asanisimasa

Lassan beindul a téli díjosztó szezon, a tévésorozatok közül igen komoly esélyei vannakFrank Darabont The Walking Dead című zombis tévésorozatának, melynek eddig hat része ment le, igen komoly sikerrel (imdb: 9.2!), én is bírtam. Ennek örömére nyálaztam végig a sorozat akár közvetlen előzményének, előfutárának is betudható 28 nappal, illetve 28 héttel később című horrorokat, melyek annak idején kimaradtak. Az egyiket sajnálom, a másikat nem.

A 28 nappal később a hullámvasútpályát futó (ergo zseniális filmeket és nézhetetlen giccseket egyaránt elkövető) Danny Boyle műve, melynek témája nem éppen egy etwas: egy katonai laborban szegény majmokon vírussal kísérleteznek, a vírus aztán persze elszabadul és vadállati dühkórral fertőzi meg Anglia szinte teljes lakosságát. A kór vérrel és nyállal terjed, ami már kapásból jó kis vérben-könnyben tocsogó hentelésre gerjesztene egy átlagos horror-rendezőt. Boyle azonban nem dől be a csapdának, de legalábbis van gondja arra is, hogy nemcsak felturbózza a hagyományos zombi-klisét (itt az elzombuló vírusfertőzött élőhalottak nemhogy tántorognak, de egyenesen száguldoznak – persze dühöngeni nem lehet tétován ténferegve…), sőt a középpontban éppen a környezet és az egészséges szereplők állnak, és nemcsak abból a szempontból, hogyan tudják elkerülni azt, hogy megharapja őket egy száguldó élőhalott. Kifejezetten érdekes a környezet, a világvége utáni vidék, a házak, városok, utcák ábrázolása, az étkezés, a fürdés, az utazás és egyáltalán, a mindennapi élet problematikája, ami pl. a The Walking Dead-ben is gyakran visszaköszön. Nem mellesleg, az élő karaktereknek érzékelhető személyiségük is van, bár pl. egy Cillian Murphy-kaliberű színésznél ez a minimum. Emellett van persze izgalom, meg egy kis vérfürdő is, de itt nem ennek a pornografikus ábrázolása volt a cél. Még nem.

A 28 héttel később című folytatás, melybe Boyle már csak producerként szállt be, már ilyen lett: egy agyatlan hentelős tucathorror. A rendező, a spanyol Juan Carlos Fresnadillo a helyszínt visszatette Angliába, Londonba, amit elvileg az amerikai haderővel ekkorra már megtisztíttatott, de már mindenki tudja, hogy ez nem így van: maradt ott még vicsorgó. Szinte az első kockáktól kezdve az egész film egyetlen menekülés története, ami még akár lehetne izgalmas is, de az elképesztő logikai bukfencek, sőt, nyaktörő ugrások és az ezek ellenére előre sejthető fordulatok tökéletesen hiteltelenné teszik az egész filmet. Érezhette ezt a fiatal spanyol rendező is, ezért a végére az egész filmet átmentette egyetlen életerős, first person shooting-mészárlásba, ami elmegy egy lövöldözős játékban, de filmnek édeskevés. Jobb sorsra érdemes színészek itt is akadnak, Robert Carlyle speciel kifejezetten vicces, ahogy bezombul, Jeremy Renner pedig ha sejtené, hogy nemsokára Oscar-díjas filmben kap szerepet! Az az érdekes és elgondolkoztató, disztópikus vonulat, ami az első részben elindult, itt még nyomokban sem lelhető fel, majd csak egy tökéletesen más projektben, a már említett Darabont-féle tévésorozatban találkozhatunk hasonlóval.

Asanisimasa szerint: 28 nappal később: 8/10, 28 héttel később: 2/10

Atípusos tárgyalótermi dráma Az ítélet eladó. Hajlamosak vagyunk innen (főleg, mikor életfogytiglan neveznek ki demokráciát hazudó kormányok jogi méltóságokat) az amerikai jogrendszert etalonnak elfogadni. Ennek általában a hollywoodi filmek nem is nagyon mondanak ellent, legfeljebb olykor picit megemelik a szőnyeg sarkát, de ilyenkor onnan legfeljebb néhány ártalmatlan pormacska kúszik csupán elő. A bírói tekintélyt és az esküdtszék intézményét igen ritkán szokás hollywoodi produkcióban kritikával illetni, a John Grisham regényéből készült, Gary Fleder által rendezett adaptáció mégis ez utóbbi vélt feddhetetlenségét kérdőjelezi meg, egy akkoriban de ma is aktuális probléma, amúgy közepesen érdekes kártérítési perének fiktív példázatában. Grisham a dohánylobbiról írt, a filmváltozat már a fegyverlobbiról szól. Ez tulajdonképpen lényegtelen változtatás, sőt, a film még többet is vállal, tekintve, hogy az általános fegyverviselést az amerikai alkotmány is általános szabadságjogként definiálja, míg a dohányzást nem. Ami viszont lényeg, hogy mindkét esetben a temérdek pénz hatalma áll szemben a csóró civil kurázsival.

Normális esetben az esküdtszék tagjainak kiválasztása a demokratikus joggyakorlásnak egyik legtisztább módján, egy nyilvános bírósági meghallgatáson történik. Amikor azonban nagy pénzek sorsáról lehet szó egy bírói ítéletben, titkos és illegális tevékenységek folynak már az esküdtek kiválasztása körül is. A filmben a dúsgazdag fegyvergyártó cég minden hájjal megkent és csúcstechnológiával felszerelt szakértőket alkalmaz annak minél alaposabb kiderítésére, hogy kik kerüljenek be az esküdtek közé: ki a gyengébb jellemű, meggyőzhetőbb egyéniség, akinek véleményét a “megfelelő eszközökkel” irányítani lehet. Ezúttal azonban a másik oldal is felveszi a kesztyűt…

Spoiler! Fleder a hagyományos tárgyalótermi dráma műfaját ügyesen és ízléssel vegyíti a kémfilmek és az akció néhány jellegzetes motívumával, amivel azonban a klausztrofób dráma sem sérül, viszont mindenképpen látványosabbá és izgalmasabbá válik. Gene Hackman kiválóan adja az öntelt, arrogáns profit, ahogy Dustin Hoffman is a liberális ügyvédet. John Cusack és Rachel Weisz szép pár, de ami a fő, hogy szimpatikusak is: komoly szerepük van abban, hogy könnyen elfogadjuk a film (játékfilmben abszolút helyénvaló) elfogultságát, mellyel karakán módon és az amerikai alkotmány szellemével ellentétesen teszi le a voksát az általános fegyverviselés ellenében. Propagandisztikus jellege ellenére a film mégsem direkten szájbarágós, emellett mindvégig izgalmas is, melyet a jelzett hírességeken kívül a remek mellékszereplők pontos jellemábrázolásai is segítenek. Asanisimasa: 8/10

Átlagos emberek átlagos sorsai találkoznak A tél 53 napja című spanyol drámában. Egy anyagi gondokkal küzdő áruházi biztonsági őr, egy pánikbeteg tanárnő és egy tanárába szerelmes ifjú csellistalány a film központi figurái, akikkel semmi különös nem történik, legalábbis semmi olyasmi, amit mi nézők, vagy valaki a közvetlen környezetünkben ne élne át nap mint nap. Érdemes ezért filmet csinálni, muszáj szembesíteni a nézőt azzal a mérhetetlen magánnyal, anyagi és lelki problémákkal, melyekkel nagy valószínűséggel maga is nyakig úszik? Judith Colell rendező szerint mindenképpen, hiszen itt a film, melynek már léte magában hordozza üzenetét, amely nem más, mint a madáchi küzdés és bízva bízás. Csak nem feladni és akkor talán jobbra fordulnak a dolgaink is.

Alig több ez a viccbéli Hajrá Mari néni! cinikus poénjánál, de a helyzet tényleg az, hogy nincs más lehetőség. Irtózatosan lehúzó, depresszív film ez amúgy, az utolsó jelenetekig csak a pusztulat, az összes szereplő és a mátrixukban fellelhető mellékes karakterek mind szinte megállíthatatlanul csúsznak lefelé a lejtőn. Igazából nincs is nagyon megindokolva, mi okból és milyen körülmények miatt vetik fel fejüket antihőseink, de valahogyan csak belevágják sarkukat a lejtőbe, kinyúlnak valami kapaszkodóért és a csúszás egyből megáll. Mindegyikük elkezd visszafelé kapaszkodni. Colell filmjét valószínűleg az élet ösztöne hajtja, mint ahogy szereplőit is. Összeszorítani a fogat, nyelni egy nagyot és gyűrni, taposni tovább, csak ez az egyetlen járható út. Lehet legyinteni, hogy micsoda közhely ez, meg hogy mondani könnyű, effélék, de tényleg nincs más. Az üzenetet viszont csak az fogja venni, aki végig is nézi ezt a torokszorító filmet, ami persze igényesen és esztétikusan van fényképezve, valamint pontos és hiteles színészi alakításokkal és valóságos szituációkat dramatizáló forgatókönyvből készült. Asanisimasa: 8/10

A film rendezője, Paul Schrader írta a Taxisofőrt, és még sok más pazar filmet. Ettől még persze nem muszáj értenie a rendezéshez, de az Ádám feltámadása egyáltalán nem rossz. Meglehetősen furcsa, groteszk, mondhatni, gyilkos hangulatú film, de hát a témája is ilyen. Javarészt egy, az izraeli Negev-sivatagban lévő rehabilitációs intézetben (mondjuk ki: elmegyógyintézetben) játszódik, ahol a holokauszt olyan túlélőit ápolják, akik elméjében maradandó károkat okoztak az átélt borzalmak. A film főalakja Adam Stein, aki a húszas-harmincas-évek Berlinjében a varieték és cirkuszok ünnepelt nevettetője volt, hogy aztán a lágerben már szó szerint kutyává változva szórakoztassa Kleint, a parancsnokot, vagy éppen hegedűszóval kísérje a gázkamrába vonuló menetet, melyben ott vánszorog felesége és kislánya is.

Adam Stein figurájában Jeff Goldblum élete egyik legjobb alakítását nyújtja, sármos, elegáns és elbűvölő, amellett, hogy szemeiben ott van az érthető nettó őrület. Különös, szinte misztikus aura övezi még a leglealacsonyítóbb pozitúrában is, amire Klein kényszeríti. Ezzel szemben a náci (Willem Dafoe) békeidőben kisszerű, korlátolt alak, a háborúban, SS-egyenruhában pedig aljas, vicsorgó véreb (amihez kiválóan passzol Dafoe fura fogazata). Ne várjunk itt árnyalt jellemeket, ez egy zsidó filmje arról, mit okozott a lelkekben a holokauszt. A gyűlölet természetes, mint ahogy természetes az is, hogy nem a németek ellen irányul en bloc, hanem kizárólag egyes németek ellen, akik annak idején azt tették, amit (például arra kényszerítettek embereket, hogy négykézlábra ereszkedve ugassanak, mint a kutyák – csak mert megtehették).

A flashbackekkel sűrűn tagolt film abszurd, groteszk hangulata híven idézi meg témája mély abszurditását, egyben felfogható Thomas Mann Mario és a varázslójának egyfajta verziójának, melynek a forgatókönyvét a valóság írta. Mélyen felkavaró, sok helyen Kurt Vonnegut bizarr világlátását idéző alkotás ez, minden -könnyen érthető- szándékos és önkéntelen didaktikájától függetlenül, mely sok optimizmust nem tartalmaz: a sebek nem gyógyulnak, soha nem gyógyulhatnak be. Asanisimasa: 8/10