asanisimasa

Kim Ji-woon ropogósan friss bosszúfilmjéhez képest honiftársának, Park Chan-wooknak (amúgy méltán) körülrajongott Bosszú-trilógiája legfeljebb illedelmes esti mese lehet csupán. Amit az I Saw The Devil (am: Láttam az Ördögöt) az óklasszikus szemet szemért-elv gyakorlati megvalósításaiból megmutat, annál több egész egyszerűen elképzelhetetlen józan ésszel (bár azért borítékolom, hogy napkeleten vannak még tartalékok ez ügyben is). Mindenesetre, aki ezt a filmet végignézi (majdnem két és fél óra!), az egészen biztosan látta magát a kaján ördögöt, teljes valójában.

A film sztorija nem egy etwas. Brutális sorozatgyilkos ritkítja az ifjú dél-koreai lányokat, melyeket némi szexuális erőszak után komótosan feldarabol, majd az így kapott testrészeket szanaszét szór a vidéken. A rendőrség tehetetlen, nem jut a gyilkos nyomára, egészen addig, míg a fiatal Dae-hoon titkosügynök menyasszonya is a gyilkos áldozatává válik. Ekkor az ifjú ügynök saját kezébe veszi a dolgokat, és titkosszolgálati módszerek bevetésével kutatja fel a gyilkost, hogy mintegy személyes igazságszolgáltatóként, szembesítse őt saját eszközeivel. Mivel a gyilkos lelkén igen sok szörnyűség szárad, így a szembesülés sem merül ki egyetlen aktusban…

A film bosszú-lélektani szempontból tökéletes ellentettje az idei idegennyelvű Oscart elnyerő argentin Szemekbe zárt titokban ábrázoltnak, ott egy szofisztikált, humánus módját ismerhettük meg az önkézbe vett igazságszolgáltatásnak, itt azonban a zsigeri, már nem is emberi, sőt nem is vadállati, hanem igenis ördögi, szadista vérbosszút látunk. Viszont, amíg a gyilkos valóban tiszta szadizmustól hajtva, mintegy élvezve ölt, addig a bosszú gyönyöre már messze nem édes: Dae-hoon miközben lassan és aprólékosan szorítja ki a szuszt bűnös áldozatából, a megtisztulás mély lelki gyötrelmekben, sírógörcsökben nyilvánul meg nála. Dae-hoon igazságszolgáltatása majdhogynem passió, akár bibliai értelemben is.

A két és félórás filmben Kim Ji-woon mesteri módon tartja a tempót, egy pillanatra sem lankad a feszültség, és a látszólag szögegyszerű sztoriban még a legvégére is marad olyan csavar, hogy attól mindenki leteszi a haját. Az ultrabrutális erőszak explicit jelenetei, Dae-hoon egyszemélyes keresztesháborúja komoly erkölcsi, etikai és filozófiai természetű gondolatokat is felvet, melyek megemésztése egészen biztosan túl fog nyúlni a film keretein.

Choi Min-sik lezser, flegma pszichopatája szerintem filmtörténeti jelentőségű alakítás, de Lee Byung-hun könnyező bosszú-angyala sem csak a lányok szívét fogja meghatni. Amit e filmben nyújtanak, kiválóan cáfolja azt az ócska közhelyet, miszerint a távol-keleti színjátszás képtelen árnyalt érzelmek és többrétegű, plasztikus figurák megjelenítésére. A Láttam az ördögöt súlyos, brutális, de nagyon jó film. Asanisimasa: 9/10

Közeledik a tél, jön a hó, megszaporodik a munka a hóláncüzem raktárában. Nincs mese, munkaerőt kell felvenni, hogy sikerrel be lehessen dobozolni a megnövekedett számú hólánc-megrendelést. Két muchacho dolgozik a raktárban, a mindig morcos Javier és a hallgatag Jairo, akik kezdetben nehezen tudnak mit kezdeni a két új segítséggel, a gondoskodó, középkorú Karmentxu-val, de főként a tüzes, kissé hebrencs Angelával. Karmentxu mesterkedései és Angela lendülete és önfejűsége azonban hamar felmelegíti a dobozolóműhely légkörét, és bekövetkezik az az abszurd pillanat, amikor ez a négy ember jobban élvezi az együtt eltöltött munkás nyolc órákat, mint az otthon melegét. Azonban a télnek egyszer mindig vége szakad és nincs többé szükség hóláncokra…

A hó alatt című spanyol film az egyik író-rendező (a másik Candela Figueira), Maitena Muruzabal saját tapasztalatain alapul, amikor ő maga is egy télen át egy raktárban dolgozott, így személyességéhez kétség sem férhet. Hogy ez elég-e egy komplett moziflmhez? Hát, talán úgy fogalmaznék, hogy el tudok képzelni olyan szituációt, élethelyzetet, amikor telitalálat lehet ez az éktelenül banális és naiv filmecske, de ilyen élethelyzetek egy átlagember életében igencsak ritkák. Persze, ahol a Barátok közt epizódjait estéről estére milliók nézik, ott egy ilyen filmnek is lehet közönsége – így akár csodálkozhatnék is, hogy miért nincs? Pedig Angela, ez az égő fekete szemű spanyol gyönyörűség (Laura De Pedro) sokkal jobb nő, mint Bartáné Zsófi és a sztori mélysége sem fekszi meg a nyolc óra munkakerülés, nyolc óra pihenés, nyolc óra tévézésben megfáradt honpolgár gyomrát – sőt, ha úgy nézzük, még adhat is egy kifejezetten erős, életigenlő, pozitív energiadózist. Ahhoz viszont meg kell nézni, így viszont nem tudom elhessegetni azokat a borús gondolatokat, hogy miért éppen egy ilyen idétlen és idiótácska, semmi kis filmecskére pazarlom az időmet? Szóval nem tudom… Ha valakinek rossz sorsa úgy hozza, hogy egy hideg, fűtetlen raktárban kell hóláncokat dobozolnia, biztosan mindent kitalálna, hogy jobb kedvvel teljen a munkaidő. Ha mégse jutna eszébe semmi, hát feltétlenül nézze meg ezt a filmet! Asanisimasa: 5/10

Az olasz Luca Guadagnino kissé túlzottan művészieskedő „thriller-drámájában” egy gazdag milánói családot von be a néző figyelem-körébe több-kevesebb sikerrel, hogy a családtagok sorsán keresztül demonstrálja a klasszikus olasz nagypolgárság széthullását. 

Tilda Swinton

Tilda Swinton komoly, nagy színésznő. Ezt ma már igen sokan tudják a világon, tekintve, hogy a skót származású, vörös hajú színésznő az utóbbi időkben olyan nagyobb nyilvánosságot kapó popcorn-mozikban is feltűnt, mint a Égető bizonyíték, a Constantine, a Démonvadász vagy a Narnia krónikái. Pedig nevét pályája java részében elsősorban csak a művészfilmek vájtszemű nézői ismerhették, hiszen – miután már 17 éves korában játszott a Royal Shakespeare Company előadásaiban – a legendás angol művészfilmes, Derek Jarman filmjeinek volt ő ikonikus alakja. Az öntörvényű rendezővel kilenc évig éltek intenzív, ám kizárólag szakmai természetű „szerelmi életet”. Swinton Jarman halála után sem került ki még a fesztiválok és art-mozik látogatói által tisztelt alternatív sztár-státuszból. A híres-hírhedt Orlando című filmben egy hétszáz évig élő, többször is nemet váltó angol nemest formált meg, a film azonban csak egy szűk körben vált kultikussá, a széleskörű világhír még váratott magára. Swinton azonban nem adta fel. Érdekes arcával, szinte földöntúlian légies lényével a legkülönbözőbb karaktereket tudta megformálni, aminek eredményeképpen, az egyre szélesedő közismertség mellett a 2007-ben, a kissé közepes Michael Clayton című krimi egyik mellékszerepéért megkapta az Oscar-díjat is. Azonban Swinton nem szállt el, hű maradt a film művészi indíttatású vonulataihoz is, hiszen ezután fontos szereplője lett Tarr Bélának és Jim Jarmuschnak is. A szemmel láthatóan szintén művészi attitűddel rendelkező olasz Luca Guadagnino kifejezetten rá írta a Szerelmes lettem című filmjének főszerepét, mely projektbe Swinton producerként is beszállt, valamint komoly olasz- és orosz nyelvtanulmányokat is folytatott. Talán hiába…

A Szerelmes lettem egy alapvetően sötét, komor hangulatú film, tobzódik fél- és teljes árnyékokban. A film bevezető képeiben még az ötvenes-hatvanas évek olasz filmjeit, Viscontit, Fellinit idéző montázst láthatunk, mely az olasz kultúra hajdanvolt tündöklését juttatja a néző eszébe. Azonban a következő jelenet alatt már éjszaka van, ráadásul tél, hull a hó. Nem az a tipikus olasz verőfény. A gazdag milánói nagypolgári család villáját, annak óriási belső tereit valami baljós félhomály uralja. A család fejének ünneplésére gyűlik a vendégsereg, ám a hangulat inkább ideges, feszült, mint amúgy olaszosan laza és kötetlen. Majdnem olyan érzésünk van, mint Vinterberg Születésnapjánál, azonban a történet itt másfelé fordul. Guadagnino ezzel a sötét hangulatú felvezetéssel talán azt érzékelteti, hogy a filmjének célkeresztjébe helyezett olasz nagypolgárság mintegy a végnapjait éli. A fényűző villából mára eltűnt a fény, inkább már csak egy óriási kripta. A család textilgyárai bajban vannak, elébb-utóbb eladásra kerülnek. A család feje is eddig minden unokájától festményt kapott ajándékba, a legkisebb azonban már csak egy fotóval akarja meglepni. Swinton a családfő fiának feleségét alakítja, aki orosz származású, tehát idegen. Ő az, akivel a címbéli esemény megtörténik, ő lesz szerelmes fia rangon aluli, szakácsként dolgozó barátjába, s így ő is lesz az, aki ezzel megadja a kegyelemdöfést a hajdan szebb napokat megélt családi egységnek.

Tilda Swinton és Luca Guadagnino minden erőfeszítése ellenére a film mégsem áll össze semmilyen koherens egésszé. Swinton, bár szemlátomást tanult olaszul, a szövegeit is így tanulta meg, az utószinkron azonban zavaróan pontatlan, még úgy is, ha egy szót sem értünk olaszul. Soha nem vettem még észre, hogy milyen nagydarab nő. Csontos, s bár sovány, mégis vaskos. Ettől persze még lehetne drámai hősnő is, csak éppen azt hiszem el nehezen, hogy a nála legalább 25 évvel fiatalabb olasz amorózó heves gerjedelemre ébredjen irányában. Holott, éppen ez lenne a film gyújtópontja. Guadagnino biztosan sokat gondolkodott a filmen, és operatőrével, Yorick Le Saux-val tényleg igencsak egyedi, markáns vizualitást találtak ki, mely olykor Visconti, sőt Hitchcock, vagy akár Polanski filmjeinek borongós hangulatát, máskor pedig akár Huszárik Szindbádjának be-bevillanó emlékfoszlányait idézi. Azt mondanám, hogy unikum ma egy ilyen művészi látványvilágú film a piacon, ha nem csúsznának be olykor bosszantó élességállítási hibák. De amúgy, a látvánnyal nincs probléma. (Vagy mégis, mert egyszerűen nem találtam olyan képeket, melyek igazán jellemzőek e filmre. Ezek nem igazán azok…) Éppen ezért zavaró, hogy ebben a körítésben mennyire nem tud miről mesélni az író-rendező Guadagnino. A megesett feleség története soványka, ráadásul hiteltelen, a tragikus fordulat erőltetett, több, amúgy markáns karakterű mellékszereplő céltalanul tűnik fel, s el. A nagyívűnek szánt családtörténetet legfeljebb csak sejtjük. Erős jeleneteket, súlyos képeket látunk, melyek nem szólnak tulajdonképpen semmiről. Modoros művészi manírok, méltó és alkalmas belső tartalom nélkül. A Szerelmes lettem sajnos tipikusan olyan film, amely alapján sokan jogosan emlegetik pejoratív értelemben a ’művészfilm’ kifejezést.

Egy jóltáplált Travel Channel, vagy NatGeo dokumentumfilm fizimiskáját mutatja az eleddig főleg efféléket jegyző Gareth Edwards 200 000 $-ból forgatott szerzői világvége-filmje, a Monsters. Spoilerek lehetnek a következőkben.

Rejtélyes életformákat talált a NASA a Naprendszerben, ám amikor ennek tanulmányozására kiküldött szonda visszatér a Földre, tisztázatlan körülmények között lezuhan Mexikó északi, az Egyesült Államokkal határos részén, ezzel mintegy megtermékenyítve a területet a magával hozott alien-tojásokkal (vagy mivel). Így szaporodtak el a Földön azok a bazi nagy, tülkölő hangot adó óriási polipszerű izék, melyekhez hasonlókat mondjuk már a Világok valamelyik harcából ismerhetünk. Az amerikai haderő persze (vegyi fegyverek bevetésével) egy viszonylag szűk zónára korlátozta az alienek működését, azonban ezután a Föld élete már nem folyhat az addig megszokott mederben. Főleg, hogy az alienek elszaporodva új életteret is igényelnek, természetesen a kisebb ellenállás felé tekintgetve. Így történt, hogy az egész ország lassan evakuációra kényszerül, ki merre lát (a chikánók azért látszólag békés egymás mellett élésre törekszenek idegenékkel), az amerikaiak északra, haza. Egy gazdag laptulajdonos lánya a lap egyik feltörekvő, ám eléggé léha fotósának segítségével az utolsó Államok felé induló kompra hajtana, ha embertelen mexikói jegyüzérek ezt nem hiúsítanák meg. A lány ekkor féltékenyen őrzött jegygyűrűjét is áruba bocsájtva embercsempészek segítségével, a Zónán keresztül indul haza. Az út története a film.

Edwards kis túlzással egymaga készítette el ezt a filmet, gyakorlatilag egyetlen, hollywoodi mércével nem túl komoly gázsi-méretű költségvetésből. Ő írta, rendezte, fényképezte a filmet, sőt még a special alien effect-eket is ő kreálta, így mindenképpen jár neki a maxi respect. A sokszor “harcoló négerek az éjszakában”-jellegű akciójelenetek így inkább tűnnek költségkímélő kreatív ötletnek, mint a dolgok így történő megúszásának. A két szereplő road-movieja valóban egy Lonely Planet-epizódot juttat inkább eszünkbe, mint valami ma divatos disztópiát. Bár néha azért eléggé beköszön a Cloverfield, mint áldokumentarizmust alapkoncepcióként használó előzmény. Kézenfekvő párhuzamként, előzményként a District 9-et is idecitálni, bár a Monsters annál lényegesen jobban tartja magát az amatőr alapkoncepcióhoz és nem megy el akciófilmes hentelésbe.

Elmegy helyette másfelé, de ezt már hadd ne spoilerezzem el. A film nem ezen bukik el. Nem is a kis pénz-kis látvány problematikán, hanem az ingatag lábakon álló forgatókönyvön. Egy valamire való, scifikben, utó- és disztópiákban csak átlagosan tájékozott filmrajongónak is kérdések özöne ötlik fel e filmet nézve, melyre az író Edwards nem nagyon ad választ (Pl. A mexikóiak miért nem menekülnek? Miért nem tudja véglegesen kiirtani az amúgy nem túl veszélyesnek látszó lényeket az amerikai haderő? stb.). E hiátusokat csak kis részben enyhíti a történet meglepő végső fordulata. Ezzel együtt azért mindenképpen megéri a figyelmet ez a film, mert érdekes gondolatokat is elindíthat, semmiképpen sem tekinthető sablonosnak, néhány pillanatában pedig igencsak hiteles is, még ha (állítólag) még nincsenek a Földön alienek. Itt jegyezném még meg, hogy Gareth Edwards eléggé rá van kattanva a világvége-projectre, hiszen e címmel készített már meglehetősen hatásos tévédrámát, és ő jegyzi a Discovery Science-en futottTökéletes katasztrófa című sorozat néhány részét is. Nyilvánvaló hiányosságai ellenére, a Monsters is biztató kísérletnek bizonyult. Asanisimasa: 6/10

Ez a film tényleg nem szól másról, mint amit a cím ígér: egy tripről, vagyis LSD fogyasztása során átélt belső utazásról. A menő reklámfilmrendező alig várja, hogy befejezze aznapi munkáját, és egy barátjával elrohanjon egy Los Angeles felett lebegő hippikommunába, hogy ott -némi laza spanglizás után- szigorúan ellenőrzött körülmények között, bevacsorázzon 250 mikrogramm tiszta lizergsav-dietilamidot, ergo beszakítson, úgy emberesen. A film elején a pali betép és végén pedig több-kevesebb sikerrel lejön a lecsóról. Ami eközött van, az részben hamisítatlan hatvanas évekbeli op-art pszichedélia, részben egy kábítószeres látomás naiv, filmes vizualizációja, valamint eléggé hiteles külső leírás egy első LSD-tripről, az első eufórikus érzelmi- és látványtűzijátéktól a halálélményen, a törpéken és a sivatagon át a zavarodottságig, valamint a kihagyhatatlan rendőrparáig. Értelemszerűen, filmen, mint médiumon, annak technikai korlátaiból fakadóan képtelenség teljes egészében rekonstruálni egy LSD-utazást. Kevés arra a 2+1, de még a mai cameronista 3+1 D is. Még ha az illető, aki személyesen átélt egy ilyen betépést, valamilyen isteni kreativitás és zsenialitás birtokában ezt hangról hangra, képről képre, illatról illatra és ízről ízre le is tudná jegyezni, és netán még valamilyen köztes médiumon meg is tudná osztani másokkal, ez akkor is csak az ő saját, akkor, adott pillanatban átélt, egyszeri és megismételhetetlen élménye lenne. Ez, így semmiképpen nem tehető általános érvényűvé, még ha vannak is olyan nehezen megmagyarázható “történetelemek” egy tripben, melyeket már sokan éltek át úgy, hogy azok gyanúsan hasonlítanak egymásra. A kollektív tudattalanban kell keresni ennek titkát, nyilván. Mindenesetre, Roger Corman, aki amúgy nem akárki, The Trip című filmjében kihozta a témából a maximumot.

A forgatókönyvet az ekkor még ifjú Jack Nicholson követte el, így talán már érthető védjegyévé vált ördögi tekintete is – simán lejegyezte első tripjét (amit utána még egész biztosan követett jó néhány…). Vicces, de Jack maga nem játszik a filmben, megszemélyesítője Peter Fonda, aki nagyon rossz színész (itt legalábbis), de lehet, hogy csak tényleg nyalt valamit a forgatáson. Vagy éppen hogy nem. 😀 Jellemző módon, akitől a trippet szerzik, a kommuna főhippije, nem más, mint Dennis Hopper. A film így mintegy előtanulmányként is felfogható a Szelíd motorosokhoz. Az utazás, mint film kevéssé értékelhető, inkább kordokumentumként, vagy mint kísérlet működik. Esetleg sajátos reklámfilmként, mely rendhagyó módon beszél a termék esetleges negatív oldaláról is. Asanisimasa: 6/10