asanisimasa

Nos, ez az érdemtelenül DVD-forgalmazásra kárhoztatott film azt vizsgálja meg, mi van, ha nincs kéznél Jack Bauer. Terroristás film az Elképzelhetetlen, de nem igazán annak akció vonulatába tartozik, hanem inkább a terrorizmus, illetve az ellene való védekezés morális, erkölcsi vonatkozásait veszi górcső alá, egy sűrű atmoszférájú kamaradráma keretében.

Egy férfi videoüzenetben közli, hogy három különböző amerikai nagyvárosban atombombát rejtett el, melyek fel fognak robbanni, ha nem teljesítik követeléseit, amit majd később hoz nyilvánosságra. Ugyanez a férfi áll mozdulatlanul, egy helyben már 23 perce a forgalmas bevásárlóközpontban – jellemző a 0911 utáni Amerikára, hogy 23 perc kell ahhoz, illetve ennyi elég arra, hogy valakit gyanúsnak nyilvánítsanak a biztonsági erők – az illetőt lefogják. Kiderül, echte amerikai, de sajátos életpályája nyomán áttért a muszlim hitre. A pali viszonylag nyugodt, s mint kiderül, valaha a hadsereg robbantási szakértője volt, Iránban is szolgált, és igen, hozzáférhetett nukleáris hasadóanyaghoz. Muszáj tehát komolyan venni. A film tulajdonképpen vallatásának története, egy meglehetősen feszült kamaradráma keretében, melynek szereplői Juszuf, a terrorista, H, a CIA hivatásos vallatója, valamint Helen Brody, az FBI terroristaellenes ügynöke.

A film azt a nehéz és bonyolult kérdést veti fel, meddig lehet elmenni a terrorizmus elleni harcban, a védekezésben lehet-e olyan embertelen módszereket alkalmazni, amely ellentétes minden demokratikus alkotmánnyal, lehet-e információért cserébe valakit kínvallatásnak alávetni, illetve hozzátartozóinak életével zsarolni? Tegyük fel, hogy ez az ember igen komolyan veendő atombombával fenyegeti az Egyesült Államok több milliónyi állampolgárát. A több millió ártatlan amerikai életének védelmében meddig mehet el egy amerikai kormányfelhatalmazással, akár embertelen eszközöket is igénybe vevő ügynök? Mi van ha a terroristának van igaza, de legalábbis meglehetősen akceptálhatóak indokai? Mi van, ha mégis blöfföl, és csupán 10 perc nyilvánosságot akar magának, indokolt-e ilyen esetben az ellene foganatosított, törvénytelen és brutális eljárás? Dicséretére legyen a filmnek, hogy meg sem kísérel válaszokat adni ezekre a nehéz kérdésekre, valószínűleg ezért is maradt DVD-dobozban. A nézőre hagyja a komolyabb, összetettebb válaszok megkeresgélését, ráadásul a filmben el is rejtett néhány igen meggyőző, savas ellenérvet a kapásból adható radikális változatokra .

Sok kritikus hiányolja, hogy a film nem ad válaszokat: szerintem ha meg adna, akkor egyből kapná is a szájbarágós, és didaktikus bélyegeket, hogy csak a finomabbaknál maradjunk. Szerintem Gregor Jordan a legjobbat választotta, amikor nyitva hagyta a filmet, bár így a szájtáti tömegek nyilván hőbörögnek, mert gondolkodniuk kell, ráadásul, meglehetősen kényelmetlen dolgokon. A kamaradráma feszült és elegánsan felturbózott suspense-ét ügyesen viszi végig, még ha nem is tudja/nem is akarja feloldani. A vallatás erőszakos jelenetei sem mennek messzebb, mint Jack Bauer néhány hírhedt megoldása, tehát bőven belül vagyunk még a 16-os karikán. Michael Sheen egészen átütő alakítást nyújt Juszuf szerepében, nagyon ráfér már valami egészen komoly elismerés, hiszen a legszínesebb kortárs színészegyéniségek egyike. Samuel L Jackson is egészen jó a nem kicsit pszichopata H szerepében, van néhány igen hátborzongató jelenése. Nekem nincs bajom Carrie-Anne Mossal (Helen) sem. Jobb, érzelmesebb és drámaibb, mint a Mátrixban, az biztos. Merész kérdésfelvetéseivel, ügyesen bonyolított, feszült hangulatú cselekményével, valamint a különösen Michael Sheen remeklésével témájában, műfajában messze átlagon felüli film az Elképzelhetetlen. Asanisimasa: 8/10

Mindjárt megyünk ki a térre, tüntetni a sajtószabadságért, a cenzúra bevezetése ellen, vagy csak úgy kötelességtudatból, kinek-kinek miért. Talán tanulságos lehet szembesülni azzal, hogyan néz ki a világ jelenlegi legvirulensebb gazdasággal rendelkező, de totálisan felülről vezérelt országában egy lázadó, ellenzéki film. A Kis piros virágok a negyvenes évek végének Pekingjének egyik óvodájában játszódik, szereplője rengeteg 3-6 éves kis kínai, valamint néhány 20-30 közti lelkes, nagy kínai óvónéni. A főhős a kis Qiang. Új fiú az oviban. A többiek szép, katonás rendben kakilnak reggelente, maguktól öltözködnek, maguk lapátolják piciny szájukba a rizst, hogy aztán jutalmul, kéz a kézben együtt énekelhetik a dalt: “Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!” Vagy ennek kínai megfelelőjét valami farkasról, tökmindegy. A lényeg az üzeneten van: ha jó leszel, akkor boldogan játszhatsz, ha nem, akkor megszívod. Pedig a lelkiismeretes óvónénik, a katonásan szigorú Litől a lágyabb, engedékenyebb Tangig igazán mindent elkövetnek, hogy rendes óvodást faragjanak Qiangból, a kis lázadó nem hajlandó betörni. Ő továbbra is inkább az ágyba vizel, minthogy a többiekkel egymás popójába fordulva sorba intézzék dolgukat, szigorúan reggelente, sőt, még kakis fenekét kitörölni is rest. Ennek ellenére, sikerül a szomszéd kislány szimpátiáját kivívni egy időre, bár többször megkapja: Büdös vagy. Qinget a sikertelenség és a magány egyre dacosabbá változtatja, megbirkózni az irdatlan rendszerrel azonban nem képes. A film végére már teljesen egyedül maradva, a sarokba kuporodva sírdogál, miközben a többiek boldogan mosolyogva lépkednek Mao elvtárs által kijelölt fényes ösvényen a kiérdemelt ígéret földjére, a kommunizmusba.

Yuan Zhang saját emlékei alapján forgatta ezt a felületesen bájosnak és tüneményesnek látszó, de valójában mélységesen keserű filmet. Kétfenekű, kifinomultan faramuci nyelvet használ, ugyanis a kis piros virágok (piros virágok, és nem vörös virágok, mert ez utóbbi túlságosan közvetlenül utalhat a kommunista jelképek uralkodó színére; ám itt szó sincs semmilyen direkt fogalmazásról, éppen ellenkezőleg) a jól teljesítő, parancsra kakilni, pisilni tudó, mindent megevő és maguktól felöltözni tudó, fegyelmezetten játszó óvodások jutalma. Erre vágyik Qiang is, mégis inkább a dacos ellenkezést választja – nem csoda, hogy sosem kap belőle. A film kétfelé játszik. Maximálisan igyekszik a rendtartó, kínai cenzúra igényeinek is megfelelni, hiszen a lázadó megkapja megérdemelt jutalmát, ott sírhat egyedül a közbudi sarkában, míg a “rendes” többiek odakint játszhatnak. Ennek ellenére, állítólag Kínában mégis be van tiltva a film – nem könnyű hát ott sem átverni a cenzúrát. Végül is, a néző szimpátiája egyértelműen Qiangé, hiába szaros a segge állandóan, hiába válik kifejezetten pimasszá a végére, mindenki érzi, hogy neki van igaza és őt sajnáljuk a végén. Virtuóz és áttetszően világos narráció, elbűvölő gyermekszereplők a sok pisi és kaki ellenére kifejezetten ízléses, szépen fotografált filmen. Nem árt, ha alaposan felkötjük a gatyát, mert netán ott fogunk majd mi is sírdogálni a sarokban, a szabad pofázás helyett… Asanisimasa: 9/10

A képregényfilmek általában azon buknak meg, hogy mindent meg akarnak mutatni, még azt is, ami a képregények sajátos, töredezett narratívájából természetszerűleg kimaradt. Edgar Wright a Scott Pilgrim a világ ellen című filmjének padlógáz-tempójával és ügyesen alkalmazott effektjeivel ezt a problémát ugyan sikeresen megoldja, a tartalom pedig olyan, amilyen.

Fából vaskarika

Kis túlzással, majdnem minden hétre jut egy képregényfilm-bemutató, ám ezek közül igazi nagy sikert csak elvétve kasszírozhat közülük egy-egy produkció. Természetesen ne soroljuk most ebbe a körbe a különböző Super-, Bat- és Spiderman-történeteket, hiszen bár ezek is alapvetően a képregényekből kerültek filmvászonra, a karakterek már olyan mélyen szervültek az amerikai popkultúrába, hogy esetükben nincs már értelme eredetről beszélni. De ezeken kívül is van még kismillió képregényhőse a globális képregény-kultúrának, köztük sok olyan történettel, melyek komoly kultuszt is kerítettek maguk köré. Vannak jobbak, rosszabbak, ötletesebbek, komolyabbak, viccesebbek és elmebetegebbek, ízlés, korosztály és műveltség szerint, kinek-kinek a kedvére. Részben éppen a rajongótáborok erős, és olykor kifejezetten egymással ellenséges rétegzettsége az egyik ok, ami miatt az ezekből készült filmverziók általában gyengébben teljesítenek a kasszáknál. A bukások (vagy nem eléggé nagy „durranások”) másik okát én az egész koncepció „fából vaskarika”-jellegében látom: a képregények igazi vonzereje szerintem abban van, hogy a jobbára még mindig szabadkézi rajz stilizációja erősebben mozgatja az olvasó fantáziáját, mint a bármekkora vizuális eszköztárat mozgósító film készen kínált, szemkápráztató látványvilága. A képregényeknek olvasóira gyakorolt erősebb hatásmechanizmusát tovább erősíti azok sajátos, képekre, kimerevített mozdulatokra, pillanatnyi érzelmi és fizikai hatások vizuális jelzésére építő, töredezett narratív struktúrája, mely a mozi fogyasztásra készen kínált, kompakt élményvilágánál mélyebb értelmezésre és az asszociációkkal való „játszadozásra” sarkallja az olvasót. Azzal, hogy a képregény olvasása a mozinál lényegesen személyesebb élményt nyújt, a rajongó is jobban magáénak érzi az adott képregény hőseit, történetét – így azonban csak ritka esetben fordulhat elő, hogy a saját maga által elképzelt világot kapja vissza a filmvászonról.

Basszgitár, csajok, fanta

Scott Pilgrim egy átlagos 23 éves torontói srác, aki egy átlagos garázsbandában basszusgitározik, ha van csaja, ekkor az a baj, ha nincs csaja, akkor az. Lóg, csak úgy bele a világba, mint korosztályából a hozzá hasonló fazonok. Bryan Lee O’Malley képregény-sorozata nem a cizellált és karfaszorongatóan izgalmas sztorijai miatt vált kultusszá a nagyjából hősével megfelelő életkorú és státuszú ifjúság körében, hanem inkább azzal, hogy Scott kalandjaiban egyéni módon keverednek ennek a korosztálynak tipikus szubkultúráinak különböző szegmensei, mint a jellegzetes középiskolás garázspunk, valamint az olyan oldschool videojátékok, mint a Mortal Kombat, a Final Fantasy, vagy Super Mario, és effélék. A képregény stílusában is magában viszi ezt az eklektikát, a tipikus amerikai típusú szuperhősös képregény ötvöződik itt a japán mangák különböző irányzataival.

Végül is, gurul…

A zombihorror és az akciófilm zsánerét a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban remek humorral, ám rajongó tisztelettel kiparodizáló Edgar Wright harmadik játékfilmjében tulajdonképpen sikerrel oldotta meg a képregényfilmek fentebb tárgyalt problematikáját. Megcsinálta fából a vaskarikát, amelyik ráadásul gurul is. Az biztos, hogy az itt felvetett gondolati mélységtől senki nem fogja megerőltetni agytekervényeit, de a képregény műfaja ebben a tekintetben éppen olyan, mint az opera: egyiket sem a mély és szövevényes történeteiért szeretjük, még ha természetesen akadnak is szabályt erősítő kivételek. Scott Pilgrim története szimpla kamasz-sztori, becsajozással, kicsajozással, „kapunyitási pánikkal” és a szokásos többi nyűggel-bajjal, amit a fentebb említett videojátékokból és egyéb helyekből vett motívumokkal, modorosságokkal megrajzolt sajátos fantáziavilággal feldúsítva, átszőve mesél el a képregény, illetve most már a film is. Wright tökéletesen alkalmazza a sajátos képregény-narrációt a filmben, remek tempót nyom, dinamikusan pergeti a jeleneteket, szinte úgy érezzük magunkat, mintha egy szélesvászon-méretű óriási képregény lapjait pörgetné előttünk valaki. Ha kell, inzertezik, akár szervesen a képbe applikálva, akár amúgy „némafilmesen”, a képregények jellegzetes hangulati és érzelmi effektjeit bátran vegyíti a videojátékok nyeremény- és büntetésszimbólumaival, és egyéb sajátos szekvenciáival. A párbeszédek olykor egészen szellemesek, elsül néhány egészen frenetikus szójáték. Kivételesen a magyarítás (Speier Dávid kiváló munkája) is „üt”, majdnem hibátlanul sikerült magyarra ültetnie az eredeti vicceket. Nincs baj a szereplőkkel sem, illően kétdimenziós „rajzfilmfigura” mindegyik, bár a címszerepet játszó Michael Cerát minimum 6-7 évvel fiatalabbnak nézem a 23 éves Pilgrimnél, hiába annyi idős papíron, mint az általa játszott karakter. Amúgy igazi, habkönnyű mozi ez: 0% tartalom, 100% szórakozás. Asanisimasa: 6/10

Juliette Binoche nem véletlenül kapta a Hiteles másolatban nyújtott alakításáért az idei, 23. cannes-i fesztivál legjobb női alakításáért járó díját, hiszen a napnál is világosabb, hogy ma a mozivásznon és a képernyőkön nem lehet nála magától értetődőbben és természetesebben viselkedő színésznőt látni. Annyira kerek egész „nőci”, hogy egész egyszerűen meg lehet zabálni! 

Abbas Kiarostami

A Hiteles másolat Kiarostami első, teljes egészében Iránon kívül készült filmje a priori is érdekes kísérlet. Kiarostami az iráni film egyik (külföldön) legelismertebb figurája, aki bár eddig filmjeit otthon készíthette el, az iráni, vallási alapú cenzúra egyik fő kegyeltje volt ő, a lehető legnegatívabb értelemben. A Hol van a barátom háza?, Az olajfák alatt, vagy az Arany Pálmát érő A cseresznye íze elkészülhetett ugyan, de bemutatásuk már komoly akadályokba ütközött odahaza, illetve külföldön is egyaránt. Kezdjük ott, hogy a Korán alapból tiltja minden élő állatnak, embernek képen való ábrázolását, így a film, mint olyan, elvileg nem is létezhetne. De hát létezik, és ahogy a folyóknak sem tudják megszabni az ajatollahok, hogy merre folyjanak, képtelenebbnél képtelenebb szabályokat szabnak: például tilos szakállas férfit negatív szerepben ábrázolni, tilos a nők arcán és kézfején kívül bármely testrészének megmutatása, tilos a könnyűzene és a csokornyakkendő (illetve ez utóbbit meg lehet mutatni, de csak negatív szereplőn), és ehhez hasonlók… Hosszú a litánia. Külföldre pedig egész egyszerűen nem adtak útlevelet a filmeseknek, de ez ismerős nálunk is. Ilyen körülmények között mégis csodák születtek, melyeknek egyik letéteményese Kiarostami, akiről Godardtól Kuroszaváig a legnagyobb, legtekintélyesebb filmesek nyilatkoztak úgy, hogy ő a filmművészet utolsó mestere. Tiszta, világos nyelven fogalmaz meg kultúrtörténeti és filozófiai utalásokkal bőven megszórt egyszerű, alig-történeteket, melyeket mostanában már kizárólag kézikamerával, kicsi stábbal, digitális formában készít el, a lehető legnagyobb természetesség jegyében.

A hiteles másolat

Kiarostami sosem volt egy nagy történetmesélő, így a Hiteles másolat története is egyetlen mondatban összefoglalható. Egy híres író könyvének dedikációjára érkezik a festői Arezzóba, ahol a helyi galéria tulajdonosnője kísérgeti a hamisítatlan toszkán városban, mígnem egy kávézóban házastársaknak nem nézik őket. Ettől a pillanattól kezdve bolondos játékba kezdenek, mintha már tizenöt éve házasok lennének. OK, két mondat. A film címe részben erre utal: a szereplők hiteles másolatát játsszák el egy házasságnak, kezdve a menyegzőtől, apró-cseprő évődéseken, összeveszéseken és kibéküléseken át a kemény vádaskodásig, és a bölcs megnyugvásig. A galériásnő és a híres író végigbeszélik az egész filmet, ráadásul három nyelven: az író angol, a nő francia és hát Olaszországban vagyunk, olykor a nő franciául kérdez, a férfi angolul válaszol, s a nő olaszul folytatja. Tényleg nem történik a filmben semmi, csak mászkálnak a varázslatos toszkán város macskaköves utcáin, dohszagú sikátoraiban, beülnek valahová egy kávéra, bemennek múzeumokba, kiállításokra, végül egy kicsi szálloda tetőszobájában kötnek ki, hol eljátszott szerelmük megszületett. Vagy éppen megszületik? A vég nélküli, ám elragadóan szellemes csacsogáson kívül érdemes figyelni az apró-cseprő részletekre is, mert ezekkel együtt lesz teljes a film, Kiarostami valóban nagy mágus. Az író könyve például az eredeti műalkotás és művészi másolatának viszonyáról szól. A nő galériájában híres művek másolatai kaphatók, melyek szinte szebbek az eredetinél, sőt, a nő erről megpróbálja meggyőzni az írót is.

Felszabadulás

Kiarostami, kiszabadulva az iszlám cenzúra kalodájából, Európa szívébe, a romantikus közhely-gyűjtemény Toszkánába költözött, ahol egy életvidám, bölcs és elragadó szerelmes filmet készített. A film sztorija csak első hallásra lehet abszurd, tulajdonképpen tényleg nincs benne semmi különös: a felnőttek is szeretnek játszani. A híres író rutinfeladatként, fáradt figyelmességgel próbálja venni a könyvének promóciójával járó akadályokat, azonban a galériásnő túláradó nőiessége, bája előtt nincs más választása, mint behódolni. Persze, azért küzd, a látszat és a hitelesség kedvéért, de úgy tűnik, ezúttal a másolat szebb, mint az eredeti. Vagy akár ugyanaz. Binoche remekel a galériásnő szerepében, nem azért, mert három nyelven játszik, hanem természetességével és elképesztő érzelmi intenzitásával. A kávézó jelenetben, amikor fordul a kocka, ahogy szembe néz a kamerával, abban több van, mint Leonardo híres Mona Lisájában. Partnerét, a híres írót William Shimell, az ismert operabariton alakítja, sokszor ugyan Jeremy Ironst idézve, akire fizimiskája emlékeztet, de alapvetően igazi férfias, deres halántékú jelenség: szép pár ők Binoche-sal. A Hiteles másolat friss, szellemes, szórakoztató és okos film a szerelemről, nem is értem az idióta fesztiválozókat, akik „kibúzták” a filmet a cannes-i vetítésen. Asanisimasa: 8/10

Holnap kerül a jobb mozikba (míg vannak…) Apichatpong Weerasethakul thai filmrendező (vagy csak egyszerűen: Joe) tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyert hosszú című filmje, melyről itt majd a jövő héten nyitok vitát, ám ehhez kapcsolódóan a Cirkogejzír mini retrospektív vetítéssorozatot tart a hétvégén (01.15-16) a mester műveiből. Ezek közül az egyik a Syndromes And The Century, mely már a harmadik Weerasethakul filmjei közül (az első a Blissfully Yours volt, 2002-ben, sorra kerül majd az is az asanisimasán, a második a retró vetítés másik filmje, a Tropical Malady), mely komoly elismeréseket ér el a nyugati világban. 2006-ban, első thai filmként, beválogatták a veretes velencei filmfesztivál programjába. A film amúgy felkérésre készült, méghozzá Mozart születésének 250-ik évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségsorozatra, persze, hogy nincs benne egy hang Mozart-zene sem. Mit kapna ezért nálunk… Odakint, mármint tőlünk nyugatra imádják, a rohadt paradicsomok 87%-os indexe nyugodtan nevezhető elsöprő kritikai sikernek.

Pedig ha van a világ filmművészetében valami, ami minden ízében, másodpercében, képében és hangjában tökéletesen különbözik a nyugati uralkodó ízlésvilágtól, akkor ez a film az. Akiket arra szocializálódtak, hogy a filmtől egy történet elmesélését várják, azok rögtön lapozzanak, mert ebben a filmben egyrészt nincs sztori, illetve, ha van, akkor rögtön ugyanaz, kétszer. Weerasethakul kétszer meséli el ugyanazt az inkább életképek és szabad dialógusok laza szövedékének, mintsem biblikus értelemben vett történetnek tűnő valamit. Egyszer vidéki környezetben, egy falusi rendelőintézetben, egyszer pedig, ugyanazokkal a karakterekkel és szinte ugyanazokkal a mondatokkal, de más beállításokban és eltérő végkifejlettel, egy modern bangkoki kórházban.

Tudni kell, hogy Weerasethakul egész gyermekkorát orvosi rendelőkben és kórházakban töltötte, hiszen szülei orvosok. Ő maga építészként végzett, és filmes lett. Filmjei ennek megfelelően inkább struktúrák, és a buddhista szellemnek megfelelően inkább a végtelenül nyugodt szemlélődésnek adnak teret, minthogy mondjuk érzelmek magasra korbácsolt hullámainak hátán lovagoljon bele a lenyugvó napba. A Syndromes… szcénáit Weerasethakul így nyilván szülei rendelőjében látta először, s ebben a filmben állnak össze egésszé, mintegy a szülei szerelmének laza szövésű történetévé. De láthatunk vagy hallhatunk sztorikat éjszaka virágzó orchideákról, éneklő fogorvosokról, DJ-nek lenni akaró, vagy éppen bulimiás buddhista szerzetesekről, és sok másról.

Maga a film egyfajta ambient élmény, lágyan, szinte zsibbasztóan áramlik, nem valahonnan valahová, hanem csak úgy, önmagából fakadóan, végtelenül. Kell hozzá lelkiállapot, ami ha nincs meg, akkor pillanatokon belül levet magáról, mint ahogy az igazi thai masszázst sem viseli el mindenki akármikor, viszont, ha ráérzünk ritmusára, akkor beszippant, elbűvöl és magába szippant.

Érdekes módon, ez a film is kiváltotta a thai cenzúra haragját, és ebben a formában nem engedte Thaiföldön bemutatni. Én hangosan felröhögtem, amikor erről olvastam, annyira képtelen indokok miatt került ez a tényleg végtelenül ártatlan film indexre: van benne egy kb. 2 perces, szemérmes csókjelenet, valamint két, röppentyűvel játszó, illetve gitározó szerzetes. Az indoklás a következő: “A kifogásolt jelenetek alkalmasak a társadalmi rend és erkölcs megzavarására, illetve veszélyeztetik a nemzet biztonságát és sértik büszkeségét.” De ismerős szövegek ezek… Persze, Weerasethakul nem tört meg, ellenben megalapította a Szabad Thai Cinema Mozgalmat. Riszpekt.

Asanisimasa: 8/10

Diane Arbus az amerikai portréfényképezés egyik igen fontos, korszakos alakja volt, viszonylag fiatalon, 48 évesen halt meg 1971-ben. Élete amúgy tartalmaz érdekes fordulatokat (de hát kié nem?): Jómódba születik, majd rendes családban él, menő reklámfotós férj meg a két gyerek. Ő mégis sokkal inkább vonzódik az élet perifériáin tengődő, társadalmon kívüli fura fazonokhoz, vagy az extrém, bizarr cirkuszi figurákhoz, mint a kétfejű lány, a férfinő, a törpék, vagy mint ahogy e filmben is látjuk: a szőrember. Arbus képei a tanúbizonyságok arra, hogy amit a filmben látunk, az bizony úgy volt. Az élete viszont, ennek ellenére, annyira mégsem érdekes, hogy túl sok szót kelljen rá vesztegetni…

Steven Shainberg rendező ügyes koncepciója, hogy ő sem elsősorban Arbus életének tényeket soroló kronológiájára koncentrál, hanem egy funkcionális keretbe (hisz’ egy fényképészről van szó!) foglalva valóban egy nem is annyira képzeletbeli portrét fest témájáról a kissé félrevezetőre magyarított A Szépség és a szőr (stb.) című filmjében. E címből előzetesen könnyen egy romantikus drámára asszociálhat a néző, persze, van nem kevés romantikus színezete is a portrénak, az azonban mégis inkább azt próbálja megvilágítani, milyen körülmények, milyen okok vezethettek oda, hogy Arbus, felrúgva biztonságos és békés konvencionális életét, az élet rejtélyes, titkokkal teli, extrém és bizarr területei forduljon. Ez többé-kevésbé sikerül is a filmnek (a portrénak), elsősorban Arbus képeire utaló vizuális koncepcióval, a híres és jellegzetes fotókat idéző beállításokkal, valamint Nicole Kidman éppen visszafogottságában titokzatossá váló alakításával, ahogyan életre kelti a fotós pályája első lépéseit megtevő Arbust. (Érthetetlen, mi vezette ezt a tehetséges színésznőt, hogy idióta módon porcelánná botoxozza arcát, a legfőbb művészi eszközét…)

A nagyközönség viszont nyilván a Kidman alakította furi fényképésznő és a szőrmók csudabogár (Robert Downey Jr.) kapcsolatára koncentrál, ami a portré szempontjából csak kevésbé lényeges, bár jelentősége tagadhatatlan. A találkozás és a rácsodálkozás a fontos, az érzelem, a szerelem, hogy összejönnek-e vagy sem, már kevésbé – mint ahogy Arbus fotóiban sem az érzelmek, hanem inkább a titkok, rejtélyek, a furcsaságok a fontosak. Nyilván el kellett adni valahogyan a filmet, ami viszont így számomra kissé felemásnak tűnik. Rengeteg pontos és érdekes vonás, hangulat, kissé stílustörő cukormázas kivitelben. Mintha Arbus színesben, 10 megapixeles digitális géppel fotózott volna, nem pedig fekete-fehér filmre, a klasszikus Rolleiflex kamerájával… Asanisimasa: 6/10