asanisimasa

Annak idején, még amikor a Dallas című sorozatra volt rákattanva a fél világ, volt egy olyan buli, hogy “dallas-ivás”. Mivel a Dallas-epizódok általában péntekenként kerültek adásba az akkor még kb. egyetlen magyar királyi tévében, kézenfekvőnek tűnt összekötni a kellemest a célszerűvel, és követve a sorozat igencsak sűrűn szeszt kortyolgató szereplőit, a “dallas-ivásban” résztvevő hazai versenyzők akkor, és azt itták szimultán, amit és amikor a szereplők a tévében. Az epizód végére természetesen szépen bekészült mindenki, lehetett menni, immár jóval költséghatékonyabban inni az éjszakába’… Nos, ennek analógiájára, simán be lehetne vetni a “te-olvasást”, ugyanis napokban bemutatott ötödik évaddal be is fejeződő Te című szériában a szereplők párbeszédeikben annyi híres regényt és írót említenek meg és többségében hoznak be kb. a cselekményt magyarázó és/vagy illusztrálandó célzattal, amennyinek és akiknek alapos ismerete akár egy irodalmi Phd-hez is elég lehet: Dantétól és Homérosztól Dosztojevszkijen, Hemingway-en és Fitzgeraldon keresztül Ted Chiangig és Stephen Kingig terjed a paletta. Mindezt, ráadásul, úgy, hogy a sorozat műfaja alapvetően pszichothriller.

Szóval, nemcsak részegek, de olvasottak is lehetünk bizonyos sorozatok által inspirálva. Itt a főhős (Joe Goldberg – Penn Badgley) foglalkozásából jön az ihlet, a faszi ugyanis (az első évadban) idült könyvbuziként egy könyvesboltot vezet valahol Brooklynban, melynek pincéjében régi ritkaságokat restaurál hang-, hő- és mindentől szigetelt laboratóriumában, mikor éppen nem túlburjánzó romantikus indulatainak áldozatait próbálja meg jobb belátásra bírni. Joe ugyanis, részben nehéz gyermekkorából is fakadóan, mindig a számára legtökéletesebb, igazi szerelmet keresi, s mikor egy esélyes jelentkező betoppan a boltjába (leszólítja a zöldségpiacon, elküldi a francba egy puccos bárban, stb.), hajlamos őt elárasztani halálos szerelmével. Közben egyfajta Robin Hood is a csávó, aki ugyan nem lop a gazdagoktól és nem osztja szét a szákmányt a szegények között, de egyre megszállottabb szerelemkeresésében szép ritkítást végez a rosszak között. Rosszak alatt ezúttal az érdemtelenül magasra emelkedő és releváns teljesítmény nélkül, ám tehetséges és gazdag felmenők okán gazdaggá lett -rendszerint kevésbé tehetséges- társadalmi réteg értendő. Üresfejű, csakis a külsőségeknek élő, arrogáns és mérhetetlenül sznob bagázs, a nálunk a közéletből csak NER-ribancokként ismert társadalmi réteg, annak New York-i, Los Angelesi, San Francisco-külsői, majd londoni megfelelői igen markáns kritikával illetnek, és ez a maró hatású, elég alapos társadalombírálati vonulat a másik erőssége a sorozatnak, az olvasmányajánlói funkció mellett. De a mai kort mindent szinten és csatornán átszövő és meghatározó virtualitás (különböző chatek, üzenetküldő alkalmazások, a social média, stb.) megjelenítése is igen szépen pörgeti és aktualizálja a cselekményt.

Joe barátunk, miközben szép lassan komoly sorozatgyilkossá növi ki magát, egészen szerethető romantikus hőssé is válik mániákus szerelemkeresése közben, ugyanis áldozatai közül szinte mind eléggé meg is érdemelte, amit a végzete számára elhozott. Kicsit beteg a csávó, oké, de hát igazából csak szeretni akar. Sokban emlékeztet karaktere Dexter barátunkra, aki annak idején önbíráskodásra hajlamos vérnyomszakértőként rajzolta be magát sokunk emlékezetébe. Felfoghatjuk úgy is, hogy “sose baszakodj egy szerelmes férfival”… A negyedik évad nyolcadik részében aztán picit fordul az a bizonyos leányzó fekvésében, Joe megnyerő személyiségének valódi rétegeire is vetül némi fény, s bár erre a korábbiakban is voltak jelek (khm), azért itt egy komoly fordulat vágja pofán a nézőt. A fordulatok és a 180 fokos rendőrkanyaros cselekményvezetés amúgy is jellemzője a sorozatnak, ami egyáltalán nem hátrány egy alapvetően thriller-műfajú szériánál. Hogy aztán végül mire fut ki ez az egész, azt hamarosan meglátjuk…

A 2025 áprilisában megjelent ötödik évaddal zárul Joe mókatára. Spoiler!! Egy egészen sarkos fordulat vár ránk, ami azonban megtörténik az ötödik részben, utána már csak a szálakat próbálják kisimítani és elvarrni az alkotók, több-kevesebb sikerrel. Elvarrni ugyan -asszem- sikerül a dolgokat, a simítással azonban vannak gondok. Szerintem vagy nem tudták eldönteni, végül is mit csináljanak Joe-val, vagy túl hangos volt a férfigyűlölő kórus – mindenesetre, miközben a első négy évad történései azért általában elég logikusan épültek egymásra, folyamatosan vissza-visszautalva az előzményekre, itt, a fináléban ehhez képest kifejezett káosz lett. Nem lett eldöntve, hogy akkor most nagyon büntessük meg Joe-t, vagy mossuk tisztára? Mindeközben szinte egyetlen, amúgy elég erőltetetten előcibált áldozat sem vívott ki nagyobb szimpátiát az egyre zavarodotabban kapkodó sorozatgyilkosunknál. Még “Bubuka” a legszerethetőbb közülük, de a győztes szerepében piedesztálra állított Kate és Nadia kettőse semmivel sem szerethetőbb Joe-nál. Sőt. Pont annyira gyilkos mindkettő, ráadásul Kate még gyermektolvaj is. Az a Tik Tokos csipetcsapat is totál gáz. Amit pedig ezzel a szerencsétlen Bronte/Louise-zal műveltek az alkotók, olyan a mesében sincs. Meg az az alsógatyában rohangászás… Honnan jött elő hirtelen ennyi zsaru? Idétlenség. A sorozat legnagyobb érdeme az volt, hogy ügyesen tudta árnyalni a szerelem, a szerelmes férfi és nő lélekrajzát, a rajongástól a szerelemféltésig és féltékenységig, a birtoklási vágytól az elengedésig – mindezt a végére szépen szétmaszatolták. Kár érte.

Tízmillió filmkritikus, futballedző, infektológus, makrogazdasági elemző és történész hazájában senki sem lehet semmihez elég okos. A napokban a Netflixre is felkerült, brutális(an túlárazott) költségvetésből készülő Hunyadi című tévésorozatról is szinte már mindenki elmondta a tutiságot, így én is csak a szavakat szaporítom. Az első az, hogy nagyjából így kell kinéznie ma egy történelmi tárgyú, kosztümös filmnek. Ez egy baromi drága műfaj, a filmes szakmában valószínűleg a létező legdrágább. A kosztümök gyártása önmagában is egy átlagos játékfilm büdzséjét viszi el, ha azt valóban látványosnak és minőséginek kívánják az alkotók. Akkor ott vannak a kellékek, a kardok, vértek, buzogányok és mindenféle egyéb bizbaszok, amiket a középkorban használtak egy olyan történet szereplői, akik szakmányban vívták csatáikat egymással. Saccperkábé még egy átlagos magyar játékfilm. A díszletek, hogy azokban el is higgye a néző a középori történetet: na, az se két fillér, akkor se, ha full CGI. A lovak, ráadásul ekkora számban – csilliárdok. S akkor ott vannak a színészgázsik, az alkotók és a hadseregnyi stáb gázsija, engedélyek, stb. Szóval, ezer helyre kell pénz, ezeregy helyen folyik is el minden. Ez a filmen nem látszik, tényleg tök jól néz ki minden. Az tehát, hogy valójában mi került ezen 10/16/20 milliárdba, akár még igazolható is, hogy mégis ezen lovagol szinte mindenki, az elsősorban az elmúlt 15 évnek köszönhető, mely alatt a bányászbéka segge alá csüllyedt a magyar adófizetői forintok megbecsülése – merthogy ez a csilliárd milliárdos büdzsé bizony nem magánbefektetők pénze, hanem a magyarok adójából befolyt állami bevételekből van lecsípve. S bár nyilvánvalóan kell pénz egy ilyen műfajú filmre, az is látszik, hogy ENNYI nem kell, hiszen ruhák egy film, kellékek, díszletek még egy, gázsik, resztli még egy film, tehát bőven túlszámlázva is max 4 átlagos magyar film költségvetése égett itt el (ez az átlag olyan, mint az átlagbér, benne van a Hajdu Szabolcsék kvázi nulla forintból készült filmjeitől a 7 milliárdos Petőfi-filmig minden). Noch dazu, iparági pletykák szerint az egész projekt kapásból úgy indult, hogy egy -amúgy magyar, ismert nevekből álló- gyártó csapat lelépett a pénz egy részével. Természetesen minden lepapírozva, jogszerűen, ahogyan ez megy az elmúlt 15 évben. Ez az, amitől szétcseszi az ideg a becsületes/naiv magyar adófizetőt…

Szóval, jól néz ki a Hunyadi, és ha figyeltünk annak idején a gimiben a töriórákon, akkor simán követhető is az az erőltetett vágta, amivel végigszáguldunk a címszereplő látványos és eseménydús életpályáján a rendelkezésre álló 10 rész alatt. Sőt, ha azt nézzük, hogy a film Bán Mór tizenvalahány részes regényfolyama alapján készült, a forgatókönyv kifejezetten bravúros munka. Látunk jó színészeket, kiemelve a címszerepet alakító, impozáns, szinte marveli alkatú Kádár L. Gellértet, aki amellett, hogy baromi jól néz ki (reszkess Chris Hemsworth, kösd föl a gatyád, Jason Momoa! 🙂 ), színészi értelemben is pompásan megállja helyét, de nem csalódhatunk az ismertebb arcokban, Rujder Vivienben, Törőcsik Franciskában, Mátray Lászlóban, László Zsoltban, Gálffi Lászlóban és a legtöbb külföldi színészben sem, miközben itt-ott, olykor elég jelentős szerepben, feltűnnek szinte teljesen “civil” szereplők is. Engem nem zavarnak a cicik, az sem, hogy relatíve kevés explicit vérontást mutatnak a kamerák, ezekben is teljesen trendi a film, s mint ilyen, vállalható is. Profi munka a Hunyadi, s ha képesek vagyunk picit elvonatkoztatni a gyártását övező, valóban dühítő körülményeketől, még akár büszlék is lehetünk rá. Annyit egészen biztosan ér, mint amennyit elszórtunk a magyar adóforintokból határon túli futballra – egyetlen évben.

Magyar filmek jutnak eszembe erről a lengyel projektről, Az ufóprojektről, ami önmagában még nem lenne baj, sőt, érthető is bizonyos történelmi sorsközösség miatt, csakhogy… Szatíra A tanú is, de az akkor volt merész, amikor valóban merészség volt szembevigyorogni az aktuális, egyáltalában nem barátságos hatalmat, mindamellett, a film szinte minden egyes kimondott mondata szállóige a mai napig (Magyarországon). Ez az ufóvadászos film azonban sokkal kevésbé vicces, és ahol egy picit mégis, egészen máshogyan, mint Bacsó remeke. E négy résznyi dolgozat inkább a Drakulics elvtárshoz és még inkább a Lajkó – Cigány az űrben című nem túl régi, ám szerintem elég gyengén sikerült alkotásokhoz hasonlít, és csak igen messziről a címből és a témából is kapásból elvárt X-akták, Stranger Things és más afféle földönkívüli borzongató dolgokkal foglalkozó nyugati példákhoz.

A sztori egyszerű: a nyolcvanas évek elején, valahol Lengyelországban, közel az orosz szovjet határhoz egy paranormális jelenségek után kutató helyi érdekű félbolond paranormális jelenségnek tetsző fényeket, miközben egy egyszerű paraszt picit odébb még a föld felett lebegő repülő csészealjat is észleli. Az ügyre, mielőtt az elvész a korabeli lengyel belpolitika zűrzavarában (forrong a Szolidaritás, minek következtében Jaruzelski tábornok hadiállapotot hirdet), rárepül a kor téma iránt fogékony lengyel Déri Jánosa, a remek magyar tévésnél is nagyob bajusszal büszkélkedő, Polgar nevű műsorvezető. Közben zajlik a korabeli lengyel belpolitika, lásd feljebb, és kiderül, aminek ilyen filmekben ki kell derülnie… Még ezzel sem lenne semmi bajom, ebből még lehetne jó film. Ami nem tetszik, vagy inkább amivel nem tudok mit kezdeni, az az alkotói látásmód, ahogyan nyilván fiatal, a tárgyalt korról releváns, megélt tapasztalatokkal nem bíró filmesek láttatják azt, amibe annyi ember belerokkant, belehalt, kompromittálódott, stb., stb. Azt, ami sok mai ötvenes, vagy annál idősebbnek a legjobb esetben is valamiféle vigyorgó barakk volt, az a mostani fiataloknak csupán valami bizarr, olykor szürreális, máskor csupán infantilis idiotizmus. És még ha az is volt, nem látják és nem láttatják bele ezzel együtt a mindennapos halálos veszélyt, valódi sorsokat és sorstragédiákat. (Nem mellesleg, például ezért tapasztaljuk ma szerte a világban, hogy éppen a valódi diktatúrákat soha meg nem élt emberek rajonganak kritikátlanul a diktatúra és a diktárorok különböző megjelenési formái iránt… Pl. A német turbójobbos Afd fő támogatói fiatal, 18-45 éves kelet-németek, nálunk ugyanez a korosztály a Mihazánk magja, de mondhatnám a maoista fényes ösvényen ballagó fiatal szélsőbalosokat is.)

Másrészt, azért vicces is néha visszaképzelni magunkat abba az időbe, rácsodálkozni a kis Polskira, azokra a ruhákra, a Coca Cola ízére a kivilágított üzemétkezdében megrendezett szombat esti diszkóban, és igen, látjuk annak a kornak a fonákságait, és látjuk azt is, hogy az emberi motivációk bizony pont ugyanúgy működnek ma is, mint akkor. Viszont az, hogy minden egyes korabeli tárgy fényes és vadonatúj ebben a filmben (meg a Drakulicsban, a Lajkóban stb.), mintha minden most jött volna le a gyártósorról, vagy most gurult ki a Létező Szocializmus Múzeumából, ráadásul ilyen tömegben, az már nonszensz. Hiszen mi emlékszünk még arra mindent beborító, szegényes kopottságra, a fakó szürkeségre, a szagokra is, amivel hétköznapjaink teltek, a ritka ünnepnapok között. A mi CÖF-ös munkásőrünkre hajazó helyi “Déri Jancsin” kívül jó, mulatságos karakter a vaksi rendőrnő, aki már annyira hiteltelen, hogy pont azzal válik szórakoztatóvá, ahogyan néhány olyan jelenet a filmben, ami éppen ettől a földtől való messze elrugaszkodásból, ettől a groteszk elrajzolásból fakadóan válik viccessé. A mérték mindig fontos. Ja, és voltak aztán valami fények is, meg valaki állítólag látott valamit…

Újfent egy sorozatgyilkosos történet a Netflixtől, ezúttal Svédországból. Lassan, kissé szétesően indul, de ezt a normál skandináv thrillereknél már megszokhattuk, idő kell, míg ezek az északiak összekapják magukat. Itt az Üvegkupolában is a végére összeszedték, amijük van, sőt, gyakorlatilag amit ez a műfaj e témában nyújtani szokott: ez a széria szinte enciklopédiája a műfaji kellékeknek. Van itt fordulatos cselekmény, ami tényleg tud váratlant húzni az alaposan besűrűsödő végkifejletben, van gyermekrablás, sőt, horribile dictu, még majdnem gyermekgyilkosság is, van őrült, ám pszichológiailag is megmagyarázott háttérből becsavarodó sorozatgyilkos, van annak rajongója, aki másolni akarja mesterét, amit nem kéne, van egy csomó terelő mellékszál, környezetszennyező bányától szélsőjobbos, rasszista svéd tuskókig minden, de van még a skandi krimikre, thrillerekre sokszor jellemző emberi (tehát majdnem humanista, esendő) rendőr-szál is. Jók a mellékkarakterek, azonban a porcelánarcú főhős pszichológus csaj, aki ráadásul sorsában is érintett az áldozatokkal, nos ő annyira légies és annyira távoli, hogy semmi súlya nincs a történetben. Ez a tesze-tosza kezdésnél is nagyobb baj.

A Netflix egyik fő vonulatába, a sorozatgyilkosos filmek áradásába pontosan illeszkedő spanyol sorozat lehetne jó is – de nem lett az. Az alapötlet érdekes: egy gyermekkori baleset okozta agysérülés miatt érzelmek kimutatására képtelen fiú ugyanezen baleset miatt lábát, így színészi karrierjét is elvesztő anyja mentorkodása alatt, megrendelésre sorban gyilkolja a feleségeikkel, családjukkal szemben bántalmazólag fellépő férjeket, családtagokat, akiknek hulláját A különös kertész fiú pompázatos mintakertjébe temeti el, mintegy trágyázás végett. A fiú azonban egyszercsak szerelmes lesz egyik kijelölt áldozatába, minek következtében az anyjában őrült féltékenység lángja lobban. Kivitelében még akár igényesnek is mondható spanyol széria (minisorozatnak, tehát egy befejezettnek jelzett, ám a végén azért who knows nyitva hagyott cselekménnyel…) az elnagyolt, homályos motivációktól hajtott, illogikusan cselekvő, íróasztalszagúan kimódolt karakterek, valamint azok gyenge színészi megvalósítása miatt csupán gyorsan felejthető emlék. Az északnyugat-spanyolországi, Atlanti-parti tájak azonban lélegzetelállítóak.

Egy újabb Harlan Coben-adaptáció… Már kezdek egy kicsit belefáradni, és még nincs vége. 😀 Ez az argentin krimisorozat –Bűnösnek nyilvánítva– amúgy, néhány meglehetősen furcsa dramaturgiai sutaságtól (pl. az elején Emma és Leo egymásba fordulása…) eltekintve, a jobbak közé tartozik, elsősorban a fantasztikus környezetnek, a sajátos couleur locale-nak köszönhetően. A színészek viszont elég gyengék. Fordulat fordulat hátán, ahogy megszoktuk – ennyi Coben-történet után ezekben inkább már az az izgalmas, ahogy katalogizáljuk a szerző jellegzetes motívumait: ez megvan, az most nincs. Pl. megint természetközeli gyerektábor, mint Az erdőnél, megint kütyü (itt most a tinédzserek titkos chatszobái, vö: az ehhez kéest több osztállyal feljebb játszó Kamaszokkal), stb. Coben életműve eklatáns példa az ipari regényírás hatékony motívumgazdálkodására. 😀

Az egyik leggyengébb Harlan Coben-adaptáció, ami tényleg alig ér egyetlen pillantást. Pedig volt már az eddigi minimum nyolc Netflixes Coben-feldolgozásból tisztességesnek -bár csak közepesnek- mondható is lengyel gyártásban (pl. Az erdő vagy A kisváros titkai), ez az Egyetlen pillantás viszont amolyan “állatorvosi lóként” magán hordozza a kelet-európia zsánerfilmes probálkozások szinte összes kórtünetét. A jelenleg egyik legolvasottabbnak tartott krimiíró fordulatos történetei valóban filmre kívánkoznak, s ezek általában, többé-kevésbé működni is szoktak – itt azonban a csavaros cselekmény inkább csak zavarosnak tűnik, mintsem átgondolt, logikus sorozatának az eseményeknek. Bár Coben történetei mindig íróasztalszerűek picit, azért lendület és ötlet mindeg van bennük annyi, hogy simán végigvisznek az agyontekert végkifejletig – itt azonban lelketlenül odacibált, hiteltelen és irreális szituációkba csöppennek a színészi teljesítménynek alig nevezhető munkával képernyőn megjelenő papírmasé karakterek. Csakis a korábbi Coben-történetek fordulatossága miatt kialakult kíváncsiság, valamint Coben állandó kellékei (a furi zsarupáros, a kütyüzés, stb.) utáni szolid gyűjtőszenvedély vitt végig ezen a szérián.

Amint idősebbek leszünk, főleg szülők, mindig tudni akarjuk, vajon mi történik a hangsúlyosan becsapódó ajtók mögött kamasz gyermekeinkkel. Mivel foglalkoznak, amiről mi, felnőttek nem tudhatunk? Mit rejtegetnek? Efféle kínzó kérdések gyötörnek, miközben egy csapásra feledjük azt a néhány boldog, zűrös, rettenetesen bonyolult, halálosan súlyos, vagy legalábbis akkor annak hitt érzelmi és testi viharoktól sújtott néhány évet, amit nem is olyan rég mi is megéltünk. A kamaszok nagy része ma is csak ezt a kort szeretné/próbálja/kénytelen magában megélni a szobájában, azonban nem szabad elmenni amellett, hogy az utóbbi 25 évben berobbanó információs forradalom következtében a mindenki számára elérhető interneten olyan dömpingben ömlik a felhasználóra a szarvihar, hogy ember legyen a talpán, aki megússza azt viszonylag sértetlen elmével. A tinik márpedig közismerten olyan mértékben gyógyultak rá a világhálóra (direkt boomerkedek), hogy az már tényleg veszélyes(nek tűnik). A mostani, sőt, tán még az eggyel korábbi generáció is pont beleszületett a digitális korba, mintegy az anyatejjel szívta magába a virtuális világot, és olyan lépéselőnnyel száguldoznak rajta, amit mi, picit idősebbek már alig tudunk követni. A Kamaszok című négyrészes angol miniszéria egy Instagramon lezajlott, bonyolult jelentésű emotikonbombázással lezajló csetelés utóhatásaként bekövetkezett (valódi, tényszerű, nem virtuális) gyilkosság körülményeit tárja fel, több szempontból, a rendőrségi, családi, iskolai tanúvallomások egymással való összevetésével, így alkotva meg annak pszichológiai és szociális hátterét – NAGYON pontosan. Mondhatni, ólomsúllyal tapaszt ez a négyszer ötvenvalahány perc a fotelbe…

Közben azonban nem tudok elmenni amellett, hogy e széria legnagyobb hibája éppen az, amit más esetben az egyik legfontosabb erényként szoktam felhozni. A Kamaszok által valóban iszonyú hitelességgel megközelített és megjelenített problémától engem igen sokszor eltávolított, ha akarom, akaratlanul is elidegenített az amúgy hihetetlen precízen végiggondolt cselekmény és forgatókönyv (Stephen Graham és Jack Thorne műve) tökéletesége feletti álmélkodás, az ötvenperces snittek (igen, egy epizód EGY SNITT) már követhetetlenül bonyolult kameramozgásain való döbbenet és a szintén ötvenperces, elképzelhetetlenül koncentrált, minden pillanatában, rezdülésében hiteles színészi teljesítmények garmadája feletti csodálat. Láttam már hosszúsnittes filmet, ez nem új dolog technikailag, de ilyen precízet biztosan nem. (Jó, nyilván van benne valami AI bindzsizés, de akkor sem értem, mi és főleg hogyan, mi módon ment itt….) Ráadásul hiba nélkül! Bazki, ez nagyon komoly munka volt. Közben azonban volt/van itt egy sztori is, ami szintén igen fontos, tök mai dologról próbál mesélni, aminek éle picit (!) azért tompult a tényleg zseniális technikai truváj miatt.