asanisimasa

Pejó Róbert a komoly fesztiválsikereket arató Dallas Pashamende után ismét Gryllus Dorkával forgatott, ám ezúttal nem cigánytelepen, hanem épp ellenkezőleg, egy luxusvillában, thrillert. Két pár egy világ végi villában jön össze, eszem-iszom, dínom-dánom, aztán történik egy (több) gyilkosság, ám biztos, hogy a gyilkos köztük van, mert (csak) ők a szereplői a filmnek. Szóval, sablon-thriller, sógor-komaság.

Tetthely
A különböző televíziós produkciók révén német nyelvterületen is otthonosan mozgó Pejó nagyjátékfilmjeit mindig magyar közreműködéssel forgatja. Míg első filmje azonban egy romániai cigánytelepen játszódott, addig második filmjében már Magyarországon járunk, a Fertő-tó partján. A Látogatás itt játszódik, a tó partján épült hipermodern luxus design-villában, ahol a magyar Sonja (Gryllus Dorka) és az osztrák Thomas (Merab Ninidze) él. Korábbi műfaji példák sokaságából jól ismert thriller-sablon, hogy a történetnek nem árt, ha egy világvégi, nehezen megközelíthető, mindentől távol lévő helyszínen játszódik, ahonnan nehéz elmenekülni is. Fertő-tó – már nevének baljós a hangzása is – jó helyszín egy alapvetően a néző borzongatására építő filmhez, a csodálatos környezetben lévő tó, óriási ősnádasaival, zegzugos zsombékosaival, a hajdani vasfüggöny máig ott rozsdásodó mementóival, őrtornyokkal, drótkerítéseivel tényleg különleges helyszín, minden szempontból. Azonban különböző, elsősorban gyártási és logisztikai szempontok miatt a produkció az eredetileg elképzelt helyszínhez sokban hasonlító, szintén természetvédelmi területnek minősülő Velencei-tó partján építette meg a villát, azzal a feltétellel, hogy a forgatás után lebontja azt, amit a vállalt határidő lejárta előtt meg is tett. Ez persze, azokat a védett madarakat, akiknek éppen a megszokott élőhelye lett ezáltal lerombolva, nyilván nem vigasztalja. A villa így ideiglenesen megépült, a vásznon jól mutat, mi tagadás, ízléses a berendezése. Pohárnok Gergely jól is fényképezi ezt, ahogyan a tájat is, azonban nem hiszem el, hogy nem lehetett volna egy eldugott, hiperszuper villát találni (vagy építeni, ha már?) valahol máshol, ami nem minősül természetvédelmi területnek.

Két férfi, egy eset
Tehát, a szemlátomást igen tehetős pár ebben a kissé cinkes villában él, hozzájuk érkezik vendégségbe, épp húsvét van és már jó meleg az idő is, a férfi hajdani szeretője és annak mostani párja, a férfi gyerekkori legjobb barátja. Libamáj, méregdrága borok, rézfán fütyülő pálinka, eszem-iszom, dínom-dánom, a szolidnál egy fokkal durvább buli folyik, Sonját a kisebb szünetekben rendszeresen (szexuálisan) megtalálja pasija, hogy lássuk, mekkora szenvedély lakozik őbenne. Aztán hír jő, hogy három, környékbéli kisfiú eltűnt, tragikus szellők kezdenek lengedezni. Heinrich, a bécsi haver (Andreas Lust) eldicsekszik, hogy a neten látott valami videót, amiben valami mintha történt volna három kissráccal. Ettől kezdve, a műfaj szabályainak megfelelően, hol erre terelődik a gyanú, hol arra, ám bizonyíték nincs. Thomas Glavinic, akinek regényéből készült a film forgatókönyve, ha nem is túl eredetien, de elég alaposan megkeveri a lapokat. Mondjuk, a csajokat mindvégig ki lehet zárni, az a nézők számára nyilvánvaló, hogy a tettes csak valamelyik pasas lehet. Hogy miért, mi okból, azt most hagyjuk. Ehhez képest, a végkifejlet csalódás, ha igazságot akarunk, de ötletes, ha a logikában és a realizmusban hiszünk.

Derrick – Az igazság pillanata
A népszerű táskás szemű felügyelőnek csak annyi köze van e filmhez, hogy az egyik epizódjának címe passzolt ide, az “ítélethozatalhoz”. Tehát, a Látogatás. Hirtelen alaposan megszaporodtak a hazai gyártású, viszonylag műfaj-tiszta thrillerek, hiszen itt a (szerintem nem teljesen megérdemelten nagyot bukott) Halálkeringő is. Örvendetes tény ez, szükség van hazai műfaji filmekre is, így még az se baj, hogy ezek messze nem hibátlanok. Igen tanulságos azonban, hogy a legnagyobbat mindkét film ugyanott bukja: a hiteltelen és erőltetett párbeszédeken, és drámainak szánt, ám meglehetősen idétlennek, bugyutának ható köztes jeleneteken. A Látogatásban például arcomat kapartam, amikor Sonja gyerekmondókára tanította Thomast, aki, bár előtte vérnősző vadként hágta meg a lányt, most gügyögve gagyog. Nem egy efféle ügyetlen jelenet akad a filmben, melyek azonban mázsás pörölycsapásokkal zúzzák szét a nehezen felépített suspense-t. Ám így viszont hiába várjuk, hogy fellélegezzünk a feszültség alól, mert ilyen nincs, csak az a tét, hogy mikor és hogyan lesz vége ennek az amúgy (bárhogyan is) igényes kivitelű, a hibái ellenére korrekt, közepes filmnek. Lehet ennél jobbat csinálni, a lecke fel van adva. Asanisimasa: 5/10

Ez egy olyan film, amely biztos, hogy meg fogja osztani a közönséget pro és kontra, hiszen egy legenda, Stanislaw Lem lengyel író sci-fijének, illetve és ezzel kapcsolatban, Andrej Tarkovszkij orosz rendező-zseni filmjének, a Solarisnak újrafeldolgozásáról van szó. Lem a scifi műfajának egyik alappillérét írta meg e címmel, melyből Tarkovszkij forgatott filmlegendát. Szinte vallásos értelemben vett hívei vannak mindkettőnek. Egy kicsit talán én magam is közéjük tartozom, ezért rögtön az elején megvallom, komoly prekoncepciókkal ültem be erre az (akkor, 2003 márciusában) új amerikai filmre, amelyet szintén Solaris címmel illettek készítői. Istenem, mi lesz ez már megint? – fanyalogtam már jó előre. Rosszul tettem.

James Cameron producer (pl. Titanic, Avatar) és Steven Soderbergh rendező (pl. Traffic, Erin Brokovich, Ocean’s-sorozat), miután megvívták sokéves harcukat a kötelező megfilmesítési jogokért, egy nagyon szép és ízléses, amerikai viszonylatban mindenképpen példaértékű feldolgozást készítettek az előbb említett mesterek munkái alapján. E filmből sugárzik a tisztelet a mesterek iránt, igaz, ez őket egyáltalában nem érdekli. Részint azért, mert Tarkovszkij már régen elhunyt, részint azért, mert Lem nem kíváncsi a végeredményre. Hiába, ő még a régi vágású írók közül való, önérzetes, ám üres pénztárcájú. Igaz, neki már Tarkovszkij változata sem tetszett, pedig az már harminc éves. Az alkotók mégis tisztelettel nyúltak a nemes alapanyaghoz, nyilván megérintette őket a filozofikus mű tisztasága, transzcendentális elvonatkoztatottsága. Itt ugyanis nem holmi lézerkarddal hadakozó űrmeséről, vagy ufóval röpködő szörnyekről van szó, nincs akció. Kérdések vannak csupán, amire nincsenek válaszok, csak választások, ahogy a film egyik szereplője is fogalmaz. Másként cselekszünk-e, ha újra megtehetjük azt, amit egyszer már elrontottunk? Vagy ugyanúgy tévedünk újra, meg újra? Ki tudunk-e lépni bezárkózott, szabályokkal és rutinokkal gúzsbakötött egónkból, és képesek vagyunk önzetlen és feltétlen szeretetre? Tudunk-e emberek maradni, ha szembekerülünk nálunk többel, hatalmasabbal, és efféle más dolgok vannak e filmben.

Persze, azért nézhetjük szerelmes filmként is (George Clooney & Natascha McElhone), hiszen az elmesélhető “felülete” a filmnek ez: az orvost egy titokzatos bolygó körül keringő űrállomásra küldik, ahol furcsa dolgok történnek, talán a bolygóból sugárzó valami hatására. Itt valamiféle pszichózis alatt újraéli hajdani, tragikus végű kapcsolatát szerelmével, aki, talán a bolygó hatására, megelevenedik. Az orvos azonban kétségek közt őrlődik, aztán dönt saját, és a lány sorsa felől. Persze, közben történnek más, fontos dolgok is, a lényeg azonban most nem ezeken van, hanem hogy mi legyen, és főleg hogyan?

Soderbergh nem másolja Tarkovszkij filmjét, nem egyszerű remake-et készít. A nagy orosz előd inkább inspirálja, elsősorban a hangulatával, bár Clooney is döbbenetesen emlékeztet az orosz főszereplőre, Donatas Banionisre, itt inkább a szerelmi szál körüli kérdéseken van a hangsúly. Ehhez a lassú, elgondolkoztató, lebegő filmhez kitűnő atmoszférát varázsol Cliff Martinez üveghangokon játszó, szférikus zenéje.

Az expresszív operatőri munka (Soderbergh!) tökéletesen szolgálja a történet álomszerű, mozaikos elbeszélő-technikájának (szintén Soderbergh!) megjelenítését. A film kiállítása (természetesen) tökéletes, de most nem a különböző speciális effekteken a hangsúly, sokkal lényegesebb volt a Solaris körül keringő űrállomás szűk szobácskáinak, klausztrofóbiás tereinek megjelenítése, valamint a szinte lélegző, lüktető, hatalmas élő, organikus égitest ábrázolása. Kék-szürke, illetve ibolya-narancs. A jelen filmkínálatban rendkívüli, figyelemre méltó, szép alkotás ez, de csak elsősorban elhivatottaknak, filozofálgatásra hajlamosaknak! És talán a Tarkovszkij hívőknek is…
Asanisimasa: 8/10

A Dina vagyok az össz-skandináv filmipar eddigi legköltségesebb produkciója, két lényeges dolgot bizonyít: Skandinávia természetileg gyönyörű, illetve a legtöbb kevéshez szokott rendezőnek elszáll az agya, ha sok pénzhez jut. Kevés kivétel akad az utóbbiból, Ole Bornedal sem az. Nagyszabású, hömpölygő filmeposzt tervezett, mintegy a skandináv nőtípus Kalevaláját, de végül csak egy csilivili turisztikai album sikeredett belőle, amilyeneket az Alexandra-típusú könyvesboltokban, közvetlenül a lépcső mellett, a jobbra található stócból szoktunk válogatni.

Látomások, költői képek akadnak szép számmal a csodálatos tájképek mellett, ezek azonban egymás mellé állítva alig adnak ki egy nyamvadt szinopszist, nemhogy filmeposzt. A film karakterei, még a fő- és címszereplő Dina is, levegőben lógó transzparens-figurák, a többi szereplővel kényszerűen meglévő kapcsolatrendszerük pedig esetleges. A mellékszereplők (pl. Tomas) holmi búvópatakként előbújnak valahonnan, hogy aztán minden ok és következmény nélkül eltűnjenek, majd fél óra múlva újra előbukkanjanak. Az igen költséges filmben maszkra alig költöttek, a szereplők szinte nem is öregednek, Dina pl. gyerek, majd felnőtt. 10 és kb. 25 éves, pedig a cselekmény szerint azért ennél lényegesen nagyobb intervallumot él meg, filmidőben is. Sok jó nem mondható el jellemfejlődésükről sem. Bár Dina apja fejlődik, az őrjöngő férjből teszetosza, ám cinikus nagypapa lett, de hogy miért, hogyan, milyen körülmények miatt, ezt Bornedal és az írók megtartották maguknak. Dina (Maria Bonnevie ill. Amanda Jean Kvakland – Dina gyerekként) jobbára szemét forgatva, meresztgetve próbálja tudtunkra adni, hogy ő egy különleges személyiség. Az is, mint ahogy egy elmegyógyintézet összes ápoltja (sőt, tulajdonképpen mindenki a világon) különleges személyiség. De sem csodálatot, sem vágyakozást, de még érdeklődést sem bír kelteni maga iránt.

Ez persze betudható a színészvezetés teljes hiányának is, hiszen még az olyan rutinos bölények, mint Gérard Depardieu (Jacob, Dina férje) vagy Mads Mikkelsen (Niels, Dina mostohafia) sem tudnak nagyon mit kezdeni figurájukkal, nemhogy a viszonylag névtelen (vagy csak felénk kevéssé ismert) skandináv színészek. A rendezőt szemmel láthatóan semmi más nem érdekelte, minthogy a vásznon viszontláthassa látomásos képeit. Hogy ezek aztán mégsem állnak össze filmmé, az kizárólag az ő hibája. Az amúgy tehetséges Ole Bornedal filmje így legalább akkora csalódás, akkora kudarc, mint nálunk volt annak idején a Hídember. A Dina vagyok-ot is csak a szépséges tájképek mentik meg attól, hogy olyan költséges nevetség tárgya legyen, mint Bereményi hasonló kondíciókkal, bár eltérő igénnyel készült kurzusfilmje. Asanisimasa: 3/10

Apatörténetek után anyatörténetet mesélnek el a díjhalmozó belga Dardenne-fivérek. Az alapszituáció most is drámai, mint a korábbi remekeknél, A gyermeknél és A fiúnál, a feldolgozás szintén dokumentarista, a végkicsengés pedig még mindig visszhangzik…

Pazarlás,
állítják egyes külföldi kritikai hangok a belga (vallon) Dardenne-fivéreket illető díjözönnel kapcsolatban. A zúgolódás némileg érthető, ha azt vesszük, hogy a fivérek készítenek egy filmet, és azt Cannes-ba benevezik, akkor az biztosan nyer is valami díjat. Így van ez 1999 óta, úriember ilyenre már nem fogad. Ha nem az Arany Pálmát hozza el az adott film (Rosetta 1999-ben, ill. A gyermek 2005-ben), akkor az Ökumenikus Zsűri Díját kapja, mint A fiú 2002-ben, de legalábbis a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, ahogy a Lorna csendje is, 2008-ban. Tekintve, hogy az egyik legnívósabb filmes elismerésről van szó, több mint szemet szúró ez a díjdömping, még akkor is, ha a filmek jók. Mindenesetre, nem jönne rosszul hitelüknek egy nem francia nyelvterületről kapott vaskos (de főleg nívós) elismerés. A Dardenne-fivérek amúgy már a hetvenes években elkezdték dokumentumfilmes pályájukat és a kilencvenes évek végére kristályosították ki a díjakkal elismert dokumentarista játékfilmes stílusukat. A sok közelivel, sőt szuperközelivel szinte a szereplő (célszemély) mélyére hatoló kamera-szem mindig annak legmélyebb motivációit próbálja megmutatni, felkutatni. A filmek mindig valamilyen összetett morális problémát járnak körül, mint pl. egy, a gyermekét eladó, majd visszalopó; vagy éppen egy gyermekének gyilkosát tanítani kényszerülő apa története. Ezúttal, a Lorna csendjében az apatörténetek után egy anyává váló albán emigráns nő sorsát ismerhetjük meg.

Összetett sors
Lorna sorsa is, aki albán menekültként a belga állampolgárságot Claudy-val, a heroinfüggő fiúval kötött érdekházasság révén szerezte meg. Az abúzusa ellenére, amúgy kedves fiúval ugyan egy háztartásban él – a látszat miatt – ám kapcsolatuk a lány rideg elhatárolódása miatt szinte teljesen személytelen. Lornát egy cél motiválja: immár belgaként ki tudja nyitni a kis ételbárt, melyet albán kedvesével, Sokollal üzemeltetnének. Ehhez azonban pénz kell, melynek megszerzésében Fabio, az alvilági játékokban otthonosan mozgó taxisofőr segédkezik, ő szállítja a belga állampolgárságra vágyó gazdag oroszt, aki hajlandó lenne egy tetemes összegért feleségül venni Lornát. A lány azonban még férjnél van, ám a kábítószerfüggő férj kiiktatása Fabiónak nem jelent különösebb problémát. A férj, Claudy azonban emberfeletti erőfeszítéssel éppen leszokni próbál a drogról, s ez a harc közel hozza hozzá Lornát, aki teherbe esik tőle. Nem egyszerű döntéseket kell meghoznia Lornának. Sziszifuszi munkával, valamint önmagának áruba bocsátásával összehozott “élete álmát” veszítheti el azáltal, hogy sem a leendő orosz férj, sem a maradi albán kedves nem kívánja Lorna Claudy-tól való gyermekét. Hozzájárulhat-e boldogulása érdekében egy heroinfüggő “halálba segítésében”, ha az elébb-utóbb úgyis túladagolná magát? Elvetetheti-e leendő gyermeküket? Nincs válasz a kérdésekre, azok megválaszolását a nézőre bízza a rendezőpáros. Ők csupán megmutatják Lornát, az ő életét, felvillantják motivációit, de a végét tulajdonképpen nyitva hagyják. Hogy mégse legyen túl nehéz döntése a nézőnek, Lorna saját maga zár le néhány lehetséges utat, azonban helyzete ennek ellenére sem mondható túlzottan reményt keltőnek.

Járt utat a járatlanért el ne hagyd!
Dardenne-ék a már jó alaposan ki- és begyakorolt filmkészítési metódusukat alkalmazzák e film esetében is. Filmjük ugyanúgy egy nehéz sorsú ember személyiségrajza, portréja, mint eddig az összes sikerük, most azonban a környezetét is alaposabban felvázoltak. Lorna személyiségéről (köszönhetően az őt alakító Arta Dobroshi nemesen egyszerű alakításának is) részletes képet kapunk, tulajdonképpen motivációit is megismerjük, azt, hogy mit kereshet egy albán nő Európa fővárosában, mi itt Magyarországon érezzük: pénzt, boldogságot, mi mást? Most azonban ehhez viszonylag jól kidolgozott képet a mellékszereplők az eddigieknél határozottabb karakterei is hitelesítik: nagyon hiteles alakítás a drogos Claudy szerepében Jérémie Renier-nek, míg néhány erős gesztussal érzékletes figurát teremt a többiből is Fabrizio Rongione (Fabio), Alban Ukaj (Sokol) vagy Anton Jakovlev (Andrej). Kiváló operatőri munka Alain Marcoen teljesítménye, a szűk, klausztrofób terekben alkalmazott közelikkel a szinte a szereplők lényébe hatoló képek a film szuggesztivitását erősítik. Erős, drámai film a Lorna csendje, azonban nem előzmények nélküli. Nem egyedi, sem problémafelvetésben, sem stílusban. Hogy ne menjünk messzire, a magyar filmművészet tele van ilyen és ehhez hasonló, sőt sokszor ennél megrázóbb és hatásosabb dokumentarista játékfilmekkel (lásd. pl. az ún. “Budapesti iskola” filmjeit). Talán Dardenne-ék francia nyelvterületen erősebb érdekérvényesítő készségüknek tudható be az ottani elismerések özöne, vagy csupán kevesebb társadalmi és morális kérdésfelvetésben erős film készül arrafelé, nem tudni. Nem rossz film ez, félreértés ne essék, de nem is annyira megrázó, hogy aludni ne lehessen tőle. Asanisimasa: 6/10