asanisimasa

Az utóbbi évek, talán évtizedek legfontosabb magyar filmje keserűen, kíméletlenül mesél a magyar vidéki valóságról, a mélyszegénységről, az adósrabszolgaságról, a sokszor előcitált “belpesti libsi-vidéki igazmagyar” nézőpontkülönözőségről és a dolgok jobbá tételének szándékáról, de annak hiábavalóságáról is. Boross Martin Nyersanyagában egy kis csapat “belpesti” filmes fiatal érkezik a mélyszegények lakta kicsi faluba a helyi polgármester meghívására, hogy ott a helyi fiataloknak közösségépítés céljából önismereti, művészeti szakkört tartsanak. A fiatalok kezdeti, idealista lendülete azonban hamar találkozik a falu vérvalóságával, hogy a polgármester valójában a helyi kiskirály, aki gazdaságában rabszolgaként dolgoztatja a helybelieket, a nekik nyújtott kisebb-nagyobb kölcsönök, lakáshoz jutás és az élettársa által üzemeltetett egyetlen boltban a mindennapi bevásárlás kamatos törlesztésének fejében. A kis csapat vezetője (Dér Zsolt) elhatározza, hogy leleplezi az igazságtalanságokat, nem sejtve, ezzel mekkora káoszt okoz.

A film bravúrosan árnyalja a sokunk által ismert, sejtett, ám mégis elhallgatott és elhallgattatott igazságot, s bár minden szereplő, profi színészek és helybeli amatőrök egyaránt szerepet játszik, mégis tökéletesen hiteles képet mutat a mélyszegénység kilátástalanságáról, de arról is, hogy mennyire egymásra van utalva ebben a kizsákmányolt és kizsákmányoló. További okoskodás helyett inkább megosztanám a rendező Szabad Európának adott interjúját, amit a film tavalyi bemutatója alkalmából adott:

Boross Martin: A filmes szakma is összeszerelőüzemmé vált

(2025. március 24., Lampé Ágnes)

A rendező szerint a hatalom nem azért nem támogatja a független filmet vagy színházat, mert fél, sokkal inkább cinikus és pragmatikus hozzáállásról van szó: ami nem szolgálja az érdekeiket, abba egy forintot sem érdemes belefektetni. Közben odadob pár fillért, hogy ne legyen lázongás meg mozgolódás.

Nagyon pörgött korábban: a VIII. kerületben megalapította a STEREO Művházat, megpályázta a Trafó vezetését, közben a Nyersanyag című filmjéért több díjat kapott, és komoly sikereket ért el. Aztán fogta magát, New Yorkba költözött, és ott kezdett tanulni.

Az otthoni dolgaimat egy időre lezártam, remek kollégáknak adtam át a művház irányítását is. A Nyersanyag című film készítése és bemutatása során valóban sok erős hatás ért, el is döntöttem, hogy a következő pár évet a filmezésnek szentelem. Erre New York az egyik legalkalmasabb hely, az itteni egyetem mester szakos rendezőképzése jelenleg az egyik legjobb a világon.

2024 júniusában a Magyar Mozgókép Fesztiválon a Nyersanyag vetítése után így fogalmazott: „Szeretném kinyilvánítani szolidaritásomat minden olyan alkotó felé, akik a szakma átpolitizáltsága miatt hozzánk hasonló módon, közvetlen állami támogatás híján kényszerpályákon dolgoznak, külföldön kell érvényesülniük, vagy ellehetetlenülnek. (…) A film független politikai értelemben, mert kizárólag az alkotók elhatározásából, nem pedig valakinek az érdeke vagy kegye által készülhetett el.”

Ha egy skálán próbálnám elhelyezni a jelenlegi magyarországi helyzet súlyosságát, akkor azt az illúziót kelteném, mintha tudnánk, hol tart a folyamat, és lehet-e még lejjebb. Márpedig az elmúlt évtized tanulsága épp az, hogy amikor azt hisszük, elértük a mélypontot, mindig kiderül, hogy mégis lehet rosszabb. Ez olyan, mint a tőzsdei árfolyamnál a szám melletti lefelé mutató kis piros nyilacska, ami Magyarország esetében folyamatosan azt jelzi, hogy leszálló ágban van. Épp ez a lefelé tartó spirál az egyik tényező, ami miatt úgy döntöttem: most nem Magyarországon fektetem be az energiáimat. De minden vágyam az, hogy a közeljövőben otthon is tudjak dolgozni.

Mennyire meredek ez a nyilacska?

Nagyon. Számos mérföldkő volt, sőt minden napra jut egy. Nálam az egyik meghatározó az volt, amikor például a közmédiának adtam interjút, amire egy legalább 10-12 fős stáb érkezett a művházba. Olyan volt, mint egy kisebb filmforgatás. A második kérdés közepén félbeszakítottak, és azt mondták: ugye tudom, hogy ez így nem fog adásba kerülni? Jó lenne, ha átfogalmaznám a mondanivalómat. Nagy tisztelettel, de el kellett őket küldenem.

Mit mondott, ami ennyire kiverte a biztosítékot?

Arról beszéltem, hogy tudatosan kivéreztetik és ellehetetlenítik a színházi szektort. Ekkor megállítottak, hogy ez így nem lesz jó. Bár mi, magyarok, a nemzetközi színtéren gyakran védekezünk azzal, hogy nálunk nincs is olyan erős cenzúra, mint amire az emberek Nyugat-Európából nézve gondolhatnak, nagyon is van. Ez persze sokféle lehet: van preventív cenzúra, gazdasági cenzúra és a legveszélyesebb tünet, egyfajta öncenzúra: amikor szellemileg és érzelmileg bezáródunk, és a művésztársadalom felhagy a bátor, provokatív, szókimondó vagy épp tabudöntő attitűddel.

Azt is hangsúlyozta a beszédében: „Annak, hogy több tucat minőségi magyar film nem készül el évente, nem az az oka, hogy nincs pénz vagy nincs elég tehetség, hanem az, hogy túl nagyok a feketelisták, és az alkotók egy szűk rétegének helyzetbe hozására van csak szándék.” Hogy működnek ezek a feketelisták?

Már arra sincs szükség, hogy neveket írjunk egy listára. Annyira pici a kulturális szektor és annyira szűk a kedvezményezettek köre, hogy nincs értelme feketelistára tenni a maradék kilencmillió-több százezer embert. Bármi, ami nem hoz pénzt, szavazatot, vagy nem szolgálja valamelyik hűbéres érdekét, azt a hatalom szempontjából nincs értelme támogatni. Az persze örvendetes, hogy hatalmas műtermek és filmstúdiók épülnek, de ez valójában nem a magyar filmes alkotókat segíti, hanem a gazdasághoz hasonlóan egyfajta összeszerelő üzemmé tette a filmes szakmát is.

Pedig Orbán Viktor a Nemzeti Filmintézet 42 milliárdos fóti stúdiókomplexumának megnyitóján épp arról beszélt, hogy ez minden idők legnagyobb állami stúdiófejlesztése, ami új szintre emeli a magyar filmipart. Végre készülnek állami támogatás nélkül, saját lábon álló filmek is. Hozzátette, hogy a filmes világban szép számmal vannak liberálisok, akik „nem éppen barátai a mai nemzeti kormánynak”, de ezzel a beruházással „az a filmes is jól jár, aki nem rájuk szavaz”.

Rendkívül cinikus kijelentés, ami arról szól, hogy ha így is meg tudtok élni, akkor mégis mi a fenét akartok? Ezt a személetet Vidnyánszky Attila is a magáévá tette. Ő és a hozzá hasonlók úgy vélekednek, hogy a független színházasok csak panaszkodnak meg tüntetgetnek, pedig még mindig életben vannak és működnek. Megvágtuk a támogatásukat pár száz millióval, na és, kit érdekel? Nyilván a színházi szakmának is felelőssége van abban, hogy idáig jutottunk, mert képtelenek voltunk bebizonyítani, hogy ez a helyzet egyszerűen tarthatatlan.

Pedig a filmszemlén nagyon sok alkotást díjaztak, ami után valóban sokszor elhangzik, hogy lám, a panaszkodás ellenére nagyon is virágzik a filmipar.

Hogy virágzás van, azt maximum a kormány mondaná. Ez olyan, mint az újonnan elindult „Jó hír” sorozat. Mintha arra lennének büszkék, hogy nem tiltottak be médiumokat. A végtelen cinizmus és pofátlanság megnyilvánulása. A filmszemle persze jó élmény, de zárványként működik. Egy kis sziget, ahol az emberek találkoznak, jól érzik magukat, és remek szakmai beszélgetéseket folytatnak. De amíg ez a kormány hatalmon van, addig senkinek nincs oka optimizmusra. Ez a rendszer nem tud konszolidálódni, nincs olyan forgatókönyv, ami szerint megérné neki. Mindez jól látszik a háborús propagandából vagy abból, hogy ma már bárkiből bármilyen mondvacsinált okkal külföldi ügynök lehet.

A független filmeket kutató Konkol Máté azt írta a Facebook-oldalán, hogy a tavalyi volt az első olyan év, amikor több független magyar film készült, mint állami. A Nemzeti Filmintézet 2024-ben hat filmet készített, a független alkotók tízet. Ráadásul ezeket többen is nézték meg, mint az állami támogatással készülő produkciókat. A független filmek 1,4 milliárdot termeltek, az államiak 1,2 milliárdot.

Az alkotások minőségére és az alkotók kitartására nyilván büszkék lehetünk, ahogy arra is, hogy ezekre a filmekre nagyon is kíváncsi a közönség. De a fenti tényt nem ünnepelni kell, mivel ez kórtünet, ami mögött súlyos válság húzódik. Ez olyan adat, ami épp azt bizonyítja, hogy mennyire cinikus és inkompetens a hatalom, ami abszolút nem a köz érdekét szolgálja. A filmszemlén is láthattuk, mennyire sok világszínvonalú és elképesztően tehetséges alkotó van az országban, aki semmilyen támogatást nem kap. Közben teljesen széttagolt a színházi világ is: van az öt fővárosi és a pár tucat állami fenntartású – tehát párthűséget megkövetelő – színház.

Herendi Gábor Futni mentem című filmje a legnézettebb a rendszerváltás óta, míg Rákay Philip hétmilliárdból készült Petőfi-filmje nem érte el a kétszázezres nézettséget sem. Ez hogy jön össze?

A hozzáértés, a tehetség vagy egy forgatókönyv minősége nem a befektetett pénzen múlik, hanem az embereken, akik azt a történetet el akarják mesélni. A minőségi feltételeket persze biztosítani kell. A független filmek esetében is nyilván van egy határ, aminél kevesebb fizetést már nem lehet adni, és az is limitált, hogy mennyi szívességet lehet kérni. Ehhez képest van egy csomó olyan film – ilyen a miénk is –, ami a Petőfi-film költségvetésének egy-két százalékából készült. Bár a Nyersanyag számomra sikertörténet volt, de azt senkinek nem lehet felróni, ha nem akar a radar alatt, gerillamódon dolgozni élete végéig. Nyilván minden alkotó fejlődni szeretne, új dolgokat akar kipróbálni, ami viszont mind-mind pénzkérdés. Sokan pedig nem szeretnének sokadjára is ugyanazon a kényszerpályán mozogni és kompromisszumokat kötni. A Futni mentem egy Magyarországon kevéssé bejáratott modell alapján készült: olyan vállalkozás, mint egy startup, amibe a producerek befektették a pénzt, hogy aztán a többszörösét hozza vissza. Az alkotók közönségfilmet akartak csinálni, ami bőven be is hozta az árát.

Herendi Gábor azt nyilatkozta, hogy a filmet eleinte támogatta az NFI, amit végül politikai és személyes okokból visszavontak, miközben a szintén általa rendezett Kincsem vagy a Valami Amerika az utóbbi évtizedek szintén legnézettebb magyar filmje.

A politika és a hatalmi érdekek mindent, de tényleg mindent felülírnak. Ezekben a döntésekben nincs semmi racionalitás vagy stratégia, kizárólag rövid távú, a hatalomgyárat tápláló célok.

A Futni mentem abszolút nem politikai témájú, nem kritizálja a rendszert; egy szerethető vígjáték, amit imád a közönség.

Hajdu Szabolcs filmjeiben sincs politika, mégsem kap soha semmilyen támogatást. Ez az egész helyzet abszolút nem a film tartalmáról szól, hanem arról, ki az illető. Ez nem azt jeleni, hogy feketelistán van, de nincs rajta azon a fehér listán se, ahová a helyzetbe hozott nagyjátékfilmes alkotóknak tartozniuk kéne. És ez már bőven elég indok. A hatalom eszközeként működő erős centralizáció – más területekhez hasonlóan – itt is működik.

Miért tart a politika ennyire a független filmektől, színházaktól?

Nem hiszem, hogy félne, sokkal inkább cinikus és pragmatikus hozzáállásról van szó: ami nem szolgálja az érdekeiket, abba egy forintot sem érdemes belefektetni. Közben azért odadob pár fillért vagy alkalomadtán megtűr független kuratóriumokat, hogy ne legyen lázongás meg mozgolódás. Ez a kétbites lélegeztetőgépen tartás az általános stratégia, ami minden más területre is érvényes.

Nyersanyag című filmjében egyáltalán nem ilyen fekete-fehérnek ábrázolja a kistelepülési hűbéri világot. Ha a mindent irányító és mindenkit kihasználó, korrupt polgármester eltűnne, összeomlana a falu élete.

Olyan történetet akartunk bemutatni, amiben nincs jó vagy rossz, hanem mindennek több dimenziója van. Két ellentmondásos erő harcáról szól, mindkettőjük esetében a siker legitimálja a módszereiket. A Gáspár nevű polgármestert nehéz számonkérni, mert egy teljesen magára hagyott, izolált közösséget vezet, amire más nem is vállalkozna, a környezetében élők pedig mindezt valódi törődésként élik meg. Torz rendszer, amiben úgy érzi: megjutalmazhatja magát, amiért vállalta a menedzseri pozíciót. Így aztán juttat magának egy kicsit innen-honnan, tényleg úgy viselkedik, mint egy báró. Nem véletlenül vannak ilyen és ehhez hasonló középkori kifejezések a mai közbeszédben is. Nemrég itt, New Yorkban, egy legalább tíz országból származó nemzetközi csapatnak – barátoknak, osztálytársaknak, tanároknak – is levetítettem a filmet.

Értették?

Abszolút. Volt olyan Tennessee állambeli faluból érkező diák, aki azt mondta, hogy az ottani gyárigazgató egy az egyben olyan, mint Gáspár. Egy indiai lánynak a Delhi környékén lévő falvakat járva pont ugyanilyen dilemmái voltak a beavatkozással kapcsolatban, amikor fiatalokkal dolgozott, egy rezervátumból származó őslakos lány pedig azt mesélte, hogy neki is nagyon hasonló élményei voltak, amikor filmesek érkeztek hozzájuk, hogy valamilyen alkotói tőkét kovácsoljanak, és persze a fehérmentegető szerep is előkerült az ottani állapotok kapcsán. Szóval nagyon sok ponton tudtak kapcsolódni, és ez jólesett.

Pedig sok magyaros, politikai töltetű elem van a filmben: romahelyzet a falvakban, az EU-pénzből épített üres játszótér, az akadálymentesített és felújított polgármesteri iroda. Mennyire kell aktuálpolitikát belevinni a művészetbe?

A művészetben nem létezhet olyan, hogy kell. Az nagyon rossz állapot, ha egy művész nyomás alatt dolgozik. Ez nemcsak politikai megrendelésre vonatkozik, hanem társadalmi vagy önmagával szembeni elvárásra is.

Egy színész vagy más művész mennyire teheti meg, hogy nyilvánosan kinyilvánítja a véleményét politikai vagy közéleti kérdésekben?

Azért Magyarországon már rég eljött az a pont, amikor nagyon is ignoránsnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne formáljon véleményt. Az apolitikusság sokáig úgy élt az emberek fejében, mintha az valami dicsőség lenne, amivel a dolgok fölé lehet helyezkedni. Pedig pont az ellenkezőjéről van szó: az ember nem teheti meg, hogy ne politizáljon. De ez nem pártpolitikát jelent, és nem kell hogy a művészetünk tárgya legyen. A közösség ügyeiről szóló véleménynyilvánításra gondolok.

Csak épp azok a színházak vagy művészek, akik megteszik, nem kapnak munkát, támogatást, és nem képesek hosszú távon működni. Ez történik a Kultúrbrigáddal: ők rövidesen befejezik színházi tevékenységüket. Épphogy túlél a Pintér Béla és Társulata, de ilyen a Kolibri színház körüli igazgatói kinevezések ügye is. Ezért a színészek és a művészek többsége nem szívesen szólal meg nyilvánosan.

Én a véleményformálásról beszélek. Jó ideje nincs már vesztenivalója senkinek, hiszen aki nem állami alkalmazott, hanem független területen dolgozik, az hova hátráljon? Arra vagyunk kényszerítve, hogy aktivistaként lépjünk fel, miközben nem erre vállalkoztunk. Ha ugyanis ma valaki ki akar állni mások mellett, az azonnal ezt jelenti. Amikor a magyarországi karrierem utolsó időszakáról kérdeznek itt, azt szoktam mondani, hogy olyan időket élünk, hogy ha az újságírók, szociális munkások, pedagógusok és művészek függetlenek akarnak maradni, akaratukon kívül aktivistává kell válniuk.

A minap Nagy Ervin a kontroll.hu-nak azt nyilatkozta, hogy politikai tevékenysége miatt még az RTL is elfordult tőle. Úgy fogalmazott: „Az RTL, nem tudom, hogy politikai óvatosságból vagy egyszerűen meguntuk egymást, mert hat évig együtt dolgoztunk – ilyen is van egyébként – (…) lehet, hogy lejárt ott kicsit a mandátumom, vagy félnek, hogy túl megosztó személyiség lettem a médiatérben, mert annyira melléálltam a Péternek (…) Talán piaci cégként óvatosabbak, jobban odafigyelnek ezekre a dolgokra. A kereskedelmi tévék úgy csinálnak, mintha szabadság lenne. Úgyhogy ők elfelejtettek engem (…) attól függetlenül, hogy most A Király megnyerte a filmszemlét.” Igaz, az RTL mindezt közleményben cáfolta.

Jellemző a mostani időszakomra, hogy ez a hír például nem jutott el hozzám. Még annyira sem tájékozódom bulvárosabb színezetű ügyekben, mint eddig. Az biztos, hogy egy piaci alapon működő cég mozgásait ugyanannyira nehéz átlátni, mint a politikai mozgásokat.

De van másik példa is. Orbán Viktor az évértékelője után azt írta a Facebook-oldalán: „A küzdelem folytatódik. De van egy fontos különbség. Most nem a kicselezés, nem a kimanőverezés, nem a túlélés a cél, hanem a győzelem. Eddig lázadtunk, most már győzni is akarunk!” Erre egy másik színész, Molnár Áron kommentben reagált: „Ez kurva jó! Hát te vagy tiltólistán? Te harcolsz a független művészetért, oktatásért? Te szervezel tüntetéseket évek óta? Tizenöt éve folyamatosan építed le az országot! Te nem lázadsz. Te már rég elfelejtetted, komám, hogy az mivel járt… de aranyos vagy nagyon. Fantasztikus ez a magabiztos párhuzamos univerzum. Csak ez majd visszanyal.” Molnár Áron a társaival megalapította a független Loupe színházat, ami sikeresen működik, pedig emellett régóta részt vesz és megnyilvánul közéleti és politikai kérdésekben.

Egyetértek Áronnal. Kivéve, hogy aranyos lenne Orbán. A Loupe-nak pedig nagyon drukkolok.

A Válasz Online-nak úgy fogalmazott: edzett, mert volt már Soros-katona, „amikor tüntetést szerveztünk a Madách térre a Nemzeti Kulturális Alap beszántása és a törvénymódosítás ellen, amely megszüntette volna a függetlenek működési támogatását”. Mennyire változott a helyzet azóta a sorosozással és az ügynöközéssel?

Visszatérve a tőzsdei lefelé mutató piros nyíl metaforájához: ez már inkább egy nagyon súlyos, durva felkiáltójel. Bár a megbélyegzés évek óta tart, ez most tényleg valós veszélyt jelent a civileknek. A kormány a külföldről finanszírozott áskálódás egész mítoszát akarja bemutatni a fideszes választóknak, ami ma már több mint egy abszurd rémmese. Innen már csak egy lépés, hogy olyan jogszabályok szülessenek, amelyek alapján bezárhatnak különböző orgánumokat, műhelyeket, jogvédő szervezeteket. Tényleg nagyon félelmetes.

A 24.hu-nak tavaly júniusban azt mondta: „Borítanánk is az asztalt, de kényelmesek is vagyunk. Mindig valaki másra várunk (…) Ahogyan haladtunk a film készítésében, egyre egyértelműbbé vált, például a 2022-es választásokkal is, hogy van tennivalója a társadalmunknak, beszélni kellene erről a szakadékról. Fel kell tenni azt a kérdést, hogy van-e igény arra, hogy ezt a szakadékot felszámoljuk, ha pedig van, akkor mik az első lépések, amiket meg kell tenni. Én úgy látom, hogy nagyon kevés igény van rá sajnos.”

Igen, jogos a felvetés. Sajnos vannak olyan generációk, amelyeknek nem volt lehetőségük megtanulni, hogyan lehet kimutatni és gyakorolni a szolidaritást és az érdekérvényesítést. Nem ismerjük azokat a valós eszközöket, amelyekkel ki lehet állni a jogainkért. De még az ehhez kapcsolódó attitűd, szókészlet és még a mentalitás is hiányzik belőlünk. Nem arról van szó, hogy lusták lennének az emberek. Mindez a mienkhez hasonló éretlen, kiforratlan demokrácia velejárója.

Egy idős, jól szituált isztambuli bácsi csendesen, szolid derűvel éldegél kényelmes otthonában. Filmes lánya filmet készít édesapja nyugdíjas napjairól. A fővárosi városrendezési terv azonban kecsegtető lehetőséget kínál az építési vállalkozóban, aminek következtében a bácsit mondvacsinált indokok alapján kilakoltatják nemrégiben felújított, jó állapotú lakásából, hogy egy nagyobb, kényelmesebb, még újabb lakásba költöztessék, amit azonban még fel kell építeni. A kilencvenes éveiben járó bácsi azonban nem akar költözni, ideje sem sok van már egy új életre és a róla, vele készülő film is állandósuló anyagi nehézségekkel küzd… A török Asli Özge Faruk Özgéről, saját édesapjáról és édesapja főszereplésével készítette ezt az önreflexió-koncepción alapuló dokumentum-játékfilmet. A Faruk egy teljesen banális, mondhatni hétköznapi történetet dolgoz fel, mely csak azoknak abszurd, akik nem Magyarországon, Romániában és általában a volt keleti blokk lemaradóban lévő országaiban, vagy éppen az orbáni demokráciához sokban hasonlító, sokszor még azt is alulmúló Törökországban élnek. Nekünk teljesen reális Faruk úr csendes, rezignált vesszőfutása, tökéletesen értjük azt az értékvesztett, erkölcsileg erodált világot, melyben ő él, így csak némán, szótlanul, némi keserű szomorúsággal a torkunkban lépünk túl a film fináléjának fordulatán – ahogyan ő is teszi.

Hajdu Szabolcs kapcsolati trilógiájának második darabja a Kálmán-nap, az első volt az Ernelláék Farkaséknál, a harmadik pedig az Egy százalék indián. Az utóbbit csak színházban, azaz Hajdu kényszerűségből sajátos reprezentációjában lakás-, vagy szobaszínházban láttam, míg az elsőt csak képernyőn, ahogy e másik darabot is – de mindhárom létezik/létezett film- és színházi verzióban is. A történetek megegyeznek abban, hogy negyvenes nők és férfiak életközepi problémáik boncolódnak fel bennük, napvilágra tárva általános, érző és gondolkodó emberek számára általánosan megtapasztalt gondolatokat, érzületeket. A Kálmán-napi történetben egy házaspár férfitagja (Hajdu Szabolcs) ünnepli mérsékelt lelkesedéssel névnapját felesége (Tóth Orsi) társaságában: vendégül érkezik hozzájuk az eseményre egy baráti pár (Földeáki Nóra és Szabó Domokos), miközben a szomszéd Ernő (Gelányi Imre) Kálmán megbízására a házon bütyköl valamit.

Fölbontódik egy üveg pálinka, valódi vajdasági birs (lófaszt látott ez birset, vegyes az!) és ahogyan azt annyi skandináv típusú családi drámában megszokhattuk, ahogy fogy az alkohol, úgy hull le mindenkiről a páncél. Ez persze, magyar film, magyar alkotók alkotása, magyar szereplők játszanak benne – igaz, külföldi produkcióban készült el. Sűrű, pontos jelenetek, pontos és hiteles mondatok szólnak kifáradó, elhidegült kapcsolatokról, melyeket éppolyan nehéz megjavítani, mint kilépni belőlük. Hajdu ezúttal sem magyaráz meg semmit, nem rág szánkba semmilyen tanulságot, nem rántja elő a díszletből valamelyik neves pszichológust, ahogy Woody Allen tette Marshall McLuhannal az Annie Hallban, hogy magyarázza meg, mit látunk – hiszen egyértelmű, mit látunk és Hajdu bízik abban, hogy mi, nézők, vagyunk olyan értelmesek, józanok, hogy magunk számára le tudjuk vonni saját konzekvenciánkat. Ez egyáltalán nem kevés, még alig egyórányi játékidőben sem.

Az elsősorban a klasszikus amerikai olasz (ír, zsidó) bűnszövetkezetek tevékenységét, működését feldolgozó maffiafilm műfajában/alműfajában igazán már nem lehet sok újat mondani, elsősorban a korábbi, sok helyen sokat emlegetett, immár klasszikus példák (Keresztapa-trilógia, Nagymenők, Casino, Volt egyszer egy Amerika, stb.) miatt, melyek méltán vívtak ki kitüntető helyet az egyetemes filmművészetben is. A veterán Barry Levinson sem tesz hozzá semmit a jól ismert klisékhez The Alto Knights című filmjében, még akkor se, ha egyenesen kettős főszerepben szerepelteti a maffiafilmek egyik legikonikusabb arcát, Robert de Nirót, aki a tőle elvárható módon adja két valóban élt maffiózónak, Vito Genovesenek és Frank Costellónak időskori alakját.

De Niro a két figurában szimultán mutatja be újra jellegzetes grimaszait, nézéseit, melyekre pályájának utóbbi néhány évtizedében korlátozódik színészi zsenije, szerencsére ő azért Robert de Niro, aki valahol ezekért is az az ikon, aki. Szomorú picit látni, milyen öregecske lett, de hát ez az élet rendje, nem tehet róla, dolgozik, teszi a dolgát – bár ebben nem igazán segítenek neki kissé bumfordira sikeredett maszkjai. A film ritmusa, egésze is olyan öregecske: Costello komótos belső narrációja mentén vezet végig a két gyerekori jóbarát, majd öregkorára halálos ellenséggé váló italo-amerikai bűnöző sztoriján. Levinson láthatóan nem akar “nagyot gurítani”, szándéka csak annyi, hogy elmeséljen még egy történetet az Amerikai Egyesült Államok XX. századi történelmét, belpolitikáját, szórakoztatóiparát és bűntörténetét alapvetően meghatározó, etnikai alapon szerveződő szervezett bűnözésről, ami hellyel-közzel azért sikerül is neki, kár, hogy ezeket a sztorikat innen-onnan már mindenki ismeri, mindenki hallotta már valahol, aki a téma iránt érdeklődik. Alapvetően tévéfilmes a dizájn, látszik, hogy streamre szánták, nem mozivászonra, de az is látszik, hogy a 83 éves Levinson már nem igazán érti a nagyképernyős 4K tévék vizuális képességeit – viszont ügyesen kezeli a történet idővonalát az archív és kamu-archív bejátszásokkal, adott korabeli zenékkel, stb. Üdítő viszont az elsősorban a film második felében megjelenő gunyoros hangnem… Közepes film ez, de amúgy nézhető.