soha nem válik pornográffá, Sean és Nathan szerelme csupán egyszerűen szép – és igen fájdalmas, az előre látható és ekkor még elkerülhetetlen vég miatt. Részben talán erre utal a film címe is: a 120-as pulzus éppen kétszer annyi, mint egy ember normális szívverése, de éppen annyi, mint amennyit két normális ember szíve ver egy percben.

Másrészt, a 120-as ritmus a kilencvenes évek elején szárba szökkenő elektronikus tánczenei szcéna kedvenc metruma is, mely az emberi test izgalmi állapotának megfelelő zenei lüktetést generálja, amire a legkülönfélébb nemi irányultságú fiatalok táncoltak egyfajta forradalmi mámorban… Ez a ritmus fűzi össze ezt az őszinte, nagyon tiszta, mély, de egyben mélyen fel is kavaró filmet. 8/10

Mivel nem néztem a Trónok harcát (illetve igen hamar beleuntam), így fogalmam sincs, kik azok, akikkel reklámozzák ezt a filmet, amire viszont mégis jobban ülne az, hogy olyan ez a Megtorlás, mintha Quentin Tarantino elvesztette volna a humorát és egy bibliaian dörgedelmes és sokkolóan erőszakos sorsdrámával állna elő. Pont olyan. Mindamellett pontosan illeszkedik abba a napokban a világmédiát elárasztó, de cseppet sem új keletű botrányerdőbe is, mely valamilyen hatalommal bíró emberek (mondom Weinstein, mondom Marton, mondom katolikus papok, mondom, hogy ijesztően hosszú a sor, ha elkezdjük) által elkövetett szexuális visszaélésekre, egyáltalán, emberek emberek általi lelki, de akár fizikai megnyomorítására, megalázására és elnyomására irányítja rá a figyelmet. Nehéz ma ennél a filmnél aktuálisabbat, naprakészebbet találni a témában (bár minap a tévében A szolgálólány meséje is igencsak odacsapott).

Egyszerű lenne leírni, hogy Guy Pierce egy sátáni jellemű lelkészt jelenít meg a történetben, aki a Biblia szavaival indokolja és igazolja összes, normális aggyal szinte felfoghatatlan szörnytettét. A filmet író és rendező holland Martin Koolhoven azonban nem elégszik meg annyival, hogy felpakol a vászonra egy (a filmművészetben amúgy már kissé közhelyes) démoni figurát, mint az eredendően létező gonoszt, hanem egy négyes tagolású, bibliai sodrású, monumentális folyamban annak fejlődéstörténetét mutatja be. Hogyan válik egy köztiszteletben álló emberből szörnyűséges, aberrált, vérfertőző gyilkos, ha az adott közösség/társadalom közerkölcsei, törvényei, illetve saját ideologikus meggyőződése, világlátása vasabroncsba szorítja saját belső, tomboló életenergiáit, szexuális vágyait? – ezt festi fel Koolhoven filmjében világos, határozott, erős ecsetvonásokkal, Grant Wood híres festményét, az Amerikai gótikát (lásd a második képet) megidézve. A sátáni tiszteletes karrierje meredeken ível az általa cinikus lekicsinyléssel emlegetett Pokol lángjai közé, ám a neki megadatott híres utolsó szavakat elmondhatja ő is.

A Gonosz sorsát ezúttal egy ábrándos kék szemű, törékeny, szőke lány (Dakota Fanning) képében megjelenő, belül rendkívüli lelki erővel, a Jó iránti makacs elköteleződéssel és természetes igazságérzettel felvértezett vadnyugati Szent Johanna teljesíti be, aki Koolhoven meséjében ellenfeléhez hasonló méretű, de ellentétes irányú pályán, felfoghatatlan mennyiségű megaláztatáson felülkerekedve és felfoghatatlan áldozatokat hozva jut el sorsa eleve elrendelt végkifejletéig. A két, több ponton is elválaszthatatlanul egybefonódó hatalmas életutat a holland rendező egy nemesen egyszerű, de mégis vibrálóan izgalmas narrációban meséli el, négy fejezetben. A cselekmény nem kronologikus, hanem egyre mélyebben merülünk az időbe a Gonosz titkát kutatva, hogy csak a végkifejletre érjünk vissza a jelen időbe (ami a történetben nagyjából az 1880-as évek Amerikájának Vadnyugata). Bár effektíve évtizedeket ölel át a film, maga a történések mennyisége és intenzitása mégis balladai töménységű. Valóban az egészet el lehetne mesélni fél órában is, viszont akkor egészben való (kissé perverz) megmerítkezés érzéki élménye, amihez Koolhoven döbbenetesen expresszív környezetet teremt. Kellenek azok az olykor csigalassúsággal pergő filmpercek, melyekben szinte fizikailag is érezhetjük például annak a filmbeli bordélynak, vagy a disznóólban, trágyalében térdelve végrehajtott életmentő műtétnek a hangulatát. Kis túlzással, itt minden mondat végén véres erőszak a pont, egy erőszakos világban, ahol egy törvény van, a szemet szemért, fogat fogért, ott nem lehet másként. Kellenek a fejezetek közötti, szokásosnál jóval hosszabb fekete blankok is, hogy legyen ideje lecsapódni bennünk annak, ami röviddel előtte ránk ömlött. Ritmusában a film azonban mégsem Tarr Bélát, hanem Tarantinót idézi. Az a mennyiségű, olykor már gyomorforgatóan explicit brutalitás, amit e filmben látnunk kell, az rá jellemző, vagy még inkább bizonyos távol-keleti filmesekre, akiknek neveit még a legelvetemültebb filmgeekek is csak suttogva ejtik ki, szigorúan zárt körben. Bár, ha úgy nézzük, hogy a Biblia sem fukarkodik a brutális vérfürdőkkel, akkor él a szakrális párhuzam, annak ellenére, hogy maga a film nem szakrális: ahol ugyanis a Sátán elpusztul, ott nem létezhet Isten sem.

Érdekes, hogy ezzel az ólomsúlyú, mélyen felkavaró, brutális alkotással jelentkező Koolhoven korábban szinte semmi jelét nem mutatta annak, hogy ekkora formátumú figura lenne. Én legalábbis csupán egy habkönnyű, multikulti gasztrokomédiát láttam csak tőle, de a Rántotthúsnál ez nagyságrendekkel komolyabb darab. A történetvezetés, a cselekményszervezés szigorúan, szinte mértanian pontos logikája, a benne ábrázolt jellemek komplexitása, a bravúros rendezés, a mély és hiteles színészi alakítások (Pierce nagyon komoly, Oscar-díjas alakítást nyújt, Fanninghoz hasonlóan), a következetesen végigvitt bibliai utalásrendszer által sugallt összetett jelentésrétegződés, valamint ezzel együtt tapintható aktualitás mind az év, ha nem az évtized egyik legjelentősebb filmjévé tenné a Megtorlást, aminek csak az erőszak olykor már eltúlzottan (de szerintem még nem öncélúan) naturalista ábrázolása mond ellent. 10/10

Ennek a filmnek több mint húsz évvel ezelőtt kellett volna elkészülnie, de azért mérgelődésre nincs ok: jobb későn, mint soha. A film címében említett név köztudomásúlag egy testvérpár családneve, Auguste és Louis Lumière-é, akik 1895. december 28-án, a párizsi Grand Café indiai termében, mintegy harminchárom fizető néző előtt, megtartották a történelem első mozielőadását, ami egyúttal tulajdonképpen a film, mint hetedik művészeti ág megszületésének pillanata is. A közhiedelemmel ellentétben, a hírhedt “Vonat érkezése” ekkor még nem volt műsoron, az csak később ijesztgette a kezdetben még csak kibérelt kávéházi különtermekben zajló vetítések közönségét; ellenben az a bátor harminchárom párizsi kacaghatott például a Megöntözött öntöző tréfáján, vagy ellágyulhatott a Kisbaba reggelijén…

A Lumière! című film tulajdonképpen nem más, mint a Lumière-fivérek után fennmaradt több mint ezer, többségében mindössze ötven másodpercnyi filmszekvenciából történt válogatás, melyet a cannes-i filmfesztivál igazgatója, Thierry Frémaux fanyar humorú, értő kommentárjai fűznek egybe. Egy ilyen film bemutatója pompás ajándék lett volna a film 100 éves születésnapjára, viszont a muzeális értékű és korú filmtekercsek restaurálására a mai kor hozta el a megfelelő technikai (és pénzügyi) hátteret, ezért ez a bevezetőben említett 22 évnyi csúszás. 

Bár a Lumière-fivérek később a történelem útvesztőiben olykor ma már vállalhatatlan állomásokra tévedtek (Mussolinivel való kokettálás, illetve pozíció a nácikkal kollaboráló Vichy-kormányban), filmjeik, melyeket ők maguk, illetve az általuk alkalmazott -ragyogó szemű- operatőrök készítettek, pótolhatatlan kordokumentumok, egyben esztétikailag is különleges értékkel bíró kis remekművek. Mi még úgy tanultuk, hogy a film műfajának gyökere kétágú, a mesés, fikciós, elbeszélő vonulat Mélies (itt nem tárgyalt) művészetében ered, míg a valóságot megragadó, dokumentarista irányzat Lumière-fivérek nevéhez kötődik. Frémaux narrációja többször is kitér arra, hogy a szó szoros értelmében nem a valóságot rögzítették Lumière-ék kamerájukkal, bizony megrendezgették ők a dolgokat, hogy pontosan az látszódjon a filmen, amit ők akarnak – a filmek azonban ma már mindettől függetlenül pompásan ábrázolják azt, hogy milyen volt az élet több mint száz évvel ezelőtt Lyonban, Párizsban, Londonban, Moszkvában, Haifában, a luxori piramisoknál, vagy akár egy eldugott vitenami falucskában, ahová a Lumière-fivérek kamerái eljutottak.

Rendkívül izgalmas ezeket jeleneteket látni, valóban időutazás, főleg, hogy a filmek restaurálása is pompásan sikerült. Majdnem a korabeli “vonatérkezéshez” hasonló döbbenet nézni “A kisbaba reggelijének” címszereplőjét, aki ma már nyilván évtizedek óta halott, de a képen még csak élő, eleven, dundi kislány. Olyan jók a képek, hogy szinte hallani gyöngyöző kacagását a némafilmen… Hátborzongató kinézni az Eiffel-toronyból és egy maitól teljesen különböző Párizs színeit látni, ahol a Champs-Élysées-n még nem jártak autók, csak konflisok, de legalább ugyanekkora mennyiségben, viszont voltak már biciklik és a gyalogosok, bár szemlátomást rettegve, de még át mertek szaladni a széles sugárút “észvesztő forgalmában”. Érdekes látni minden idők tulajdonképpeni első filmjét, mely a Lumière-fivérek gyárából munkaidő végeztével távozó munkásokat mutatja, ahogyan nevetgélve, szemlátomást jókedvűen mennek haza a dolgukra… A kapitalizmus már akkor is rohadt volt.

De e film kapcsán döbbenetes belegondolni abba is, hogy az a temérdek, ma már jórészt HD-ben rögzített, illetve arra archivált mozgófilm, házivideó, tévéhíradó-részlet milyen felfoghatatlan történelmi adatbázisként jelentkezik majd 100 év múlva, ha lesz akkor még Föld és lesznek még történészek. Én simán el tudnák képzelni egy ilyen mozit, amelyik non-stop játszik régi némafilmeket, nem fikciókat, játékfilmeket, csak életképeket a régi időkből, régi emberekről, régi városokról. Eleged van a rohanásból, a munkából, a politikából, bármiből, fogod magad és beülsz, akár csak egy fél órára, és az ott bent megtapasztalt kontraszt rögtön más dimenzióba helyez mindent. 10/10

Találtam egyszer a neten egy útinaplót, amit egy olyan srác írt, aki egy szál hátizsákkal vágott neki Vadkeletnek, keresztül a lehető legzűrösebb régiókon. Sokan, meglepően sokak teszik ugyanezt, még bőven tart a divatja a hátizsákos csavargásnak, főleg nyugatról keletre, vagy délre – visszafelé már nem annyira, vagy azt most éppen tömeges migrációnak hívják. Na, ott olvastam, hogy a csávó igazán akkor érezte magát biztonságban a cikisebb környékeken, amikor hosszú útjának egy szakaszán olyan izraeli fiatalokkal volt, akik katonai szolgálati idejük leteltével indultak gőzt kiereszteni, mintegy csavargásilag. Az ok egyszerű, aki izraeli katonaként naponta járőrözik, mondjuk Hebron-külsőn, az nehezen tojik be néhány dühösen villanó tekintetű helyi erőtől, vagy agresszíven nyomuló árustól.

Egy másik dolog, hogy amikor először jártam Thaiföldön, tehát gyakorlatilag egy egzotikus -nem nyugati kultúrájú, mérsékelt égövi országban- nyilván a kiemelt úticélok között volt egy dzsungeltúra is. Témában magát tapasztaltabbnak mutató ismerősöm ezt annyival intézte el, hogy á, nincs abban semmi érdekes, olyan, mint a Bakony. Nos, nem olyan, nemhogy az igazi dzsungel nem olyan (mint az később kiderült), de még egy kevésbé gondozott, a turistaútvonalaktól távolabb eső thai közpark is sokkal bujább, mint a legbujább bakonyi erdő. No, és a klíma, a hangok, a szagok, a mindent átható állandóan rothadó nedvesség, ugyebár. Durva hely, és valóban túlélőtúra hangulata van még egy kiépített ösvényen való félnapos túrának is. Hát még egy igazinak…

A részben ma is élő szereplőkkel (hopp, ez egy spoiler volt!) a valóságban is megtörtént eseményeket elmesélő Dzsungel című film egy effélét mutat be. Főhőse egy izraeli srác, aki katonaéveit letudva, szembeszegülve a családi akaratnak, világgá megy, hogy kieressze azt a bizonyos gőzt, és kipróbálja magát, mennyi is az annyi. Yossi Ghinsberg (Daniel Ratcliffe) kisebb kanyarok után Dél-Amerikában találja magát, hogy fejest ugorjon a kontinens misztikus lényegébe. Összeverődik néhány hasonszőrű gringóval, és ahelyett, hogy megmásznák a Machu Pichut, mint minden rendes turista, azt tervezik, hogy az igazi amazonasi dzsungelt ismerik meg és egy magát tapasztaltnak beállító vezető beszámolóit hallgatva, már azt képzelik, hogy egy ismeretlen indiántörzset fognak felfedezni, majd dúsgazdagon térnek haza a titkos aranylelőhelyen talál nyereménynek köszönhetően. Természetesen, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan tervezik és lassan a dzsungel átveszi az irányítást…

Még a hátizsákos turizmus hőskorában, valamikor a nyolcvanas évek elején történnek az események, erre utal a csővázas hátizsák, a sima utcai ruhában való túrázás (ma már külön divatág épül a hátiszákos és egyéb túrázásra, űrtechnikával készült, szuperkönnyű ruhákkal és egyéb túlélőfelszerelésekkel) és a még viszonylag kevés számú turista, valamint a helyiek tiszta nyitottsága irántuk. A gyorsan viszontagságossá váló túra bemutatása valószínűleg tételesen a valóságnak megfelelően zajlik, hiszen a forgatókönyvet a túlélő Yossi írta, csupán a dramaturgia kedvéért sarkítottak a dolgokon. A műfajban (tehát a túlélő-horrorban) járatos rendező, Greg McLean stabilan levert műfaji cölöpök mentén vezérli végig a filmet, benne van minden kellék, hiánytalanul. Szinte “takkra” jönnek az újabb s újabb szereplők, akik nagyjából ugyanebben a ritmusban fogynak is el. Van köztük kötelező elemként nagypofájú profi, akiről kiderül, hogy bizony csak egy kókler, van egy gyenge srác, akinek el kell buknia, van egy jóbarát, akire mindig lehet számítani és van egy, aki egyedül marad. Kezdetben laza és vicces minden, de ahogy haladunk egyre beljebb az áthatolhatatlan esőerdőbe, ahogy közeledik az esős évszak (ami tényleg durva), úgy növekszik a feszültség. A genius locinak megfelelően, van egy jó adag pszichedélia is, nemcsak a kihagyhatatlan ayahuasca-fogyasztásból, vagy a bibliából kitépett lapból csavart karvastagságú spangli elfüstöléséből adódóan, hanem a dzsungel természetéből fakadóan is, ahogyan az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő “túrázó” ázik, fázik, éhesebb és sérültebb. A testi-lelki kimerültség állapotában aztán jönnek maguktól a hallucinációk… Van természetesen rafting is, ez McLean specialitása (lásd pl. Wolf Creek című filmjét), süppedős mocsár, bőr alá bújó féreg, sohasem látható, de annál jobban hallható jaguár, mérgeskígyó, skorpió, pók, és minden szirszar, amitől a dzsungel valóban életveszélyes hely.

A film nagy része azonban mégiscsak a Harry Potterből már régen kinőtt Daniel Radliffe magánszáma. Ijesztőt fogy a filmben, mármint súlyvesztésben, de egyáltalán, teljesen hitelesen adja az emberi teljesítőképesség végső határait feszegető Yossit. A kissé közhelyes kábítószeres látomásoktól eltekintve, McLean ügyesen oldja meg Yossi őserdőben átélt hallucinációit, amihez Radcliffe hiteles médium. Egyáltalán, egészen hiteles, tehát hihető a történet, így ahogyan el van mesélve – csupán azt nem hiszem el, hogy a profi, csak úgy félvállon hordja a hátizsákját. Ez ugyanis ki van zárva, ember nem képes néhány kilométernél többet túrázni panyókára vetett zsákkal, mert úgy beáll a háta, hogy néhány óra múlva már lépni sem tud. Tapasztalatból mondom. De a film amúgy tök jó volt, szerintem kiemelkedő darab a túlélős-filmek mezőnyében: nagyjából ugyanaz a színvonal, mint a 127 óra, vagy a Vadon. 8/10

Először is, Vincent Lindon hangja… Ez a hang jelenti életem első komoly moziélményeit. Nem konkrétan Lindon hangja, hanem ahogyan ő beszél ebben a filmben, az a rekedtes, suttogva hadaró, szétbagózott férfihang, Jean Gabin és Michel Simon hangja, amely a mai napig a fülemben cseng gimnazistakorom filmtörténeti filmklubjaiból. Nekem itt kezdődik a mozi, francia nyelven és fekete-fehérben. Így szocializálódtam. Jacques Doillon művész-életrajza, amit a nagy francia szobrászról készített, természetesen nem fekete-fehér, de francia, és Lindon, aki Rodint, az alkotót alakítja, szintén nagyon francia.

A filmet rendező Doillon maga is a francia film ismert, jelentős alakja, szerzői filmes, aki a filmtörténeti jelentőségű új hullám “farvizén” került be a köztudatba: az 1970-es évek elejétől filmez. Ez a film sem hagyományos, epikus életrajz. Doillon Rodin (most tanultam meg például, hogy nem pestiesen Rodennek, hanem Rodánnak ejtik a franciák, zárt ‘á’-val) életét nem kronologikusan mutatja be, hanem néhány, általa mérföldkőnek tekintett momentumot ragad ki belőle. Ezek közül az egyik Camille Claudelhez (Izia Higelin), tanítványához és múzsájához fűződő egyszerre intellektuális és érzéki kapcsolat, illetve, Rodinnak általában a nőkhöz, a modelljeihez, Rose-hoz, a cselédjéhez, majd (el nem ismert) gyermekeinek anyjához fűződő ambivalens viszonya, a másik pedig Rodin alkotói módszerének, a formák megragadásának és “életben tartásának” érzékeltetése a szobrászat technikai stációin, valamint egyes ismert műveinek, pl. a Csóknak, vagy a botrányosan fogadott Balzac-szobornak megfaragásán keresztül. Érdekes, hogy a talán legismertebb Gondolkodó mindössze egyetlen vázlatként tűnik fel rövid időre, viszont maga Rodin (illetve Lindon), igen hangsúlyosan, többször felveszi a mára emblematikussá vált pózt.

Doillon tehát nem sztorikat mond el a nagy szobrászról, hanem személyiségét, hogy úgy mondjam, művészi lelkületét próbálja érzékeltetni, illetve azt, amit művészete hozott a szobrászatba, az egyetemes kultúrába. Maga a szobrászat nyilvánvalóan erősen érzéki műfaj, hiszen az alkotó talán ebben a művészeti ágban van a legközvetlenebb viszonyban a matériával, amiből megteremti alkotását, így a film is igen hangsúlyosan érzéki. Rodint erősen érdekelte az emberi test, az abban lüktető élet, az izmok, csontok játéka, a bőr (és minden más anyag) tapintása, ezt próbálta megragadni a szobrokban és ezt kereste a nőkben is: nagy természetű ember volt, akit Lindon hitelesen jelenít meg. Bozontos arcszőrzetével, az alkotás és a nála ezzel szorosan összefüggő állandó nemi vágy lázában élő szemeivel, erős, szőrös, durva, kőfaragáshoz és gipszmintázáshoz szokott kezeivel éles kontrasztot alkot a fiatal női modellek makulátlan, tiszta bőre és törékeny teste, amit viszont rendszerint dévaj kacérsággal kínáltak fel a művészet oltárán és egyúttal a művész ágyában is.

Mivel azonban a film cselekménye -a fentiekkel összefüggve- kissé vékony, Rodin története inkább a művészettörténet, valamint az alkotás pszichológiája iránt érdeklődők számára nyújthat élvezetet. 7/10

Marine Vacth még mindig fiatal és gyönyörű, ahogyan François Ozon 2013-as filmjében megismertük (bővebben Ozon korábbi filmjeiről itt, itt és itt), és tényleg, valóban a vaginájában indul ez a film, ahogyan szinte mindegyik idei Cannes-i filmfesztiválról szóló tudósítás azt ki is emelte – tehát, akik járatosak már a kitűnő francia rendező világában, azok hátradőlhetnek, mert ők már tudják, hogy helyben vannak. Illetve, mégsem: a Dupla szerető ugyanis műfaji film, mellyel Ozon a múlt század kilencvenes évei óta véleményem szerint méltán elfeledett zsánerét, az erotikus pszichothrillert hozza vissza a köztudatba. Márpedig, Ozonra korábban nemigen volt jellemző a műfajokban való gondolkodás… (Persze, az is lehet, hogy az alapanyag, Joyce Carol Oates 1987-ben megjelent Lives of the Twins ‘Az ikrek élete’ című regénye predesztinálta erre a műfajválasztásra.)

Amúgy a (közepesen) nagy port felvert indító képsor messze nem újdonság, hiszen, ha emlékeim nem csalnak, például már egy több évtizedes hollywoodi komédia (Nicsak, ki beszél) is elsütötte ezt “poént”, Woody Allen is az Amit tudni akarsz a szexről, stb.-ben, valamint elég sokan át is éltük már ezt az élményt világra jövetelünk első pillanatában. De tagadhatatlan, erős kezdés azért… Témánál vagyunk, hogy úgy mondjam. Persze, Ozon ezúttal is a női lélekkel foglalkozik, hiszen a test és a lélek alapvetően összetartozik az életben, s hogy ezúttal egy elég határozott műfaji jegyekkel körülírható zsánerben teszi ezt, az csak a furcsaság a dologban, ami szintén Ozon sajátja volt mindig is. Mármint a furcsa, rendhagyó, “más” lelki folyamatok és szexuális szokások iránti fokozott érdeklődés. Hogyan aztán ez így mennyire lesz működőképes, az egy másik kérdés…

Zsánerfilmeknél nem illik elspoilerezni a végkifejletet, ezért csak annyit árulnék el a sztoriról, hogy egy fiatal lány (Vacth) a főszereplő, aki anorexiája, valamint nőgyógyásza által pszichoszomatikus eredetűnek gondolt, állandó hastájéki fájdalmai miatt pszichológushoz kerül, akibe -mint ahogyan azt, optimális esetben, József Attila hírhedt “kockás füzetei” óta mi magyarok is jól ismerjük- szerelmes lesz. A sármos, fiatal lélekgyógyásszal (Jérémie Renier) a lány hamarosan össze is költözik, a terápia, majd annak személyessé válásával megszűnve, a boldog családi élet a panaszait is elmulasztja. Legalábbis egy darabig, mert a lány véletlenül rájön, hogy a barátjának van egy ikertestvére, aki szintén pszichológus…

Szerintem Ozon hibázott akkor, amikor ezt a történetet egy műfaj szabályainak kereteibe kényszerítette, mert a film -számomra legalábbis- felületesen nézve éppen olyannak tűnik, mint egy hamisítatlan, b-kategóriás erotikus pszichothriller 1992-ből. Pont olyan erőltetett fordulatokon keresztül kanyarog a helyenként valóban kissé öncélúan “látványossá” tett történet a bombasztikus végkifejlet felé, mint ahogy például az önmagában azért elég jól sikerült Elemi ösztön, és társai tették sokkal izgalmasabban. Ozon nem merte magát teljesen elengedni ezen a pályán, a választott műfaj pedig látványosan megkötötte a kezét. Pedig ahogyan az iker-kapcsolatok bonyolultsága és a kívülállók részére sokszor misztikusnak tűnő mélységei megjelennek a filmben, azok a pszichológia tudománya által akár még hitelesnek is minősíthetők. Vannak értékek a filmben tehát, Marine Vacth is képes drámai mélységeket megmutatni, amellett, hogy még mindig szép és fiatal, Jérémie Renier is ügyesen oldja meg a dupla (szerető) szerepét, de engem mégis untatott a film. A csattanósnak szánt zárókép pedig még rá is tett egy lapáttal és menthetetlenül húzta le a filmet a gagyiba. 6/10

A 86 éves Mészáros Márta, a jól ismert közhely szerint, igazi filmrendező, hiszen 26. filmjében is ugyanazt a témát boncolgatja, mint az azt megelőző 25-ben. Az Aurora Borealis – Északi fény így lehetne akár “Napló dédunokáimnak” is, vagy “Egy másik kilenc hónap”, hiszen ugyanezek a témák kerülnek filmvászonra újra, csak éppen kicsit elmozdított hangsúlyokkal, más szereplőkkel, egy más történetben; de Mészáros most is a saját gyökereit, önazonosságát és sorsát kereső nőről mesél, ugyanarról a huszadik századot alapjaiban meghatározó két évtizedről, a szerelemről és az anyaságról, ideológiák és kultúrák káoszáról.

De Mészáros azért is valódi filmrendező, mert természetesen, magától értetődően és érzékeny, nőies, egyéni, de közérthető hangon képes beszélni igen bonyolult családi tragédiákról és drámai -elsősorban női- sorsokról. Az Aurora Borealis fordulatos cselekményének középpontjában két nő áll, anya és leánya. Az idős, korábban bábművészként tevékenykedő anya (Törőcsik Mari) egy nap rosszul lesz vidéki otthonában és a kórházban kómába kerül. Lánya (Tóth Ildikó) elfoglalt bécsi ügyvéd, aki munkáját félbehagyva rohan haza a hírre, s amíg édesanyja a kómában lebeg, ő a holmijai között kotorászva megdöbbentő dolgokat talál, melyeknek utánajárva előtte ismeretlen -tragikus- családi titkokra derül fény.

Mészáros meséjében világosan sejlik fel a kor mai aggyal már szinte felfoghatatlan (de éppen annyira fenyegető), vészjósló atmoszférája. Néhány pontos jelenetből megismerjük az anya ötvenes évek elején, Magyarországon töltött fiatalkorát (Törőcsik Franciska), hogyan lett szerelmes a kitelepített, snájdig fiatal grófba (Wunderlich József), hogyan próbáltak átszökni Ausztriába, hogy békében és nyugalomban lehessenek egymáséi… Nem tudom viszont, hogy beszéltek-e már valaha ilyen nyíltsággal magyar filmben az orosz katonák második világháborút követően, folytatólagosan és csoportosan elkövetett, brutális nemi erőszaktevéseiről?

Természetesen szó sincs arról, hogy Mészáros Márta démonizálná az oroszokat, hiszen a történet további meghatározó fordulatai is nagy részben egy oroszhoz kötődnek, ezúttal azonban már közel sem ennyire negatív színben. A több országban (Ausztria, Magyarország, Oroszország), több nyelven (magyar, német, angol, spanyol és orosz) és két idősíkban játszódó történet amúgy is mentes minden direktbe politizálástól, mindenféle szekértábor-veréstől és árokásástól, hangja, modora ezúttal is szinte naplószerűen személyes, mégis érzelmileg, pszichológiailag is, de történelmileg is részletekbe menően pontos; ezzel együtt megmarad mindvégig izgalmasnak is, a végén egy megkapóan szép csúcsponttal. A filmről való megemlékezések kiemelt helyen fognak szólni Törőcsik Mari alakításáról, aki sajnos e sorok írása idején is kórházban fekszik, az intenzív osztályon. Nehéz is elvonatkoztatni a szerep és az azt játszó színésznő sorsa közötti párhuzamoktól, de Törőcsik Mari még nagybetegen is nagy színésznő, apró rezdülésekkel, a tekintetével és törékeny lényének mérhetetlen súlyával is képes közvetíteni a rendezőnő által kívánt gondolatokat és érzületeket. Fiatalkori önmagát játszó (csak névrokon) Törőcsik Franciska minden tekintetben megfelel neki, igen mély, átélt drámaisággal játszik ez a megkapóan szép, fiatal színésznő. Tóth Ildikónál pedig talán nincs ma Magyarországon filmen és színpadon természetesebben mozgó, érző és létező színésznő, ő a magyar Juliette Binoche. A férfiszereplők sem arctalanok, de az ő szerepük e filmben csak másodlagos, még ha a nők életének bizonyos pillanataiban alapvetően meghatározók is. Intim (Piotr Sobocinki Jr. operatőr szépen, ízlésesen fotografált), okos és nőiesen érzelmes film ez, mint Mészáros Márta szinte minden filmje. 8/10