asanisimasa

Helyenként kifejezetten szórakoztató krimisorozat, melynek fő húzóelemei a sajátos humor, az érezhető igyekezettel a sablonokat kerülő karakterek, az ír táj, valamint az ír vidék (a címszereplő Bodkin egy isten háta mögötti ír kisváros), az ír emberek, az ír kultúra és az ír életvitel (ön)kritikus ábrázolása. A cselekmény lehetne kissé húzósabb: a hét rész belefért volna egy feszes öt epizódba, vagy egy kicsit ráérősebb hatba – és akkor hibátlan a dolgozat. Így sem rossz, csak. A sztorinak tulajdonképpen akár vége is van, de azért vannak elvarratlan szálak, melyekből simán tovább lehet szőni a mesét. Én például a román elágazásra kifejezetten kíváncsi lennék…

Egy újabb valóságban megtörtént esetet feldolgozó, ezúttal spanyol illetőségű krimi Az Asunta-ügy, melyben egy jól szituált, felső-középosztálybeli örökbefogadó szülők gyilkolják meg 12 évvel azelőtt örökbefogadott lányukat. Mivel a történetnek a valóságban sincs mindenki számára elfogadható és a valósággal megegyező magyarázata, a sorozatnak sincs, de szerencsére nem is törekszik erre. A Ramón Campos, Jon de la Cuesta és Gema R. Neira által produkált széria inkább a dokumentarista hűségre koncentrál, némi társadalom-, sajtó- és spanyol igazságszolgáltatáskritika kíséretében.

Persze, a jóléti társadalmak felső-középosztályának erkölcsi erodálódása, illetve ennek megállapítása messze nem úttörő “punkcselekedet”, de ha valaki a valóság megragadására törekszik, akkor lépten-nyomon beleütközik az irigyelt társadalmi osztály/réteg álszent/hazug/képmutató/simlis rejtegetnivalóiba, így azokat hagsúlyozni is kell. Itt ebben az az izgalmas, hogy mindvégig nem tudjuk meg, hogy valóban bűnösök a szülők, s ha igen, akkor milyen mértékben és valójában miben azok, miközben érezzük pontosan, hogy itt valami nagyon ocsmány dolog történt. Érezzük, de nem tudjuk – ahogyan annak idején a spanyol közvélemény is véleményt alkotott, a sajtó hisztérikus -többségében valóságfeltáró szándékú- munkájának is, de ösztönös, valahol mélyen emberi indulatának is köszönhetően, viszont a jog egyik alapelemével, az ártatlanság vélelmének semmibevételével. A bíróság mindenkori feladata lenne az igazság feltárása és az igazságszolgáltatás, azonban ez már a nyomozati szakaszban meghiúsul a közvéleménnyel azonos alapállásból kiinduló, többségében jószándékú rendőröknek köszönhetően. Mindeközben, a gyanúsított szülők védői is éppen ugyanígy vergődnek az előítéletek erdejében…

Tehát igazságot az alkotók sem tudnak szolgáltatni, legfeljebb rávilágítani tudnak bizonyítékokra, illetve a feltárt bizonyítékok támadhatóságára. Ennek érdekében viszont minden eszközzel törekednek a helyszínek, a kor és a történetben szereplők hiteles megjelenítésére. Míg azonban az első kettő tulajdonképpen 100%-osan sikerült, addig a karakterek külső hitelességén olyan igyekezettel dolgoztak, hogy belülről kissé elrajzoltnak tűnnek egyesek. Míg például a bicskanyitógatóan cinikus, pimasz modorú vizsgálóbíró figurája, háttértörténete hitelesnek tűnik, addig az anya még a közmondásos latin temperamentumhoz képest is túljátszott, szinte debil szétzuhanása, főleg társadalmi státuszában, jogász végzettségében, valamint az állítólagos buja szexkalandjait is figyelembevéve, egész egyszerűen elképzelhetetlen. Egyértelműen színészi és rendezői tévedés ez, még az végén illusztratíve beinzertelt eredeti fotókhoz képest is – viszont számomra sokat ront a sorozat megítélésén.

Néhány éve már nagy sikerrel fut a Karinthy Színházban a Stephen King regénye alapján készült színdarab, a Tortúra, melyben egy krimirajongó hölgyemény halmozza el szeretetével karmai közé kaparintott kedvenc krimiszerzőjét (volt ebből már film is, ugye), úgyhogy nekik már nem újság, hogy a rajongás bizony lehet horrorisztikus élmény is, elsősorban a rajongott személy szemszögéből. Véletlenségből megintcsak a Karinthy Színházban látható, szintén évek óta és szintén nagy sikerrel egy bizonyos Fat Pig című történet, amiben egy menő menedszerforma fiata srác véletlenül, és társasága értetlensége közepette egy minden trenden kívüli, meglehetősen korpulens, státuszát tekintve pedig e szexi és fenszi bagázs számára igen alacsony, ám rendkívül kedves, vicces, szórakoztató és őszinte lányba lesz szerelmes… Nos e két történet motívumai keverednek a legkisebb szándékosság nélkül eme igen hangosan bemutatkozó Szarvasbébi című minisorozat első felében.

Richard Gadd saját történetét írta meg, először színdarab formájában, aztán tévés minisorozat formátumra dapatálva, amit aztán meg is rendezett, sőt, amiben a főszerepet is eljátszotta, és egészen biztosan nem táplálkozott e fenti két darabból. Mindössze arról van szó, hogy a Szarvasbébiben felvetett szituáció valós. Mondjuk, Gadd karaktere (ekkor még) messze nem híres író, sőt, a siker általában messze elkerüli. Olyasféle stand up-komikus ő, akinek tényleg semmi humora. Fellépéseit rendszerint megalázó, síri csönd kíséri. Éppen ezért dolgozik egy londoni pubban csaposként. Itt talál rá egy rendkívül bőbeszédű hölgy (Jessica Gunning), akit könnyebbnek tűnik átugrani, mint megkerülni (így mondtuk mi annak idején az oviban). A hölgy aztán folyamatosan beszél, beszél, beszél, csacsog, ragyos s gagyog, mialatt Gadd (a filmben Donny) kénytelen-kelletlen ráfigyel, mivel a hölgy ott terpeszkedik előtt a pultnál. Rövidesen a hölgy azt is jelzi félreérthetetlenül, hogy halálosan szerelmes lett az őt kiszolgáló, és látszólag figyelmesen hallgató csaposba, s ettől kezdve Gadd (azaz Donny) nem menkülhet: mint egy gyámoltalan halacska, úgy piheg rémülten a föléje tornyosuló és feltartóztathatatlanul őt körülölelő nő hálójában. Ha Martha, a nő nincs jelen személyesen a pult túloldalán akkor megszámlálhatatlan SMS-sel és mindenféle chatüzenettel bombázza áldozatát, aki egyre mélyebbre süllyed a zavarodottságba, ráadásul eközben írói/komikusi karrierje is veszélyes fordulatot vesz (egy politoxikomán mentor is szemet vett Donnyra).

A hét, átlag félórás részre tagolt kis sorozat második fele aztán már inkább arról szól, hogyan tud Donny/Gadd megküzdeni életének egyre zűrösebbé váló kihívásaival: itt már egy teljesen egyedi, személyes és megkapóan őszinte sztorit látunk-hallunk. Nem lehet spoiler, hiszen látjuk tényszerűen ezt a sorozatot, hogy valahogyan megküzd ezekkel Gadd, ráadásul sikerrel. A “hogyan” a lényeg itt, és ebben van sok érdekes fordulat. Legérdekesebb az, hogyan változik viszonya a zaklató Márthával, hogyan kerül őmaga is egyre közelebb ehhez a végletesen magányos, sérült személyiséghez, miközben próbálja megérteni annak motivációit, ahogy próbálja megismerni Márthát (ez amúgy benne van a Tortúrában is, csak éppen ott a zaklatás áldozata radikális megoldását választ). Ehhez képest másodlagos, hogyan alakul Donny karrierje, de ahogyan alakul, abban viszont a Marthával való adok-kapokban szerzett tapasztalatoknak és következtetéseknek is nagy szerepe van. Ez így már egy rendkívül személyes és őszintén, feltáró jelleggel elmesélt történet, mely egyáltalán nem hallgatja el a kínos, sokszor gyomorforgató nüanszokat sem, mivel ezek átélése és megélése is sokat segített a továbblépésben. Egy dolog zavart nagyon: az explicit jeleneteket (öngyilkossági kísérlet, nemi erőszak, stb.) tartalmazó epizódok előtt hosszas inzert tudatja, hogy akik efféle problémákkal küzdenek, hova forduljanak – nos, ezeket a epizód végén szokás kitenni, mivel spoiler hatásúak, valamint az őszinte, feltáró, drámai hangvételt is az oktató, felemelt mutatóujjú didaktika felé hangolja. Kár ezért.

Ha a krimidömpinget nem számítjuk, akkor kis túlzással simán kijelenthetjük, hogy ha skandináv film, akkor valószínűleg minden második egy családi eseményen játszódik, ahol egyszer valaki feláll, megkocogtatja a poharat és kiborítja a bilit, amiből aztán fröccsen mindenkire és mindenhova. Ezekből pedig minden második Szent Iván éjjelén történik… Ahogyan ebben a Szent Iván éjszakája című friss minisorozatban is. Szóval, tapasztaltak vagyunk, várjuk a nagy kiborulást, ahogyan Thomas Winterberg Születésnapja óta erre vagyunk nevelve – és kicsit pofára esünk, mert azt nem kapjuk meg, pontosabban, nem úgy, ahogy arra fel vagyunk készülve.

A norvég Per-Olav Sørensen 5×30 percnyi szösszenetében ama bizonyos pohárkocogtató mondanivalója a leglényegtelenebb, az asztalvendégek hibátlan 32 foggal mosolygó, tökéletesen hidratált, ápolt mosolya és kicsattanó jókedve mögött rejtőző személyes gondokhoz képest, melyek szép sorjában fel is tárulnak előttünk. Ezek azonban messze nem olyan társadalomkritikai példázatok, mint ahogyan megszoktuk, még valami horrorisztikus családi drámák sincsenek a háttérben; apró-cseprő, hétköznapi, banális probémákra derül fény, kis hűtlenség, viszonzatlan vágyakozás, pici füllentések, ki nem mondott szavak, el nem ölelt ölelések. Abban is rendhagyó Sorensen története, hogy a végén minden rendbe jön, árad a szeretet és győz a józan ész, mindenki elnyeri jutalmát. Egy szemernyi gonoszság nincs a történetben, ami rendkívül jó, ha erre vágyunk. De a világ nem ilyen, ezért ez csak egy szép mese. Viszont annak kicsit uncsi. Ha mindenki ilyen pozitív, ilyen türelmes és jó, akkor hol az a jóleső izgalom, ami miatt élet az élet?

Az antracit, ha figyeltünk az isiben kémiaórán, tudjuk, hogy az egyik legtisztább, legjobb minőségű szén a Földön. Ezzel szemben ez az Antracit című francia sorozat semmiképpen nem mondható a legtisztábbnak, ugyanis minimum négy különböző sorozatra elegendő puskapor van benne eldurrogtatva. Van benne egy Francia-Alpokbéli kisváros, amely hajdan az antracitbányászatból élt, ma már azonban csak a munkanélküli bányászcsaládok lázadoznak a régi bányát tulajdonló, igen gyanús tudós cége ellen – ez egy sztori: őrült tudósos, titkos kutatóintézetes, gonosz gyógyszergyáras, független oknyomozó újságíróskodós sztori. Van akkor a hegy mélyén, a kusza tárnákban rejtőző démon/szörny/sima kattant sorozatgyilkosos sztori, ami szintén benne van e sorozatban, és akár ezt még össze is lehet varrni az előbbivel, de magában is megáll a lábán. De van még itt egy öngyilkos szektás történet is, karizmatikus (Franco Nero-hasonmás), totál kattant vezetővel, és még kattantabb fanatikus követővel; egy elmegyógyintézetes “száll a kakuk”-történet, ezek is simán elmennek egy jó forgatókönyvíróval magukban is – és akkor nem szóltam még a kötelező melegpár románcáról, egy túlontól kíváncsi újságírót érintő emberrablási ügyről, a párizsi balhéi elől tisztulni az Alpokba menekülő hajdani díler sztorijáról, a világtól elzárt kisközösségekben olykor megtörténő, vérfertőző családi kapcsolatokról és családi erőszakról, satöbbi és satöbbi.

Szóval, van itt minden, mint a vurstliban, ahogy szokás ezt mondani. Sokan szeretik azt is. Dicséretére legyen mondva az alkotóknak, hogy ezt a rengeteg ötletet valahogyan mégiscsak sikerült mind összeölteni, bár itt-ott bőven akadnak logikaialag meghökkentő fordulatok, de hát a rengetegben nem lehetett könnyű rendet vágni, vagy miafene. A misztikus, enyhén horrorisztikus thriller-mezőnyben szerintem simán megállja a helyét ez a francia sorozat, ha nem is a csúcsokon, de bőven a meredély gerincén (ha már az Alpokban járiunk benne). Akinek bejött annak idején Kassovitz Matyi Bíbor folyók című mozija, az megpróbálkozhat ezzel is.

Tulajdonképpen olyan ez a ropogósan fris(ch) német/osztrák akció-krimisorozat, mintha Guy Ritchie csinálta volna bárminemű humorérzék nélkül, könnyesen szentimentalistára részegült állapotban. Ritmusa ugyan van, az amúgy banális és közhelyeket puffogtató cselekmény végighúzza a nézőt, aki vállalkozik a kalandra, hogy megmerítkezzen Bécs, Berlin és Marseille soknemzetiségű maffiáinak egy rubelen való összezördülésén. Akciók mondjuk azt, rendben vannak, de hát tudjuk a töméntelen Cobra 11 és hasonló német krimiből, hogy rengeteg remek kaszkadőrjük van, akiknek munkát kell adni. “A hajdani kasszafúróból lett tisztes lakatosmester, akit előélete visszakényszerít a bűnös múltjába, még családját is magával rántja a rosszba, de a végén minden rendbbe jön”-motívum viszont annyira klisé, hogy bárki mond ilyen irányú cselekményt görgető filmet kapásból, legalább tízet – itt a végkifejlet ráadásul annyira bárgyú, hogy a fal adja a másikat. Két jó karakter azért volt a Görbe utakon című sorozatban: a Piros nevű, rendkívül unszimpatikus bécsi boss (Karl Welunschek), valamint a Joseph nevű, keményöklű taxisofőr (Christoph F. Krutzler). Velük el tudnák képzelni egy ennél lényegesen jobb közép-európai gengsztertörténetet: ehhez azonban elsősorban egy vagy több tehetséges, kreatív író szükségeltetik, ami innen hiányzik. Másrészt, érdekes rajta tesztelni esetleges némettudásunk (borítékolom, lesz meglepetés!).