asanisimasa

Végtelenül könnyed, végtelenül szórakoztató bosszú-dráma Pedro Almodóvar Eleven hús című filmje, mely egy angol hölgy (Ruth Rendell) krimijén és megtörtént eseményeken alapul. Ezért is érdekes, hogy ennek ellenére, szinte egytől egyig benne vannak az Almodóvar jellemző toposzai a drogoktól a kurvákon, felbomló családokon át a perzselő vágyig minden, talán csak a meleg- és transzvesztitamotívum szorult kissé a háttérbe ezúttal.

Liberto Rabal ívelt popója azért hosszan hullámzik a film egyik kulcsjelenetében, de ennek ellenére a szex igencsak illedelmesen jelenik meg e filmben, mint általában az összes Almodóvar-opuszban. A tökéletes lemeztelenítés a filmben ábrázolt szerelmi ötszög taglaiban lejátszódó különböző irányú lelki folyamatok pontos, hiteles és alapos ábrázolásában nyilvánul meg, mely tökéletesen mentes minden, latinokra amúgy igen jellemző, melodramatikus felhangtól. Almodóvar száraz, szarkasztikus és a maga módján, brutálisan őszinte. nem meglepetés, hogy kiváló színészeket nézhetünk a filmben. Többek között, a mára spanyol színészfejedelemmé érett Javier Bardem itt még puha és ifjú, de a tekintetében már ott villan a zseni. A film nyitójelenetében pedig, sajnos szinte kizárólag totálban, az akkor még szintén kevésbé ismert Penelope Cruzt láthatjuk egy fergeteges cameóban. Ők ketten mára lettek egy pár. Mazel tov! Asanisimasa: 9/10

Aki ezt a félrevezető címmagyarítást kitalálta, azt bezárnám oda, ahol ez a film játszódik. Az Észvesztőből legfeljebb valami idióta gimikomédiára vagy egy töketlen drogos vígjátékra következtethetünk, pedig a film alapvetően komoly hangvételű romantikus dráma. Nagyjából a Száll a kakukk fészkére lányregény-verziója, s mint ilyen, legfeljebb annyira vicces, mint az elektrosokk. Természetesen nem egy az egybe-átfordításról van itt szó, hanem csak a fő motívumok és a színhely (egy elmegyógyintézet) esnek egybe, és itt is az egyén szabadságának különböző lehetőségei vannak terítéken. A James Mangold által elegánsan rendezett filmben azonban McMurphy megfelelő tragikus figurája kissé félretolódik, pontosabban (stílszerű kifejezéssel) kettéhasad: e filmnek két főszereplője van, a meghatározhatatlan személyiségzavarral küzdő, írói ambíciókat tápláló Susanna (aka Susanna Kaysen, aki saját életének idevágó motívumaiból kanyarította a film irodalmi alapanyagát), így természetesen ő meséli el egyes szám, első személyben a filmet, illetve a zabolázatlan és zabolázhatatlan, vad és öntörvényű Lisa. Az utóbbi járja McMurphy sorsát, míg az előbbi annak rózsaszín, idealista variációját. Bromden főnök megfelelője már teljesen a háttérbe került, gyakorlatilag nincs is, a Főnéni fasisztoid figurája pedig jelentősen puhább és empatikusabb lett. Nyilván, mert Kaysen nem Kesey, ám a párhuzamok akkor is nyilvánvalóak, azonban míg az elébbi mérföldkő, hivatkozási alap és ikon, addig utóbbi csupán érzelmes lányregény az élet szörnyűségeiről.

Annak viszont jó. Winona Ryder (Susanna) például itt megmutatja, hogy milyen jó színésznő, még akkor is, ha ezt nem mindig hiszi el magáról. Angelina Jolie (Lisa) sem rossz, sőt, ő is jó színésznő, csak éppen ő ezzel tökéletesen tisztában is van: ezért néha zavaróan sok. Whoopi Goldberget (kvázi Főnéni) én sajnos nem tudom komolyan venni, ahogy megjelent a színen, tudtam, hogy ő nem lesz olyan negatív figura, mint amilyennek lennie kéne. A filmben amúgy ugyanazok a stációk reprodukálódnak, mint amiket a Száll a kakukk…-ból is megismerhettünk, ez mindenképpen e két film (illetve természetesen regény) hitelét bizonyítja, azonban Kaysen, Mangold és észvesztő filmjük a dráma súlyát feláldozta a népszerűség és eladhatóság oltárán. Éppen azokon a részeken húztak és finomítottak, amelyek a nagy elődöt klasszikussá tették, azonban nem vagyok biztos abban, hogy ez volt a jó megoldás. Bár így akkor Kaysen nem tudta volna megírni azt, amikor elmegyógyintézetbe zárták, amely azzal, hogy onnan létezik kiút, démoni voltától is megszabadult, szimpla kórházzá szelídült. Mindenesetre, valamit jelez az is, hogy mindössze Jolie harsány alakítását tartotta Oscar-díjra méltónak a nagyméltóságú Filmakadémia, a Száll a kakukk… filmtörténelmi díjesőjével szemben. Asanisimasa: 7/10

Az tény, hogy elképesztően látványos Yimou Zhang első wuxiája, a Hős. Ilyen méretű tömegjeleneteket szerény véleményem szerint egyetlen más filmalkotásban sem láthattunk addig, de azóta se – és gondolom, mindezt élőanyagból. De ha CGI-ből, akkor is. Az akrobatikus kardozós balett-jelenetek elbűvölőek, a kínaiak ebben nagy mesterek. Az intenzív színvilágot már sokkal kevésbé tartom zseniálisnak, és nem azért, mert erős színek tobzódnak a vásznon, hanem azért, mert ezek nem természetes, hanem igencsak hideg, digitális színek. A lassított mozgástól elvárt drámai hatásoktól pedig kifejezetten hányok, ha egynél többször látom egy filmben – itt szinte minden jelenet így zár.

A szereposztás kínai viszonylatban lehengerlő. Jet Li, Tony Leung, Maggie Cheung vagy Ziyi Zhang elbűvölő arcok, itt azonban csak a hagyományos kínai opera színészi elvárásainak tesznek eleget, igaz annak maximális mértékben. Arcuk álarc, érzelmeknek nyoma sincs rajtuk, még a tekintetük is tökéletesen kifejezéstelen a legtöbb esetben, azonban az akrobatikus készségeik ámulatra méltóak. Magától értetődően fűzik be a gravitációhoz értelemszerűen ragaszkodó nézők figyelmét, ha ez az első wuxia életünkben, csak az első könnyed reppenésen akadnak meg egy picit, a második már természetes. A mozdulatlan víztükrön lejtett kardpárbaj egészen biztosan sokáig emlékezetes marad, még akkor is, ha a történet szerint ezt a mi Jézusunk előtt 25 évvel járták a hős kínai harcosok. Szóval, a külcsín olyan, mint egy fullextrás ebéd a legcsicsásabb kínai étteremben: rengeteg szín, rengeteg fogás, rengeteg fűszer, köztük néhány meghökkentően izgalmas ízzel, de jó néhány émelyítő falattal is.

A belbecs perfekt: Yimou Zhang nagyon jól mesél és hát a Hős története alapvetően egy mese. Egy legenda, mégpedig olyan, amely tulajdonképpen az első nagy kínai császárság keletkezésének legendája. Ehhez mérten, kellően és illően himnikus hangvételű és patetikus, benne a kötelező árulásokkal és titkos szövetségekkel, önfeláldozással és szerelemmel. De ami a legjobban megragadhat minket, az a végtelenül bölcs, filozofikus életszemlélet, melyhez közhelyszerűen kapcsoljuk az ókínai kultúrát. (Tao Te King, Konfuciusz, stb.) Egyszóval, szemkápráztató, látványos, de sokszor már giccsbe hajlóan csicsa kivitelben egy valódi, igaz és szép legenda a Hős története. Asanisimasa: 7/10

Ismét egy képregényfilm, amiről fogalmam sincs, milyen képregényből készült, a pattanásos, hosszú hajú, kockás inges képregényzabálók biztosan séróból lökik, milyen a Red képregényformátumban – én speciel tojok rá. Egészen biztosan nem képvisel az alapanyag olyan bonyolult esztétikai és/vagy filozófiai alapvetéseket, melyek ismeretének hiányában ne lehetne bármit is kezdeni Robert Schwenke filmjével.

A film cselekményét illetően egyáltalán nem mondható ördöglakatnak, egyszerű, mint az ácskapocs. Nyugdíjas CIA-likvidátor a farok rosszabbik végére kerül, de ahogy összeszedi hajdani, szintén nyugdíjas kollégáit, öreg ügynök nem vén ügynök-alapon alapvetően fordítanak a helyzeten. Közben a szálak messze vezetnek, de ahogy azt tudjuk, magasról lehet a legnagyobbat zuhanni – és az igaz barátságnál nincs szebb a világon. Csillagsávos lobogó ezúttal nem lengedez.

A film első harmada, míg Frank, a nyugdíjas ügynök felveszi a dolgok fonalát és összegyűjti a régi csapatot- kifejezetten vicces, tele van fanyar beszólásokkal, dögös zenékkel, és eddig igen ötletesen is van vágva. A második harmad viszont szimpla piff-puff akció, az ehhez járó, kissé unalmas poszt-Prodigy zenékkel, mindenféle egyéni hang nélkül. Bármelyik akciófilmbe be lehetne illeszteni a Red második felét, ugyanis minden egyéni íz kivész ekkor belőle, legfeljebb a végső leszámolásnál tér vissza az egyéni hang egy picit. Bruce Willis rutinból hozza a blazírt szupergyilkost, Morgan Freeman pedig a megbízható öreg barátot. John Malkovich ismét megtalálja az excentrikus pszichopata figuráját, a film legmulatságosabb jelenetei neki köszönhetők. Meglepetés Hellen Mirren szereplése, de egyáltalán nem lóg ki a csapatból, sőt kifejezetten hozzájárul a film elejének egyéni hangjaihoz. Marie-Louise Parker a csapat ötödik tagja, a végére ő is belejön. Szóval, felemás film, az eleje egészen jó, a közepe érdektelen, a legvége megint jó. Akciófilm mezőnyben szerintem összességében azért átlagon felüli a Red, főleg Malkovichnak köszönhetően és a film elejének vágása miatt. Asanisimasa: 7/10