asanisimasa

Alejandro González Iñárritu, a fesztiválkedvenc mexikói sztárfilmes már megint (illetve még mindig) a halálról mesél, ám ezt sokan legfeljebb Javier Bardem újabb jutalomjátékaként ócsárolják. Én viszont inkább egy tudatosan felépített, koncepciózus művészi pálya újabb fejezetét üdvözölném e Biutiful film kapcsán, melyben Bardem ismét óriásit játszik…

Iñárritu

Azt hiszem, az vitán felül álló tény, hogy a nehezen leírható és kimondható nevű mexikói filmrendező a kortárs film megkerülhetetlen figurája, hiszen kevés olyan filmest tudnánk mellé felsorakoztatni, aki úgy képes tartósan lekötni a szakma figyelmét, hogy közben melegváltásban alkalmazza a legkiválóbb színészeket az A-kategóriás hollywoodi celebektől az európai művészfilm élvonaláig, miközben konkrét kultuszfilmeket készít egy markáns és határozott művészi és filozófiai koncepció körül, ráadásul, még a közönség is kíváncsi rá. Első filmjét, a Korcs szerelmeket még egy új, karcos hangú, latin Tarantinóként üdvözölte a szakma, ám már itt is megjelennek a későbbi fő motívumok: az erőszak, a halál végzetszerűsége, a három szálon futó cselekmény, valamint az aprólékos, szinte szociografikus igényű környezetábrázolás és különös érzékenység bizonyos társadalmi igazságtalanságokra. Későbbi filmjei, a Bábel, vagy a 21 gramm ezek további, még mélyebb, még nagyobb igényű kifejtései, melyek kisebb-nagyobb aránybéli eltolódásokkal bár, de mindig az elrontott életek, sorsok megjobbításának lehetőségei, illetve ezek kudarcaként, a halál, az elmúlás tematikája körül forgolódnak.

Bardem

A spanyol Javier Bardem korunk egyik legnagyobb férfi filmszínésze. Nem afféle bulvárceleb, bár a pletykalapok is szívesen foglalkoznak vele és életével, Bardem mindig elsősorban színész, mégpedig a szó ’művész’ értelmében. Hogy ráadásul mennyire jó színész, mutatja az is, hogy mennyiféle figurát, karaktert játszott már el, alig negyven éves korára. Bigas Lunánál, az egyik nagy spanyol filmesnél kezdte még életerős, tökös spanyol macsóként, majd Almodovárnál, a másiknál folytatta már egy megsebzett hím szerepében, ám közte vígjátékokban és thrillerek is bizonyított.  Julian Schnabel Mielőtt leszáll az éj című filmjében homoszexuális kubai költőként gyűjti be első Oscar-jelölését. Játszik Malkovich terroristás filmjében tétova és kételkedő nyomozót, Amenabar Belső tengerjében halálos beteget, Milos Formannál bűnbe eső inkvizítort, majd Coenéknél Anton Chigurh-t, a frenetikus légpisztolyos bérgyilkost, amiért meg is kapja a már régen kijáró Oscart. Igazi, markáns latin feje van Bardemnek, benne szuggesztív tekintet. Érzéki, érzékeny és sérülékeny egyszerre, tud szinte teljesen csendben, intim módra jelen lenni, de bombaként robbanni is, de akár finoman és hűvösen intellektuális is, ha kell. A Biutifulban eddigi egyik legnagyobb formáját futja – egy rákbetegsége folytán haldokló, korábbi zűrös életviteléből adódóan megromlott emberi kapcsolatait végső elkeseredésében megjobbítani szándékozó férfit alakít egy rideg nagyváros embertelen körülményei között.

A hűvös, nyirkos Barcelona

Iñárritu ezúttal, szokásával ellentétben, egyetlen helyszínre pozícionálja filmjét. A turistamagazinok sztereotípiáit feledve azonban a Biutiful Barcelonája nyirkos, koszos, hűvös nagyváros, rideg, embertelen hétköznapokkal. Gaudi ikonikus La Sagra Familiája is csak egyszer tűnik fel, akkor is csupán valahol a távolban, mikor Uxbal (ő Bardem) éppen kemoterápiája közben bámul ki a kórház ablakán. Az utcákon illegálisan ott tartózkodó, afrikai gazdasági menekültek árulnak ezt-azt, valójában drogot, a külvárosi raktár-negyedekben pedig hasonlóan jogcím nélküli kínaiak varrnak táskákat, másolna DVD-t és szállítanak filléres munkaerőt az építkezésekhez. Uxbal élete közöttük zajlik, sőt bonyolódik, a kínaiak táskáit viszi a feketéknek, a kínaiakat pedig eladja a spanyol építkezési vállalkozónak. Akinek ezek a lehetetlen, de valóságos sorsok üres műfaji klisék, az nem járt még olasz, francia, vagy éppen spanyol nagyvárosban. Persze, a Biutiful maga sem műfaji film, Iñárritu pedig nem dokumentumfilmes. A kínai, az afrikai, valamint az eddig még nem említett családi történetszál a megszokott hármas cselekményt prezentálja, amely itt egyetlen szereplő sorsában kapcsolódik össze. A barcelonai soknemzetiségű, mocsokban és bűnben rothadó háttér pusztulat, melyben Uxbal haldoklik. A film annak költői finomságú, megkapóan intim részletekben bővelkedő, ám hitelességében szinte dokumentumszerűen igaz kérdésfeltevése, vajon képes-e egy életét bűnben leélő ember utolsó napjaiban mindent megjobbítani; vajon el lehet-e varrni halál előtt a szabadon lebegő szálakat? A válasz egyedi lesz, mint ahogy valószínűleg egyedi is, mindenki esetében. Filmművészeti párhuzammal élve, a kérdés majdnem ugyanaz, mint Tarr Béla Torinói lova esetében: a válaszként viszont azt kapjuk, amit ott nem mondanak el. Asanisimasa: 8/10

Rossznyelvek szerint, az ismert és kiváló kortárs magyar zeneszerző, Kurtág György furcsa és meghökkentő hangzású műveinek fő inspirációja az volt, hogy a zeneszerző éppen a Zeneakadémiával szemben lakott, így egész nap hallgatni volt kénytelen az egyetem ablakaiból kiszűrődő szüntelen skálázást, gyakorlást, illetve azt az irdatlan, kakofonikus zajtömeget, amivé mindez összeállt.

A zaj hangja

Mondják azt is, hogy ornitológusok megfigyeltek már olyan, amúgy meglehetősen közönséges, városlakó madárfajokat, melyek csivitelése, csiripelése furcsa irányban módosult: a hajdani kedves madárdal mára a mobiltelefonok csengőit utánozza. A civilizáció fejlődésével környezetünk zajszennyezése is felerősödött, hiszen szinte bármilyen emberi tevékenység zajkeltéssel jár. Ez azonban messze nem írható csupán az emberiség számlájára, sok sarunk van, de erről speciel nem csak mi tehetünk. A természet önmaga zajok végtelen óceánját generálja: az élet maga zajkeltő tényező. Dobog a szívünk. Az anyaszív dobbanása tulajdonképpen az első zaj, amit meghallunk. De zajt kelt az élettelen természet is: ha odafigyelünk, ha úgy hallgatjuk, akkor zenét szolgáltatnak a Föld tengerei a szakadatlan hullámzással, a gejzírek a pulzáló kitörésekkel, zene a szélfútta erdő lombjainak suhogása, de még akár lehet zene a rianó jég félelmes hasadása is. Csillagászok óriási parabolaernyőkkel kagylózzák a világűr zajait, természetesen ők másféle információk után kutatnak, de az Univerzum atomi rezgésének végtelen számú felharmonikusai is szólhatnak zeneként. Ezek azonban csak kellő asszociációs készséggel felvértezve, igencsak átvitt értelemben szólhatnak zeneként. Az anya dobogó szívének ritmusa, melyet a méhben fejlődő magzat piciny szíve ellenpontoz – már könnyebben tűnik zenének, hiszen van ritmusa. A huszadik század első felének globális művészeti avantgardizmusa a zenében is fontos változásokat hozott: a zeneszerzők egyre jobban kezdték műveikbe beépíteni a természet hangjait. Nem új találmány ez, a természeti népek ösztönös népzenéje mindig is az őket körülvevő természet hangjait próbálta utánozni, a túl intellektuálissá vált modern zenében ez azonban újdonság varázsával hatott. Sztravinszkij vad ritmusai a Tavaszt, mint az élet kezdetét ünnepelték, a század közepének repetitívjei (Riley, Reich) pedig már tudatosan építettek az emberi civilizáció monotonitására. A könnyű zenében megjelentek furcsa ipari zajokat, olykor konkrétan gépeket hangszerként használó irányzatok (Test Dept, Kraftwerk), valamint napjaink népszerű elektronikus tánczenéje, a DJ-k kultusza is (részben) innen gyökerezik…

Ami még nem volt

Zenei környezetben játszódó krimi, melynek alapvető konfliktusa egy zenemű előadása lenne – na ilyen még biztosan nem volt a filmtörténetben. Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson Zajháborítók című filmje e tekintetben mindenképpen az első, hiszen arról szól, hogy egy radikális zenei elképzelésekkel rendelkező, fiatal zeneszerzőnő, elhivatott társaival megpróbálja bemutatni korszakalkotó művét, a Zene városra és hat dobosra című négytételes szimfóniát. Mivel ehhez az eseményhez egy egész várost, beleértve annak kórházát, áramszolgáltató központját és egyéb fontos létesítményeit kell igénybe vennie, érthetően okoz majd nem kis fennakadást a többi néhány százezer ember életében. Ez, valamint a próbafolyamat áldozatai az oka annak, hogy e műalkotás felkelti az érdeklődését a rendőrségnek is, amely Amadeus nyomozót (Bengt Nilsson) állítja rá az ügyre, aki véletlenül éppen egy híres karmester tökéletesen faarcú- és fülű bátyja. A film innentől egy klasszikus krimi törvényszerűségei szerint halad a végkifejlet felé…

Groteszk, vicces és ellenállhatatlanul szórakoztató

film kerekedik ebből az első hallásra minden bizonnyal idiótának tűnő sztoriból. Ennek okai egyrészt a filmen végighúzódó, kreatív és közérthető, ám sajátos zeneiségben, másrészt pedig hagyományosnak tekinthető filmes jegyekben, illetve a kettő összecsengésében keresendők. A film tényleg egy krimi, némi romantikus felhanggal, azonban a „bűnözők” alapvetően szimpatikusak. Sajátos elképzelésüket megvalósítani akaró művészek, akik azonban ezzel ártani nem akarnak. Kívülről persze, mindez úgy tűnik, valakik a rend ellen dolgoznak, s ezt a rendőrségnek meg kell akadályozni. A sors (illetve az írók) iróniája, hogy az ügy egy olyan nyomozó kezébe kerül, aki zenészcsaládból származik ugyan, de az égadta világon semmi hallása nincs. Az új skandináv filmekre jellemző groteszk látásmód helyenként enyhe fekete humorral keveredik, máskor viszont tiszte tekintetű, naiv jóindulattól mosolyog. Üresjárat nincs a filmben, még akkor sem, amikor megtudjuk a tanulságot, miszerint csend a lelke mindennek. Működnek a krimi sablonjai, izgalmas a zene, amely ez alkalommal igazi cselekményszervező tényezővé lép elő, a vicces, elrajzolt figurák pedig látható élvezettel fickándoznak a szokatlan történetben. Nagyon régen szórakoztam ilyen jól filmen. Asanisimasa: 9/10

Nem vagyok egy megveszekedett animációsfilm-rajongó, sőt, még a ma divatos és korszerűnek tartott CGI-effektektől sem teszem le az arcom, így eleinte ezt az Oscar-díjas PIXAR-produkciót is félve néztem. A WALL-E-val azonban különösebb baj nem akadt, sőt egészen nézhető volt, még számomra is.

Nem sztorizom el az egész filmet, főleg, mert két mondattal gyakorlatilag el is lehet intézni az elejétől a végéig. Jó Disney-hagyományoknak megfelelően, alsós belépőszint a cselekmény, mely azonban tele van felnőtteknek, tapasztaltabbaknak, illetve műveltebbeknek szóló vicces filmtörténeti, és egyéb utalásokkal, valamint mindenki számára megszívlelendő, ám a szokásos tanári didaktikával tálalt (ezúttal) ökológiai, illetve a fogyasztói társadalmat illető kritikai tanulsággal. Ez utóbbi általában ki is szokta nyitni a bicskát a zsebemben, ugyanis nehogy már épp a Disney mondja meg nekem, mi a ciki a az amúgy általa is teljes erővel a habzsolásra idomított társadalomban… Itt azonban ez egy igen édes történetben tompítva jelenik meg, úgyhogy: most spongya rá.

Andrew Stanton író-rendezőnek (amúgy kézenfekvő) nagy találmánya, hogy nem beszélteti emberi hangon hőseit, a robotokat. Lásd a klasszikus példát, r2d2-t, a robotok egymás közti kommunikációjukban digitális csicsergéssel érintkeznek, nem pedig angolul – végre figyelt erre valaki. Ha jól emlékszem, mindössze egymás neveit (Wall-e, illetve Eva) mondják ki emberi nyelven, azt viszont sokszor: fogjuk ezt fel az érzelmi reakciók okozta röpke üzemzavarnak. Más kérdés, hogy azok a robotok, melyek funkciójukból adódva emberekkel értekeznek, azok emberi hangon szólalnak meg – ennek is megvan a maga dramaturgiai oka. Bár igazán érdekes odáig volt a film, amíg csak zörögtek és csörögtek a szereplők…

Az egyik legfontosabb filmtörténeti allúzió Stanley Kubrick és Arthur C.Clarke 2001 Űrodisszeiájához kötődik, itt is, ott is bekattan egy központi számítógép, mely egy űrhajót irányít. De amúgy is szép kis kliségyűjtemény ez a filmecske, minden jelenetet láttunk már valami komolyabb, élőszereplős filmben, lehet ezzel kvízelni, azonban sok csak vicc, vagy legyünk pozitívak, röpke ötlet szintjén kerültek a filmbe. Kevés köztük az olyan Űrodisszeiához hasonló, amely valódi jelentésbővítő funkcióval bír. Olyan édes minden, mint minden Disney-filmben, de hálistennek, itt azért még nem ragadunk bele a geilbe (csak egy picit). Ilyen tömegfilmekben pedig kell is osztani az észt a fontos dolgokról, mint a környezetszennyezés veszélyei, vagy a környezettudatos, egészséges életmód fontossága, mivel egy robotot mindig meg lehet javítani, a Földet azonban nem, ha egyszer elrontottuk. Ilyen filmek súgnak a tömegnek, közérthetően, hátha marad is odabent valami… Amúgy jó volt. Asanisimasa: 6/10