Category Archives: Filmnaplók

Habermann (2010) – Na, éppen ez az a film, aminek megfelelőjét nálunk, Magyarországon soha nem fogják megcsinálni, és éppen ez látszik meg rajtunk, magyarokon és a magyar közhangulaton. Juraj Herz kellett ehhez a cseheknél is, az ő tekintélye, hiszen igen … → olvasásának folytatása

Nyitott ajtók (Porte aperte, 1990) – Gianni Amelio Európa-díjas regényadaptációja (Leonardo Sciascia művéből) amolyan erkölcsi-etikai kisesszének tűnik, mely a halálbüntetés intézményén moralizál, erőteljes dosztojevszkiji párhuzamokat húzva. A múlt század harmincas éveiben járunk, a szicíliai Palermóban, ahol egy könyvelőt elbocsájtanak állásából, … → olvasásának folytatása

Az autóversenyző (Ho!, 1968) – Bár messze nem hibátlan bosszútörténet ez a Jean-Paul Belmondo fő- és címszereplésével készült Robert Enrico-mozi, a mai akció-, krimi- és efféle egyéb zsánerekhez szokott szemnek kifejezetten üdítő élmény. Egy félresiklott életű, közepes tehetségű kisember (egy … → olvasásának folytatása

Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service, 2014) – Igen. Szóval, érthető a felbuzdulás, ami övezi/övezte e filmet bemutatása idején, hiszen valóban friss (humorú), lendületes, olykor kifejezetten, és pimasz módon szórakoztató alkotás Matthew Vaughn munkája. Nyilván, ez a műsor … → olvasásának folytatása

Különvélemény (Minority Report, 2002) – Spielberg monstre Philip K. Dick-adaptációja részletekben igen alaposnak mondható munka. Ahogy a jövőbeni világ megjelenik, a kütyük, a mindennapi élet mozzanatai (a személyre hangolt köztéri reklámok, a tömegközlekedés, stb.), a történetben felvetett etikai probléma kibontása … → olvasásának folytatása

Ex Machina (2015) – Ügyes munka a forgatókönyvíróként már jeles Alex Garland első rendezése, de én azért nem látok többet bele, mintha egy korrekt rész lenne az amúgy remek Black Mirror-sorozatból, egy asimovi analógiát követő, modern Frankenstein-parafrázis. Reális alapokon (globális … → olvasásának folytatása

Remény és dicsőség (Hope and Glory, 1987) – John Boorman annak idején (méltán) 5 Oscarra jelölt, kvázi önéletrajzi filmjének elbeszélőmódja engem valahol arra a szemléletre emlékeztetett, amit Kertész Imre írt meg a Sorstalanságban. Hasonlóan itt is egy tudatlan, még tiszta … → olvasásának folytatása

Ne aggódj, a maffia csak nyáron öl (La mafia uccide solo d’estate, 2014) – A magát egyszerűen csap Pifnek nevező Pierfrancesco Diliberto amolyan ‘coming of age-történetben’ meséli el a szicíliai maffia mai, illetve közelmúltbáli véres napjait. Miközben valós nevek, személyiségek … → olvasásának folytatása

Krumplirózsa (Frankie and Johnny, 1991) – Michelle Pfeiffer és Al Pacino szerintem minden idők legbénább szerelmi történetét adják elő e filmben, melynek viszont éppen ez a sármja. Néha túlteng a melodráma, túlcsordul az érzelem kelyhecskéje, máskor olyan realista, hogy tüsszögni … → olvasásának folytatása