asanisimasa

A dél-koreai Bong Joon-ho A halál jele című filmje olyan klasszikus és tipikus krimi, amelynek minden egyes másodpercében valami olyasmit látunk, ami soha nem fordulhatna elő egy hagyományos, tipikus krimiben. Ennek oka részben nyilván az, hogy alapvetően megtörtént események alapján íródott a film szkriptje, és az életnél virtuózabb forgatókönyvíró nem terem a világ összes egyetemének bölcsészkarain és filmszakjain. Persze, a film okozta megdöbbentő élményhez kell az az aberrációkat, perverziókat sajátos szabadsággal kezelő távol-keleti mentalitás is, amellyel e film is egyáltalán beszélni, ráadásul, így beszélni mer és képes.

A film egyszerre groteszk szatíra a hatalmaskodó, olykor oktalan brutalitásba is gyakran bonyolódó, balfék, de alapvetően mégis igyekvő vidéki zsarukról; dokumentarista hitelességű feldolgozása egy perverz gyilkos fiatal lányok során tett erőszaktevésének, valamint egy buddhista szellemiséggel átitatott filozófiai elmélkedés a bűnről, vágyról, magányról és szerelemről. Joon-ho bőbeszédűen meséli el a meghökkentő kanyarokat vevő sorozatgyilkossági ügy történetét, aprólékosan ábrázolt, banális élethelyzetekkel teremti meg a film hitelét, de sajátos, groteszk és szomorkás hangvételét is. Az éles szemmel megrajzolt, egyedi karaktereknek a cselekmény fordulataira adott emberi reakciói szintén a film hitelét erősítik, egyben cáfolják azt a sok helyen még mindig dívó, nagyképű nyugati előítéletet is, miszerint a távol-keleti színészet nem igazán képes kellően árnyalt, plasztikus figurák megjelenítésére. A dél-koreai módra igényesen fényképezett film elsőre tán meghökkentő modorban mesél, de ha megszokjuk “ízeit”, könnyen válik egyszerre izgalmas, tanulságos és szórakoztató filmélménnyé. Asanisimasa. 9/10

A film Jordan Scott, Ridley Scott lányának rendezői debütálása, melyhez a papa és nagybátyja, Tony bácsi segítette hozzá producerként. A Merülések ízig-vérig lányregény, abban az értelemben is, hogy kizárólag lányok és asszonyok szerepelnek benne, de úgy is, hogy Sheila Kohler bestsellerének filmadaptációja, azonban semmiben sem csetlő-botló “elsőfilm”. Nyugodtan felvállalhatná apuci is, hiszen egy stabil, kiforrott, alapos mű, mentes mindenféle ifjonti hévtől, hebehurgyaságtól, de kísérletezéstől és útkereséstől is. Egy élete derekán zsenge lánykorára visszaemlékező nők szoktak ilyen történeteket elmesélni, ez Kohlerre áll is, de Scottra még messze nem.

Félúton vagyunk Szabó Magda kitűnő Abigélje és a Holt költők társasága valamiféle leányiskolai verziója között. Idegen lány érkezik a kóterbe, egy gyönyörű, független, szabadsághoz szokott és a szabadsággal élni is tudó spanyol hercegnő, egyből ki is van közösítve, ahogy megérkezik. Csak a lányok között világi, szabad szellemével, és különös, erotikus történeteivel óriási népszerűségnek örvendő fiatal tornatanárnő fogadja el egyből a lány különös egyéniségét. Furcsa, leszbikus erotikától is fűtött kapcsolat veszi kezdetét, melyet a többi lány egyre zavarodottabban és egyre nagyobb féltékeny dühvel szemlél. Ekkor még nem tudják, hogy a fináléban mindenki sírni fog.

A film, a leszbikus szerelmet a tanár-diák közti bűnös kapcsolattal is megfejelő rázós témája ellenére is kifejezetten illedelmes, sőt, szemérmes, amolyan párás, mélyzöld romantikus dráma. Pompás hangulatai vannak, ahogy a lányok az ódon kastélyban székelő iskolában játszanak, ahogy a folyó parton ácsolt trambulinról ugrálnak (bár azt egy kicsit túl sokat is látjuk) bele az óriási nagy szabadságba – a tornatanárnő ezt tanítja nekik, hogy ugrás közben érezhetik igazán szabadnak magukat. A film első és utolsó harmada kifejezetten jól sikerült, a középső viszont leül. valószínűleg az irodalmi alapanyag sem tanácstalanul téblábol itt, viszont sem az ifjú rendezőnőnek, sem tapasztalt apukájának nem jut eszébe itt semmi, a csajok sértődősködéseinek és klikkesedéses játékainak, valamint a vízbe ugrások repetitív ismételgetésein kívül. Belül, a lelkekben ezalatt nem történik semmi, legalábbis erről minket, nézőket nem értesítenek. A már megpendített könnyfakasztó fináléra azonban mégis összeáll minden. Kiemelkedik még Eva Green erőteljes alakítása Miss G, a tornatanár szerepében. Ügyes, profi, de túlzott reményeket mégsem ébresztő romantikus dráma a Merülések (persze, lehet, hogy a lányok-asszonyok más szemmel nézik az efféléket). Asanisimasa: 6/10

Az izraeli Eran Merav tavaly mutatta be a Sundance-en A példakép című dokumentarista lakótelepi testvér-drámáját, melyben valójában semmi speciálisan (és közhelyesen) izraeli nincsen: játszódhatna bármelyik lakótelepen, Mexikóvárostól Békásmegyen át Tokió-Külsőig. Jelen esetben Haifában, a kikötővárosban, annak tengerparti, de egyáltalán nem elit lakótelepén. A 14 éves Zion és bátyja, a már majdnem felnőtt, 17 éves Meir itt él, a kilátástalan és nyomorúságos életkörülményeiből fakadóan is állandó perpatvarban egymással, valamint anyjukkal, aki minden erejével szeretné megtartani a neki udvarló, viszonylag jómódú, de már erősen középkorú Eli-t. Zion egy nap elveszti vadonatúj edzőcipőjét, s azt másnap egy etióp bevándorló iskolatársa lábán véli felfedezni. Megpróbálja a cipőt megszerezni, de kudarcot vall a nagyobb és erősebb fiúval szemben, így bátyjához fordul segítségért, aki egy este visszaszerzi a cipőt, az etióp fiúról azonban nem hallani többet. Zion és bátyja közötti, amúgy sem békés kapcsolat így egy szörnyű titokkal is súlyosbodik. A film tulajdonképpen Zion magára találásáról, felnőtté válásának valódi fordulópontjáról, a felelősség felvállalásáról szól.

Merav a (kis költségvetésű) dokumentarista drámák szokásos eszközeivel, a kézikamera által mutatott szubjektív és expresszív közelikkel, valamint a kevés szereplő gyakorlatilag önazonos, hiteles játékával él e filmben. Sikerrel fosztja meg a történetet minden olyan, a mai Izraelre jellemző problémától, ami elterelné fő témájáról a figyelmet. Nincsenek benne palesztin-zsidó konfliktus, öngyilkos terroristák, konzervatív-neológ ellentétek, effélék, csakis a lepukkant lakótelepben a lepukkant lakás, a két testvér, az anyjuk és udvarlója, valamint néhány villanásra az áldozat. Magát, az ábrázolni kívánt problematikát meg is tudja ragadni plasztikusan, érzékletesen és megrázóan mutatja meg a fivérek közti konfliktust, valamint Zion magára találását és Meir elvadulását, azonban a filmből ezen kívül nem derül ki semmi egyéb. Éles, pontos, raszteres pillanatfelvétel csupán egy kilátástalan helyről, kilátástalannak tűnő életekről és egy értelmetlen tragédiáról. Szűkszavúsága ezúttal komoly információhiánnyal is jár, olyan kérdések maradnak a nézőben, melyek nem köthetők szorosan a filmhez: miért, mi okból olyan kilátástalan ezeknek az embereknek az élete, mi történt az apával, az izraeli zsidók etnikai keveredése is megérne talán egy-két mondatot, az Izraelen kívüli nézők tisztábban látása érdekében. Asanisimasa: 6/10

James Mangold, úgy tűnik, azt választotta karrierje tárgyául, hogy végigzongorázza az összes létező hollywoodi zsánert. Kezdte azzal, hogy forgatókönyvet írt animációs filmhez, első rendezése egy romantikus dráma lett, folytatta egy kőkemény krimivel, majd jött egy filmdráma, ami hollywoodi értelmezésben a művészfilmmel tekinthető azonosnak. Ezután jött egy romkom, majd éles kanyarral egy horror-thriller. Onnan vissza Johnny Cash életrajzához, ahonnan már csak egy ugrás a Börtönvonat Yumába, ami pedig, ugye, egy western. Ahogyan a különböző filmműfajokkal, úgy van Mangold a sztárokkal is, minden filmjéhez elhasznál belőlük néhányat, Russel Crowe-tól Robert De Niróig, Christian Bale-től Hugh Jackmanig, de szereti a csajokat is: Meg Ryan, Winona Ryder, Angelica Jolie is “megvolt” neki, persze, szigorúan szakmai értelemben. Fix meggyőződésem, hogy ő csinált újra embert Sylvester Stallonéból, mikor rábízta a Copland félsüket zsarujának szerepét, amit Sly élete legjobb alakításával honorált, és szerintem innen merítette az ihletet, erőt s energiát mai “tündökléséhez” is.

Legújabb filmje, a Kéjjel-nappal vérbeli üldözéses akcióvígjáték, melyben ezúttal Cameron Diaz és Tom Cruise Mangold páciensei. Sztoriról nem illik sokat elárulni, viszont nem is nagyon lehet, ugyanis a műfaj sajátosságainak megfelelően, nagyjából három egyszerű mondattal ki is lehetne herélni az egész film cselekményét, már felhasználói oldalról nézve (értsd: faék). Olyan a film, mintha a Mission Impossible vonatkozó jeleneteit összevágnánk a Charlie angyalai-mozifilm Diazos szekvenciáival, és az egészet átfuttatnánk a Féktelenül-széria hongkongi küzdősport-specialistákkal megerősített akciókoreográfusain. A végeredményként kapott katyvaszra aztán Mangold hármat koppint varázspálcájával, és kész is az újabb műremek. A lélegzetelállító akciójelenetekben Diaz megszokott butuska szöszije meglepően fejlődőképes, Cruise bájgúnár szuperügynöke pedig néhol már tényleg szellemes formát fut. Mangold el tudja érni a filmben azt, hogy a 100 perc néhány pillanatnyi idő alatt hussanjon el, ráadásul úgy, hogy utána garantáltan semmi nem marad meg bennünk… Nem tudom, mi lesz Mangold következő műfaji bevállalása, natúr-brutál akció még nem volt, mint ahogy scifi, katasztrófafilm és természetfilm se, így még bármi jöhet és sztárok is üldögélnek épp elegen Hollywood kávézóiban, úgyhogy…

Bármennyiszer meg lehet nézni ezt a filmet, ezt értsd negatív és pozitív kritikaként is: annyira súlytalan, hogy öt perc múlva már egy kockájára sem emlékszel, és annyira könnyed tinglitangli, hogy akárhányszor tud szórakoztatni. De mint ahogy kánikulában is be tudsz nyalni bármennyi gombóc fagyit/gyöngyöző kisfröccsöt, ízlés szerint, ám ez még messze van az egészséges táplálkozástól: úgy ez a “limonádé” is messze van a tartalmas, komoly, valódi, igazi filmtől. De Mangold, a műfaj-szörfös ezt is megoldotta. Asanisimasa: 7/10

Egy kisbőröndnyi prekoncepcióval ültem be Robert Rodriguez komolyan felhájpolt Machetéjére, hál’istennek néhány be is igazolódott, és szerencsére néhány nem. Szimpla matek: többet kaptam, mint vártam.

Van a filmnek cselekménye. Sőt, akár komolyan vehető cselekménye is. No, nem kell kibogozhatatlan ördöglakatra gondolni, csak amolyan bukott zsaru bosszút áll régi sérelmein történetre, vegyítve nem kevés “mexikóiak menni Amerika pénzt keresni, de ezt az amerikaiak nem szeretik” és “a politikusok mindig gecik” jól ismert kliséivel. De, hogy stíl(STIHL, muhaha)szerűen belevágjak (na még ez is!) a témába, idézném a Tramontina gyártmányú brazil bozótvágó kés, közhasznú kifejezéssel élve, machete leírását: “A machete jellemzően nem a finom műveletek elvégzésére kitalált eszköz, hanem irtani, aprítani, gödröt ásni, utat vágni kell vele. Hosszú pengéje miatt vágó- és sújtóereje hatalmas. (…) Alig megmunkált acéllemezből készült penge, egyszerű keményfa vagy műanyag markolat. Az élezéssel nem kell sokat vesződni, a legjobb, ha van egy kaszakövünk, és azzal áthúzzuk néhányszor. Tok nincs hozzá.” Ez így ahogy van, tökéletesen megállná a helyét Rodriguez Machetéjének költői hangú kritikájaként. Igen, a film éppen ilyen olcsó anyagokból összeállított, durva, darabos, elnagyolt munka, azonban erő, lendület van benne, és üt is hatalmasat.

Rodriguez szinte végig lubickol a vérben, mely Danny Trejo virtuóz machete-kezeléséből fakad nagyrészt, de egészen agyament trancsír-módozatokat eszközöl egyéb szereplőkön is, a félautomata dugóhúzó speciális használatától a kiontott belek kötélhintaként való alkalmazásáig. Szörnyű jelentésű szavak ezek, de éppen túlhajtottságukból fakadóan amiket takarnak, azok a vásznon/képernyőn mulatságosnak hatnak. Annyi Rodriguez testnedvekben tocsogó horrorjeleneteiben a gyomorforgató, mint amikor (néhány évvel korábban) a gyerekszobában zokszó nélkül beleztük ki Misit, a piszén pisze kölyökmackót, hogy csak úgy szállt a műanyag trutyi, amivel töltve volt, vagy amikor hugi Barbiját fejeztük le, sátáni kacaj közepette. Rodriguez gyerekként játssza a filmezést. Hírlik, ezután a Lávalány és Cápasrác második részének lát neki – neki egyre megy. Szinte ugyanaz a történet. 🙂

Valamelyik fórumon olvastam egy találó kifejezést: ez egy A-kategóriás B-film-hommage. Tökéletesen passzol Rodriguezék trashfilm-mániájához, hiszen ez a film a szarból vár építésének tipikus esete. Soha még ilyen jó bosszúfilm nem született a B(ZS)-kategóriában, mely minden pillanatában meg tud maradni B(ZS)-kategóriásnak.

Danny Trejo borzasztó színész, ha nem lenne olyan feje, mint amilyen, észre sem venné senki. Kettő darab arca van: a nyugodt mogorva és a dühös most-harapom-ki-a-gigád-gringó. Rodriguez szemérmesen kihagyta azt a jelenetet, amikor Trejo partnerével a szexibébi Jessica Albával hentereg, na, ott esetleg produkálhatott volna egy harmadikat is, ha Jessica tovább matatott volna, ott lent. Igen komoly az arcfelhozatal a negatív oldalon. Steven Seagal, aki már önmagában egy vicc, hosszas haláltusájával az olasz nagyoperák bombasztikus fináléit idézi. Robert De Niro, a korrupt és hazug szenátort kisujjból rázza ki, azonban látszik rajta, mennyire élvezi, hogy nem a tőle megszokott figurákat kell a megszokott módon játszania. Jeff Fahey, kunkori szemöldökével és égszínkék babaszemeivel egyszerre komikus és félelmetes, bár azért inkább az előbbi. A botrányceleb Lindsay Lohannak viszont lógnak a mellei. Michelle Rodriguez azonban igencsak dögös, még félszeműen is. A végére hagytam Antal Nimród magyar mondatokat is elsütő, komikusi erényeket is felvillantó cameóját, mely egyrészt bizonyítja, hogy nem kell a srácnak tolmács Hollywoodban, másrészt pedig, hogy a filmrendezők keveset mozognak. De jelenléte -gondolom, nemcsak számunkra, magyaroknak- vicces gesztus a mentortól, Rodrigueztől. Asanisimasa: 7/10