Ha kicsit pikírten szeretnénk fogalmazni, akkor ez az a film, amelyik lekaszált mindent idén Berlinben Tarr Béla Torinói lova előtt… Valójában persze alig összevethető a két film, hogy mást ne mondjak, ebben a ropogósan friss iráni filmben fél perc alatt többet beszélnek, mint Tarr apokalipszisében összesen. És az sem teljesen érdektelen, hogy mit…
Ashgar Farhadi
A Nader és Simin – Egy elválás története című filmet a jelenkori iráni film egyik legelismertebb alkotója, Ashgar Farhadi rendezte. El lehet 
gondolkodni, vajon mi lehet az oka, hogy az utóbbi néhány évtizedben komoly és nívós filmfesztiválokon rendre megjelenik egy-egy iráni filmes, és az gyakran szépen végig is kaszálja filmjével a díjkiosztót. Kiarostami, Makhmalbaf és a többi, méltán híres iráni filmeshez Farhadi 2009-es Elly története című filmjével csatlakozott végérvényesen és visszavonhatatlanul, amely 11 díjat és 6 jelölést gyűjtött be a különböző szemléken, inkluzíve a berlini Ezüst Medvével. A filmet láthattuk a 2009-es Titanicon mi is, én magam nem voltam általa nagyon lenyűgözve, de ez legyen az én bajom. A kissé szappanoperás eszközökkel operáló melodráma számomra túl színes, túl hangos volt, azt azonban semmi szín alatt nem lehet elvitatni tőle, hogy szép kis rést nyitott az egyik legszigorúbb iszlám állam minden szennyest (és minden értéket) elrejteni kívánó, vastag függönyén és betekintést engedett e sajátos szokások, rítusok és hagyományok uralta színes társadalomba. Farhadi persze tévésorozatokkal kezdte pályáját, így ehhez a kifejezésmódhoz való ragaszkodása talán érthető is, főleg, ha azt valódi tartalommal is sikerül megtöltenie… Nader és Simin válásának bonyolult történetét feldolgozó filmje sok tekintetben kapcsolható Elly történetéhez. Berlinben még többet kaszált (gyakorlatilag majd’ mindent), azonban számunkra talán fontosabb, hogy tartalmi vonatkozásaiban is tovább tudott lépni, ami által egy koncepciózusan felépített, tudatos filmes életpályája rajzolódik ki.
Hajszálkeresztben az iráni középosztály
Farhadi e filmjében is a helyi viszonyokat tekintve viszonylag liberális teheráni középosztály köreibe viszi el nézőit. Nader banktisztviselő, Simin pedig művelt, művészi ambíciókat dédelgető, polgári családból származó nő, aki külföldre készül távozni. A férj azonban nem akarja magára hagyni súlyosan Alzheimer-kóros, kvázi magatehetetlen apját – ez a válás oka. Kettejük közötti laza, ám igen nehezen eltéphető kapocs 11 éves lányuk, aki mindkettőjükhöz ragaszkodik. Nader kényszerűségében egy bejárónőt fogad fel, aki viszont vallási indokokra hivatkozva nehezen birkózik meg a beteg öreg gondozásával. Egy nap Nader arra érkezik haza, hogy apja félholtan, félig az ágyhoz kötözve fekszik a padlón, a bejárónő pedig sehol. A férfi dühödten dobja ki a nőt a lakásból… Néhány nap múlva tudomására jut, hogy a bejárónő terhes volt, és állítólag a férfi bántalmazásának „köszönhetően” elvetélt. Nadert gyilkossággal vádolja a bejárónő családja – a felesége sem segíti, a nála maradt lányával sem tud igazán mit kezdeni és a hétköznapi teendők is megoldhatatlan feladatot jelentenek számára. Élete lassan összeomlik. A sajátos iráni viszonyoknak megfelelően minden képlékeny, mindenki csúsztatásokba, sőt hazugságokba bonyolódik, a hatalom az ügy megoldásában semmit nem segít, így a megoldás is egyre jobban a beláthatatlan messzeségbe vész…
Mint a Családi körben…
A filmben élesen ütközik a viszonylag szabadabb életfelfogású, a vallási előírásokat csak lazán betartó középosztálybéli miliő a bejárónő által képviselt konzervatív, vallásos szemlélettel. Részlet-gazdag képet kapunk a különböző szintű családi és családon kívüli kapcsolatokról, kicsit oly módon, mint ahogy azt régen a Magyar Televízió népszerű társadalomtudományi nevelőműsorából, a Családi körből, csak éppen ahhoz képest kevéssé didaktikus a probléma felvetése és bonyolítása, a végén pedig szegény Ranschburg Tanár Úr nem mondja meg, ki, mit nem csinált jól. Farhadi filmjében gondosan ügyel, mit, meddig és milyen mélységben mutathat meg, tudva jól, az iráni iszlám rendszer nem viccel azokkal, akiket ellenségként jelöl meg. A rendszert ekképpen nem kritizálja, csakis emberi problémákról, ezúttal is egy majdnem-bűnügyről beszél (mint az Elly történetében is). Azonban ahogyan az ügy fokozatosan bomlik ki előttünk, ahogyan ezzel összefüggésben folyamatosan változnak a történet szereplőinek motivációi, indokai, és nemcsak előttünk, nézők előtt, de szinte önmaguk előtt, a filmben is, ahogyan a valóság “héjai” egymás után válnak le; úgy bontakozik ki a tűpontos, finoman raszteres kép a modern Teherán társadalmának egy jellegzetes rétegéről. Farhadi itt már nagyon tudja ezt a nyelvet, hogyan lopja ki társadalomkritikus látleletét az iszlám cenzúra zord és figyelő szemei elől. Nader és Simin válásának története izgalmas és érdekes film, feltéve, ha érdekel minket, milyen az élet ma Teheránban. Asanisimasa: 7/10
Komoly alternatívája a Gene Hackman által alakított keményöklű zsarunak Mad Dog, a chicagói rendőrség helyszínelője, akit viszont Robert De Niro formál meg a magyarul hülyén hangzó Veszett kutya és Glória (kép) című krimikomédiában. A film sokkal jobb, mint a címe, de még csak nem is afféle “előképe” a manapság sok-sok klónnal a képernyőket ellepő különböző helyszínelős sorozatoknak: itt egy balfék rendőr segít be véletlenül a nagy maffiózónak, aki ezt sajátosan hálálja meg. Az érdekes szereposztás, Bill Murray maffiózóként, valamint Uma Thurman, mint Glória, a friss ritmusú rendezésben üde és szórakoztató két órát hozhat ma estére. (Viasat3, 21.25)
wim
efes
perry55
szaszo
