asanisimasa

Egészen biztosan nem A kegyelem fajtái a főműve Yorgos Lanthimosnak, de simán illeszkedik A Homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy a Szegény párák című, ma már bizonyos körökben kultikussá nemesedett alkotások által fémjelzett sorba. A görög származású filmrendező-sztár ebben a triptichon-szerkezetű művel is megmaradt annak a polgárpukkasztó punknak, akit korábbi filmjeiből megismertünk, miközben azóta, hogy első filmjeit simán kifütyülték például Cannesban, mára simán az ujjai közé csavarta a mindig újat kereső és újat igénylő, nyitott közönséget szerte a világon. Konkrétan arról van szó, hogy azt csinál és azzal, amit akar. Nem tudom, meddig teheti ezt meg, de egyelőre megteheti – mert jól csinálja.

Ez a bő két és fél órás etűd is rendkívül szórakoztató, miközben ha megfeszítenének, se tudnám megmondani, mi a fészkes fenéről szól tulajdonképpen. Maga, Lanthimos is azt mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy ki is az a mindhárom filmbeli fejezet címében szereplő R.P.M., hogy fogalma sincs. Ne keress benne értelmet, s megleled – ez lehet a kulcs (egyelőre) Lanthimos filmjeinek megfejtéséhez. Bizarr, szürreális, provokatív, helyenként kifejezetten pornográf történetek, történetecskék haladnak elegáns fényképezésben, remek színészek (Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe és mások) hihetetlenül alázatos jelenlétével valahová a lehető leghagyományosabb filmes modorban, azonban ez a “valahová” nem jelenti semminek a végét, vagy kezdetét, pusztán az alkotó ott, abban a pillanatban mondta ki, hogy “ennyi”, és annyi. Vagy képzeljük el, hogy egy messzi tájon kirándulunk és szájtátva bámuljuk a tájat, az ott élők ismeretlen kultúráját, annak nyomait, melyek egyszerre idegenek és valahol mégis ismerősek. Persze, ehhez nyitottnak és szabadnak kell lennünk, vagy legalább törekedni efelé és nem szabad ragaszkodnunk a belénk rögzült normákhoz, rutinokhoz. Láthatunk Lanthimos filmjeiben mindent. Például társadalomkritikát. Senki nem savazza annyira maró gúnnyal a fogyasztói társadalom vadhajtásait, mint Lanthimos, miközben ezt egy nüansznyira sem direkt módon teszi. Láthatunk személyi játszmákat, egy erősen sarkított főnök-beosztotti viszonyt ordenáré heppienddel, egy elvesztett társ hiánya miatti pszichózis abszurd lélekrajzát vagy egy elhidegült személyes kapcsolat defektusát egy tiszta szexuális forradalmat hirdető szektában feloldani akaró nő ámokfutását a megsemmisülésbe és nyilván annyi értelmezése lehet R.P.M három történetének, ahányan nézik – de azért nem árt vigyázni, ez mély víz, csak úszóknak! Szerintem Lanthimos Luis Bunuel és David Lynch szerelemgyereke.

Az önálló, de kapásból remekbe szabott Öngyilkos szüzek, majd a simán Oscar-díjas Elveszett jelentés után immár saját jogán is jelentős figyelemre méltó Sopia Coppola harmadik nagyjátékfilmjében is nagyjából ugyanazt a témát boncolgatja, a saját útját kereső, a környezete és a külvilág előítéleteivel, kisstílú, felszínes áskálódásaival bátran szembemenő fiatal lány alakját rajzolja újra, erős színekben, vastag kontúrokkal. Mondják, az igazán nagy filmrendezők egész pályájukon ugyanazt a témát boncolgatják – nos, Sopia nyilván közéjük tartozik és messze nem a papa, Francis Ford kapcsán. XVI. Lajos francia király (akinek a feje az ismert nagy, polgári, stb. forradalom hevében porba hullott) híres (férjével hasonló véget ért) nejének történetében is szakít a közvélekedéssel és a hírhedt “Éhesek? Miért nem esznek akkor kalácsot?” kijelentést is nevetséges szóbeszédként tálalja: Marie Antoinette itt egy független, a számára nem kicsit kényelmetlen kötelmek, rigid királyi etikett és a népes francia udvar mindenféle rendű, rangú tartalamának éles szeme és csípős nyelve által gúzsba kötött kedves, bájos ifjú hölgy (Kirsten Dunst adekvát megjelenítésében).

Senki ne várjon azonban történelmileg szőrszálkahasogatón hiteles életrajzot, miközben a helyszín, az elképesztő pompában fürdő Versailles-i kastélykomplexum, valamint annak megannyi terme, szobája és szobácskája, kertje, szőkökútjai és mindenféle tombolón barokk bizbaszai, a hadseregnyi udvari léhűtő és léhűtőné hihetetlenül fantáziadús és túlburjánzó haj-, és ruhakölteményei ordítják arcunka teli torokkal a barokk lényegét. A cselekmény öles léptekkel vágtat végig a címszereplő és őfensége, a férj (Jason Schwartzman) nép által rövidre szabott házasságának, a kezdeti, ügyefogyott egymásra találástól a ki-ki a maga útján botladozó regnálásig. Mari élete buli buli hátán, Lali pedig vadászik, vagy kulcsokat farag, amik nehezen illenek bele a zárjába, szó szerint és szexuális értelemben is. Mégsem irigylésre méltó történet az övék és nem is csak a tragikus -ám a filmben elegánsan csak utalt- végkifejlet miatt, a fényűzés látszata Sopia olvasatában valahol csupán az unalom egyre kétségbeesett elűzésére tett kísérletek sorozata, miközben a valódi kormányzásra, uralkodásra szemlátomást alkalmatlan fiatal pár csak vergődik a rá szabott, számukra eljátszhatatlan szerepeben. Sopia emellett pompásan idézi meg a korhangulatot, csak nem a megszokott és tulajdonképpen elvárt forradalmi szemszögből, hanem a másik oldalról. Engem ugyan zavart néha, amikor a pacekba barokk jelenethez mai rockzenét vág alá, de másodszori megnézésre már túl tudtam lendülni ezen (főleg, hogy illő zenét is használ). Érdekes mozi.

Eddig Ridley Scottról nem igazán tudtam, hogy különösebben izgalmas humora lenne, általában nagy hősi eposzok vagy éppen űrbéli szörnyek és jövőbeli tájak jutnak róla eszembe, viszont A Gucci-házról elmesélt -valóságban is megtörtént eseményyeken alapuló- történetét helyenként olyan borzongatóan sötét, máskor pimaszul közönséges modorban meséli el, hogy én magam lepődöm meg azon, hogy olykor felnevetek. Na jó, mosolygok. Miközben egy több mint két és fél órás, monstruózus családregényt nézek, melyben szerencsétlen döntések eredményeznek tragikus fordulatokat. Fényűző, kőgazdag sznobok randevúznak parvenü prolikkal, ami így önmagában vicces, nézve viszont maróan gúnyos – legalábbis ahogyan Scott láttatja a nagynevű divatcég névadóinak és hajdani tulajdonosainak életét, sorsát.

A cselekmény a cég örökösének, Maurizio Guccinak és feleségének, Patrizia Reggianinak szenvedélyes, később viharos kapcsolatára fűződik fel, ekörül keringenek a Gucci-család oldalágainak bonyolult hatalmi, családi és érzelmi viszonyban élő tagjai, miközben az idő telik és a divatvilág expresszsebességgel húz el a divatcég hajdani sikereinek fényéből kitörni nem tudó tulajdonosai mellett. Lady Gaga (Patrizia) telitalálat a tenyeres-talpas, rámenős gazdag férjvadász szerepére és tökéles partnere ebben az elfogódott, szerelmi téren tapasztalatlan, elkényeztetett és pipogya úrigyereket, a család és a márka képviseletét öröklő Mauriziót alakító Adam Driver. Al Pacino, mint Aldo, a Gucci-ház regnáló, joviális ura, járt utat el nem hagyná a járatlanért, miközben a divat éppenhogy az állandóan újat mutatni akarásról szól, az ezerarcú Jared Leto, itt a család tökéletesen tehetségtelen divattervezői álmokat kergető idiótáját, Paolót adja, helyenként már-már pimasz gúnyrajzként, Jeremy Irons, a család szikár, betegeskedő, orrát magasan fennhordó doyenje vagy Salma Hayek, a hiányos műveltségű Patriziát behálózó jósnő szerepében markáns, izgalmas karakterek egy témához illően elegánsan fényképezett (Dariusz Wolski), pazar kiállítású, hömpölygő sodrású, igencsak tanulságos, igaz történetben.