Nem emlékszem már, melyik nagy színházi guru mondta egy helyütt, hogy “nem a színésznek kell sírnia a színpadon, hanem a nézőnek a nézőtéren!” Szemmel láthatóan Marc Rothemund, a Lány kilenc parókával elismert rendezője is tisztában van eme igazsággal, azonban csavar is rajta egyet, mivel bár rengeteg bőgnek a szereplői a filmben, miközben elébb-utóbb ez átragad a nézőre is, a közepétől fogva viszont erőteljes, önreflexív utalásokkal, konkrét beszólásokkal rögtön idézőjelbe is helyezi a “könnyeket”. Mintegy kiröhögi saját magát és a nézőt, hogy de hülye vagy, mit bőgsz?

Mondjuk, van ok a könnyekre, hiszen a film témája a rák, főszereplője pedig egy életvidám, szenvedélyes, bájos és egészségtől duzzadónak tűnő fiatal lány, akiről senki nem feltételezné, hogy a halálos kór fenyegeti életét. Ha azonban megnézzük a forgalmazót (MTVA), akkor rögtön vághatjuk azt is, hogy komolyan aggódni felesleges, hiszen “a remény filmjeinek” hazai filmterjesztője egészen biztosan nem fogja a nézőket tragikus végű, lehangoló filmre engedni – Sophie egészen biztosan leküzdi valamilyen módon a betegséget a film végére. A könnyek nagyobb mennyisége tehát nyilvánvalóan az öröm könnyei lesznek.

Kétségem sincs afelől viszont, hogy ha valahol, hát éppen egy rettegett betegsége kapcsán van helye a pozitív, életigenlő hangvételű, a valódi betegek számára lelkierőt, és érzelmi, szellemi támogatást nyújtó alkotásoknak, hiszen a rák elleni küzdelem igen nagy része a beteg lélekben folytatott harca a kórral, a kemo-, a sugárterápia és egyebek mellett. Ebben nyilván nagy segítséget jelenthet akár ez a film is, nemcsak a betegeknek, hanem a betegek hozzátartozóinak, barátainak. Így akár terápiás célzattal is javasolható a megtekintése.

Rothemund Lisa Tomaschewsky (Sophie) megkapó főszereplésével gyakorlatilag egy különösen agresszív rákfajtában szenvedő 22 éves lány küzdelmét meséli el a betegséggel a felismeréstől a kezelések rettenetes kínjain keresztül a tünetmentes gyógyulásig, amit egy fiatal lány életének tipikus gondjai, a pasik, a szex, a bulik, az öltözködés és szépítkezés színeznek (illetve, ez esetben árnyalnak is néha). Sophie blogot ír saját betegségéről, valamint ahogy a kemónak köszönhetően elkezd hullani a haja, barátnőjének ötletétől vezetve parókákat kezd gyűjteni: egy paróka, egy személyiség aznapra – erre utal a film eredeti címe is: Ma szőke leszek. Holnap vörös vagány, holnapután szende barna, azután rejtélyes fekete, majd bohókás raszta, aztán ismét dögös szőke. És így tovább. Az így kitalált szerepjáték sikerrel tereli el Sophie figyelmét a betegségtől, sőt, még hasonló sorsú társainak is képes némi segítséggel szolgálni általa.

Másrészt a könnyek azért is kellenek ide ilyen mennyiségben, hogy ellensúlyozzák valahogyan a rák rettenetét, de a jellegzetes német praktikusságból fakadó, igen idegesítő tüchtig-érzést, és a precíz orvosok egyenes, de kissé tényleg embertelennek tűnő modorát. Persze, van vicces elem is a filmben, a meglehetősen meghatározhatatlan szexusú, kivarrt és korpulens ápoló vicceitől és kedvességétől az állandóan bőgőrohamban kitörő apukáig (aki a végén már ő maga és a rendező is csak nevetni tud). és nevetünk végül is a rákkal való küzdelem legnyomorultabb nüanszain is, a rosszulléten, a hányáson, és végül is, a hajhullás okozta (relatív) megcsúnyuláson is. Sírós-nevetős tehát a film. És nagyon természetes. Az elején annyira, hogy néha már fáj a dolgok banalitása, de a végére ez kifejezett erényévé válik a Lány kilenc parókával-nak: hiszen könnyed, érzelmes módon, életkedvvel, és ami a fő, hitelesen tud beszélni az embert fenyegető egyik legrettenetesebb veszedelemről és annak lehetséges ellenszeréről. Ennyi éppen elég. Asanisimasa: 7/10