asanisimasa

Lehet, hogy régen láttam már amolyan igazi romantikus gimnazista tinifilmet, de nekem ez a Charlie Bartlett (r: Jon Poll) tetszett. Ehhez persze nyilván köze van annak, hogy Robert Downey Jr-t még sohasem láttam iskolaigazgató-szerepben, ezt nem is tudom elképzelni a gyűrött arcú, politoxikomán, ám kitűnő színészről, na itt sem rendes diri, van gondja-baja a szesszel itt is, de végül minden rendbe fog jönni, hiszen ez mozi.

Tényleg semmi extra nincs a filmben. Egy tehetséges, elkényeztetett, de kedves és kőgazdag fiút (Anton Yelchin) minden gimiből kirúgnak, mert minden jószándéka ellenére vonzza a bajt, és a baj is vonzza őt. Végre azonban révbe ér, a Downey által igazgatott, nem éppen a legelitebb gimiben lassan az iskola sztárja lesz, elnyeri a kezét, sikerhez segíti, pasit, nőt, miegyebet szerez nekik, végül még a diri problémáira is gyógyír kerül. Viszont működik a mozi, szimpatikusak, még egészségesen bohókásak a karakterek, nincs is igazán negatív figura, aki az, az sem marad annak örökre, feel-good, pici komiszság, pici fenekedés, az élet szép. A szerelmesek kézen fogva mosolyognak egymásra. Ennyit nyújt a film, egy ilyen filmnek ennyit kell tudnia. Nincs gáz. Asanisimasa-index: 6/10.

Norvégia első számú második világháborús hőséről készített mintaszerű, látványos életrajzi filmet az Espen Sandberg és Joachim Ronning, természetesen norvég produkcióban. Max Manus tehát valós, élő személy volt, aki meglehetősen sok borsot szórt annak idején a megszálló náci német csapatok orra alá, pontosabban plasztikbombákat a fjordokban horgonyzó német hadihajók alá, így okozva érzékeny vér- és anyagi veszteséget a hódítóknak. Azt már az igényesebb ízlésű nézők nagyon tudják, ha európai film, akkor északon mindig minőséget kapunk, nincs ez másként most sem. Hibátlan és igényes kivitelezésű a film, mind a csatajelenetekben, mind a narratív jellegű részekben, kiváló színészek tudják mit kell játszaniuk, és ezt maradéktalanul meg is teszik.

Ami esetleg még ehhez képest is pluszélményként, hatásként jelentkezhet, az az, hogyan viszonyulnak például a norvégok saját nemzeti hősükhöz, aki nem is olyan rég még köztük élt. Nos, tárgyilagosan, de büszkén. Max Manus nem volt kifejezetten hőstípus, nem véletlenül alakítja őt Aksel Hennie, aki inkább hasonlít egy véletlenül kipihent Steve Buscemire, mint valami háborús hősre. Háború utáni, valódi életében sem volt az, számítástechnikai vállalkozóként dolgozott, de többször volt elvonón is alkoholproblémái miatt. Hősként is látjuk a filmben rettegni, észbontó marhaságokat művelni, nők részéről lepattintva, azokat a hajókat viszont tényleg felrobbantotta, a társai pedig tényleg tisztelték és szerették, ahogyan ő is őket. Hennie parádésan alakítja Manust, benne valóban a hétköznapi embert látjuk, akiből a sors faragott hőst. A németek mondjuk itt sem kapnak pozitív jelzőket, ezen kesereghetnek a kripto-retro-neofasiszták, a normális nézők azonban érzik, itt nincs helye ‘szerecsen-mosdatásnak’.

Kihagy a film egy érdekes -legalábbis innen kákáeurópából nézve érdekes- attitűdöt, miszerint hogyan működik a nácik fajelmélete, amikor olyan északi országokat igáznak le, ahol a helybéliek magasabbak, szőkébbek és északibbak, mint a hódítók, akiknek pediglen éppen ez az embertípus az eszménye. Az tény, hogy norvégokat nem vagoníroztak be milliószám. A Max Manus amúgy korrekt, szolid film, biztonságosan teljesít, mint a Volvo (ami svéd, de végül is ez majdnem mindegy). Ez az erénye, de egyben hibája is, így az asanisimasa is egy biztonságos 7/10-et ítél meg rá.

Háromszoros hurrával ünnepli Ang Lee az életet Woodstock a kertemben című üde és bájos új filmjében, mellyel egyben kedvesen mosolyogva alaposan feladja a labdát a vérnősző jobbos konzervatívoknak: a huszadik század végének egyik legnagyobb hatású eseményét véletlenül(?) azoknak a “drogos, buzi zsidóknak” köszönhetjük.

Hurrá a marihuánának – Nem titok, sőt nyíltan felvállalt és hirdetett tény, hogy a hippik mindennap szívtak füvet (cannabis sativa), sőt, a marihuánafogyasztás hogyismondjamcsak, pozitív beállítása sem egyedüli a filmekben. Eklatáns példa rá az obligát szaktanfolyam Milos Forman első amerikai filmjében, az Elszakadásban, de lehet sorolni mást is, Hollywoodban (is) szeretik a füvet. Ang Lee eddigi, díjakkal, jelölésekkel bőven honorált életművében a pszichedélia még nem jelentkezett, így e filmben Elliot pótol. Az elfogódott, sajátos vizuális érdeklődésű fiú, hazatérve szülei ócska panziójába, jobb híján belekezd a vegetáló kisváros gazdasági fellendítéséhez. Több nem túl sikeres próbálkozás után egy nap bekopog a szerencse, egy jóképű, mosolygós, hosszúhajú fiatalember személyében. Így kezdődött a legendás woodstocki fesztivál 1969-ben, melynek szervezésében Elliot -rezidensként- komoly szerepet vállalt. Így esett meg vele az is, hogy éppen egy a fesztivállal kapcsolatos sajtókonferenciára sietett, amikor előtte, mintegy véletlenül, beleszívott egy jointba. Ennek okán az amúgy elfogódott fiatalember egy felszabadult hangulatban elővezetett, tán egy kicsit bonyolult logikai bakugásokkal operáló, de mindenképpen hatásos beszédben tájékoztatta a fesztivál lényegéről a megjelent újságírókat. A beavatás megtörtént – a moziközönség szimpatikus része cinkosan kuncog. Említhetném a rendőr monológját is, aki: “Azért jöttem ide, hogy szétcsapjak ezek között a mosdatlan, hosszú hajú hippik közt, de valami lehetett a levegőben, és ma már kifejezetten élvezem ezt a nagyszerű, békés és vidám hangulatot!” És szélesen elmosolyodik a felnyírt hajú tipikus redneck, és megigazítja fején a rendőrsapkát, melyben már ott mosolyog egy virág… Teichberg mama és Teichberg papa fergeteges táncáról már nem szólunk, melyet néhány szelet süti elfogyasztása után roptak a zuhogó esőben.

Hurrá az LSD-nek – Timothy Leary nyomán a hippik sok mágikus, misztikus utazást tettek a csúnya nevű lizergsav-dietilamid segítségével, így természetes, hogy a woodstocki kavalkádba alaposan belecsöppent Elliot is becsábul egy réveteg mosolyú kedves pár színes kendőkkel elfüggönyözött mikrobuszába. Ang Lee Elliot acid-tripjében minden idők egyik legplasztikusabb filmes LSD-s betépési jelenetét valósította meg, az pedig, amikor a lány elviszi a fiút “úszni az óceánba”, az valóban olyan csodálatos, hogy az embernek a könnye is kicsordul.

Hurrá a szabad szerelemnek – Természetesen itt a Brokeback Mountainben már megénekelt meleg szerelemről van szó, pontosabban arról, hogy ha meleg vagy, akkor ne félj vállalni azt. Elliot számára itt a fesztiválon dől el végérvényesen irányultsága, amikor egy délceg színpadi munkás szájon csókolja, a körben táncoló lányok egyetértő sivalkodásától kísérve. De félreértés ne essék, nemcsak a meleg szerelmet dicsőíti Lee e filmben, a szerelem szabadságát hirdeti, lépten-nyomon szerelmeskedő párokat látunk, sokan meztelenül szaladgálnak határtalan szabadságukban és boldogságukban, Elliot sem utasítja el, ha véletlenül egy lány bújik hozzá.

Ang Lee a már sokszor megcsodált parádés érzékével helyezi korba és stílbe a filmjét, ahogy annak idején középkori Kínába, vagy XIX.századi Angliába, úgy most 1969 Amerikájának New York államának erdős, dombos vidékére, a poros Catskills nevű városkába, amely később (kis tévedéssel, összekeverve egy másik közeli hasonló városkával) Woodstock néven híresült el. A film szinte minden fesztivállal kapcsolatos kockája Michael Wadleigh Oscar-díjas monstre dokumentumfilmjének képein alapszik, sokszor Lee saját jelenetének háttereként megrendez pl. egy interjút egy nyilvános WC-tisztítóval, mely Wadleigh filmjében szerepelt. A film zenei környezete hiteles, nem lehet más, mint Janis Joplin, Jefferson Airplane, Crosby, Stills, Nash & Young, stb. Doors is, bár ők nem voltak Woodstockban, de kit érdekel? Lehettek volna.

Vicces lehetett Lee-nek a nagyszámú statisztáriára vonatkozó rendezői instrukciója: mindenki mosolyogjon idiótán, révetegen. Naná, egy beszívott arc ritkán mosolyog bölcsen, okosan, s mivel annak idején Woodstockban kb. 450 ezer beszívott arc kóválygott, akik számára tán a legnagyobb örömet az jelentette, ha hozzájuk hasonló révetegen mosolygó arc jött velük szembe (kicsit Sziget-fíling), így e sok révetegen mosolygó arc szintén a film hiteléül szolgál. Ismét Wadleigh-párhuzam, ott is szinte kizárólag ilyen pofákat látni, márpedig az dokumentum. Ez meg pontos fikció. Történetileg is, hiszen a film Elliot Tiber önéletrajzán alapszik, aki a filmbéli Elliot megfelelője. Továbbá ismét mankó a Wadleigh-doksi. Nincsen nagy sztorija a filmnek amúgy, ha az nem, ami Ellio
ttal történik. Kinek, mi. Valamit azért elmond a dologról az, hogy egy felmérés szerint harminc évvel a fesztivál után több mint húszmillióan mondják magukról, hogy annak idején ott voltak Woodstockban. Valójában alig voltak 500 ezren… Itt szó sincs olyan mély színészi alakításokról, mint a Brokeback Mountainnál, bár Imelda Staunton, Teichberg mamaként azért akkorát parádézik, mint ide Jeruzsálem. Elliot karakterét Demetri Martin hozza szimpatikusan, Teichberg papát pedig Henry Goodman alakítja, néhány határozott gesztussal. Üdítő jelenés Liev Schreiber transzveszti kidobóembere is. De ezek inkább csak néhány markánsabb karaktere egy üde, romantikus, színes, szélesvásznú és részletgazdag álomfolyamnak, mely megidézi a világtörténelem három olyan napját, melyben tényleg csak a béke, a szerelem és a zene volt a lényeg. A film az asanisimasa szerint: 8/10 pont.

Két régi, főiskolás haver tíz év múltán történő újratalálkozása általában a közhelyes panelekkel, a szükséges berúgással, akadozó, majd beinduló, aztán az elmaradhatatlan sztorizgatásban elhaló beszélgetésben szokott megnyilvánulni. Lynn Shelton, a Sundance fesztivál zsűrije által díjazott „haver-filmjében” csavar e közhelyen egyet: a férfibarátságot eddig egy nem nagyon használt szemszögből, meglehetősen provokatív éllel tárja elénk ironikus és igaz filmjében, a kivételesen találóan magyarított című A legmelegebb napban.

A férfiak dolga

A férfiak közti érzelmi kapcsolatról való beszélgetés nehézségeinek oka talán valahol az ősközösségi társadalmak felépítésénél keresendő. A nők feladata ekkor a lakhely környékének rendben tartása, a gyerekek nevelgetése, a fogyasztható gumók, növények gyűjtögetése volt, ezek helyhez kötött tevékenységek, melyeket ráadásul a nők közösen végeztek. Ezek a foglalatosságok a verbalitás fejlődésével jártak együtt, hiszen az információkat, tapasztalatokat az együtt, egy helyben dolgozó nők így tudták, saját érdekükben, továbbadni, csereberélni. Az informatív dolgokon kívül persze a lelki ügyek-bajok is terítékre kerültek, így a nők a közösségben hamar mindent tudtak egymásról – nem maradt semmi sokáig titokban, minden „ki volt beszélve”, így problémává is nehezen nőttek az esetleges elfojtott vágyak, érzetek, gondolatok. A férfiak ezzel szemben a vadászattal voltak elfoglalva, mely alapvetően csendes tevékenység, így a verbalitásukat ez nem nagyon fejlesztette. A vad becserkészése is magányos feladat volt, így legfeljebb magukban forgatták a szót az ősférfiak. Hazaérvén, látva a locsogó asszonyokat, természetes nemi elkülönülésüket is jelezték hallgatagságukkal, amely összhangban állt az erőt, harciasságot sugárzó alapállásukkal. A fecsegő férfi nőies, nem a kemény vadászok, marcona harcosok közé való. Így azonban mélyebb lelkizésről szó sem eshetett, főleg, hogy magáról az érzelmekről, lelki folyamatokról való beszéd sem volt férfias dolog. A történelem haladtával ezek az archetipikus viselkedésformák aztán finomodtak, cizellálódtak, ám egy férfi a mai napig nehezen beszél egy másik férfival kapcsolatos érzelmeiről. Pedig, szövődhetnek a heteroszexuális férfiak között is nagyon erős érzelmi kapcsolatok, gondoljunk a bajtársiasságra, a szó jó értelmében vett elvtársiasságra, egy klasszikus mester-tanítvány viszonyra vagy a végvári vitéz Balassi által is megénekelt „szerelmetes barátságokra”… Nem lehet véletlen továbbá az sem, hogy az ilyen erős érzelmi kötelékben élő heteró férfiak között, tulajdonképpen automatikus önvédelmi reflex alapján, sokszor igen erős ellenérzés alakul ki a homoszexualitás iránt, melyben éppen a köteléket megbontó erőt vélik felfedezni. (Voltak persze kultúrák, mint az ókori görög például, ahol a homoszexualitás és a férfiasság ettől egészen más viszonyrendszerben állt, de ezek elszigetelt „divatok” maradtak.)

A férfibarátság női szemmel

Érdekes, egyben igazán kézenfekvő is, hogy A legmelegebb nap rendezője, Lynn Shelton történetesen nő. A hölgyek természetüktől fogva érzékenyebben viszonyulnak a lelki folyamatokhoz, így azok feltérképezéséhez is jobb szemük van, mint a férfiaknak. A tipikusan ironikus, fanyar női humor (ha megvan és működik) ráadásul sokszor fogyaszthatóbbá is teszi a történetet, mintha egy férfi kezdene mesélni az érzelmekről, amely próbálkozások legtöbbször érzelgősségük miatt ragadnak, mint a szirup. Ehhez persze, felül kell emelkedni a „hülye pasik mit csinálnak együtt, ha horgászni mennek” attitűdön, Shelton is így tesz. Ismeri a férfiakat, a férfiak bizonyos „ciki” szituációkban tanúsított tipikus reflexeit, ráadásul bátor is, mert ezeket fel meri tenni a boncasztalra és beléjük mer vágni egy határozott mozdulattal, azonban csak éppen annyira, hogy ne sérüljön semmi létfontosságú szerv, de minden látszódjon tűélesen.

Igaz, természetes és okos

Fontos leszögezni, hogy Shelton filmjében határozottan kerül mindenféle rejtett homoszexualitásra utaló sztereotípiát, hangsúlyozottan jelzi, mindhárom főszereplő Ben és Andrew, valamint Ben felesége, Anna, mindannyian heterók. Mégis ott motoszkál mindenkiben a kérdés – Annának konkrét leszbikus tapasztalata is volt, Ben és Andrew pedig az inkriminált fogadásuk alapul ezen, ugye. A háromszereplős kamaradarab nagyban épít a három színész (Mark Duplass, Joshua Leonard és Alycia Delmore)játékára, akik fesztelen természetességgel teszik dolgukat, bár az Andrew-t alakító Leonard az elején picit „sok”. A kulcsjelenetek azonban egytől egyig hitelesnek és őszintének tűnnek, köszönhetően a laza (talán improvizált?) dialógoknak is. Shelton jó érzékkel használja ki a férfias „adott szó” súlyát, hogy a lehető legkínosabb szituációba kergesse vele szereplőit. Okosan szerkeszti és bölcsen oldja meg a felvetett problémát, csattanós választ adva egyúttal azokra az ostoba vádakra, miszerint egészséges, heteroszexuális gyermekeinkre milyen veszéllyel lehetnek azok a „randa buzik”. Üdítően és markánsan szellemes kis film ez, asanisimasa szerint: 8/10.

Evelyn Waugh vaskos, szövevényes és jelentős időintervallumon átívelő cselekményű regénye 1945-ben jelent meg először, komoly kritikai és közönségsikert aratva, később rádió- és tévésorozat formájában is feldolgozódott, egybehangzó vélekedések szerint a huszadik századi angol irodalom egyik jelentős nagyregénye. (Magyarul eleddig nem olvashattuk.)

Julian Jarrold majdhogynem a lehetetlenre vállalkozott, amikor valamivel több mint két órába próbálta belesűríteni ezt a méreteiben is nagy művet, ehhez mérten az Utolsó látogatás kifejezetten jól sikerült. Nyilvánvalóan fontos cselekményszálak maradtak ki, a regény globális, meglehetősen társadalomkritikus, pontos jellemrajzokkal operáló, fanyar hangulata sem jöhetett át maradéktalanul. Talán a film súlypontja sincs mindig a helyén, ezért is tűnhet talán a rendező felfogása kissé távolságtartónak, azonban az esetleges hiányosságok ellensúlyozásául igényesen fényképezett, pazar kiállítású filmet kapunk, az angol színjátszás színe-javának (Matthew Goode, Ben Whishaw, Emma Thompson, Michael Gambon, Greta Scacchi) intelligens és önazonos alakításai által elővezetve. Az angol közvélekedésben (is) meredek témának számító felsőosztálybéli homo- és biszexualitás sem hatásvadászón provokatív, hanem a maga valóságos, teljes természetességében, magától értetődően jelenik meg. Ugyanúgy, ahogyan e kör életmódját, a menő egyetemeit (Oxford, Cambridge) és a mindennapi élethez való osztálytudatos cinizmusát illetően is meglehetősen sarkos véleményt képvisel a film. Hogy mégsem bír maradandó hatással lenni a nézőre, az részben azért lehet, mert mégiscsak egy alaposan meghúzott adaptáció, másrészt pedig e történet szinte minden egyes figurája, fordulata már ismert lehet más művekből. Ennek ellenére az asanisimasa-index: 7/10. Tisztességes, érdekfeszítő, jó film, azonban különösebb egyéni hangok, ízek, képek nélkül.

Marc Foster jó rendező, hiszen aki egyszerre képes megrendítő erejű filmdrámát (Papírsárkányok), egy óriási filmes toposzt megújítva, hightech akciófilmet (Quantum csendje), romantikus mesét (Én, Pán Péter) rendezni, melyeket ráadásul komoly díjak és jelölések özönével honorálnak, az nem lehet tehetségtelen. Ez a film (Maradj!) azonban nálam legfeljebb a lila blöff kategóriájába tartozhat. Egy pszichiáter (Ewan McGregor) próbálja megakadályozni fiatal páciensének (Ryan Gosling) előre bejelentett öngyilkosságát, azonban ebbéli tevékenysége során olyan mélyen belegabalyodik annak személyiségébe, hogy elvész a határ beteg és orvos, a valóság és az irracionális tudattalan között. Mély ingovány ez, melybe Foster is alaposan beleragadt. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis sem merül ki egy másfél órás fekvésben a díványon, hanem gyakran hónapokig, sőt évekig tart.

A lehetetlen vállalkozást a cselekmény követhetetlen bonyolításával, magukra hagyott, tétova színészekkel, ráadásul amatőr kategóriás látványelemekkel bolondítja. Ez tűnhet nagybetűs művészetnek is, ahogy a nagynevű megmondókritikus, Roger Ebert is benyalta e filmet, azonban azt hiszem, a reális értékeléshez a rohadt paradicsom merítése áll közelebb, ami a szerény 27%. Unalmas, olcsó (bár 50 millió $-ba kerülő), vulgár-pszichologizálással és női magazinok horoszkópjainak filozófiájával operáló, gyenge fércmű ez. Mint azok a nu age könyvek, melyeket az aluljárókban lehet megvásárolni a ponyváról, és csiricsáré, Vallejo-festményeket idéző borítójukban hulladékpapírra nyomott kuruzslás olvasható, ma, csak magának aranyom, csak 100-ért. Aztán, valahogyan a Foster-életműben eléggé megszokott fesztivál-elismerések sem hullanak e filmre. Joggal. Asanisimasa-index: 3/10.

A neves rendező (Sam Mendes) impozáns line-uppal (Tom Hanks, Paul Newman, Jude Law, Daniel Craig) elővezetett ír-gengszteres filmje egy gyönyörűen fényképezett (Conrad L. Hall) fából készült vaskarika. Mi másként lehetne billogozni egy anti-gengszter gengszterfilmet?

A balladai lassúsággal építkező, moralizáló hajlamú bosszútörténet azonban nem volt képes megragadni, az ír maffia belügyei valahogyan idegenebbek, mint a hasonszőrű olasz vagy zsidó bagázsé. A film első kétharmada méla unalomban telik, mintha Mendes csupán a végső leszámolásra koncentrált volna. A film az obligát esős kaszabolás alatt, és az utána következő néhány záró jelenetben kezd el élni, ám ilyenkor viszont már sajnáljuk az addig eltelt másfél órát. Persze, a didaktikus erkölcsi szájbarágás így is könnyen szakíthat fel hangos jajszavakat az erre érzékenyebb lelkekből. Én kudarcként értékelem ezt a filmet, főleg az alkotógárda nimbuszához viszonyítva. Asanisimasa index: 4/10.

Ritkán, de bele lehet futni a kereskedelmi televíziók műsorában is érdekes darabokra, mint például tegnap késő este is. Adminisztrációs és szervezési komplikációk miatt otthon töltött előszilveszteri estén dühöngve kapcsolgattam ide-oda, amikor a mosóporos tévén rábukkantam erre a rettenetesen idétlen című 2004-es alkotásra, amely végül is nem várt örömmel aranyozta be estém. Bizonyos Mitch Rouse rendezői debütálásáról van szó, akiről alig tudni valamit. Régebben színészkedett, ez a 2004-es év volt számára a kiugrás, de azóta is csak a csepűrágás maradt a kenyere. Pedig az Akire stb… egy markáns, friss hangú, olykor meglehetősen beteg humorú, fordulatos, független … még a pontos műfaji megjelölésre irányuló erőfeszítés is spoileres lenne. Film. Bővebben: jó kis film.

Persze, hülyén indul. A Matt Dillon által alakított jólfésült nyálgép fejű csávóval történt valami. Néhány nappal ezelőtt még felfelé hasított, de most egy szemlátomást büdös homlesszel osztja meg olcsó konzervsörét. Úgy tűnik, egy szokásos föl-le karrier-történetbe csöppentünk, jó állás, pazar lakás, bájos hitves, egészen addig, míg az esküvői buliba be nem toppan a régi haver, a komplett debil pónemű Steve Zahn. Annyit még elárulok, hogy a faszi halottkém, a méltó cinikus modorral és meghökkentő (sőt, még!) hobbikkal. Innentől a dolgok észveszejtő száguldásba kezdenek a vakvéletlenek és kitervelt fondorlatok okozta kanyargós idősztrádán egészen a tripla-, sőt kvadrócsavaros befejezésig, tessék végignézni a filmet egészen a végefőcím utolsó betűjéig. Komolyan mondom.

Mitch Rouse e filmmel megvalósította az egyik legtökéletesebb buddhista szellemiségű …filmet, mely mentes mindenféle negédes bölcselkedéstől, nu age lilázástól, ellenben szórakoztató és bölcs egyszerre. Úgy is mondhatnánk, a film egy mosolyogva kinyújtott középső ujj vidor gesztusa a lúzerező, nyereségvágyból seggfej hangos klikk felé, aki ezt nem érti, majd megérti, ha megnézi e filmet. Ráadásul jó csajokat is láthat, mint pl. Al Bundy mára beérett hajdani süldőlánykáját: Christina Applegate itt is bizonyítja, tehetsége jócskán túlnő egy sitcom mellékszerepén. Asanisimasa szerint 8/10. Nem értem, miért nem kap több lehetőséget ez a Rouse gyerek, e film alapján jóval több van benne, mint például egyes agyonhájpolt ügyeletes zsenikben.