asanisimasa

Biciklis tematikájú filmből nem sok van a piacon, gondolom, azt hiszik a producerek, hogy a bringások mind magányos majmok, ezért a róluk szóló filmet is csak néhány magányos őrült nézné meg… Hogy ez mennyire nem így van, azt bizonyíthatja az a sok tízmilliósra tehető tömeg, akik szenvedélyesen bicikliznek munkába, iskolába, kocsmába és csak úgy, akik naponta száz kilométert tekerve minden este a Tour sárga trikóját álmodják, mikor ágyba szédülnek, akik nyaktörő sebességgel száguldanak le a hegyekről, fák-bokrok között szlalomozva és akik ugyanitt taposnak vért izzadva felfelé, szóval mindenki, ki két kereket lábbal hajtva közlekedik, mindegy milyen okból, milyen indokkal és milyen célból. Hozzájuk szól A skót kerékpáros, meg úgy általában a sport-, életrajzi és sportoló életrajzi filmek kedvelőinek, továbbá volt, leendő és gyakorló sportolóknak, akiket már egyszer megcsapott a bajolin kenőcs, öltözők és a teleizzadt mezek szaga.

Sportfilmmel elég nehéz komolyat bukni, hiszen aki valaha sportolt, akár csak az általános iskolában, a kislabdadobó versenyen, az tudja, a sportban természetszerűleg ott van a dráma. A győzelemért küzdeni kell, a küzdelemben pedig mindig vannak nyertesek, de vesztesek is, kiknek a sorsa maga a színtiszta dráma. Még nagyobb a feszültség, ha egy nyertesből válik vesztes, vagy fordítva, továbbá, ha valaki esélytelenségből lesz mindent legyőzővé, rengeteg variáció létezik.

Életrajzi filmmel nagyjából hasonló a helyzet, hiszen általában ismert ember életét szokás megismertetni film formájában a nagyközönséggel, hiszen az ismert ember sikeres, de amíg ezt elérte, az sok tanulsággal szolgálhat a sok kis sikerre áhítozó nézőnek, akik hálásan fogadnak minden receptet, melyből erőt meríthetnek. Ennek van egy hátránya, hogy a poént, a végkifejletet valószínűleg minden néző ismeri. Ám az addig vezető út vélhetően kielégíti az érdeklődőket.

A skót kerékpáros e kettő kombinációja, bár a címszereplőt nem biztos hogy mindenki ismeri. Graeme Obree pedig valóban élt, sőt él még ma is, tekintve a filmben ábrázolt történések 1993-94-ben zajlottak le, nagyjából úgy, ahogyan a filmben látjuk, természetesen filmszerűre dramatizálva. Douglas Mackinnon rendező lendülettel, elegáns szerkezetben meséli el Obree történetét, azonban éppen ebből fakadóan olykor fontos motivációkon lendül túl (gyerekkori traumák), melyekből fakad egyrészt a mániákus teljesítménykényszere, de felnőttkori depressziója is. Persze, jelezve vannak ezek is a filmben, csak a kellő súlyát nem érzem. A világbajnokságért, és még előtte, az azon való részvételért való, majd később a nemzetközi szövetség maffiájának akadékoskodása ellen való küzdelem dominál inkább, Obree lelkét, személyiségét csak nagy vonásokban ismerjük meg – holott ez szerintem legalább olyan lényeges egy sportolónál, mint maga a küzdeni tudás. A bajnok Obree így kissé távol marad (Jonny Lee Miller sem hozza közelebb), és nem válik túl szimpatikussá sem, bár az ilyen fanatikus csúcsvadászok szinte mindig kiállhatatlan emberek. Így a film elsősorban a nagy teljesítmények knowhowja iránt érdeklődőknek nyújthat örömet, Obree képét viszonylag kevés nem skót fogja kitenni a falra (persze, Lance Armstrong sem szimpibb csávó semmivel… ezek ilyenek). Biciklizni viszont necesse est, és a film is abszolút nézhető, ezért az asanisimasa-index: 6/10.

Az irányítás határaiban Jim Jarmusch tulajdonképpen eljutott a filmkészítés határaihoz, hogy lehet-e történet, párbeszédek, egymással legalább minimális kapcsolatban lévő karakterek nélkül filmet készíteni úgy, hogy a végeredmény mégis minimális mértékben megfeleljen azoknak a kritériumoknak, melyek alapján filmnek lehet nevezni egy egységnyi hosszúságú mozgóképet?

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vénvizeknek folyásán, vontatóim már nem jöttek velem… – e magányosan sodródó tutajról szóló idézet a mottója a filmnek. Ez lehet a kezdete is egy filmnek, de inkább Jarmusch öndefiníciója, egyben használati utasítás is az elkövetkezendőkhöz. Jarmusch magányos alkotóként feszegeti a filmes fogalmazás -létezésének- határait. Mesterei, példaképei, a “vontatók” már mind fáradtan kidőltek, feladták a küzdelmet.

Egy szoborarcú fekete férfi megbízást kap egy munkára (művelt filmrajongók lévén tudjuk, hogy gyilkosságra, hiszen ilyen szituációban gyilkosságra szoktak megbízást adni), amit több lépcsőben, egy utazás során részenként megkapott instrukciók alapján végre is hajt. Ennyi a történet. Utazás, road-movie, mint tulajdonképpen majd’ minden Jarmusch-film.

A világmindenségnek nincs középpontja, és nincsenek határai – hangzik el többször a filmben, további sorvezetőként. Ekképpen a filmnek sincs középpontja, határai meg végképp nem léteznek. Jarmusch önkényesen szemeli ki magának főhősnek a fekete fickót, nyilván ott ült abban a reptéri váróban, melyben megtörtént a megbízás. Közben repülők szálltak le, szálltak fel, egy kisfiú sírt, mert otthon felejtette kedvenc játékát, odébb egy ballonos férfi idegesen pillantott a bejárat felé, nyilván várt valakit, két lány viháncolt, nyaralni utaztak valahová délre, a háttérben két biztonsági őr sétált el. Banális, hétköznapi történések a világmindenség egy észrevehetetlenül vékonyka szeletében. Hogy mégis ezt látjuk, az csakis azért van, mert egy filmrendező, aki filmet rendez, úgy gondolja, most nem ezeket, hanem a fekete férfit mutatja meg nekünk. És eljátszik vele a varázsos spanyol helyszíneken, melyekből ez alkalommal Christopher Doyle rendezi meg Jarmusch kedvenc geometrikus képkompozícióit. Belebújik a fekete emberbe, hogy semmi kis története kapcsán elmélkedjen a művészetről, a filmről, az élet értelméről, és azokról a helikopteres fekete öltönyösökről (a művészetet elfonnyasztó pénzvilágot uraló lelketlen pénzemberekről?), akik miatt már semmi sem olyan, mint régen. E melankolikus és kissé naiv elmélkedés végén még naivabb poén ül: a művészet igazságot szolgáltat. Áme… Kifut a film, ennyit a világmindenség mára rendelt szeletkéjéből.

Jarmusch új filmje pályafutásának leglégiesebb, de mégis legsúlyosabb filmje, nem csoda, hogy a legtöbb rajongó sem tud vele mit kezdeni, nemhogy az utcáról beeső “mezei” nézők. Sőt, még a kritika is megosztott, sőt túlnyomó részben értetlenkedik. Nyilván elszoktunk – vagy tán soha nem is szerettük – ha egy film sehonnan nem tart sehová, csak úgy van. Az efféle alkotások felfogásához, megértéséhez elengedhetetlen szükség van arra, hogy kíváncsiak legyünk az alkotóra. Valahogy úgy, mint ahogy mestert választanak a tanítványok, pl. filozófiában, vagy távol-keleti harcművészetekben. Az efféle mesterek nem ordítják az arcodba, hogy gyere be hozzám, én vagyok a legjobb, majd én megtanítalak legyőzni a világot, hanem ülnek benn a dojó-ban, aki tanítványa lesz, az úgyis megtalálja majd. Jarmusch markáns életművével, minimalista felfogásával kijelölte az utat, melyen jár, aki követni akarja útján, követi. De ehhez akarni kell, a mester nem könnyíti meg senki számára az utat. Már letett arról is, hogy tanmeséket mondjon, a szamurájok erkölcséről, például, már csak csendben ballag és arra sarkall, hogy közben magadra figyelj, a gondolataidra figyelj, a környezetedre figyelj.

Hogy Jim Jarmusch új filmje, Az irányítás határai micsoda? Talán egy frappáns mondat arról, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy hagytuk, hogy kilopják kezünkből sorsunk, gondolataink irányítását. Ha még picit észnél vagyunk, talán még visszaszerezhetjük. Talán teszt, hogy meddig terjed a nézők türelme. Talán kísérlet, mettől meddig film, mint műalkotás, mettől meddig film, mint a valóság pillanatnyi állapotának rögzítésére szolgáló médium egy kétórányi mozgóképből álló szekvencia. Vagy mit tudom én… Ha pontozni kell, akkor pillanatnyilag, az asanisimasa szerint, ez: 9/10.

Micsoda csodálatos műalkotás! – mondta állítólag a már idős és mindig is excentrikus gondolkodású híres német zeneszerző, Karlheinz Stockhausen, amikor meglátta a híradóban a lángoló, füstbe burkolózó, majd összeomló World Trade Centert. Nem sokára azonban, 2007-ben meghalt, így nem láthatta egy, az ikertornyokhoz köthető valódi műalkotás létrejöttéről szóló dokumentumfilm bemutatását, mellyel rendezője, James Marsh rögtön dokumentumfilmes Oscar-díjat is nyert. Az Ember a magasban Philippe Petit francia kötéltáncos-gerilla hajmeresztő és életveszélyes mutatványának előkészületeiről, megvalósításáról és magáról a mutatványról szól, melyet Petit 1974-ben követett el.

Mi lehet művészi abban, hogy egy pasas egy kötélen sétálgat? Hát talán az, hogy ez a kötél 414 méter magasban feszült, az akkori világ legmagasabb épületének ikertornyai között. Talán az, hogy az akció előkészítése és maga az egész mutatvány a legteljesebb titokban, szinte a kémek módszereit megidéző konspirációban zajlott. Hogy Petit, az ember a magasban, egy valódi modern művész, aki műve a pillanatnak szól, annak a negyven percnek, amely alatt nyolcszor (!) táncolt oda-vissza a két torony között, s talán azért, mert ez a negyven perc olyan összpontosítást, olyan erőfeszítést és olyan rákészülést igényel, mint kevés ember által végrehajtható dolog. Ráadásul tökéletesen értelmetlen az egész, Petit személyisége mégis az emberi cselekedetek legnagyszerűbbjei közé emelte azt.

Marsh a résztvevők interjúiból, korabeli dokumentumokból, fényképekből és filmfelvételekből, valamint az események stilizált rekonstrukcióiból egy játékfilm hosszúságú és kalandfilm-szerűen izgalmas mozit rendezett, melynek még tévéképernyőn való megtekintése is komoly próbának teszi ki térérzékelésünket. Csodálatos film, az asanisimasa szerint is: 9/10.

A valóságban megtörtént sztorit feldolgozó Owning Mahowny-ben Philip Seymour Hofmant láthatjuk az éppen beinduló bankárkarrierjét, idült játékszenvedélyétől hajtva, hónapok alatt porrá zúzó lúzer szerepében. Ekkor, 2003-ban már mindenki számára nyilvánvaló, hogy Hoffman messzemenően képes egy személyben a vállán elvinni egy filmet, és manapság nem nagyon van a piacon nála alkalmasabb színész, aki az élet kihívásaival sziszifuszi küzdelmet folytató és törvényszerűen elbukó kisember figuráját érvényesebben tudná megformálni. A kérdés ez esetben az, hogy egy szerencsejáték-függő sikkasztó bankár története képes-e a nézői érdeklődést fenntartani a szokásos bő másfél órában?

Meglepetés számomra, hogy igen. Persze, egy hozzám hasonló, pénzügyekhez és kisebb gazdasági jellegű manipulációkhoz, stiklikhez tökéletesen analfabéta nézőtől olykor bizony komolyabb figyelemösszpontosítást kíván a film, hogy legalább részleteiben követni tudja Mahowny kavarásait, hogy miért kell Vegasból Torontóba, bérelt repülőn egyetlen aláírásra odaszállítani a fiktív számláját kezelő könyvelőt, és hogy az illető, mikor kinek a számlájával, mit csinált, de a film végül is kifejezetten izgalmasan telt. Hoffman természetesen ismét zseniális, de nagyon jó mellette az örökké keze megkérésére váró, de mindig hoppon maradó, kissé idétlen barátnő szerepében Minnie Driver is. Richard Kwietniowski rendező a tipikus szenvedélybeteg-történetet kissé fanyar humorral, de beleérzéssel és a kellő tragikummal meséli el, a film léptékeinek pontos megértéséhez tisztában kell azért lenni a Toronto-Atlantic City-Las Vegas háromszög földrajzi viszonyrendszerével is. Súlyos ezer kilométereket repked itt azért, egyetlen hétvége alatt függőségétől hajtva és hitelezői által űzve Mahowny-Hoffman. A játékszenvedély hatásainak realisztikus és hiteles bemutatása miatt e film felfogható akár egy speciális Trainspottingnak is. Mahowny története kétséget sem hagy afelől, hogy a megrögzött szerencsejáték és a heroin között tulajdonképpen semmi különbség nincs, hatásmechanizmusuk gyakorlatilag ugyanaz, viszont hasonlóan meg is lehet tőlük szabadulni. Asanisimasa szerint a film 7/10.

Hát, Howard McCain sikeresen belezsúfolt mindent ebbe az első igazi, szélesvásznú játékfilmjébe, amit szeret nézni és olvasni. A kívülállóban benne van minden sárkányölő Szent Györgytől és a kelta, ógermán, gael és viking mondák szent kardjaitól kezdve a Gyűrűk ura több motívumán és szörnyén (balrog) keresztül az Alien– és Predator-filmekig. Így, mint minden katyvasz, ez is csak egy katyvasz, hiszen minden jelenetét, minden akcióját már láthattuk valahol, akár több más filmben is, más-más variációban.

Ehhez képest mégis sikerült viszonylag homogén filmet összehoznia, sikeresen vegyíti az alap vikinges, sörözős, kardozós, pajzsos mesét a sárkányosdival és a Földre érkező űrhajós szörnyvadász sztorijával. A látszólag teljesen eltérő jellegű szálak viszonylag simán fonódnak össze, hogy végül egy teljesen átlagos scifi-fantasyt eredményezzenek. Még az emberi történelembe beleszőtt sci-fi elemek sem teszi e filmet egyedivé, hiszen aki benevez erre a mozira, valószínűleg már régen túl van a például Csillagkapu-szérián, ahol az alapkoncepció lényege, hogy az óegyiptomi kultúra istenei tulajdonképpen földönkívüli lények. Jim Caviezel profi romantikus hős, rajta sem múlik semmi, talán a látványba lehetett volna kicsit több pénzt ölni, és akkor talán még holnap is emlékeznénk e filmre. Így azonban ez csak egy tuti közepes, asanisimasa szerint: 5/10.

Na, Menace II Society az a film, amit mindenképpen látni kell, mielőtt bármit is gondolnánk, bármit is mondanánk a gettó-feka-nigga-ganxta dologról. A Hughes-testvérek 1993-as gránitkemény opuszában benne van gyakorlatilag minden, amit a tárgyról tudni illik, a jellemzően több generációs drog-karrierrel, bűn-spirállal, társadalmi, kulturális és vallási motivációkkal együtt. A film a mai napig érvényes és aktuális, s ami még emel fontosságán, hogy megállapításai gyakorlatilag érvényesek a világon mindenhol, ahol etnikai vagy vallási alapon összetömörülve élnek kisebbségek.

Nincs köze a filmnek az eMTíVí-n és a többi zenecsatornán korlátok nélkül a nézők nyakába zúduló műanyag arenbí, gangsztarepp és egyéb más, elsősorban vadul gesztikuláló, kigyúrt, tetkós fekete férfiak és kilométerhosszú combokon észveszejtő sebességgel seggüket rázó fekete nők által elővezetett gagyiműfajokhoz sem, gyakorlatilag a valóságban minden bizonnyal minden úgy van, ahogy e filmben látni lehet. Hughes-tesók nem magyaráznak semmit agyon, de nem is szégyenlősködnek, mindent a nevén neveznek, mindent megmutatnak kendőzetlenül, egy szemernyi érzelgősség nélkül. A magyar szinkron fájdalmas, de eredeti nyelven, magyar felirattal az élmény brutális, ha hagyunk magunknak utána bő félórát, hogy rendben összekanalazzuk magunkat. Asanisimasa szerint: 8/10.

Néhány kolléga meglehetősen nagy vehemenciával vetette magát bele a Halálkeringő című új magyar thriller ekézésébe, holott talán azon kellett volna elgondolkozniuk, mikor láttak utoljára magyar thrillert. Vagy akár egy, a világon bárhol (értsd: mindenhol), akár még bátortalanul is simán vállalható, igényes kivitelezésű bármilyen magyar zsánert… A film persze messze nem hibátlan, de semmi szín alatt nem lehet úgy lesöpörni az asztalról, mint általában 10 magyar filmből 9-et. Igen sok pozitívum is fellelhető a filmben, melyek javarésze szinte kiveri az ember szemét, ezek nem észrevétele nagyfokú látáskárosodást feltételez (vagy éppen magukon felejtették a 3d-szemüveget…).

Köves Krisztián Károly képzőművész végzettsége meglátszik első játékfilmjének minden kockáján. Én még nem láttam ilyen alaposan végiggondolt és meg is valósított látványkoncepcióval rendelkező magyar zsánerfilmet, mely ugyan egyáltalán nem tekinthető minden pixelében eredeti műalkotásnak, hiszen azért vastagon visszaköszönnek a filmben hasonló műfaji párhuzamok, videoklipek motívumai, de legalább visszaköszönnek, és ebből a szempontból abszolút működtetik is a filmet. Dobóczi Balázs operatőr és Fiers Ádám vágó túlzás nélkül világszínvonalú munkát végzett, s ha azt vesszük, hogy ez a film mindhármójuk nagyjátékfilmes bemutatkozása, ez komoly bizakodásra adhat okot a jövőre nézve.

A rendező látványközpontú gondolkodása -némiképp paradox módon- a film egyik nagy hibája is, hiszen a sztori, mint olyan, azért elég sovány. Éppen, hogy elégséges, persze a thriller éppen az az a műfaj, amit nem szabad túlírni, gyakorlatilag egy újsághír is szolgálhat szüzséként. A kissé eltúlzó dizájnban lepukkantott polgári lakásban játszódó klausztrofób kamarajáték sztorija ekképpen nincs túlbonyolítva. A gyilkosság, nagy táska kokó, pénz, díler és mocskos zsaru a műfaj toposzaiként szinte kötelező elemek, a terhes nő-szál és a apa-lány szál tekinthető egyedi motívumoknak – a végig a lakásban játszódó filmben ennyi épp elég. A kellő fordulat-szám is megvan. Szabó István (felvett név, én aggályosnak tartom, legalább egy szám, betű közbeszúrása illendő lenne, ha már mindenképpen Szabó Istvánnak akarja magát hívatni az író, be sem tudom tenni a címkefelhőbe, hiszen ez a név már foglalt…) a dialógokkal nem tudott igazán mit kezdeni, jellemző magyar betegségként, a mondatok idegenül, irracionálisan és idétlenül esnek ki a színészek szájából. Rosszak a mondatok. A film közepét kitöltő hosszú apa-lánya beszélgetés azért unalmas, mert fecsegés csupán, ráadásul elmondanak itt mindent, amit a nézőnek kellene a képekből, jelenetekből kikövetkeztetnie. Itt egy mély, szinte bergmani mélységű, pszichologizáló párbeszéd, a maga szaggatottságában, impulzív érzelmi kitöréseiben sokat dobott volna a filmen. Persze, jó dialógot írni a legnehezebb, egy sztorit szinte bárki el tud kapni és össze tud kutyulni úgy, hogy az legalább a minimális érdeklődést fenn tudja tartani a nézőben. E filmben épp ennyi sikerült.

Egy ilyen sűrűnek képzelt kamaradrámában igen fontos a színészi játék, Kern András és Dobó Kata korrekt teljesítményt nyújt. Kern szinte végig feledtetni tudja a showműsorokban és tinglitanglikban eléggé szétjátszott, közismert felületét, elképesztően gyűrött, borostás arcával kitűnően hozza a mocskos zsaru-rossz apa figuráját, melynek lélekkel való megtöltése nemcsak a terpeszben kidüllesztett pocakban, hanem néhány finom és elegáns színészi gesztusban is megnyilvánul. Dobó Katát, ha valaminek, hát éppen egy mocskos szájú, drogos kurvának nem tudtam volna soha elképzelni, ám itt többnyire el tudtam ezt hinni neki, csak néhány picsa és fasz esett ki kissé idegenül a száján a sok közül. Az aktív drogos előélet viszont kicsit erősebb sminket és még ennél is ziláltabb idegrendszert kívánt volna. Ennek ellenére/ezekkel együtt is kifejezetten jó alakítást nyújtott. Mészáros Béla áldozat csupán, Lengyel Tamás lehetett volna lényegesebb rohadtabb és gonoszabb, figurájára jó példa lenne John Leguizamo Tybaltja a Rómeó+Júliából.

Ha azt vesszük, hogy thrillernek eleddig két értékelhető darab (Dögkeselyű, bár az csak részben ez a műfaj, és a Skorpió megeszi az Ikreket…) született a magyar filmtörténetben, szégyenkezésre semmi ok, velük is, de jónéhány külföldi hasonló műfajú filmmel is eséllyel veszi fel a versenyt Köves Krisztián Károly rendezői debütálása. A Halálkeringő érdekes, hatásos darab, megér bőven egy próbálkozást, hiszen ilyet magyar filmestől még nem láttak, de Dobó Katától és Kerntől sem. Persze, jó kedvre nem fog senkit deríteni a film, de ez szintén műfaji sajátosság, ami rendben is van így. Asanisimasa szerint 7/10.

Ken Loach nem hagyott fel az angol alsó-középosztály kínkeserves életének, jellemző problémáinak feldolgozásával, hiszen új filmjének hőse is egy egyszerű postás, azonban a komor drámák, társadalmi igazságtalanságok után ezúttal egy vidám drámában végre az igazság győz.

Anglia, alulnézetből

Ken Loach –Mike Leigh mellett- az angol filmgyártás dokumentarista irányzatának világszerte elismert kismestere. 1967 óta filmez, első filmje a Szegény tehén (valóságban inkább Ostoba tehén, hiszen az eredeti Poor Cow inkább ezt jelenti az akkori angol szlengben) már az elején felvázolta Loach pályájának irányát: a film egy állandóan rossz döntéseket hozó fiatal nő drámája. A Kesben egy kitaszított kisfiú és egy sólyom „barátságáról” mesél, de az elkövetkezendő alkotások is rendre nehéz sorsú angolok sorsát mutatja meg általában komor, megrázó drámákban. Olykor készít történelmi tárgyú filmeket is, sőt krimit is, azonban ezeknél is mindig érezni Loach erős társadalmi és szociális affinitását. A nyolcvanas évek közepétől gyakran foglalkozik az Angliába nagy számban érkező, különféle nemzetiségű emigránsok beilleszkedési problémáival is. Szinte mindegyik filmjére jellemző a karakterek hiteles kidolgozása. Sohasem kompromisszumokat keres, mindig az adott problematikus szituációra irányítja a figyelem fénykörét. Hősei sokszor izgága, balhés, törni-zúzni kész, akár önnön sorsuk rombolására is kész emberek. A Barátom Eric hőse is kicsit ilyen figura, Eric ötvenes postás, aki második feleségétől származó két, igencsak zizi fiával él együtt – az egyik saját, a másik örökbefogadott „intézetis”. Élete zűrös, szerencséjére, egy összetartó kollektíva tagja a Postán. A haverokkal együtt járnak sörözni és meccsre, mindenki hithű Manchester United-drukker. Azonban Eric társasága nem csak amolyan ivócimboraság, komoly dolgokban is lehet rájuk számítani, ám Eric magánéleti gondjain még ők sem képesek segíteni. Egy füstös este Eric előtt, mintegy csodatévő dzsinnként megjelenik imádott bálványa, a MU hajdani nagy sztárja, Eric Cantona, aki ha nem is egy csapásra, de lassan reményekkel kecsegtető mederbe segíti a postás Eric életét. Közben persze történnek „események”, melyekben komoly szerepet kapnak a haverok, előkerül néhány baseball ütő, továbbá egy pisztoly is, de ami a lényeg, Eric-kel újra szóba áll első szerelme és felesége, Lily.

Ismét erős karakterek

Nem véletlenül jelölték Steve Evanst a postás Eric megformálásáért Európa Filmdíjra, szinte nem is hinnénk el, hogy igazi, professzionális színész alakítja a kissé pánikbeteg postást, pedig Evans profi. Viszont olyan hús-vér figurát hoz, olyan zsigeri erővel, hogy el sem hisszük, nem volt soha postás életében, nem élt együtt két kutyarossz fiúgyerekkel, és nem használt el két feleséget. Még a fogsora is rendben van, illetve nincs, hiszen egy manchesteri levélkézbesítőnek nem nagyon telik a méregdrága angliai fogászati kezelésre. Kollégái közt is akad néhány húsvér figura, pl. a Fasírt becenevű (John Henshaw, aki érdekes módon szintén színész…), aki olyan tájszólással tolja a manchesteri angolt, hogy cambridge-i nyelvvizsgás legyen a talpán, aki megérti. Én is csak angol felirattal bírtam követni a filmet, de remélem nem is szinkronizálják le, mert angolul kicsit tudóknak élmény hallani ezt a nyelvet úgy, ahogy valóban beszélik. Jól jön a felirat Eric Cantona esetében is, aki erre a vaskos manchesteri szlengre még ráteszi egy lapáttal az ő saját francia akcentusát. Az sem semmi nyelvi élmény, ráadásul annyira erős karakter, hogy a híres és balhés focista saját magát játssza, nem is rosszul.

Az eredmény

Ken Loach alapvetően realista szemléletű életművében talán először használ filmje dramaturgiájában irracionális elemet. Az Eric postásnak megjelenő Cantona ugyanis a filmben végig csak a postás képzeletében van jelen, ám a vele képzeletben, sőt inkább hallucinációban folytatott többszöri lelkifröccs az, amelyik Eric-et élete megjavítására ösztönzi. Loach mágikus realista kísérlete végül egy helyes happy enddel végződő filmet eredményezett, melynek vannak jelenetei, melyeken akár hangosan is lehet nevetni. Eddig talán Ken Loach-film ilyen hatással még sohasem volt a nézőre. Ezzel persze, messze nem lekicsinyelni szeretném Loach mélyenszántó hajdani drámaiságát, hiszen azért itt sem rózsaszín cukormáz vonja be a vége főcímet, inkább csak arról van szó, hogy ez alkalommal Loach nehéz sorsú hőse lehet, hogy nem jár olyan rosszul. Élete talán belezökken a normális kerékvágásba. Itt ez jelenti a happy endet. Amúgy, bár kissé keserédesen, de szórakoztató a film, különösen MUManchester City-drukkereknek, de másnak is, aki egy hangsúlyos megerősítő igenre vágyik a barátság és az összetartás fontosságáról. Az asanisimasa szerint: 7/10

A Fekete kefével Filmszemlét nyerve debütáló Vranik Roland második játékfilmjében, az Adás-ban, egy utópikus, színes álomköntösbe bugyolált médiaszociológiai kísérletet mutat be: mi történik velünk, ha egyszer valamilyen okból minden eltűnik a világ összes képernyőjéről. Prekoncepció: annyi biztos, hogy semmi jó…

A képernyő hatalma
Akik ezt a szöveget olvassák, túlontúl is tisztában vannak vele, mit jelent, ha egyszer csak elsötétül a képernyő, s akárhogyan, majd akármivel püföljük a billentyűzetet, sehogyan sem sikerül egy kósza villogó pixelt varázsolni a fekete monitorablakra. Nincs olyan ember, aki örülne egy ilyen eseménynek, legfeljebb az unatkozó hanyagolt családtag, de ő is csak addig, amíg le nem ül a gép elé. A dolognak azonban ez csak az egyszerű mezei júzer által legkézenfekvőbben felfogható tragédiája, amikor 87. percnél hirtelen elsötétül a képernyő, és nem látod a film végkifejletét, amikor végre eljutsz a 10-ik pályája, aminek már látszik a vége, és hopp! És nem látszik az égadta világon semmi. Azonban ha jobban belegondolunk, rá fogunk jönni, a modern élet mennyi területén nélkülözhetetlen a képernyő. Kezdjük ott, hogy az erőművek irányítótermében is monitorokon keresztül irányítják a termelést, ha nincs monitor, áram sincs. Ha nincs áram, semmi sincs. Megállnak a kórházak, az üzemek, leolvadnak a hűtők, elébb-utóbb nem lesz mit enni, aki megbetegszik, arra fel is adhatják egyből az utolsó kenetet, hiszen nem lesz hol meggyógyítani, nincs termelés, nem keresnek az emberek, stb., stb. Nincs tévéműsor sem, ahonnan információkat lehetne szerezni, hogy most mi van? Természetesen internet sincs. Nincs rádió se, hiszen a rádióstúdiókban is monitorokon üzemeltetik az adást. Nincs újság se, hiszen ma már szinte mindenhol számítógépen tördelnek. Egy szóval, könnyű belátni, vége a világnak. Vranik Roland ezzel a gondolattal játszik el második játékfilmjében.

Világvégéhez apokaliptikus helyszín
Az elképzelt világvége-szituációhoz olyan helyszínt kellett keresni, amely nem rendelkezik speciális ismertetőjegyekkel, hiszen általánosnak kell lennie. Civilizáltnak is kell látszódnia, hiszen ahol sohasem volt áram, ott ez az egész nem okoz semmilyen problémát, ők lesznek a túlélői ennek, azonban a film nem róluk szól, hanem rólunk, akik már nem tudnak élni villamosenergia nélkül. Mivel az élelmiszer-termelés is régen leállt, valamit kell enni a megmaradt lakosságnak, így a legjobb választás, ha tenger melletti a helyszín, hiszen a tengerből azért lehet halászni. Hosszas keresgélés után az alkotók rátaláltak a romániai Konstancára, amely minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult. Kellően lepusztult, hogy el lehessen hinni róla, hogy a világ végét éljük épp, viszont a tengerparti városban van azért decens villanegyed is, amely képes elhitetni velünk, hogy van mit sajnálni, hajdan e régi világban voltak szépségek is. És a nappalikban jól mutatnak a hatalmas plazmatévék sötét képernyői. Konstanca még annyiban is jó választás, hogy építészete sokban emlékeztet a budapesti házakra, így nem lesz nehéz magunkénak érezni a problémát, minden szemszögből. (Érdekes, hogy Mundruczó is Románia távoli vidékein találta meg a helyszínt, hasonlóan apokaliptikus drámájához, a Deltához.)

Lassú, kíméletlen adásmenet
Vranik második filmje sem lett egy szemet kápráztatóan pörgős mozi, lassú, kíméletlen monotóniában peregnek a világvége másodpercei, azonban úgy gondolom, ez a helyén van, hiszen így a néző zsigerileg élheti át a képernyőmentesség gyötrelmeit, igen, a mozivászon előtt. A lehető legfurcsább dolgok történnek az emberekkel. Az, hogy anarchia van, talán természetes is. Kizárólag tartós élelmiszereket lehet kapni, valamint dohányárut és alkoholt. Mindenki iszik. Egyesek nem képesek aludni, hiszen mindig a tévére aludtak el. Mások idegbetegek lesznek, de legtöbben az unalomtól szenvednek. (Sajna, kicsit a néző is.) Számomra szimpatikus a világításhoz minimálisan szükséges áramot adó akkumulátorok edzőtermi futópad segítségével történő feltöltése, ezt a valóságban is be lehetne vezetni. Vranik hősei a képernyő halála után sem képesek már anélkül élni, ha nincs tévé, akkor az ablakon bámulnak ki, ha fal húzódik előttük, hát azon vágnak lyukat. Érzelmeik eltompultak, kapcsolataik is primitívek, konfliktusaik rendezése is az. Vranik utópiája negatív utópia, egyfajta post-war-dream movie, még ha szó sincs háborúról, fel sem merül, hogy bármi is pozitívan változna, ha a “doboz” elpusztulna. E negatív utópiához tökéletesen illő geometrikusan komponált minimalista beállításokat fényképez Pohárnok Gergely. Terhes Sándor megrázóan adja a tévé nélkül katatón állapotba jutó tévéfüggőt, amikor a film végére mégis megteremti magának a “bámulnivalót”, az katartikus. Rátóti Zoltán drámaian, Hajduk Károly pedig érzékenyen alakítja a két másik testvért, e triász kvázi tragédiája képezi a film cselekményét. Vranik Roland második filmje lassúsága és depresszív, melankolikus hangulata miatt nem kifejezetten nézőbarát alkotás, ám akinek bejön a Tarkovszkij: Stalker – Besson: Élethalálharc – Wenders: A dolgok állása által képzett filmuniverzum, az most sem fog csalódni. Asanisimasa szerint: 6/10.

Marguerite Duras, A szerető című film alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű regény írója annyira utálta a filmet, hogy képes volt az alapanyagot újraírni, és Észak-kínai szerető néven kiadatni. Hogy miért az utálat, arra több válasz lehetséges. Duras asszony ekkortájt már többet volt alkoholproblémáiból fakadóan kórházban, mint kinn, ami nyilván az idegrendszerét is megviselte, tény azonban, hogy az eredeti regény hangsúlya teljesen máshol van, mint amire Jean-Jacques Annaud rendező kihegyezte a filmet.

Annaud, ha Hollywoodban kezdte volna karrierjét, biztosan a legnagyobb (nevű) rendezők – Spielberg, Coppola – között emlegetnénk nevét. Mivel azonban franciának született, így a tengerentúli kollégákhoz képest talán több művészi attitűddel, mint sikerorientáltsággal lát munkához; ezzel együtt azonban talán mégis ő készíti a szó hagyományos értelmében vett leghollywoodiasabb filmeket Európában, nem véletlenül, szinte mindegyik nemzetközi produkció. Sokszor tűnnek fel echte hollywoodi sztárok is filmjeiben: pl. Brad Pitt, Sean Connery vagy Jude Law. Szépen fotografált, ízléses, mondanivalóval bíró, hagyományos mozikat készít, mint pl. amilyen ez is.

Duras nem is ezért haragudhatott meg a rendezőre. Talán azért, mert Annaud egy helyre kis erotikus szoft-pornót rendezett az ő életéből, illetve annak korai szakaszából, amikor 16 évesen Indokínában nevelkedett, és ahol szenvedélyes viszonyt folytatott egy harminc éves, gazdag kínai férfival. A film ennek a botrányos viszonynak amúgy ízléses, igényes bemutatása, de míg Duras a francia lány családja és a kínai férfi közti etnikai, kulturális és érzelmi szembenállásáról beszél elsősorban, addig Annaud ezeket csupán felületesen érintve, a lány és a férfi vonzalmára koncentrál.

Duras ellenállásától függetlenül azonban A szerető szép film, még jócskán innen a színes borítós, egyedülálló és/vagy elhanyagolt nőknek szánt erotikus ponyvák sablongiccsétől. Annaud kiválóan idézi meg a múlt század húszas éveinek Vietnámjának dzsungelízű franciás gyarmati világát, ám egyben megteremt egy speciális, érzéki, egyedi hangulatot is, melyben a képek képesek illatokat, ízeket és tapintott érzületeket közvetíteni és ezt a nézővel megosztani. A két főszereplő (Jane March és Tony Leung) között izzik a levegő. Sztori – na, az nem sok van, főleg, hogy Duras szókimondó és sűrű narrációja is kiíródott, azonban érzéki élményként tökéletesen működik a film. Főleg, ha rendelkezünk némi távol-keleti élményanyaggal és… Asanisimasa szerint ez így: 7/10.