Nem hiszem, hogy bárkinek is fejben kellene tartania, a média mindenesetre elintézi, hogy tudjunk róla: 30 évvel ezelőtt végezték ki Ted Bundyt, Amerika egyik lehírhedtebb sorozatgyilkosát. A Netflix már év elején ráugrott a lehetőségre, gyártott egy dokusorozatot (Conversations with a Killer: The Ted Bundy Tapes), most pedig itt ez az átkozottul hosszú című játékfilmes verzió a szériát jegyző, amúgy sorozatgyilkosokra specializálódott Joe Berlingertől. Újabb és újabb örökmécsesek gyulladnak egy gazemberért, aki lássuk be, bőven rászolgált a felejtésre.

Az efféle figuráknak persze mindig megvolt a maga beteg kultusza (lásd Született gyilkosok), Bundy ráadásul kapós filmtéma: sima modorú, jóarcú gonosztevő kalandos háttérsztorival. Nem csoda, hogy az ő tárgyalásából kreáltak először médiaeseményt, ahol naná, hogy mindenkit lehengerelt ékesszólásával és manipulációs képességével. Végül harminc gyilkosságot ismert be, de azóta sem tudjuk pontosan, hány lány halála szárad a lelkén, úgyhogy logikus lenne a kérdés, minek kellett megint filmet forgatni róla, de a választ úgyis tudjuk: mert megnézik.

Berlinger darabja annyiban mondható egyedinek, hogy nagyrészt Ted menyasszonya, Liz (Lily Collins) szemszögéből mutatja az eseményeket. Az ő emlékiratai szolgáltak a forgatókönyv alapjául, így a címben emlegetett hitvány alak helyett jó darabig csak egy gyengéd, figyelmes, gyerekszerető fiatalembert látunk, aki néha rejtélyesen viselkedik. Vérrel, erőszakkal egyáltalán nem találkozunk, a rémtettekről csak a hírekben vagy a tárgyaláson hallani. Az elbeszélés sokáig lebegteti Bundy bűnösségét, míg nagy nehezen Liznél is leesik a tantusz. A meleg színekkel festett, családi videókkal tűzdelt románc a gyanú erősödésével fokozatosan alakul bűnügyi történetté majd tárgyalótermi drámává. Ebből is, abból is kapunk egy keveset, a film ezeknek az alkotórészeknek felületesen összegyúrt elegye. Amíg lehet, Liz nézőpontját követjük, később a férfi ügyeskedését figyeljük: hogyan sikerül kétszer is megszöknie, majd később hogyan brillíroz a tárgyaláson.

Aki nem ismeri az eredeti sztorit, annak talán tartogat némi izgalmat is ez a fellengzős című mozi, továbbá az ábrázolás hitelességét sem lehet tőle elvitatni, kínosan ügyel a részletekre. Kellemes, klisés, átlagos darab, olyan semmilyen – kábé mint Bundy, a látottak alapján.

És itt vagyunk a Berlinger-féle koncepció lényegénél, ami a jó színészválasztásnak köszönhetően mégiscsak képes élményt nyújtani. Mindaz, ami a filmen elénk kerül, épp az álca, ami mögé nem lát be sem a barátnő, sem a közvélemény. A fellengzős, hatásvadász cím (egyenes idézet Edward D. Cowart bírótól) erre a kontrasztra irányítja rá a figyelmet: megtévesztő látszat mögött lapul a szörnyeteg. Akinek valódi lényéből itt nem sokat mutatnak, gondolnánk, csakhogy ez nem igaz – mert a semmilyenség is lehet félelmetes. Erről Zac Efron gondoskodik, remekül adja át a figura kiismerhetetlen simaságát, viszolyogtató ürességét. Meg sem kell magát erőltetnie, ezt a szerepet rá szabták (olykor még a hasonlóság is zavarba ejtő); szépen kinőtt a nyálas szépfiú-skatulyából. Aztán ott van a Cowart bírót alakító John Malkovich – ő tényleg elég, ha csak „ott van”, már a jelenlétével súlyt ad az egyébként jól sikerült tárgyalótermi jeleneteknek. Szóval miattuk érdemes megnézni; kár, hogy a szerkezet széteső, a fináléban ömleni kezd a nyál (igaz, sokat már nem ronthat), a zenehasználat tétova, és van pár fölösleges cameó. A metallicások James Hetfieldnek integethetnek, emellett Jim Parsons sem szerencsés választás egy kvázi-dokumentumjátékban az ügyész szerepére: vághat akármilyen komoly képet, nekem akkor is Sheldon marad.

Mindent összevéve hiába is keresem, a nézői kíváncsiság kielégítésén túl nem látom az értelmét ennek a filmnek; minden pozitívumával együtt is csak egy közepes Bundy-ponyva lett, ami segít életben tartani a kultuszt. (6/10)