asanisimasa

Ha azt halljuk, hogy dán (svéd, neadjisten norvég) feketekomédia, azért sokan dörzsölni kezdjük mancsainkat, hiszen egyből felötlik agyunkban valami a Zöld hentesektől a Halott hó alól támadó náci zombikig terjedő, északi moziverzumból. Hogy aztán van-e okunk örömre, mondjuk ezúttal a Kisvárosi gyilkosokat illetően, az már egy másik dolog. Ole Bornedalt akár a bizarr, morbid témák szakértőjének is tarthatjuk, hiszen általam látott eddigi filmjeiben kivétel nélkül előkerült valahogyan a halál ténye, de még inkább előkerültek a különböző módon elhunyt emberek korpuszai, azonban messze nem tragikus, hanem sokkal inkább valamiféle furcsa, kifordított kontextusban. Első sikere, az Éjféli játszma egyenesen egy hullaházban játszódik, a Szabadíts meg a gonosztól Dánia idegenrendészeti problémáiba tenyerel bele brutálisan, ám úgy, hogy közben röhögünk az egészen. A Csak egy szerelmesfilm sem “csak egy szerelmesfilm”, hiszen itt hovatovább még nekrofília gyanújába is keveredik a kapuzárási pánikban leledző főhős, miközben a film mégsem válik botránykővé. Ő követte el viszont minden idők egyik legdrágább skandináv filmjét is, mely “csupán” egy elmegyógyintézetben játszódik, azonban a Dina vagyok szerintem egyértelműen kudarc.

A Kisvárosi gyilkosokat sem mérhetjük az egészen zseniális Szabadíts meg a gonosztól-hoz, vagy a hasonló minőségű Csak egy szerelmesfilmhez – szerencsére nem is akkora bukta, mint a Dina vagyok. Tisztes középszernek mondanám, ha egy gyilkosságokban és bérgyilkosokban tobzódó vicces történet egyáltalán lehet középszerű. A kiinduló szituáció itt is egy (pontosabban két) házastársi kapcsolat működésképtelensége, mely egyenesen odáig fajul, hogy az egyik fél (Ulrich Thomsen és Nicolas Bro) bérgyilkost -Igort, a vodkát vedelő orosz szakembert- bérel, hogy likvidálják kőműves-vállalkozásuk bevételét intenzíven költő, ám munkában megfáradt férjeiket kedvességgel egyáltalán nem kényeztető asszonykáikat (Mia Lyhne és Lene Maria Christensen), akik viszont megneszelve férjeik ellenük szőtt terveit, hasonló méretű ellencsapásba kezdenek – egy idős, nett angol hölgy, valójában egy igazi “eltakarítónő” megbízásával.

Sajnos, Bornedal ezúttal megmarad a felületi feszültségek -igaz sajátos ízű- csillapításánál és jelen filmjében nem merül ennél mélyebbre, ráadásul a fontos mellékszereplők, a folyton részeg orosz bérgyilkos, vagy a nett, angol vénkisasszony karakterei is fájón közhelyesek. Néha-néha elkapja ugyan a fonalat és valóban vicces és szórakoztató a két balfék és nagyravágyó feleségecskéik története, de mindösszesen az egész sztori mégsem több a közepesnél. Bár a bizarr, morbid skandináv vonal tényszerűen megvan, maga a film mégis inkább az angol fekete komédiákra hajaz, azonban azok speciális humora nélkül. A Kisvárosi gyilkosok humora inkább in-ter-né-sö-nell, kiherélt humor, amin Thomsen és Bro kissé fáradt komédiázása sem erősít. És akkor nem szóltam a Dumb és Dumberezésről, a “két ketyósozásról”, mint a film egyik leitmotivjáról, ami még messzebb, de még értéktelenebb távlatokba vész… Persze, a nyári uborkaszezonban akár ez a film is üdítő lehet – de Bornedal korábbi, minőségi munkáihoz képest ez nem több, mint ujjgyakorlat. 5/10

Fogalmam sincs, hogy ez a remek kis osztrák (tragi)komédia másnak is olyan szórakoztató, mint amennyire egy ötvenes, többszöri pályaelhagyó újságíró-filmkritikust – tehát engem – szórakoztatott. A Mérgezett egér főhőse ugyanis Georg, egy nagy tekintélyű, bő ötvenes, bécsi komolyzenekritikus, akinek nevét, de főleg írásait rettegték a zenészek, akikről alkalomadtán írt és kárörvendve olvasták azok, akikről éppen nem írt, illetve akik szintén látták az adott koncertet. Georg ugyanis nemcsak maró tollú és vájtfülű zenekritikus, hanem amit ír, ahhoz ért is és jobbára igaza is van. Valami hasonló fazon, mint aki a boldogult MGP volt nálunk, színikritikus státuszban… Mindennek ellenére, Georgot kirúgják biztosnak hitt állásából (mert túl sokat keres, és az ő fizetéséből három fiatalt is fel tudnak venni – a tudás és tapasztalat nem számít). Ismerős szitu, és azt hiszem, ha el tudunk vonatkoztatni Georg szakmájától, akkor azért sokak számára átélhetővé válik a történet, ami ekkor kezdődik…

Georg ugyanis egy tökéletesen átlagos, szürke és középszerű kisember, aki egy dologhoz ért, a szakmájához, az élet összes más területén, beleértve saját házaséletét is, legfeljebb csak bukdácsol. Piti hazugságokkal, sumákolásokkal, önátverésekkel és bénázásokkal görgeti maga előtt életét, ami most hirtelen, egy csapásra rádől. Georg, kiszakadva szűkös, de otthonosnak hitt közegéből tragikomikus vergődésbe kezd, hogy valahogyan a felszínen maradjon, és ebbéli igyekezetében a lehető legváratlanabb helyekről kap segítséget, de helyzetét tovább súlyosbító pofonokat is. Hogy e történetben Georg zenekritikus, az csak egy dolog. Lehetne tanár, orvos, de bármi más szakmát művelő férfi is – bár így tökéletesen indokolt a film bőséges és igen remek zenei körítése, ami Bécsről, a klasszikus zene fellegváráról, mint helyszínről lévén szó, minőségi klasszikus zene, Brucknertől Vivaldiig.

A zenék dramaturgiailag is pontosan szólalnak meg Josef Hader remek rendezésében (ő írta a forgatókönyvet és ő játssza Georgot is!), a remek osztrák humoristának, írónak és színésznek nincs szüksége arra, hogy ahol nem jut eszébe semmi, ott egy jól eltalált zenével lendítsen egyet “műalkotásán”. Georg tragikomikus pokoljárása -külső szemlélőként- üde, eredeti és nagyon-nagyon humanista szemléletű történet, mondanám azt is, hogy szeretetteli, ha nem lenne ugyanekkor olykor bolondosan bizarr, és szinte coenien abszurd. Az meg csak amolyan “boldog ausztriai spezialität”, hogy egy munkáját frissen elvesztő kulturális újságíró tök lazán áldoz be 3000 €-t egy olyan projektre, amiről már első blikkre látható, hogy úgy gáz, ahogy van.

Hader ugyanakkor a rendezői teendők mellett pontosan megrajzolt karaktert is épít, ha járunk kultúreseményekre, ismerjük jól Georg figuráját, de ami lesz belőle, azt is. Hader eredendően komikus (bár nemrégiben például Stefan Zweigként nagyon tudott drámai is lenni), színészi eszközeiben egyáltalán nem “sok”, visszafogott, pontos gesztusokkal, gondosan felépített játékkal mégis összetett, komplex, ám mégis tipikus figurát alkot: egy mai, modern kisembert, aki azonban pontosan olyan, mint a klasszikus chaplini fazon, pont annyira életrevaló és pont úgy is éli túl a ráomló kurva életet. Legfeljebb ma már sokkal jobban öltözik… 9/10

Coming outolok: nagy rajongója vagyok a Sztárom a párom című romantikus komédiának, melyben Hugh Grant a kis félszeg könyvesboltos és Julia Roberts, a csillogó sztár – ismerjük a sztorit. Nem érdekel, hogy bombasztikus, életidegen, hazug történet, vagy akár csak egy édes mese. Én vagyok Hugh Grant, vagy legalábbis azt képzelem. Tulajdonképpen bármikor képes vagyok megnézni, és minimum 50-szer láttam már. Mea culpa, de az vesse rám az első követ, ki bűntelen közületek. Nem is lenne semmi bajom ezzel a Határidős esküvő című izraeli romantikus komédiával, ha megmaradt volna abban a mederben, amelyben csordogált a végkifejletig, hiszen addig egy sajátos hangulatú, érdekes hangsúlyokon egyensúlyozó, de mindenképpen szerethető történet volt, mely akár az imént említett hollywoodi példa valamiféle parafrázisaként, variációjaként is értelmezhető.

A végkifejlet azonban teljesen másfelé viszi a történetet, amivel szintén nincs bajom, de az már tőlem jóval távolabb áll, mintha megmaradt volna a sablonos, a műfajt ismerve már előre sejthető happy endnél. Az end happy most is, csak másképp. Minden érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a film rendezőnője, Rama Burshtein hívő ortodox, tehát mélyen vallásos zsidó. Egyből indokolt a filmet mindvégig átszövő buzgalom, ami az izraelita vallás sajátos, és olykor igen szigorú kötelmeihez viszonyul, és indokolt az egyszerre meghökkentő, illogikus, de mégis ‘happy’ end is.

A történet szereplői jobbára harminc körüli, a vallásukra csupán néhány éve rátalált zsidó nők és férfiak, akiken egytől egyig látszik az öröm és lelkesedés, hogy megtalálták a számukra egyedül érvényes igaz utat. Burshtein azonban igen ügyesen és barátságos mosollyal, de nem hagyja figyelmen kívül azokat az értékeket és értéktelen vackokat, melyeket szereplői magukkal hoztak istentelen korábbi életükből. A mobiltelefonon például még nem változtattak csengőhangot, az még mindig a behízelgő hangú izraeli popsztár egyik slágere, a falakon furcsa, avantgárd -amúgy igen jó- festmények lógnak, amik azonban egyáltalán nem a teremtőnek kedves értékrendet közvetítik. De a ruházat, a hajviselet, a viselkedés és a szabályok betartása már olyan, amire minden nagyszakállú, pajeszos rabbi csak elismerően bólinthat.

Ennek megfelelően, már Michal (Noa Koler) sem diszkóban, kávézókban és a többi, istentelenek számára használatos helyen keresi jövendőbelijét, hanem házasságközvetítő szolgálatát veszi igénybe, ahogyan azt egy rendes, hívő zsidó nőnek illik is. A Teremtőhöz nála jóval távolabb álló családtagjai aggódva, hitetlenkedve szemlélik Michal vergődését, akinek valahogy egyik kiszemelt vőlegény sem felel meg. Michal kétségbeesésében, hogy soha nem lesz számára megfelelő vőlegény, Hanukka nyolcadik napjára lefoglalja a házasságkötő termet, megrendeli a kaját és szétküldi mind a 200 meghívót: hiszi, hogy a Teremtő a számára adott rövid idő alatt szállítani fogja a megfelelő férjet.

Amíg azonban odafent végzik a dolgukat, mi a filmben betekintést nyerhetünk egy meglehetősen zárt közösség életébe, megismerhetünk a mai Izrael társadalmából egy vékony, de jellemző szeletet, a fiatal, újkonzervatív, vallásos zsidókét. Burshtein szeretettel, derűvel és valami halvány gunyorossággal mutatja be igyekvésüket, hogy mindent szabályosan csináljanak, hogy életük tiszta legyen, miközben azokat, akik ezen a körön kívül maradtak, a nem vallásosokat sem sározza, nem gúnyolja. A történet temperamentuma természetesen hangos, szenvedélyes, miközben nagy részben tényleg a romantikus komédiák megszokott kanyarjait veszi, ritmusában, hangsúlyaiban mégis sokkal kimértebb. Ad időt igyekvő színészeinek, hogy mélyebbre tudjanak ásni lelkükben, és plasztikusabb, élőbb karaktereket formáljanak, mint amilyeneket egy tucat-romkomban látni lehet. Azt ugyan nem tudom, hogy mennyire kóser egyáltalán filmet forgatni, vagy filmben szerepelni, ezt ők nyilván jobban tudják, de az, hogy ezt az ortodox zsidó világot, egy vallásos zsidó esküvő létrejöttének maceráját egy ilyen történetben láthatjuk, az mindenképpen unikum. Azon pedig felül kell emelkedni, hogy egy ilyen, házasságközvetítő által létrehozott házasságban elsősorban a szerelmet, és az ezzel járó, egyéb romantikus dolgokat keressük, mert e filmben látni fogjuk, hogy működik, hogyan működhet ez ott, ahol ennek évszázados, évezredes hagyományai vannak. Még akkor is, ha ez utána sem kerül hozzánk közelebb (ami nyilván nem célja a filmnek). 6/10

Mindenképpen beszélni kell Terhes Sándorról, aki a szélesebb közönség számára nem igazán ismert magyar színész, pedig alkatából, intellektuális kisugárzásából adódóan lehetne akár “színészkirály” is. Persze, Terhes szerény ember, színészként sem tolakodik előre, finoman, visszafogott eszközökkel építi karaktereit, melyek eddigi pályáján mindig fontos alakjaivá váltak azoknak a projekteknek, amelyekben részt vett. Jó arcú ember a Terhes Sanyi, filmvászonra termett, mégis jórészt színpadon láthatjuk. Egész életében szabadúszó színész volt. 1980-tól induló pályáján jórészt független, illetve alternatív színházi körökben mozgott (az Arvisurától a Krétakörig), rendezett is, de azért játszott filmekben is jelentékeny mellékalakokat (pl. Gigor Nyomozójában). Megbízható, betonbiztos figura, akire lehet építeni, és tök jó, hogy ezt Kristóf György, a prágai filmfőiskolán végzett szlovákiai magyar filmrendező felfedezte és be is merte vállalni bemutatkozó -és idén Cannesban nagy tapssal jutalmazott- filmjében, az Outban. Terhes ugyanis simán elviszi a filmet a hátán, hogy úgy mondjam.

A történet amúgy egy állását váratlanul elvesztő ötvenes férfi belső és külső útkeresését mutatja be ügyesen, sallangmentesen szőtt, szinte lírai narratívában és jól végiggondolt képi világban. Ágostont, miután 40 társával együtt elbocsájtották addigi munkahelyéről, egy erőműből, rövid otthoni tépelődés után dönt és a messzi Lettországba utazik, ahol eredeti szakmájának megfelelően, hegesztőként állna munkába egy hajógyárban. A hirdetés azonban, amire jelentkezett, kamunak bizonyul, Ágoston csak a munkaügyes hölgy megvesztegetése útján kap segédmunkát, amiből viszont egy helyi szélsőjobbos “jogvédő” fúrja ki hamarosan. Ágoston ott áll munka és lassan pénz nélkül a távoli országban, családjától távol, és kétségbeesve próbál életben maradni.

Az Out problémafelvetése abszolút reális. Töméntelen negyvenes, ötvenes férfi él a világban, akik ebben a korukban, erejük és teljesítőképességük teljében, de már tapasztalatokkal is gazdagon kapják meg felmondólevelüket, miközben tény, hogy nekik a legnehezebb munkát találniuk, hiszen alig akad olyan cég, aki hajlandó megfizetni tapasztalatukat, mikor tele a munkaerőpiac fiatalabbakkal, akik bár nem rendelkeznek azzal a tudással, amit ezek eddigi 20-30 évnyi munkaviszonyuk alatt felszedtek, viszont nem is kell nekik annyit fizetni. Nehéz feldolgozni a hirtelen jött, kényszerű szabadságot, sokan nem is tudják és hamar az alkohol és a nihil tölti ki munkaidejüket és felemészt mindent a depresszió. Ágoston ebből a szempontból szerencsés alkat, képes váltani, hajlandó akár családját is otthon hagyni, azonban a távollét az ő erejét is hamar elkezdi faragni. Az otthonról kapott visszajelzések is csak a kétségeket növelik benne, így bármennyire is bizarrnak, szürreálisnak tűnnek lettországi kalandjai, valahol még is simán el tudjuk fogadni, hogy akár történhet ez így is, bármelyik sorstársával.

Kristóf szépen fűzi láncba Ágoston kalandjait, és szerencsére, nem is akar senkit sem kioktatni arról, hogy ez most így jó, avagy rossz, nem akar példát sem statuálni és ráadásul a végkifejletet is ránk bízza. Azonban az, ahogy Ágoston ott áll a csúszós fedélzeten, visszaemlékezve a filmet indító idézetre (Ahol vagy, az nem a tenger vége, hanem a tenger kezdete), az azért elég baljós.

Szólni kell Pohárnok Gergely operatőri munkájáról is, aki ezúttal is remekel. Világszínvonalú munkát produkál. Képeivel nem csak hogy megmutat dolgokat, de többletjelentéssel ruház fel, egyfajta képverset szaval párhuzamosan Ágoston történetével, de szorosan kötődve is ahhoz, miközben különös hangulatú, furcsa távlatokban és hangulatokban tobzódó, messzi, északi világot teremt meg a filmvásznon – középpontban egy nagyszerű színésszel, Terhes Sándorral. 8/10

Jim Jarmusch Nicholas Ray asszisztenseként dolgozott a Wim Wenders által Ray-ről forgatott portréfilmben, a Villanás a víz felett-ben, amikor meglátta Wenders irodájában annak korábbi, Portugáliában készített mozijához, A dolgok állásához fel nem használt filmnyersanyag-tekercseket. Elkérte őket, és erre forgatta le második, ma már kultikusnak számító filmjét, a Florida, a paradicsom címűt. Azért fontos ez a Porto 35 mm című filmmel kapcsolatban, mert ennek elkészültét Jarmusch felügyelte executive producerként, valamint a projekt Portugáliában forgott és maga a történet is nagy részben egy az egyben idézi Jarmusch jellegzetes világát, hőseit, témáit. Hogy maga, a nyersanyag, amire a brazil születésű Gabe Klinger forgatta sok fesztivált megjárt bemutatkozó filmjét, az honnan származik, arról nincs adat – de hogy nem került sokkal többe, mint Jarmuschnak a Florida… nyersanyaga, az szinte biztos. Nem véletlen a magyar címben is említett 35 mm, ugyanis a film szinte tüntetően celluloidra forgott, semmi digitális, semmi CGI, csak a régi, kőkorszaki, ma már szinte csak különleges művészi igénnyel készült filmeknél használatos 8 mm, amit a vetíthetőség kedvéért nagyítottak fel a hagyományos (de ma már csak néhány moziban használatos) 35 mm-es méretre (a filmet csak az erre alkalmas mozikban vetítik!).

A hangyás, szemcsés, sokszor defókuszált, elmosódott, impresszionista festmény-hatású képek amúgy jól illenek Klinger mondandójához, egy igen-igen intim, személyes hangú szerelmi történethez, melyhez tökéletes hátteret ad a téli ködben fürdő portugál kikötőváros, Porto. Tehát a választott látványvilág jó választásnak tűnik, az amatőrnek, talán még igénytelennek is ható technika használata ezúttal indokoltnak tűnik, nincs olyan érzésem, hogy az alkotó öncélúan alkalmazná ezt a moziban azért ma már közhelyesnek számító vizualitást, hiszen személyes emlékekről van szó, érzetekről és érzületekről, érintésekről, elsuttogott és el nem suttogott vallomásokról. Az eltűnt idő nyomában kutakodó Proust szelleme is megidéződik, amire ezek a homályos képek éppen megfelelőek.

A baj a filmmel az, hogy egyetlen pillanatában nem eredeti, még ha az őszintétlenség, a hiteltelenség vádja fel sem merülhet. Olyan ez a Porto, mint egy lelkes, de szinte szolgai módon igyekvő diák diplomamunkája egy filmet, mint művészetet, mint művészi kifejésformát oktató filmiskolában. Pontosan rekonstruálja az oktató tanárok munkáit, Jarmuscht, Linklatert, még Bergmant, s talán Szabó intimebb filmjeit is. Még a zene is olyan, úgy szól, mint azokban. Arról beszél, amit ismer, s amit valószínűleg át is élt. Azonban a szerelem, egy furcsa, első látásra fellobbanó, szenvedélyes szerelem efféle, két saját nézőpontból, majd egy harmadik, külső szempontból bemutatott ábrázolásával rendszeresen találkozhatunk a művészfilmek világpiacán – legutóbb például Ned Benson egyenesen három filmet szentelt ennek az ötletnek (Egy szerelem története: a nő, Egy szerelem története: a férfi, és az ezekben tárgyaltakat összegző Egy szerelem története: ők).

Persze, nincs két egyforma szerelem és jó újra belefeledkezni, ha látunk egy újat, főleg ilyen karakteres, lírai hangulatú környezetben, mint Porto. A férfi főszerepet a film forgatásának befejezését követően autóbalesetben elhunyt Anton Yelchin alakítja, ez a film az utolsó jelenése a filmvásznon. Az a döbbenetes, hogy félszeg, sovány alakja, lázas tekintete és zavart szavakat tétován formáló szája valahogyan előrevetíti későbbi személyes tragédiáját, bár lehet, hogy ezt csak belemagyarázom, de valahogy mégis érzek valami végzetszerűt, ahogy itt játszik. Valahogyan nem is illik a csodaszép Lucie Lucashoz, egy sugárzó, üde, de szenvedélyes fiatal nőhöz – bár ez a különbözőség, egymáshoz nem valóság tényszerűen is benne van a történetben. Az a bizonyos kémia viszont mégis létrejön közöttük, sőt, még a szikrák is pattognak (ilyen forró szexjelenetet Jarmusch sosem mutatott volna saját filmjében), s a film maga egyáltalán nem rossz élmény. De hosszú sem, mindössze 76 perc. Húszévesen valószínűleg imádnám – most, mondjuk azt, elnéztem. 7/10

Meglehetősen viccesen indul a film. Egy esküvőn vagyunk, ahonnan a menyasszony a mosdóba menekül rendbe hozni magát, miközben az ujjára frissen felhúzott gyűrű a lefolyóba csusszan. Ahogy már gyűrű nélkül visszatérne az aktusra, találkozik régi szerelmével, aki egy mellékhelyiségbe vonszolja, ahol azonban a frissen született csecsemő gőgicsél békésen, a köldökzsinór még rajta, de az anya sehol. A menyasszony magához öleli a csecsemőt és kétségbeesetten visszarohan saját esküvőjére, ahol a tömeg döbbenten mered az arára, aki riadt képpel áll összevérezett menyasszonyi ruhájában, szorosan magához szorítva az imént talált csecsemőt.

Szerencsére, Sara Johnsen ennyiben meg is elégszik a kissé frivol burleszkkel és a továbbiakban elsősorban a történetmesélésre koncentrál, és a további frivol ötleteit immár annak fordulataira használja el. A kertész titka egy igen üdítő humorú családi komédia, mely az anyaság felelősségének kérdését járja körül. Az elsősorban norvég illetőségű történetben egy nevelőszülőknél felnőtt tizenhat éves kamaszlány keresi igazi szüleit egy helyi tévé hivatástudattól fűtött riportere segítségével – hogy ez aztán hogyan kapcsolódik az említett bevezető jelenetsorhoz, az maradjon a film titka, hiszen az éppen ezt meséli el.

Ami óriási pozitívum, az egyrészt a cselekmény éppen bizarrságában megnyilvánuló eredetisége, másrészt viszont a benne megjelenő karakterek emberszerűsége. Egy percre sem merült fel bennem, hogy egy kitalált sztori az egész, hiszen ilyen bizarr fordulatokat csakis az élet produkálhat. Aztán, van például egy mellékszereplő a filmben, talán kétszer jelenik meg, tényleg nem egy fontos figura. Süketnéma. Általában a filmekben egy ilyen karakter mindig valami kiemelt szerepet, ha nem egyenesen főszerepet kap, hiszen furcsa, érdekes figura, már csak fogyatékossága miatt. Itt egyszerűen csak van, létezik a maga természetességében. Tök átlagfiguraként jön be a jelenetbe és úgy is megy ki. De mondhatnám, hogy a nála fontosabb szerepeket alakító színészek sem agyonsztájlisztolt, egyenszoláriumozott, méretre szabott címlapcelebek. Természetesen is játszanak, és éppen ezért jön közel hozzánk az általuk előadott történet. Üdítő a humora, ahogyan megható a vége is. Ahhoz képest, hogy ez egy komédia, mégiscsak tartalmas, okos szórakozás a megtekintése. 8/10

Jó a szóvicc a címben, mert valóban tényleg valami olyasmiről lesz szó, hogy “Bazi nagy romalagzi”, viszont mégsem ragad rá az ismert görög-amerikai példára. Nekünk amúgy is inkább Gáspár Győzike fog eszünkbe jutni, ami tudom, hogy így eső hallásra rettenetesen hangzik, de mit tegyünk, ha nálunk ő (és famíliája) az ügyeletes kisebbségi celeb. Mindamellett, mint jelenség, tökéletesen képviseli az összes sztereotípiát és összes igazságot is, amely a közvéleményben él a cigánysággal kapcsolatosan. Maga a Romazuri,  hogy is mondjam csak, humorában, stílusában, hangvételében, kisebb szerencsére, nem annyira Győzike showműsoraira, hanem inkább az Üvegtigrisre hajaz. Így talán kicsit “beljebb” vagyunk.

Van azonban még egy magyar párhuzam, amivel meg lehet fogni a témát, ez pediglen az az eset, amikor még a minapi, nagy menekültválság idején -emlékszünk, ugye, sátrak a Keletiben, stb.- Gyurcsány Ferenc, a magyar baloldal legszínesebb (és most maradjunk ennyiben) egyénisége nagy sajtócsinnadrattával befogadott néhány menekültet. Annyira ordít a propagandisztikus éle a dolognak, hogy csak a félidióta hitte el, hogy Ferinknek valóban arany a szíve és puszta altruizmusból hívta magához azt a néhány szerencsés szerencsétlent. Nos, pont így járt a Romazuri egyik főhőse, a francia baloldal egyik reprezentáns véleményformáló értelmiségije, Jean-Etienne Fougerole (az igen gömbölydedre hízott Christian Clavier alakítja), aki egy tévévitában álláspontjával sarokba szorulva, egész egyszerűen nem tehetett mást, hogy elkerülje a hiteltelenségnek látszatát, minthogy felvállalja gyakorlatban is a pártja által hirdetett “Kitárt karok” politikáját – és decens luxusvillájába fogadja az első vándorcigány családot, aki hozzá becsönget. Természetesen, még szinte az adás ideje alatt megszólal a csengő és a kapuban ott áll Babik (Ary Abittan) lakókocsijával és népes famíliájával.

Kicsit megúszósnak tűnik Philippe de Chauveron filmjének témaválasztása, ugyanis nyilvánvalóan nem a romakérdés a mai Franciaország legnagyobb problémája (bár nyilván napirenden van ott is). Élesebb lett volna mindez egy hasonlóan népes és hasonlóan nagyon más kultúrát képviselő arab családdal, ahogyan egy fekete-afrikaival is, persze, a lényeg így is le fog jönni. Amellett ugyanis, hogy a film a romákat illető közismert sztereotípiákat sorolja, igen viccesen jellemzi a francia társadalom viszonyát a tőlük idegen, betelepülő kultúrákhoz, de még inkább a helyi politikai élet -tipikus- szereplőit. A -jelen esetben- romakérdést radikálisan rendezni kívánó jobboldali figura (Marc Arnaud) karót nyelt, ám felkészült, agresszív karakter, aki szemmel láthatóan ad magára és sportos, egészséges életet él – egy másik férfival. Ha csak egy kicsit járatosak vagyunk a mai politikai közbeszéd jellemző témáiban, akkor érezzük a pikantériáját egy homoszexuális szélsőjobboldali politikus-karakternek… Ennél azonban még pikírtebben jellemzi a történet egyik főkarakterét, a balos értelmiségit. A dúsgazdag Fougerole nagy hangon hirdeti a tipikus baloldali szlogeneket az elfogadásról, a szolidaritásról és effélékről, miközben már testalkata is érzékletesen mutatja, milyen szöges ellentét áll fenn a szavai és életvitele között. Villájában szögegyenes, kőkonzervatív szikh inas szolgálja fel a legjobb évjáratú borokat, sajtokat és más ínyencségeket, ő maga kilószámra zabálja a kaviárt és a homárt, felesége (Elza Sylberstein) unatkozó gazdag nő, aki azzal hitegeti saját, hatvanas évek végének diákmozgalmaiból származó szabadságtudatát, hogy szobrásznak képzeli magát, viszont még az alkotáshoz is a legjobb divatházak méregdrága ruháit veszi fel, mert kizárólag azokkal van tömve a gardróbja. Ő szavakban tán még jobban balosabb, mint férje, de természetesen neki is égnek áll a haja, amikor a gondosan nyírt pázsitjukon megjelenik Babik zajos, zűrös kompániája. De jó képet kell vágni az egészhez, mert a sajtó, ugyebár. 

Alapvetően azonban komédiáról van szó, amire az aktuálpolitikai felhangok nem ülnek rá, csak éppen ott vannak, mint kortünet, mint ahogy azt is egyből észreveszi mindenki, hogy mit keres Győzike Orbán Viktor fenekében, ahol amúgy semmi keresnivalója nem lenne, mint valóságshow-sztár celeb, akármi, akinek a feladata a közönség szórakoztatása lenne. Szóval, a Romazuri komédia, méghozzá a vaskosabb fajtából, mely azért szerencsére megáll a WC ajtónál. Lesz benne purparlé, csinnadratta, haccacáré, sőt még igazi romalagzi is, eredeti romániai roma rezesbandával. Lehet rajta röhögni is, persze inkább azoknak, akik tudtak röhögni az Üvegtigrisen is és akkor sem kapcsolják el a tévét, ha azon éppen a Gáspár-család valamelyik tagja tűnik fel. Másoknak lehet röhögni a képmutató politikusokon is, akik itt pontosan reprezentálják a mögöttük álló társadalmat. A végkicsengés viszont optimista, bár inkább meseszerű, mint reális. Ezt a műfajt a szintén francia Tony Gatlif sokkal autentikusabban, míg a szerb Kusturica jóval vadabbul, jóval vastagabban, még több aranyfoggal és még több umca-umcával nyomta… 6/10