A nemzeti önbecsülés fontos dolog, amit rendszeresen karban is kell tartani, különben elfoszlik, mint a háború után a vár fokán felejtett hadilobogó az időjárás viszontagságaiban. Jó eszköz erre a múlt, a történelem dicsőséges tetteinek napirenden tartása, amivel szintén nincs semmi baj, feltéve, ameddig ez erkölcsileg is védhető hősi kultuszt jelent. Úgy hiszem, ez védhetőség mindaddig fennáll, amíg a hősök a hazát, a nemzeti javakat, a nemzeti kultúrát védik, viszont abban a pillanatban, amikor a hősök már átlépik az ország határát, hogy más népeket hódítsanak, idegen területeket raboljanak (amit a nemzet javainak gyarapításaként kommunikálnak), az már -független nézőpontból- agresszív hadipropagandának minősül. Épp a minap olvastam, hogy Sztálin kultusza sohasem volt olyan nagy, mint manapság Oroszországban. Nyilván a világverő vezér kőkemény diktatúrájában látják az oroszok saját nemzeti önbecsülésük legteljesebb kifejeződését, elfelejtve a gulágokba hajtott, vagy más módon kiirtott nemzettársaik (és más nemzetiségűek) tízmillióit. Így tehát a Nagy Honvédő Háború is értelemszerűen világmegmentő tetté nemesül az orosz nemzeti öntudatban. És ez érthető és elfogadható is, amíg a hon védelme, a csaták véget érnek az ország északi és nyugati -ukrán, lengyel, balti államok- határánál. Jól tudjuk azonban, hogy nem értek véget.

A mai orosz önbecsülés látszólag dagad önnön nagyszerűségének érzetétől, azonban mégis kellett az a több százezer orosz által összedobott (több mint egy millió $-nyi) magánadomány, amiből 2016-ban, több mint hetven évvel a II. világháború lezárása után elkészülhetett Panfilov 28 gárdistájának eposzi tablója, mely annak a századnyi hős orosz vöröskatonának állít emléket, akik nagy többségükben életüket áldozták a Moszkvára törő német náci tankok elleni -győztes- csatában. A jelentős méretű közadakozás azonban jelképezi az orosz nemzeti érzések komoly társadalmi támogatottságát.

Kezdjük azzal, hogy a film –Kim Druzhinin és Andrey Shalopa rendezése- egészen jól néz ki, egy teljesen vállalható háborús dráma képét mutatja a vásznon. A szerkezete viszont meglehetősen iskolás módon másolja a negyvenes-ötvenes évek szovjet háborús tablóinak meglehetősen didaktikus, ám tagadhatatlanul célratörő szerkezetét/nyelvezetét. Az első fél óra fegyver- és lőszerismeret, valamint hadtörténet alapfok, s mintegy mellékesen, megismerjük Panfilov gárdistáit, azaz a Vörös Hadsereg  316. lövészhadosztályának katonáit, illetve azok közül néhányat, akik a végén vagy túlélők, vagy hősi halottak lesznek. Sajnos, a hadtörténeti félóra menetében arra kevés idő és energia maradt, hogy a főbb karakterek jobban bemutatkozzanak, így a történet további menetében elég nehéz legtöbbjüket megkülönböztetni egymástól, ha nincsenek olyan jellegzetes egyéni jegyeik, mint az ázsiai mandulavágatú szem a kazah mesterlövésznél, vagy a szőke, göndör haj a kommiszárnál. Amúgy mindenki egyenruhában teszi a dolgát, amely az események előrehaladtával egyre sárosabb, koszosabb lesz. A szereplők viszont így inkább Panfilov Ismeretlen Katonáiként jelennek meg a vásznon.

Arca mindvégig csak az oroszoknak van, a német ellenség eközben mindvégig arctalan marad, s ha valamelyik nácit mutatja is közelről a kép, azon vagy álarc van, vagy profilból látszik. Fekete-fehér a zenei aláfestés is: az orosz hősöket lágy, patetikus, hősies dallamok, míg a nácikat kellemetlen, vészjósló hangú szirénák, hajódudák kísérik. A film második része, a fennmaradó bő másfél óra nettó háború, dörögnek az ágyúk, csikorognak a tankok lánctalpai, kerepelnek a géppuskák. Robbanások egymás után, az emberek hullanak, mint nyári szélviharban a kalász.

A film annyira egyoldalúan ábrázolja az eseményeket és a benne szereplő hősöket, de a táj, a havas, téli orosz mező is, hogy bennem inkább ez az egész A gyűrűk ura meséjét idézi meg. Az orosz vöröskatonák itt a jólelkű, bohókás hobbitok, akik hazájukat, a drága középfölde anyácskát védelmezik, de igazából csak füstölni szeretnének, meg iszogatni, egymást ugratni, miközben feltartóztathatatlanul rájuk tör az arctalan orkok (a náci németek) dühödt serege. Tovább hiteltelenítik a film drámaiságát azok a félresikerült utalások, melyet a fegyverropogás szüneteiben hallhatunk a mahorkából nagyokat slukkoló derék katonáktól: szó esik a hét szamurájról, akiket a szegény falu bérelt fel a fosztogató banditák ellenében, és rögtön utána jön a hét mesterlövész  is, ami nettó anakronizmus, hiszen Kuroszava csak 1954-ben mutatta be A hét szamuráj című filmjét, több mint tíz évvel, az itt ábrázolt események után, John Sturges 1960-as western-remake-jéről nem is szólva. De legalább Leonidász spárati király thermopülai szorosban történt önfeláldozó harca valóban helytálló párhuzam Panfilov gárdistáinak hőstettével.

Bár a Panfilov 28 gárdistája látszólag tényleg egy második világháborús hősi eposz, ma, 2016-ban valójában mégis inkább tűnik orosz nemzeti propagandának. Bár az oroszok a történetben a hazájukat védik a rájuk törő ellenségtől, erkölcsi fölényük, indokaik egyértelműek, az arc nélküli, tehát megfelelően nem bemutatott, nem jellemzett ellenség képe azonban egyoldalúvá, üzenetében egyértelműen propagandisztikussá teszi a film szemléletét/üzenetét. Mi indokolja tehát ennek a történetnek az elmesélését 2016-ban? Nyilvánvalóan az EU (és a Nyugat) szankciói Oroszország ellen, miközben Oroszország -igen nehezen indokolhatóan- agresszorként lép fel például Ukrajna, a balti államok, vagy az EU légtere ellen. Itt az ellenség talán azért arctalan, hogy ne egyértelműen az akkori náci németekre, hanem valami általánosabb ellenségre gondoljon a szájtáti, hazafias orosz mozinéző. Mondjuk az EU-ra, melynek vezető ereje ráadásul pont Németország (aki ma már nem náci, de ez itt nem is lényeg). Eközben pontosan meg is határozza a szövetségeseit is a harcban: a kommiszár kereken elmondja a kazah mesterlövésznek, hogy te harcolsz Oroszországért, Oroszország harcol érted. Így épül, szépül jelenleg az új Orosz-Szovjetunió. 6/10