asanisimasa

Costa-Gavras elérte ezzel a filmjével, hogy az amerikai külügyminisztérium külön nyilatkozatban magyarázkodjon az Eltűntnek nyilvánítva állításait illetően, ami azért komoly tett egy filmtől. Miről is van szó: a film az ismert szöveginzerttel indul, megtörtént események alapján, mindössze néhány nevet megváltoztatva, stb. Egy közelebbről meg nem nevezett dél-amerikai államban (mindenki tudja, hogy Chilében vagyunk, 1973 szeptemberében) félfasiszta katonai junta ragadja magához a hatalmat. Ezalatt, az ország fővárosában tölti idejét egy átlagos amerikai ifjú (átlagos ifjú feleségével), aki ott próbálja meglelni írói ihletét. Az események sodrában azonban a fiúnak nyoma vész, ezért apja, a tipikus amerikai átlagpolgár odautazik, hogy személyesen járjon a dolgok végére. Rá is bukkan igen súlyos összefüggésekre az amerikai kormány és a hadsereg, valamint a junta között, ami kilátástalan szélmalomharcba kergeti, nem várt végkifejlettel. A film kerek perec megvádolja az amerikai kormányt, hogy ködös érdekek alapján vállal szerepet különböző külföldi konfliktusokban, miközben a fő feladatának, az amerikai polgárok védelmének nem tesz eleget.

Maga a film tipikus politikai dráma, Costa-Gavras a műfaj specialistája, nem is hibázik. Ettől függetlenül is erős a film azonban, még úgy is, hogy olyan dolgokat mond ki, melyekkel, ha máshonnan nem, az internet suttogó propagandájából már minden, a téma iránt érdeklődő néző már tisztában van. Ami viszont ezeken felül tényleg megrendítő, az Jack Lemmon óriási alakítása. Az általa alakított, fia után nyomozó és az eléje tornyosuló fal előtt egyre jobban meggörnyedő, de az útján makacs szívóssággal mindvégig kitartó kisember a legnagyobb klasszikusok közé tartozik. (Alkalmasint érdemes a régi szinkronos változatot megnézni, szegény Zenthe is tökéletes alakítást nyújt Lemmon hangjaként.) Asanisimasa: 8/10

Ami most a román filmgyártásban folyik, az azért közel van a zseniálishoz. Nagy időket élnek. Gyakorlatilag nulla pénzből, ésszel, leleménnyel, valódi művészi kifejezőerővel olyan alkotások sorát teszik le az asztalra, hogy az ámuló Nyugat nem győzi rájuk aggatni a különböző díjak özönét. A Rendészet, nyelvészet is ilyen, ez Cannes-ban nyerte a zsűri különdíját.

Biztosan sokan utálják is, hiszen ritkán látható ennyire rideg, embertelen film, tele olyan végtelenül hosszú snittekkel, amilyeneket szinte a mi Bélánk se engedne meg magának. Ráadásul ezek a jelenetek a lehető legközönségesebb brassói hétköznapokat rögzítik. Iskolások jönnek-mennek, hátukon táskával. Egy autó leparkol, egy másik elindul. Egy fiatal zsaru három gimnazistát figyel, akik egy jointot pöfékelnek az iskola udvarán. Semmi mást nem csinálnak, nem árulják, nem tukmálják rá a spanglit másokra, egyszerűen lazítanak egyet. Ahogy Cristi, a rendőr meg is állapítja egyik egzakt nyomozati jelentésében, semmi jelét nem mutatják annak, hogy veszéllyel lennének a társadalomra. Mi pedig figyeljük Cristit, ahogy figyel. Tiszta Mások élete, csak éppen itt nem a figyelő (és a megfigyeltek) személye az érdekes, hanem inkább maga a rendszer, ami többek között, ilyen megfigyelések útján működik, illetve ahogyan ez a rendszer működik. De a “hogyanra” még sokáig kell várnunk, viszont megéri.

Corneliu Porumboiu egy pofonegyszerűen zseniális módszert talált ki ehhez: soha nem ment három lépésnél se közelebb, se távolabb egyetlen szereplőjétől sem. A film szinte összes jelenete ebből a stabil megfigyelő pozícióból van felvéve, ami egyrészt döbbenetes hitelességet ad neki, másrészt, hosszúságából adódóan, alaposan próbára teszi a néző türelmét. Nem könnyű nem is egyszer tíz percig nézni néhány méter távolságból Cristit, ahogy néz.

Cristi lelkiismeretében halvány kétely merül fel. Feltétlenül le kell tartóztatni ezeket a gimiseket, akik a román törvények szerint könnyen kaphatnak akár nyolc évet is, miközben csak felelőtlenül elszívnak egy marihuánás cigit? Érdemes e jelentéktelen eset miatt tönkretenni ilyen ártatlan és fiatal életeket? A lelkifurdaláshoz azonban nem társul mély etimológiai, szimbolikus logikai és nyelvfilozófiai ismeret, Cristi nemhogy a jelentéselméletben nem jártas, az egybeírás-különírás egyszerű szabályaival sincs tisztában. Ezekkel a “magas” tudományokkal való direkt, sőt már szinte abszurd módon didaktikus találkozása fogja okozni a film katartikus csúcspontját, melyben a szemünkbe irányított reflektornál is fényesebben nyernek értelmet meg az addig tartó, elviselhetetlenül hosszú, jobbára érdektelen snittek. Olyan ez a film, mint a hegymászás: 90% szenvedés és 10% élvezet, mégis milyen sokan bevállalják ezt a 90%ot, a 10% extázisa fejében. Nos, itt ugyanez van, pepitában. Irdatlanul nehéz film, de megérte végigszenvedni. Asanisimasa: 9/10

A nagy borozgatás lehetne e filmnek az adekvát címe, hiszen az eredetiből inkább következtethetünk valami hideglelős thrillerre, mint egy igazi édesbús, évfolyam-találkozós dramedyre, ami A nagy borzongás valójában. Az egyik barátjuk öngyilkossága okán gyűlnek össze a hajdani egyetemi baráti társaság tagjai 15 év múltán, s ez jó alkalom Lawrence Kasdan rendező és Barbara Benedek (!) forgatókönyvíró számára, hogy valószínűleg saját élményanyagok alapján feldolgozzák, mi lett a hajdani legendás ’68-as nemzedékkel. Egy ilyen esemény, legyen az gimnáziumi vagy egyetemi évfolyam-találkozó, vagy csak egyszerű baráti találkozó, egyikük esküvőjén, ne adjisten temetésén, mindig ugyanarról szól valójában: kik voltunk, mivé lettünk és merre haladunk tovább. Ez az 1983-as film -erős gyanúm szerint- az egyik első ilyen a sorban, de még rengeteg hasonló követte, a legkülönbözőbb műfajokban, a tinihorrortól a melodrámáig.

A film a 68-69-es szeretet-nyarakon szocializálódott nemzedék életérzését közvetíti, ennek megfelelően, a zene is ezt idézi, a Creedence Clearwater Revivaltól a Spencer Davis Groupig. A temetés komor képeivel indul a film, azonban amikor a gyülekezet egyik nőtagja ül az orgonához, és felcsendülnek a Rolling Stones You Can’t Always Get What You Want-jának harmóniái, kétségünk sem lehet afelől, hogy a dráma előbb-utóbb komédiába fordul. Már hazafelé, a halotti tor helyszínére tartva elcsattan az egyik kocsiban az első spangli, aztán még jó néhány más, amit el és fel szokás szippantani ex-hippi körökben – 1983-ban ez a fajta lazázás azért még elég merésznek tűnik egy alapvetően mainstream filmben. Az elhunyt barátra emlékezést kihasználva régi kapcsolatok élednek újra egy pillanatra, hogy ugyanilyen gyorsan elhamvadjanak, az eltelt idő pedig egyre sűrűbben gerjeszt konfliktusokat is, de alapvetően ez egy szerető, nagy család, csak éppen mindenki öregszik…

Rengeteg jó színészt láthatunk pályája elején, például a busa frizurát viselő Tom Berengertől a hórihorgas, idétlen Jeff Goldblumon át a tulajdonképpen azóta is alig öregedő Kevin Kline-on és William Hurton át Glenn Close-ig, utóbbi egészen Oscar-jelölésig jutott itteni jelenlétével. Hazánklánya Barbara pedig épkézláb történetbe helyezte őket, olykor szellemes mondatokat ad szájukba és kellemes, kissé szomorkás, de mégis vidám érzéseket kelt a nézőben, még 2010-ben is. Asanisimasa: 7/10

Szóval ez a grúz Géla Babluani őrült egy fazon lehet. Két filmet csinált eddigi pályáján, melyek -némi külsődleges sallangot és a különböző színészeket nem számítva- tökéletesen egyformák. Ez még akkora baj nem is lenne, hiszen minden valamirevaló filmrendező egész életében ugyanazt a filmet rendezi – tartja a fáma. De érdemes ezt erőltetni, ha már az első sem volt tökéletes?

Az első 13-as, melyet még (akkori) ideiglenes otthonában, Franciaországban készített, még elfogadható volt egy karakán “elsőfilmnek”. Messze nem hibátlan, olykor rettenetesen modoros, a nyilvánvaló ürességét széles, művészieskedő gesztusokkal leplezni akaró, de azért határozottan tehetséges fekete-fehér dráma volt ez egy mexican stand-offba oltott orosz rulettről, némi szociologizáló keretben, erősen didaktikus tanulsággal. Több a film a szokásos élethalál-játék dramaturgiájára épülő filmek garmadájánál, mert nem maga a halálos meccs a film csúcspontja, hanem az, ami utána a győztessel történik. Ám éppen ez a nagy gyengéje is, hiszen az meg olyan banális, mint az élet. Szomorú és földhözragadt. Főleg, hogy ebben az igényes, artisztikus képi világban kétdimenziós, előzmények, “történet” nélküli figurák vergődnek. Ennek ellenére (csak nem éppen ezért ?!) kapott a film díjat a Sundance-en, Velencében, plusz jó néhány jelölést is, a siker az ambiciózus rendezőt pedig arra sarkallta, hogy lehúzzon még egy bőrt a rókáról: a projectet eladta Hollywoodban is.

Itt van hát a remake is, immár színesben, sztárokkal, lófüttyel – a rendező még mindig Babluani. Nagyjából snittről snittre megegyezik a két film, mégis, ez utóbbi lényegesen gyengébb, s ha azt nézzük, hogy az első is legfeljebb 6/10 volt, nem túl jó a helyzet. Ez a 13 szőröstül-bőröstül át lett költöztetve Amerikába, de a cselekmény takkra ismétli az első verziót. Az eredeti filmben Babluaninak volt egy egységes vizuális koncepciója, érezte, hogy az ötlet (miszerint a gyilkos orosz rulettben a leggyilkosabb az, hogy mi lesz a nyertessel) elég jó ahhoz, hogy elvigye a filmet, valamint valószínűleg a színészekkel is jobban szót tudott érteni, így az egész film egyben volt, még ha nem is mentem tőle a falnak. Ez a remake viszont igencsak düledezik. Valószínűleg az amerikai producerek erőltették Babluanira a noname operatőrt, aki jellegtelen, zsé-kategóriás színes képekkel próbálja amerikanizálni a grúz szikár őrületét, tökéletesen sikertelenül. Vannak itt azonban jó nevű sztárok is, bár én mondjuk Jason Stathamnak elég nehezen hiszek el bármit, ha csak nem lő-fut-néz, ám itt nem túl nagy, de igen drámai szerepe van: azonban mintha ott se lenne. Ennél azért többre lenne képes, ez egyértelműen színészvezetési hiba. A főszereplő, az olykor a fiatal Kyle Maclahant, máskor egy sovány Antal Nimródot idéző Alexander Skarsgard csak akkor elfogadható, ha azt kell játszania, hogy retteg. Azt viszont nem képes a nézővel érzékeltetni, hogy mi játszódik le benne, mitől lesz olyan, amilyen, merthogy a sztori szerint változik jelleme, nem is kicsit. Itt van Mickey Rourke is, de ő legalább őszinte: szemmel látható örömmel távozik a film felénél. Az idegesítő, inadekvát színészi teljesítmények a szétesően összehegesztett jelenetekben egy alig-alig nézhető filmet eredményeznek, amit csak azért tudtam végigszenvedni, mert érdekelt, hogy mennyiben tér el az első verziótól. Nos, gyakorlatilag szinte semmiben, de amúgy szinte mindenben. Kidobott másfél óra, helyette inkább az első, eredetit javaslom. Asanisimasa: 1/10