Focivébé, helyett – 8.nap

Na, zúg már, zakatol, és nem csak a vuvuzela (sőt, az a spanyolviaszt feltaláló hangmérnököknek hála, egyre kevésbé), hanem a foci is. Argentína lelépte Dél-Koreát tegnap, a görögök Nigériát, Speedy Gonzales pedig a gall kakast. A franciák mehetnek a levesbe. Hehehe. Hulljon a férgese… Mindenesetre van már gól, hajtás, küzdelem, néha még szép játék is. Ennyi lenne az egész, mi a francért kellett erre ennyit várni?! Ma a szerbeknek fel van adva a lecke magabiztosan bemutatkozó németekkel szemben, majd Szlovénia – USA, hát küzdelmet igen, egyebet nem várok tőle; végül este Anglia – Algéria. Mindkét csapatnak bizonyítania kell. Amúgy megint szar idő ígérkezik, úgyhogy…

Az m2 22.00-tól egy svéd filmet ad, Szappanopera címmel, amely természetesen nem szappanopera, hanem dráma. Pernille Fischer Christensen filmje kendőzetlen őszinteséggel, sablonokat, kliséket megkerülve beszél különböző szexuális beállítottságú emberek kapcsolatairól. Jó kis film.

A Duna Tv 21.40-től A tábornok halála címmel egy életrajzi tematikájú kétrészes sorozat első részét adja. Terrorizmus, maffia és politika, hetvenes évek, még jó is lehet… A Duna biztosan fogja még ismételni. (Sorry, ha nem.)

A Viasat3 21.20-tól Stephen Frears Pop, csajok, satöbbi című kultmoziját adja. Kitűnő film, aki látta, tudja, aki nem, az ma pótolhatja. A kérdés, amit e film szellemesen és alaposan körbejár, az az, hogy: mi működteti a férfit? (A képen néhány főszereplő a filmből.)

Aztán nagyjából, ennyi is. Tessék választani! 🙂

Tévé Kategória | 5 hozzászólás

Focivébé, helyett – 7.nap

És ahogy mondják, a hetedik napon az Úr megteremtette a futballt… Végre láttunk valamit abból, ami a foci lényegét, a játékot jelenti: Chile pengés, ötletes, gyors játékkal, bár csupán egyetlen góllal győzte le a vereség ellenére szimpatikusan játszó Hondurast, a svájciak pedig a vébé eddigi legjobb meccsén lealázták, porba tiporták, szanaszéjjel szívatták az előzőleg még világbajnoki esélyesként is számon tartott spanyolokat. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is, bármilyen értelemben a svájciaknak fogok tapsolni, hiszen egy jól működő óra, egy biztos bank azért hadd ne legyen már erény, a szép tájakról pedig nem ők tehetnek, de hát Svájc jól focizott! Az urukhai pedig szintén, megérdemelten lépte le a házigazdákat. Ma folytatódik a selejtezők második köre, a remények szerint immár jó focival, a szokásos időrendi sorrendben: Argentína – Dél-Korea, Görögország – Nigéria, majd este Franciaország – Mexikó. Akik nem kattannak a focira, azokra szar nap jön: vagy a polcon porosodó régi DVD, vagy esetleg valami kimozdulós program (mozi, színház, kocsma). A tévében gyakorlatilag, a focin kívül, nem lesz ajánlható műsor.

Legfeljebb a Dunán, 21.00-tól A homok hangjai című belga-francia gyártású filmdráma (a képen részlet a filmből), a sivatagi élet nehézségeiről, nyilván amatőr szereplőkkel és dokumentarista stílben. Nem láttam, de ezt nézném (vagy a meccset), ha nem mennék színházba.

23.40-től pedig az m2 ad egy izgalmasnak tűnő dokumentumfilmet a globalizáció a hangzatosan antiblobalista Türkmenisztánban tapasztalható érdekes képződményeiről. A “Lélek könyvének” árnyákában.

A többi néma csend… értelmes embernek nem lesz ma nézhető tévéműsor, a tökéletes helyettes okoscsatornákon és a Mezzon kívül. De ezekből télen nézünk úgyis eleget.

Tévé Kategória | 9 hozzászólás

A padláson (Na půdě aneb Kdo má dneska narozeniny?, In the Attic: Who Has a Birthday Today?, 2009)

Mi, akik szeretjük a szilvás gombócot, azt a bizonyos szilvásgombócot, tudjuk, hogy kell egy hely, ami nincs fényév távolságra, és ez nem lehet más, mint a padlás. Sok padlás van, a miénket ismerjük már régóta, csoda egy hely. Most megnézhetjük a szomszédok padlását is, hiszen nem kevésbé izgalmas hely az sem!
 
A szomszéd padlás
Vélt nemzeti nagyságunk egyik sokat emlegetett sarkköve például az, hogy rajzfilm-nagyhatalom vagyunk. Ez, más hasonló legendákkal ellentétben, sokáig valóban így volt. Az egész világ csodálta a magyar rajzfilmek eredményeit, a Pannónia, a Kecskeméti, majd a Varga rajzfilmstúdiók ontották a művészi igényű rajz-animációkat, saját produkciókként és külföldi bérmunkákként egyaránt. Rófusz, Reisenbüchler, Jankovics és még jó néhányan a műfaj valódi világsztárjai voltak. A magyar rajzfilm tündöklésének a digitális animáció elterjedése vetett véget, ahol már nem volt szükség többé a mesteri rajztudással ötvözött hangyaszorgalomra. Hasonlóképpen vannak ezzel a pixelezéssel a csehek is, ők azonban inkább a báb-animációban voltak legendásak, ám ezt a műfajt is alaposan elnyomta az olcsóbb, egyszerűbb „shrekkesítés”. A cseh bábfilm már közvetlenül a második világháború után szárnyalni kezdett, Jirí Trnka és Karel Zeman munkásságának köszönhetően. Zeman úttörője volt a báboknak élőszereplőkkel való együtt játszatásában (pl. Utazás az őskorba, 1954), mely módszert a rendelkezésére álló kezdetleges technológiai körülmények ellenére, példátlan precizitással, leleménnyel és virtuóz mesterségbeli tudással fejlesztette tökélyre. Trnka Zemanéhoz hasonló perfekcionista szemléletével és elképesztő kreativitásával jobbára a felnőtteknek szóló irodalmi klasszikusok felé fordult, azok báb-verzióival állt elő (pl. Svejk, 1955). A legismertebb persze talán Jan Svankmajer a cseh bábfilmesek közül, az ő szürreális, groteszk és abszurd filmjei olykor a művészet határvonalait átlépve a horror, sőt a pornó világába is átruccantak. Filmjeit (pl. A párbeszéd lehetőségei, 1982) a közönség és a kritika a kezdeti megütközés után egyértelmű ovációval fogadta, neve és művészete azóta is hivatkozási alap, a báb-animáció műfaján túl is. A padláson című filmet rendező Jirí Barta az előbbiek pályájának hű folytatója.
Bábfilmes gesamtkunst
Barta legjobban mégis talán a Zemanhoz köthető hagyományokat követi. A padláson egyfajta bábfilmes összműfaji projekt, egy igazi gesamtkunst, amelyben egyaránt láthatunk hagyományos báb-animációt, gyurma-animációt, marionettet, rajz- és papírkivágásos animációt, valamint élő szereplőket, sőt állatokat is. Érdekes belegondolni, milyen sziszifuszi munka lehetett például a Schubert nevű vicces kis gyurmakaraktert összeanimálni egy élő és nem túlzottan intelligens galambbal! Ezt persze Pixarék röhögve megoldanák a monitor előtt ülve, de így, manuálisan azért lényegesen nagyobb trüváj ez. Főleg, hogy a különböző animációs módszerek tökéletesen homogén egységben vannak az élőkkel és a valódi tárgyi környezettel is.
A sztori
Na, a film sztorija viszont nem egy ördöglakat, mondhatni, egyszerű, mint –stílszerűen szólva- az ácskapocs. Mütyürkék, törött játékok, bizgenytűk és kütyük boldogan élnek a padláson kialakított világukban, míg egyiküket elrabolja a Gonosz, aki felnőtteknek szóló viccként, egy diktátor mellszobra, ám mütyürkéék hősiesen kiszabadítják és boldogan élnek, míg valaki ki nem lomtalanítja a padlást. Toy Story, hogy mást ne mondjak. De nem ez a lényeg.
A lényeg
Alapvetően gyermekeknek szóló mesefilm révén egy mesét kapunk, ami még jó, hogy nincs joyce-i cizelláltsággal megírva. Nincs a filmben semmi horror, legalábbis még bőven alatta marad a Disney-filmek retteneteinek. A mese is el van mesélve, így narratív szempontból is rendben van a film. A lényeg azonban Barta fantáziájának és kreativitásának parttalan áradásában keresendő, ugyanis amit itt, ebben a filmben felvonultat, az valami észvesztő. Nem is kell a történetre figyelni, elég csak alaposan megszemlélni a különböző karaktereket, eszközöket, járműveket, a valódi lomok között, azok réseiben megtalált helyszíneket, azok mind-mind egy külön történet. Az pedig, ahogy az öreg porszívóból sugár-hajtásos repülőgép válik, majd Noé bárkája, s amikor azt a Gonosz megsemmisíti, tengeralattjáró lesz, na, az frenetikus. Vagy a mozdony, gombokból, zseblámpából, fogkeféből és szögekből! Akkor a karakterek: ezeknek a rongyokból, gyurmából és ki tudja még miből összegyúrt micsodáknak, hát ezeknek lelkük van! És semmi CGI, meg pixelizáció, meg renderelés! Minden a jó öreg stop motion, kézzel hajlítgatva, gyúrva, tilitolizva, taszigálva. Bravúros, sőt zseniális film ez, maga az emberi kreativitás fényes és cáfolhatatlan bizonyítéka. És mennyire szép, hogy Barta agya ugyanúgy jár, mint nálunk Sztevanovityé és Presseré… Padlásra fel, hát! Asanisimasa: 10/10
Film Kategória | Címkézve | 6 hozzászólás

Látogatás (Der Kameramörder, 2010)

Pejó Róbert a komoly fesztiválsikereket arató Dallas Pashamende után ismét Gryllus Dorkával forgatott, ám ezúttal nem cigánytelepen, hanem épp ellenkezőleg, egy luxusvillában, thrillert. Két pár egy világ végi villában jön össze, eszem-iszom, dínom-dánom, aztán történik egy (több) gyilkosság, ám biztos, hogy a gyilkos köztük van, mert (csak) ők a szereplői a filmnek. Szóval, sablon-thriller, sógor-komaság.

Tetthely
A különböző televíziós produkciók révén német nyelvterületen is otthonosan mozgó Pejó nagyjátékfilmjeit mindig magyar közreműködéssel forgatja. Míg első filmje azonban egy romániai cigánytelepen játszódott, addig második filmjében már Magyarországon járunk, a Fertő-tó partján. A Látogatás itt játszódik, a tó partján épült hipermodern luxus design-villában, ahol a magyar Sonja (Gryllus Dorka) és az osztrák Thomas (Merab Ninidze) él. Korábbi műfaji példák sokaságából jól ismert thriller-sablon, hogy a történetnek nem árt, ha egy világvégi, nehezen megközelíthető, mindentől távol lévő helyszínen játszódik, ahonnan nehéz elmenekülni is. Fertő-tó – már nevének baljós a hangzása is – jó helyszín egy alapvetően a néző borzongatására építő filmhez, a csodálatos környezetben lévő tó, óriási ősnádasaival, zegzugos zsombékosaival, a hajdani vasfüggöny máig ott rozsdásodó mementóival, őrtornyokkal, drótkerítéseivel tényleg különleges helyszín, minden szempontból. Azonban különböző, elsősorban gyártási és logisztikai szempontok miatt a produkció az eredetileg elképzelt helyszínhez sokban hasonlító, szintén természetvédelmi területnek minősülő Velencei-tó partján építette meg a villát, azzal a feltétellel, hogy a forgatás után lebontja azt, amit a vállalt határidő lejárta előtt meg is tett. Ez persze, azokat a védett madarakat, akiknek éppen a megszokott élőhelye lett ezáltal lerombolva, nyilván nem vigasztalja. A villa így ideiglenesen megépült, a vásznon jól mutat, mi tagadás, ízléses a berendezése. Pohárnok Gergely jól is fényképezi ezt, ahogyan a tájat is, azonban nem hiszem el, hogy nem lehetett volna egy eldugott, hiperszuper villát találni (vagy építeni, ha már?) valahol máshol, ami nem minősül természetvédelmi területnek.

Két férfi, egy eset
Tehát, a szemlátomást igen tehetős pár ebben a kissé cinkes villában él, hozzájuk érkezik vendégségbe, épp húsvét van és már jó meleg az idő is, a férfi hajdani szeretője és annak mostani párja, a férfi gyerekkori legjobb barátja. Libamáj, méregdrága borok, rézfán fütyülő pálinka, eszem-iszom, dínom-dánom, a szolidnál egy fokkal durvább buli folyik, Sonját a kisebb szünetekben rendszeresen (szexuálisan) megtalálja pasija, hogy lássuk, mekkora szenvedély lakozik őbenne. Aztán hír jő, hogy három, környékbéli kisfiú eltűnt, tragikus szellők kezdenek lengedezni. Heinrich, a bécsi haver (Andreas Lust) eldicsekszik, hogy a neten látott valami videót, amiben valami mintha történt volna három kissráccal. Ettől kezdve, a műfaj szabályainak megfelelően, hol erre terelődik a gyanú, hol arra, ám bizonyíték nincs. Thomas Glavinic, akinek regényéből készült a film forgatókönyve, ha nem is túl eredetien, de elég alaposan megkeveri a lapokat. Mondjuk, a csajokat mindvégig ki lehet zárni, az a nézők számára nyilvánvaló, hogy a tettes csak valamelyik pasas lehet. Hogy miért, mi okból, azt most hagyjuk. Ehhez képest, a végkifejlet csalódás, ha igazságot akarunk, de ötletes, ha a logikában és a realizmusban hiszünk.

Derrick – Az igazság pillanata
A népszerű táskás szemű felügyelőnek csak annyi köze van e filmhez, hogy az egyik epizódjának címe passzolt ide, az “ítélethozatalhoz”. Tehát, a Látogatás. Hirtelen alaposan megszaporodtak a hazai gyártású, viszonylag műfaj-tiszta thrillerek, hiszen itt a (szerintem nem teljesen megérdemelten nagyot bukott) Halálkeringő is. Örvendetes tény ez, szükség van hazai műfaji filmekre is, így még az se baj, hogy ezek messze nem hibátlanok. Igen tanulságos azonban, hogy a legnagyobbat mindkét film ugyanott bukja: a hiteltelen és erőltetett párbeszédeken, és drámainak szánt, ám meglehetősen idétlennek, bugyutának ható köztes jeleneteken. A Látogatásban például arcomat kapartam, amikor Sonja gyerekmondókára tanította Thomast, aki, bár előtte vérnősző vadként hágta meg a lányt, most gügyögve gagyog. Nem egy efféle ügyetlen jelenet akad a filmben, melyek azonban mázsás pörölycsapásokkal zúzzák szét a nehezen felépített suspense-t. Ám így viszont hiába várjuk, hogy fellélegezzünk a feszültség alól, mert ilyen nincs, csak az a tét, hogy mikor és hogyan lesz vége ennek az amúgy (bárhogyan is) igényes kivitelű, a hibái ellenére korrekt, közepes filmnek. Lehet ennél jobbat csinálni, a lecke fel van adva. Asanisimasa: 5/10

Film Kategória | Címkézve | 10 hozzászólás

Solaris (2002)

Ez egy olyan film, amely biztos, hogy meg fogja osztani a közönséget pro és kontra, hiszen egy legenda, Stanislaw Lem lengyel író sci-fijének, illetve és ezzel kapcsolatban, Andrej Tarkovszkij orosz rendező-zseni filmjének, a Solarisnak újrafeldolgozásáról van szó. Lem a scifi műfajának egyik alappillérét írta meg e címmel, melyből Tarkovszkij forgatott filmlegendát. Szinte vallásos értelemben vett hívei vannak mindkettőnek. Egy kicsit talán én magam is közéjük tartozom, ezért rögtön az elején megvallom, komoly prekoncepciókkal ültem be erre az (akkor, 2003 márciusában) új amerikai filmre, amelyet szintén Solaris címmel illettek készítői. Istenem, mi lesz ez már megint? – fanyalogtam már jó előre. Rosszul tettem.

James Cameron producer (pl. Titanic, Avatar) és Steven Soderbergh rendező (pl. Traffic, Erin Brokovich, Ocean’s-sorozat), miután megvívták sokéves harcukat a kötelező megfilmesítési jogokért, egy nagyon szép és ízléses, amerikai viszonylatban mindenképpen példaértékű feldolgozást készítettek az előbb említett mesterek munkái alapján. E filmből sugárzik a tisztelet a mesterek iránt, igaz, ez őket egyáltalában nem érdekli. Részint azért, mert Tarkovszkij már régen elhunyt, részint azért, mert Lem nem kíváncsi a végeredményre. Hiába, ő még a régi vágású írók közül való, önérzetes, ám üres pénztárcájú. Igaz, neki már Tarkovszkij változata sem tetszett, pedig az már harminc éves. Az alkotók mégis tisztelettel nyúltak a nemes alapanyaghoz, nyilván megérintette őket a filozofikus mű tisztasága, transzcendentális elvonatkoztatottsága. Itt ugyanis nem holmi lézerkarddal hadakozó űrmeséről, vagy ufóval röpködő szörnyekről van szó, nincs akció. Kérdések vannak csupán, amire nincsenek válaszok, csak választások, ahogy a film egyik szereplője is fogalmaz. Másként cselekszünk-e, ha újra megtehetjük azt, amit egyszer már elrontottunk? Vagy ugyanúgy tévedünk újra, meg újra? Ki tudunk-e lépni bezárkózott, szabályokkal és rutinokkal gúzsbakötött egónkból, és képesek vagyunk önzetlen és feltétlen szeretetre? Tudunk-e emberek maradni, ha szembekerülünk nálunk többel, hatalmasabbal, és efféle más dolgok vannak e filmben.

Persze, azért nézhetjük szerelmes filmként is (George Clooney & Natascha McElhone), hiszen az elmesélhető “felülete” a filmnek ez: az orvost egy titokzatos bolygó körül keringő űrállomásra küldik, ahol furcsa dolgok történnek, talán a bolygóból sugárzó valami hatására. Itt valamiféle pszichózis alatt újraéli hajdani, tragikus végű kapcsolatát szerelmével, aki, talán a bolygó hatására, megelevenedik. Az orvos azonban kétségek közt őrlődik, aztán dönt saját, és a lány sorsa felől. Persze, közben történnek más, fontos dolgok is, a lényeg azonban most nem ezeken van, hanem hogy mi legyen, és főleg hogyan?

Soderbergh nem másolja Tarkovszkij filmjét, nem egyszerű remake-et készít. A nagy orosz előd inkább inspirálja, elsősorban a hangulatával, bár Clooney is döbbenetesen emlékeztet az orosz főszereplőre, Donatas Banionisre, itt inkább a szerelmi szál körüli kérdéseken van a hangsúly. Ehhez a lassú, elgondolkoztató, lebegő filmhez kitűnő atmoszférát varázsol Cliff Martinez üveghangokon játszó, szférikus zenéje.

Az expresszív operatőri munka (Soderbergh!) tökéletesen szolgálja a történet álomszerű, mozaikos elbeszélő-technikájának (szintén Soderbergh!) megjelenítését. A film kiállítása (természetesen) tökéletes, de most nem a különböző speciális effekteken a hangsúly, sokkal lényegesebb volt a Solaris körül keringő űrállomás szűk szobácskáinak, klausztrofóbiás tereinek megjelenítése, valamint a szinte lélegző, lüktető, hatalmas élő, organikus égitest ábrázolása. Kék-szürke, illetve ibolya-narancs. A jelen filmkínálatban rendkívüli, figyelemre méltó, szép alkotás ez, de csak elsősorban elhivatottaknak, filozofálgatásra hajlamosaknak! És talán a Tarkovszkij hívőknek is…
Asanisimasa: 8/10

Film Kategória | Címkézve | 22 hozzászólás

Focivébé, helyett – 6.nap

Miután szlovák testvéreink testvériesen megegyezkedtek új-zélandi testvéreinkkel, és az elefántcsontparti testvéreink aljas és alattomos össznépi rugdalózást rendeztek portugál testvéreinkkel, a kedves és távoli bölcs vezető karakán csapata, akik amúgy unokatesóink, majdnem megcsípték kényelmeskedő brazil testvérkéinket. Ettől viszont még mindig szar ez a vébé… Ma befejeződik az első csoportkör és elkezdődik a második, ahol már elvileg nincs helye játszadozásnak. Még az elsőben lesz a Honduras-Chile, ami nyilván jó kis bokakocogtatós dél-amerikai rangadó lesz, majd a spanyol-svájci…. Hát, ettől viszont nem várok semmit se. A második körben este Dél-Afrika az urukkal megy harcba, valaminek most már történnie kell. Amúgy ma zuhog, a tévében is gyászos a felhozatal.

A TV2 hozza a kötelező Doktor Házt, 21.20-tól, amit én már picit unok, de ha szar lesz a meccs, akkor nyilván belenézek.

A Duna 21.00-tól ismétli azt a 24 óra egy asszony életébőlt, amit tegnap adott a Duna II-őn, ajánlottam, ajánlom. Stefan Zweig, Michel Serrault, romantika, édes bú.

M2-n, 22.10-től Ember Judit három órában próbálja elmesélni az ’56-os Nagy Imre-per történetét, hátha valaki ma is ezt akarja mantrázni: Újmagyar siralom.

Az RTL Klub 23.20-tól leadja Soderbergh megosztó Solarisát, amit a következő posztban méltatnék. A képen a főszereplő.

Ennyi lenne mára, vagy alvás, vagy Chrisdry módra, régi, félretett DVD-k.

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

Focivébé, helyett – 5.nap

Már a hollandok is elfelejtettek focizni… Lehet, hogy mégis ez a vuvuzella tehet mindenről? Mert még mindig kritikán aluli szar meccsek mennek a vébén. Ma lesz egy új-zélandi-szlovák, ami biztosan “rettenetesen” izgi lesz, de legalább a vébé egyetlen magyar résztvevőjének szurkolhatunk, aki szlovák színekben lép majd pályára. Saláta Kornélnak hívják szegényt… Elefántcsontpart-Portugália. Ez még lehet jó is, csak az afrikaiak nem nagyon dobolnak ezen a vébén, bár Ghána… A portugálok pedig mindig betliznek a vébéken. Este viszont kifejezetten viccesnek ígérkezik a Brazília-Észak-Korea rangadó, azt mindenképpen nézem, vagy belenézek. Amúgy nem túl hideg, záporveszélyes idő lesz, lehet menni kinti leülősbe is, lehet tévézni is, bár nem sok minden látnivaló akad, mint alternatívája a focinak.

m2, 23.15, tehát jóval a brazil meccs után Szomjas 2007-ben készült ’56-os tematikájú filmje, A Nap utcai fiúk. Eddig nem mertem még megnézni, talán most. Ha szar lesz megint az összes meccs, esélye van, de az baj, hogy ez kell hozzá…

Duna II 21.00-tól ad egy francia drámát, 24 óra egy asszony életéből címmel, melyben játszik Michel Serrault, a groteszk arcú, kiváló francia színész, csak miatta is érdemes megnézni, amúgy pedig a film Zweig azonos című novellájának feldolgozása. Múlt század eleje, romantika, szép képek, érzelmek.

A TV2 21.20-tól ad valami Holtpont című ’91-es akciófilmet, amit nem nagyon ajánlanék, de érdekességet talán adhat neki, hogy az idei Oscar-díjas Kathryn Bigelow rendezte és James Cameron produkálta, még férji minőségében. Főszerepben pedig a nemrég elhunyt Patrick Swayze. Amerikai elnököknek öltözött szörfösök rabolnak benne bankot – hát, súlyos zsékategória-veszélyt sejtek.

A nap fénypontja késő este jő el, 23.50-kor, maradunk a mosóporoson. A Médium, a tegnapi Tim Rothos, hazudozós mellett, egy másik kedvenc sorozatom, amely sokáig a bénának tűnő tematikájával riasztott el – egy nő (Patricia Arquette, filmbéli férjével, Miguel Sandovallal a képen) képes megálmodni különböző gyilkosságokat, amelyek be is következnek. Bár ő ezekről nem tehet, és nem is örül ennek a képességének, a rendőrségnek segítségére lehet. Ezt viszont ők fogadják nehezen, hiszen hogy van az már, hogy ez a nő megálmodja a bűntényt!? Aztán rájöttem, hogy ezek kifejezetten izgalmas és jól kitalált történetek, valamint markáns karakterek sorjáznak a sorozatban. Kifejezetten imádom a csaj idilli, családi közjátékait és decens pizsamáit…:D

Aztán alvás…:D

Tévé Kategória | 8 hozzászólás

Focivébé helyett – 4.nap

Hát, ahogy döcög ez a vébé, normális embereknek egyre inkább új, vagy éppen az eddig is megszokott dolgokat kell újrainstallálni. Az azért mégiscsak botrányos, hogy eddig csupán egyetlen csapat focizott a látott tizennégyből, és az is éppen a német volt… Tényleg azt mondom, eddig csak a vuvuzella miatt érdemes erről az vébéről beszélni (arról is csak kortárs zenei konstellációban…:)

Tehát, a Hollandia-Dánia, a Japán-Kamerun és az amúgy komoly brutáliának ígérkező Olaszország-Paraguay meccseken kívül, mi lesz ma a tévében? (Megint esik, sőt zuhog.)

m2, 23.15 – Genya. Larry Clark általam nem látott paradoksija, nyilván majd tinik fütyiznek, puniznak benne, sőt tán még lesz drog is. Nem lesz könnyű mozi, nézem is, ha még ébren vagyok.

Duna, 23.20 – Vagy ezt az olasz-eu dokumentumfilmet, állam és maffia-témában: Más világ. Előtte 20.30-tól lesz egy Filmbarát című amerikai (port.hu szerint filmvígjáték, szerintem inkább) dráma, ami nem különösebben frappáns témáról, pénz nélküli önjelölt zseni filmesekről szól. Ezt azonban minden bizonnyal ki fogja ütni

az RTL Klub, na nem a békával, hanem a Hazudj, ha tudsz! második évadának első részével (21.20). Tim Roth (a képen) egy hiperokos pszichiátert alakít, aki szanaszéjjel szívatja a gonoszokat. Testbeszéd, szemkontaktus, paranoia a köbön. Egyik kedvenc sorozatom. Közvetlen utána esetleg A rejtély, de az nekem nem nagyon jött be. Nagyjából, ennyi.

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

Dina vagyok (I Am Dina, 2002)

A Dina vagyok az össz-skandináv filmipar eddigi legköltségesebb produkciója, két lényeges dolgot bizonyít: Skandinávia természetileg gyönyörű, illetve a legtöbb kevéshez szokott rendezőnek elszáll az agya, ha sok pénzhez jut. Kevés kivétel akad az utóbbiból, Ole Bornedal sem az. Nagyszabású, hömpölygő filmeposzt tervezett, mintegy a skandináv nőtípus Kalevaláját, de végül csak egy csilivili turisztikai album sikeredett belőle, amilyeneket az Alexandra-típusú könyvesboltokban, közvetlenül a lépcső mellett, a jobbra található stócból szoktunk válogatni.

Látomások, költői képek akadnak szép számmal a csodálatos tájképek mellett, ezek azonban egymás mellé állítva alig adnak ki egy nyamvadt szinopszist, nemhogy filmeposzt. A film karakterei, még a fő- és címszereplő Dina is, levegőben lógó transzparens-figurák, a többi szereplővel kényszerűen meglévő kapcsolatrendszerük pedig esetleges. A mellékszereplők (pl. Tomas) holmi búvópatakként előbújnak valahonnan, hogy aztán minden ok és következmény nélkül eltűnjenek, majd fél óra múlva újra előbukkanjanak. Az igen költséges filmben maszkra alig költöttek, a szereplők szinte nem is öregednek, Dina pl. gyerek, majd felnőtt. 10 és kb. 25 éves, pedig a cselekmény szerint azért ennél lényegesen nagyobb intervallumot él meg, filmidőben is. Sok jó nem mondható el jellemfejlődésükről sem. Bár Dina apja fejlődik, az őrjöngő férjből teszetosza, ám cinikus nagypapa lett, de hogy miért, hogyan, milyen körülmények miatt, ezt Bornedal és az írók megtartották maguknak. Dina (Maria Bonnevie ill. Amanda Jean Kvakland – Dina gyerekként) jobbára szemét forgatva, meresztgetve próbálja tudtunkra adni, hogy ő egy különleges személyiség. Az is, mint ahogy egy elmegyógyintézet összes ápoltja (sőt, tulajdonképpen mindenki a világon) különleges személyiség. De sem csodálatot, sem vágyakozást, de még érdeklődést sem bír kelteni maga iránt.

Ez persze betudható a színészvezetés teljes hiányának is, hiszen még az olyan rutinos bölények, mint Gérard Depardieu (Jacob, Dina férje) vagy Mads Mikkelsen (Niels, Dina mostohafia) sem tudnak nagyon mit kezdeni figurájukkal, nemhogy a viszonylag névtelen (vagy csak felénk kevéssé ismert) skandináv színészek. A rendezőt szemmel láthatóan semmi más nem érdekelte, minthogy a vásznon viszontláthassa látomásos képeit. Hogy ezek aztán mégsem állnak össze filmmé, az kizárólag az ő hibája. Az amúgy tehetséges Ole Bornedal filmje így legalább akkora csalódás, akkora kudarc, mint nálunk volt annak idején a Hídember. A Dina vagyok-ot is csak a szépséges tájképek mentik meg attól, hogy olyan költséges nevetség tárgya legyen, mint Bereményi hasonló kondíciókkal, bár eltérő igénnyel készült kurzusfilmje. Asanisimasa: 3/10

Film Kategória | Címkézve | 4 hozzászólás

Lorna csendje (Le Silence de Lorna, 2008)

Apatörténetek után anyatörténetet mesélnek el a díjhalmozó belga Dardenne-fivérek. Az alapszituáció most is drámai, mint a korábbi remekeknél, A gyermeknél és A fiúnál, a feldolgozás szintén dokumentarista, a végkicsengés pedig még mindig visszhangzik…

Pazarlás,
állítják egyes külföldi kritikai hangok a belga (vallon) Dardenne-fivéreket illető díjözönnel kapcsolatban. A zúgolódás némileg érthető, ha azt vesszük, hogy a fivérek készítenek egy filmet, és azt Cannes-ba benevezik, akkor az biztosan nyer is valami díjat. Így van ez 1999 óta, úriember ilyenre már nem fogad. Ha nem az Arany Pálmát hozza el az adott film (Rosetta 1999-ben, ill. A gyermek 2005-ben), akkor az Ökumenikus Zsűri Díját kapja, mint A fiú 2002-ben, de legalábbis a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, ahogy a Lorna csendje is, 2008-ban. Tekintve, hogy az egyik legnívósabb filmes elismerésről van szó, több mint szemet szúró ez a díjdömping, még akkor is, ha a filmek jók. Mindenesetre, nem jönne rosszul hitelüknek egy nem francia nyelvterületről kapott vaskos (de főleg nívós) elismerés. A Dardenne-fivérek amúgy már a hetvenes években elkezdték dokumentumfilmes pályájukat és a kilencvenes évek végére kristályosították ki a díjakkal elismert dokumentarista játékfilmes stílusukat. A sok közelivel, sőt szuperközelivel szinte a szereplő (célszemély) mélyére hatoló kamera-szem mindig annak legmélyebb motivációit próbálja megmutatni, felkutatni. A filmek mindig valamilyen összetett morális problémát járnak körül, mint pl. egy, a gyermekét eladó, majd visszalopó; vagy éppen egy gyermekének gyilkosát tanítani kényszerülő apa története. Ezúttal, a Lorna csendjében az apatörténetek után egy anyává váló albán emigráns nő sorsát ismerhetjük meg.

Összetett sors
Lorna sorsa is, aki albán menekültként a belga állampolgárságot Claudy-val, a heroinfüggő fiúval kötött érdekházasság révén szerezte meg. Az abúzusa ellenére, amúgy kedves fiúval ugyan egy háztartásban él – a látszat miatt – ám kapcsolatuk a lány rideg elhatárolódása miatt szinte teljesen személytelen. Lornát egy cél motiválja: immár belgaként ki tudja nyitni a kis ételbárt, melyet albán kedvesével, Sokollal üzemeltetnének. Ehhez azonban pénz kell, melynek megszerzésében Fabio, az alvilági játékokban otthonosan mozgó taxisofőr segédkezik, ő szállítja a belga állampolgárságra vágyó gazdag oroszt, aki hajlandó lenne egy tetemes összegért feleségül venni Lornát. A lány azonban még férjnél van, ám a kábítószerfüggő férj kiiktatása Fabiónak nem jelent különösebb problémát. A férj, Claudy azonban emberfeletti erőfeszítéssel éppen leszokni próbál a drogról, s ez a harc közel hozza hozzá Lornát, aki teherbe esik tőle. Nem egyszerű döntéseket kell meghoznia Lornának. Sziszifuszi munkával, valamint önmagának áruba bocsátásával összehozott “élete álmát” veszítheti el azáltal, hogy sem a leendő orosz férj, sem a maradi albán kedves nem kívánja Lorna Claudy-tól való gyermekét. Hozzájárulhat-e boldogulása érdekében egy heroinfüggő “halálba segítésében”, ha az elébb-utóbb úgyis túladagolná magát? Elvetetheti-e leendő gyermeküket? Nincs válasz a kérdésekre, azok megválaszolását a nézőre bízza a rendezőpáros. Ők csupán megmutatják Lornát, az ő életét, felvillantják motivációit, de a végét tulajdonképpen nyitva hagyják. Hogy mégse legyen túl nehéz döntése a nézőnek, Lorna saját maga zár le néhány lehetséges utat, azonban helyzete ennek ellenére sem mondható túlzottan reményt keltőnek.

Járt utat a járatlanért el ne hagyd!
Dardenne-ék a már jó alaposan ki- és begyakorolt filmkészítési metódusukat alkalmazzák e film esetében is. Filmjük ugyanúgy egy nehéz sorsú ember személyiségrajza, portréja, mint eddig az összes sikerük, most azonban a környezetét is alaposabban felvázoltak. Lorna személyiségéről (köszönhetően az őt alakító Arta Dobroshi nemesen egyszerű alakításának is) részletes képet kapunk, tulajdonképpen motivációit is megismerjük, azt, hogy mit kereshet egy albán nő Európa fővárosában, mi itt Magyarországon érezzük: pénzt, boldogságot, mi mást? Most azonban ehhez viszonylag jól kidolgozott képet a mellékszereplők az eddigieknél határozottabb karakterei is hitelesítik: nagyon hiteles alakítás a drogos Claudy szerepében Jérémie Renier-nek, míg néhány erős gesztussal érzékletes figurát teremt a többiből is Fabrizio Rongione (Fabio), Alban Ukaj (Sokol) vagy Anton Jakovlev (Andrej). Kiváló operatőri munka Alain Marcoen teljesítménye, a szűk, klausztrofób terekben alkalmazott közelikkel a szinte a szereplők lényébe hatoló képek a film szuggesztivitását erősítik. Erős, drámai film a Lorna csendje, azonban nem előzmények nélküli. Nem egyedi, sem problémafelvetésben, sem stílusban. Hogy ne menjünk messzire, a magyar filmművészet tele van ilyen és ehhez hasonló, sőt sokszor ennél megrázóbb és hatásosabb dokumentarista játékfilmekkel (lásd. pl. az ún. “Budapesti iskola” filmjeit). Talán Dardenne-ék francia nyelvterületen erősebb érdekérvényesítő készségüknek tudható be az ottani elismerések özöne, vagy csupán kevesebb társadalmi és morális kérdésfelvetésben erős film készül arrafelé, nem tudni. Nem rossz film ez, félreértés ne essék, de nem is annyira megrázó, hogy aludni ne lehessen tőle. 
Asanisimasa: 6/10

Film Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás