asanisimasa

Én kifejezettem szerettem Emir Kusturica Underground című filmjét, mint ahogy az Arizonai álmodozókat is, a korai nagy fesztiválsikereit már annyira nem, de azokat is elismertem. (Mindig sokkal többre tartottam azonban Dusan Makavejevet.) A legnagyobb ismertségre, bizonyos körökben kultusz-státuszra szert tett Macska-jajt viszont már nagyon untam, de 60-70 percre vágva még az is egy erős löket lett volna. A maratoni umca-umca az inkriminált Pitbull szeletelős germán technójával azonban -igaz, kezdetben még viccesnek tűnt- mára már azonnal kiveri nálam a biztosítékot. De volt lendülete a groteszk, bizarr őrületnek, az biztos. Az azonban több mint aggasztó, hogy Kusturica majd’ 10 év alatt sehová nem haladt a macskajajos balkáni blődliből, ezt ragozza, ha nem valamelyik haverjának állít emlékdokumentumfilm-oszlopot.

Mára Kusturica egyértelműen megélhetési filmes lett, kezdeti erős művészi ambícióit elemésztette a slivovica és a kokain, viszont ezeket a pánszerb nacionalizmussal gazdagon öntözött balkáni rezesbandás, bizarr, de igencsak közönséges vulgárkomédiákat úgy tolja ki magából gombnyomásra, mint nálunk az őszhajú Jancsó a Kapa-Pepéket vagy Koltai az általa főszerepelt, izzadságszagú “közönségsikereit”. Persze, a közönség széles része vevő erre a humorra, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ha valamiben üvöltve káromkodnak, orbitális csöcsöket lóbálnak és folyamatosan szól a talpalávaló, az pontosan egybevág azzal az ókori népművelési alapvetéssel, miszerint ha van panem és circenses, akkor nincs baj a néppel. Egybites, zsigeri élvezetek ezek, ez alatt már csak a fingós poénok vannak, de közvetlenül.

Az ígéret szép szó című 2007-es macskajaj ennek megfelelően 6-7 ponton áll az ismert internetes slágerlistákon, mint ahogy szinte egyöntetű a kritikai fanyalgás is. Én sem teszek másként. A film rossz. Persze, aki nem látott még Kusturica-filmet, az lehet, hogy ámulva vinnyogja végig ezt a mozit, hiszen van itt minden, még költészet is, szimbólumok meg kalasnyikov, rezesbanda meg elképesztő járművek (pl. Trabant-limó), de ha legalább két korábbi filmet láttunk már, e film minden kockáját láttuk már egyszer. Ezt a cuccost már Emir bátyó már néhányszor lenyomta a közönség torkán, ráadásul itt már nyoma sincs a korábbi féktelen lendületnek, a fickós dühnek és az eszeveszett életörömnek, lelketlen dara ez. Ha valaki belenézett már egy igazi lagzizenész (mondjuk Boban Markovic valamelyik zenészének) szemébe, miközben az zenélt, az látta azt a fásult kiégettséget, ami például ebből a filmből is sugárzik. Lendület van, hiszen a szív baromi erős, de ez már nem az “ami volt régen”. Az agy pedig máshol jár, valahol a kasszáknál. Esküvő, temetés, gengszterek és haverok, umca-umca. Csöcsök. Hihetetlen, elképzelhetetlen szerelmi szál. Új elem talán csak a kissé bátortalan vallásos vonulat, ez azonban nyilván a pánszerb alapállás hozadéka, hiszen egy szerb filmbe kell legyen egy vallásos hagyományokat ápoló szereplő is. De túlsúlyban vannak az elrajzolt, jórészt ordenáré, vérsuttyó karakterek. Ismerek szerb embereket, egyik sem ilyen. A filmben kimondják: Ez egy kőkemény provokáció! Na ja, tehetjük hozzá józan szemlélőként, provokáció a jó ízlés ellen. Végül is a macskakaját is meg lehet enni végszükség esetén, de egy kis utánajárással lényegesen ízletesebb, táplálóbb és egészségesebb táplálékot is lehet szerezni. Így van ez e film esetében is, nyögve, nyammogva meg lehet éppen nézni egyszer, de ha van más, akkor inkább jöjjön az. E film az asanisimasa szerint csak 4/10.

Mi sem jelzi jobban a mai Magyarország abszurd közállapotát, mint az a tény, hogy idén november 18-i határidővel az ORTT megszüntette az ország legnagyobb hallgatottságú rádiójának műsor-szolgáltatási jogát. A Slágerrádió működésének utolsó néhány hetében, a világon eddig talán sehol sem tapasztalható méretekben nyilvánult meg a hallgatók szimpátiája egy rádió irányában. Csillag Ádám ezt az időszakot dokumentálta részletesen, néhol önhibáján kívül is szubjektív, bombasztikus és meglehetősen szentimentális filmjében.

A vitás döntés

Az gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy adott ország a közösségi és kereskedelmi célú rádiózásra használható frekvenciamennyisége adott. Ez technológiai szükségszerűség. A megfelelő minőségű vételi lehetőségek fenntarthatóságának érdekében nem lehet kiadni egy bizonyos mennyiségnél többet, s mivel a rádiózásra fogható frekvenciákra a köz- és kereskedelmi rádiókon felül sok más cég, hatóság, rendőrség, katasztrófavédelem, légi közlekedés, stb., igényt tart, országos lefedettségű, kereskedelmi célú rádiózásra Magyarországon kettő darab frekvencia adható ki. A kiosztásért az ORTT, és annak ügyvivői testülete a felelős. 1997-ben két rádió, a részben nyugat-európai érdekeltségbe tartozó Danubius és az amerikai tulajdonosi körű Sláger (illetve, annak jogelődje) nyerte el 12 évre ezeket a frekvenciákat, mely koncesszió az idén járt le. Ez idő alatt e két rádió stabil hallgatóközönséget épített ki, nyereségesen működtek, ezáltal milliárd forintokkal gazdagították az állam bácsi háztartását. Ez év őszén az ORTT a törvény szerint meghirdetett frekvenciapályázaton mégis két másik, új és pályakezdő rádiónak juttatta a lehetséges frekvenciákat, esélyt sem adva a két réginek, hogy folytathassa nyereséges és sikeres működését. Ráadásul, szakértők szerint reálisan teljesíthetetlen vállalásokat tett a két új rádió, és komoly, artikulált vádak fogalmazódtak meg az irányban is, hogy a döntés mögött többpárti (Fidesz-KDNP és MSZP) nyomás áll. Valami nyilván nagyon nem kóser az ügyben, ezt jelzi, hogy kifejezetten ezért mondott le az ORTT elnöke egyet nem értése jeléül, illetve elítélte a döntést a miniszterelnök is, és hogy mennyire nem „vihar a biliben” ügy ez, mutatja az is, hogy az amerikai kereskedelmi kamara és az amerikai képviselői testület is írásbeli tiltakozását fejezte ki. Csillag Ádám filmjében a Slágerrádió Bumeráng című műsorának utolsó néhány hetét követhetjük nyomon, főszerepben a népszerű műsorvezetőkkel, Boross-sal, Bochkorral és Vogával, valamint láthatunk-hallhatunk sok-sok támogatói e-mailt, SMS-t, home-videót, Balázs Fecót és a Republic zenekart, sok Sláger-rajongót és mindennél több könnycseppet. Nagyon sok könnycseppet.

A vád

A meglehetősen hosszadalmas rádiósirató egy dolog, hogy a rajongóknak szól, hadd essen túl mindenki a mozi jótékony félhomályában a megtisztító, elengedő síráson. Én mondjuk meglepődtem, hogy van ilyen, hogy józan, normális emberek a kamera szenvtelen tekintete (objektívje!) előtt könnyeket hullatnak, csakis azért, mert nem hallhatják tovább kedvenc reggeli műsorukat – hát istenem, nem vagyunk egyformák. A film lényege azonban számomra (és remélem, nem csak számomra) az, hogy benne egy nagyon konkrét vád fogalmazódik meg, amely mellett jól felfogott érdekünkben, de a jövőnkre nézve sem mehetünk el szó nélkül. A vádat a Slágerrádió amerikai tulajdonosai fogalmazták meg, és nem véletlen, hogy éppen ők: az ORTT fideszes, keresztény-demokrata és szocialista ügyvivői konkrétan megsúgták, kinek milyen ajánlatot kell tenni, hogy elnyerjék a frekvenciákat, és az illető fülek között véletlenül nem volt olyan, amelyik a Sláger (vagy a Danubius) valamelyik tulajdonosához tartozzon. A megsúgott tipp állítólag még azt is tartalmazta, hogy kinek milyen arányban kell milyen összeget befizetnie a megadott pártkasszákba. Ez, így egyoldalúan kijelentve szimpla rágalom, már jogi értelemben. Csillag természetesen megkérdezte a másik felet is, akik közül azonban (az SZDSZ-es ügyvivő és a volt ORTT-elnök kivételével) mindenki egyöntetűen elzárkózott a nyilatkozattételtől, sőt egyikük még a filmkészítésről is lebeszélte a rendezőt…

Ítéletet nem hirdet

a Slágerfilm természetesen, nem is teheti, azonban szól a sajtó- és szólásszabadságot, mint a demokrácia két igen fontos feltételét illető komoly aggályokról, amit ez a vitatott ügy támaszt. Ez jó. Az már kevésbé, hogy ezt egy igencsak szentimentális, érzelmileg hatásvadász, könnyekben úszó rajongói ömlengés veszi körül, bugyolálja be és így tán egy kicsit el is fedi a lényeget. Túlzás nélkül mondom, hogy ennyi könnyben úszó szemet eddig csak Zámbó Jimmy és Michael Jackson temetéséről szóló híradásokban lehetett látni, holott itt azért nem halt meg senki. A felvetett vád azonban van annyira súlyos és az egész társadalmat, sőt annak jövőjét is érintő, hogy megérdemelt volna egy szikárabb, távolságtartóbb és objektívebb megközelítési módot. Az a gyanúm, hogy az egész el fog veszni Bochkor könnyes szemei és Boross cinikus benyögései között, így a film nem lesz több, mint egy meglehetősen leegyszerűsítő, populista néphergelés a sok közül (lásd: monnyonle!). Pedig van benne annyi, mint a politikai rendszerváltáshoz sokban hozzájáruló, 1988-as Dunaszauruszban… Így azonban ez a film, az asanisimasa szerint, csak félsiker: 5/10 (P.s.: Már ha eljut egyáltalán a közönséghez…)

Az igényesebb filmfogyasztók Szent Karácsony közeledtével két dolgot tehetnek legálisan: vagy előzőleg jól bevásárolnak „must see” DVD-kből vagy ezeket kérik ajándékba. Tudják jól, hogy ez időtájt semmi jóra nem számíthatnak a moziban, tévében, mindent elönt a geil, ragacsos giccs. Ez alól meglepő kivételt jelenthet ez a Karácsonyi történet, mely egy meglehetősen cinikus és frivol humorú, szerteágazó cselekményű francia családi dráma.

Nincs karácsony filmek nélkül

Akár egy speciális zsáner is lehetne a karácsonyi film, mint olyan, hiszen évről évre készül belőlük néhány tucat, de a műfaj sokféle. Tipikusan a helyzetkomikumra épülő vígjátékok ezek, általában középpontban egy jól szituált családdal. Ismerjen csak mindenki jól magára. Mindenki készülődik, de valami bibi becsúszik az ünnepi hajcihőbe, rumli, kavalkád, akár krimiszerű bonyodalmak is történhetnek, de a végére mindig minden helyrejön, együtt a család, kinn csendesen hull a hó, vége főcím, hopp, hát hozzánk is megjött a Jézuska/Télapó/Gyed Maróz/stb.! E filmek humora lehet bájos, bumfordi, szélsőséges esetben akár cinikus, sőt kretén, kifejezetten tapló is, de a végén mindig happy az end. Aztán vannak a könnyfakasztós karácsonyi filmek, amikor a főhős – gyakran árva gyermek – magányos és éhezik, miközben az utcát járja térdig hóban, és be-bepislogva a házak ablakain óriási karácsonyfákat, finomságokkal zsúfolásig rakott asztalokat és ajándékok csomagolását foggal-körömmel tépő gyermekeket lát, elégedetten mosolygó felnőttek gyűrűjében. Az efféle filmek végére aztán vagy történik az árva gyermekkel valami csoda és végül jó lesz neki, vagy nem, és akkor szomorú a vége, mi mindig bőgünk. E körbe tartoznak a vallási témájú filmek is, hiszen karácsony azért mégis Jézus szülinapja, a keresztényeknél. E filmek ritkán humorosak, ellenben felemelőek, így ezek végén is bőgünk általában. Elvétve még akciófilm (pl.Die Hard), sőt horror is (pl.Black Christmas) is készül, ezeken nem bőgünk, hiszen ezek célja nem az, hogy megríkassák a nézőket – azonban még ezek is a karácsony globális érzelmi húrjain pendülnek. Cizellált jellemeket, árnyalt problémafelvetéseket, filozofikus elmélkedéseket, több szálon futó, bonyolult történetszövést nem várnak az emberek a karácsonyi dömpingben vetített filmektől, ezek a meglehetősen egyfenekű „művek”, néhány tényleg eredeti alkotás kivételével (pl. a Tim Burton-féle Karácsonyi lidércnyomás), általában úgy működnek, mint a százas szög. Vagy az eke. Aki esetleg mégis valami bonyolultabbra, félve mondom, értékesre vágyik, az nem néz tévét, nem megy átlagmoziba ilyenkor, hanem „konzervből” él vagy megnézi, mi megy a KINO-ban/Cirkoban/Toldiban.

Egy történet, karácsonykor

Arnaud Desplechin filmjét választhatják például, melyet tavaly (2008-ban) Arany Pálmára jelölték Cannes-ban, ami francia filmről lévén szó, nem meglepetés. Ezek sok filmjüket jelöl(tet)ik fődíjra a saját fesztiváljukon. Karácsonyi történet a címe, bár azon kívül, hogy karácsony idején történik, látszólag nem sok van benne az ünnep fennkölt szellemiségéből. Karácsony csupán egy alkalom, hogy összejöjjön a népes Vuillard család, és megismerkedhessünk fura tagjaival, valamint azzal a tragikus problémával, melynek árnyéka rájuk vetül. A polgári művészcsalád nemrégiben egy ritka kórban már elvesztette egyik fiúgyermekét, most kiderült, hogy a család kissé hűvös „anyakirálynéja”, Junon (Catherine Deneuve) is hasonló betegségben szenved. Csak az segít rajta, ha valamelyik közeli hozzátartozója ad neki a csontvelejéből. A sors fura fintora, hogy erre csak a család kitagadott fekete báránya, a láncdohányos és politoxikomán Henri (Mathieu Amalric) alkalmas. Ez a film alapkonfliktusa, de mivel nagy a család, és sok fura tagja van, még sok kis más részkonfliktusba is belekeveredhetünk a nem rövid, mintegy 150 perces vetítési idő alatt. Aztán részben ki is.

Kritika ott, kritika itt

A francia kritika szinte pajzsra emelve vitte Párizsba Desplechint, egyenesen új „nouvelle vogue-t” emlegetve, ám a nem francia ítészek, akik már látták különböző fesztiválokon e filmet, bizony eléggé fanyalogtak vala. Mi tagadás, meglehetősen bőbeszédű, sőt fecsegős a film, ezen azonban a francia film ismerői nem lepődnek meg, hiszen a franciák en bloc fecsegősek. Én például mindig kifejezetten élveztem Éric Rohmer szócséplő, csacsarászó, sehonnan sehová tartó filmjeit. Desplechin hasonlóan fecseg. Elkezd beszélni Henriről, majd belekap Abel zenemániájába, aztán Ivanról és sajátosan nyílt családjáról mesél, majd Junonról, aztán megint Henriről. De mint egy kávéházi tereferén a rég nem látott barátnővel, itt is minden kiderül, a kép teljes, árnyalt és hiánytalan, csak győzzük kivárni. Hírlik, hogy szellemesek a dialógok, az angol fordítás ebből szinte semmit nem adott át, remélhetőleg talán a magyar jobban fog működni. Persze, érthetnék franciául. Is. A színészek viszont tényleg lubickolnak e parttalanul áradó családi történetben, Deneuve a szokott módon „királynői”, de különösen erős Mathieu Amalric alakítása, mely mentes minden alkoholista-klisétől, ám mégis humoros, nervőz és bölcs, egyszerre. A tragikus felhangokat hordozó történet tele van cinikus, frivol humorral, mely emberivé, átélhetővé teszi azt, de egyben el is emel tőle. És az összes civódás, veszekedés, fúrás-faragás ellenére mégis valahogy a szeretet árad belőle, így valóban „karácsonyi” is lehet ez a film. Sok beszédnek sok az alja, de itt van teteje is – nem kell hinni minden kritikának. (Csak ennek). Asanisimasa szerint: 7/10

Az azonos című tévésorozat alapján készült francia akció-kalandfilmre (Largo Winch – Az örökös) sok szót nem érdemes vesztegetni, eminens, korrekt munka, amolyan “jótanuló felelet”. Minden benne van, ami kell, pontosan fel van mondva a lecke, de semmi plusz. Nem rosszabb, nem jobb a műfaj más, hasonló jellegű példáitól (kb. a James Bondoktól a Mission Impossibléken át Bourne-filmekig), ami különbség esetleg látszik köztük, az csupán a belefeccölt pénz mennyiségét mutatja, több pénz, több tűzijáték, összetört luxuskocsi, stb. A Jerome Salle által dirigált stáb a rendelkezésére álló pénzből és történetből kihozta a maximumot, ráadásul valódi világsztárok (értsd: húzónevek) nélkül, a Largo Winch így úgy teljesít, mint egy klasszikus hollywoodi akció-kalandfilm, ritmusában, a műfaji panelek sorjázásában, a várt és elvárt fordulatokban és a vicces benyögésekben egyaránt. A címszereplő hős szimpatikus, tudunk drukkolni neki, azt gondolom, senki nem várja, hogy a cím- és főszereplő a film közepén meghaljon, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy aki kezdetben szimpi, az tuti biztosan rosszarcú lesz, és fordítva, efféle filmeknél ez mindig így szokott lenni – a kritikus sablont és klisét kiállt, ha így van, stílustörést, széteső cselekményszervezést és hasonló lila baromságokat, ha nincs így. Én igazán csak egy dolgot kifogásolnék e filmben: lehetett volna valami markánsabb európai szál, mert az itt látott délszláv cucc elég közhelyes, de főleg vérszegény. Milyen horvát név az, hogy Winch? Akkor már legalább Vinic… (Olyasmi viccekre gondolok, mint az Ötödik elem Meki-logóba szálló taxija, pl.) Amúgy szórakoztató volt, asanisimasa szerint, 6/10.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a Sors néha nem tudja, mit akar… Nos, úgy tűnik, ezúttal a Sors úgy akarta, hogy Nicolas Roeg 79 éves korában forgatott figyelemfelkeltő című filmjében ne tudja, mit akar. Vagy tudta, csak ezt éppen közölnie nem sikerült. Pedig -ez nyilván sejthető a korából, hiszen ilyen idősen ritkán mutatkoznak be elsőfilmesek- Roeg nem kezdő. Hovatovább, filmes legenda, ha azt vesszük, hogy Truffaut megkerülhetetlen utópiáját, a 451 Fahrenheitet is fotografálta, többek között. Rendezőként 1970-ben mutatkozott be, majd több egyéni hangú, jelentős zsánerfilmekkel gazdagította a filmtörténetet (pl. Ne nézz vissza, Földre pottyant ember). Ezekhez képest méltatlanul gyenge fércmű a ráadásul eléggé szerencsétlenül lefordított című Szemgolyó.

A Puffball ugyanis nem más, mint a közönséges pöfeteggomba, amit Angliában az ördög szemgolyójának is neveznek, így is szerepelt a film eredeti alcímeként, aztán körülbelül ennyi is. Egy darab bazedovkóros, véreres szemgolyót nem látni többet a filmben, de még csak szó sincs róla – ellenben a pöfeteg többször feltűnik, egyszer még meg is küldik teli rüszttel, ahogy kell, de hogy mi köze ennek az ízletes, gömbölyű, fehér gombának, a híres és hírhedt birkagyomorba töltött tüdő, máj, bél és egyéb belsőségből, valamint zabpehelyből álló huggisnak és a gyermeket váró nők ideiglenesen domború pocakjának egymáshoz, azt csak Roeg tudja, mert a filmből nem derül ki.

A történet az ‘idegen a kóbojok között‘ kliséjének egyik variációja: egy csinos építésznő költözik az eldugott belső-hátsó angliai tanyára, melyet elkezd felújítani. A helybéliek kíváncsiak, de nem tudnak mit kezdeni a független, önálló nővel, az ő univerzumuk nem terjed túl a robot és gyerekszülés problematikáján. A már korosodó szomszédasszony végre egy fiút szeretne három lány után, de a férjét városi építészmucikánk húzza magára, egy borgőzös dinamójavítás után, aminek eredményeképpen domborodni kezd a pocak. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem… Újra előjönnek Roeg régi boszorkányos, szemmel veréses, feketemágiás mániái, hogy a végén semmi ne úgy történjen, ahogy a kezdeti tanácstalanság után azt várnánk.

Azonban, ha egy nagy nehezen összeálló misztikus thriller langyos happy endben végződik, akkor az szar. Itt már pedig az van, méghozzá egész ólnyi mennyiségben. Amit látunk, az a vidéki angol tanyavilág dokumentarista képei harminc évvel ezelőtti tévéjátékok speciális effektjeivel misztikussá téve, következetlenül és kaotikusan alkalmazott dekódolatlan szimbólumok, tétován ténfergő színészek. Tök gáz az egész. A veterán Donald Sutherlandnak se kellett volna visszanéznie a régi baráthoz, mert kideríthetetlen, mi mást keres ebben a filmben. Majdnem nézhetetlen film ez, az asanisimasa szerint legfeljebb 3/10.

Fura figura ez a Jim Carrey… Megmondom őszintén, sokáig nem tartottam sokra filmvásznon bemutatott nyaktörő és minden fizikai, fiziológiai törvényszerűségnek fittyet hányó produkcióit. Rajzfilmalakok esetében is túlzásnak ható mimikája, vaskos és ezzel egyáltalán nem ellentétben infantilis humora inkább a zseniális ripacsok első pillantásra érdekes és szórakoztató, ám nagyon gyorsan megunható kategóriájába sorolta őt, egészen Milos “Képtelenrosszfilmetcsinálni” Forman nagyszerű Ember a Holdon című filmjéig. Andy Kaufman, a híres és hírhedt, tragikus sorsú amerikai komikus alakjának hiteles és parádés megformálásával Jim Carrey bebizonyította, számomra legalábbis visszavonhatatlanul, hogy egészen kiváló, zseniális színész. Eme írás tárgyát képező hosszú című filmben Jim folytatja a kezdetekben elkezdett, például a Maszkban megismert pályát, a virtuóz grimaszolást, tegye hát, ezt IS jól csinálja. Addig mi csendben reménykedünk, hátha ismét összehozza a sors egy olyan rendezővel, aki a színészt látja meg Jim Carrey-ben, nemcsak a gumiarcú bohócot.

A film címében szereplő Lemony Snicket valószínűleg álnév, amely mögött egy sajátosan fanyar humorú, irodalmi mércével is mérhető teljesítményt nyújtó írástudó rejtőzik, aki által írt könyveknek először sikerült letaszítani a bestseller-listák éléről a megingathatatlannak hitt Harry Potter-sorozatot. Talán át tudjuk érezni ugye azt a tehetetlen dühöt, amely az amerikai könyvkiadókat emésztette az első roxfordi kaland elsöprő debütálása óta, hogy ez az irdatlan és minden bizonnyal hatalmas ország nem tud előállni egy hathatós ellencsapással. Hát Lemony Snicket megérkezett, sőt már ő is a kilencedik kötetnél jár, és hol máshol, mint Spielberg atya Dreamworks nevű cégénél, elkészült az első filmes feldolgozása is, Brad Silberling rendezésében.

A film vizuális megjelenítésére nem vesztegetnék sok szót, tudjuk, Spielberg műhelyéből nem kerül ki igénytelen képi világú munka és a konkurencia (Harry Potter) is komoly versenyt támaszt. Most akkor képzeljük el Harry Pottert az Addams családban, akik Középföldéről menekülnek Mordor felé és eljut az Elveszett gyermekek városába. Precíz, fantáziadús, tökéletes vizualitás.

A Baudelaire-árvák története az angol varázslótanonc kalandjaihoz hasonlóan, szintén telistele van irodalmi és kultúrtörténeti utalásokkal. Az írástudók mintha az Írott Világ végét éreznék, irdatlan energiával próbálnak beletömködni mindent a 6-14 évig terjedő korosztály gyakorlatilag mindent befogadó agyába. Fogalmazhatunk persze úgy is, mindent elkövetnek, hogy visszahódítsák az olvasás örömét lassan elfelejtő gyerekeket. A végeredményre várni kell, csak reménykedni lehet, hogy amikor a mostani gyerkőcök később irodalom órán belebotlanak Baudelaire, Shakespeare vagy éppen Poe nevébe, ismerősnek tűnhetnek majd azok, és el is olvassák műveiket. A balszerencse sújtott árvák történetében rendre felbukkannak ezek a nevek, olykor még idézetek formájában szövegeikkel is találkozhatunk. Klaus Baudelaire könyvmoly, nővére, Violet feltaláló, velük kapcsolatban sok alkalom kínálkozik az irodalom “komoly” nagyjainak citálására, de a gonosz gyámjuk, Olaf gróf színész, igaz, hogy szándékai rosszak és egy tehetségtelen ripacs, de mégiscsak Shakespeare szövegét hívja segítségül, mikor nagyon ki akar mondani valamit. Szóval nevelő funkció rulez, tapsoljuk meg!

A film három Lemony Snicket könyv motívumainak összeszövéséből készült, érezhető is némi bizonytalanság, olykor üresjárat a cselekmény szövésében, ami mi tagadás, olykor bizony szül némi unalomérzetet. De kárpótol a nyakatekert szellemességgel megírt narráció, a balszerencse végtelen áradásában elsüllyedni nem akaró Baudelaire-árvák kissé groteszk, kissé mélabús, de mindenképpen szerethető sorsa, az álomszerű és következetesen végigvezetett látványvilág, valamint Meryl Streep és Dustin Hoffman a mellékszereplők seregében. És nem utolsósorban kárpótolhat Jim Carrey, lásd fent. Asanisimasa szerint e film legyen 7/10.

Kurt Vonnegut 1961-ben íródott azonos című novellája alapján készült a Harrison Bergeron című tévéfilm, mely különböző sutaságai, hiányosságai ellenére az egyik legjobban sikerült Vonnegut-adaptáció. A novella az Isten hozott a majomházban című kötetben olvasható, és egy olyan szép, új világba kalauzol el bennünket, ahol valóban mindenki egyenlő. A társadalom tökéletesen kiegyenlítődött, senki sem szebb, erősebb, okosabb, mint az átlag. Ha nincs kiemelkedő egyéniség a társadalomban, nincs irigység, nincsenek frusztrációk, nincs probléma. Mindenki ugyanolyan gazdag és boldog. Néhány kiváltságos ember irányítja az egész társadalmat, az egyének számára kötelező homlokpánt segítségével, mely központilag nyirbálja meg még csírájában az esetleges formabontó, forradalmi gondolatokat. A társadalom így a könnyen irányítható, szelíd együgyűség állapotában leledzik, amit a televízió gondosan megszerkesztett zsibbasztó hatású műsoraival tart karban. Még egyszer mondom, Vonnegut 1961-ben írta a novellát. Ezért van, hogy bár 2081-et írunk, a világ az ezerkilencszázötvenes évek stílusába van ragadva, ami részben az író aktuális éleslátását, részben pedig zseniális jövőbelátását mutatja. A sztori egyszerű: egy srác, aki genetikailag átlag feletti intellektussal bír, öntudatára ébred és leveszi a fejpántot.

Címszerepben Sean Astint látjuk néhány évvel fiatalabban, minthogy Csavardi Samuként megismerhette őt a világ, hát itt sem egy alpacino, de amúgy szimpatikus. Kissé molett figurája legalább szakít azzal a közhellyel, hogy aki átlagon felül intelligens, az kizárólag csak nyüzüge, szemüveges geek lehet. A Bruce Pittman által rendezett tévéfilm alapvetően az alacsony költségvetésű, B-kategóriás filmek eszköztárával, díszleteiben és közepes tehetségű színészi gárdájával dolgozik, azonban minden kockáján átüt az író, Vonnegut csillogó, okos szellemisége és fanyar, maró gúnyú, de bölcs és igazságos humora. Pittman jó érzékkel felmérve gyakorlati korlátait, minden energiáját Vonnegut gondolatainak közvetítésének szentelte, ami meg is látszik a filmen: egy bizarr, agymosott jövőbeni világot látunk, mely azonban ijesztően hasonlít mai mindennapjainkra is, így csak ismételten fejet hajthatunk Vonnegut előtt, hogy ezt az egész média által manipulált világot milyen élesen látta már 1961-ben. Vonnegutot kötelező olvasni, de jobb híján e film is megtekintésre érdemes, az asanisimasa szerint 7/10. (Akinek e film végkifejletéről eszébe jut az a nem túl rég játszott, szintén médiatárgyú hasonló végkifejletű film, az megkommentelhetné, mert az istennek nem ugrik be a címe. Köszönöm.:)

Alapvetően a poszt-0911 filmek sorába lehet sorolni Chris Gorak no-budget filmjét, mely egy közelebbről nem ismert, pusztító terrortámadás következményeit modellezi, s melynek főszereplője Otthon, biztonságban hiszi magát. Közelebbről, mintha a Cloverfield kettőt néznénk, bár nem egyes szám első személyben látjuk a történéseket, de hasonló a koncepció: egy nem túlzottan részletezett katasztrófa, oldalnézetből. Bombák robbannak Los Angelesben, ám senki nem tud semmit, a hatóságok sem állnak a helyzet magaslatán, az internet és a tévéadások szünetelnek, csupán a rádió ontja az olykor egymásnak is ellent mondó információkat. A lakosság pánikban. Közben kiderül, ún. “piszkos” bombák robbantak, melynek következtében veszélyes vírus terjed a levegőben – Los Angeles belvárosát, ahol a bombák robbantak, hermetikusan lezárják. A film főhőse – egy állástalan zenész – nemrég indította útnak feleségét, aki a belvárosban dolgozik, s mivel nem veszi fel a telefont, a pasi is ideges lesz. Autóba vágja magát, és a nő után ered, ám közben látja a karantént. A rádió is ezt szajkózza, aki nincs a robbanások körzetében, az maradjon otthon, szigetelje le a lakását, amennyire tudja, és maradjon otthon. A felszólítást gázmaszkos, fegyveres katonai járőrök nyomatékosítják.

A film első fele, talán két harmada baromi erős drámai szituációt vet fel és valósít is meg. Annyira jó az ötlet, hogy még akár színpadon is megállná a helyét. Adott egy zilált idegrendszerű pasas, aki több rétegben el van választva a külvilágtól. Kinn zajlanak a dolgok, amikről csupán félinformációi vannak, felesége pedig kinn van. Ráadásul, még le is kell szigetelnie belülről, légmentesen a lakást. Internet, TV nuku, telefonvonalak túlterheltek. A légkör a szó szerint és pszichikai értelemben is egyre fojtogatóbb. Még akkor is fennmarad, sőt még tán sűrűbbé is válik az őrjítő atmoszféra, amikor valahonnan a semmiből felbukkan a feleség, igaz taknya-nyála egybefolyik, ő már beteg. A pasi benn, a látszólagos biztonságban, a feleség kinn, köztük a házilag húzott folpack-karantén húz áthatolhatatlan határt. Aztán egyszer csak elkezd szökni a feszültség, a suspence eltűnik. Felesleges és elvarratlan mellékszálak tűnnek fel és lebegnek el. A kitűnő és kezdetben jól megcsinált ötletnek nincs igazi csattanója, nem tud a poén robbanni. Ami van, az izzadságszagú, erőltetett megoldás, amivel kapcsolatban ráadásul logikai aggályok is felmerülnek (Mutálódott vírus? Egy mobiltelefontól? Miért éppen attól, miért éppen ott? Stb.). A dialógok kezdetben feszültségtől telítettek, kapkodóak, olyanok, amilyennek egy ilyen szituációban lenniük kell, azonban a végére kiüresednek, idegesítő önismételgetésbe fulladnak, így ugyan összhangban vannak a végkifejlettel, de mivel az rossz, ez sem lehet jó megoldás. Mary McCormack úgy akad ki, mint a kertajtó, amikor férje nem akarja beengedni, hiteles alakítást nyújt a feleség szerepében, Rory Cochrane – a lúzer férj –  azonban csak üggyel-bajjal, félsikerrel tudja a nézőt maga mellé állítani, játéka súlytalan és hiteltelen. Az Otthon biztonságban tehát egy baromi jó ötlet, félig ügyesen kidolgozva, aztán a végére slendrián módon összecsapva. Kár érte, az asanisimasa így csak 6/10-re tudja értékelni.

A reneszánsz-kori Itália legendás és hírhedt nagy dinasztiái közé tartozott a romagnai Borgia-família. Rodrigo Borgia, aki VI. Sándor néven lett pápa, valamint annak fiai, mint például a rettegett Cesare, valamint lánya, a gyönyörűséges Lukrécia, intellektusukkal, fizikai szépségükkel, valamint gátlástalan és érzéketlen hatalomvágyukkal tűntek ki a kor, sőt a történelem nagy pszichopatái közül. A spanyol Antonio Hernandez az ő életükből készítette történelmi dolgozatát.

A film jó hosszú, van több mint háromórás DVD-változata is, én egy közepeset, 140 perc körülit láttam. Az ilyen családregény-műfajban ez azonban a minimális hossz, tekintve a rengeteg fő- és mellékszereplőt, azok életének szövevényes szálait, azt a jó néhány évet, melyet a film átível Borgiáék különféle orgiáinak taglalásával. Nekem nem tűnt túl hosszúnak, nem untam. Méltóságteljesen csörgedezik a mozi, azonban témájához mérten kissé túl eminens, túl illedelmes hangvételben. Nálam  ennél lényegesen több elfért volna a vérfertőzős, orgiasztikus jelenetekből, hiszen a Borgia-család története tele van effélékkel, beleértve a legenda szerint saját lányával (ez már önmagában sicc!) háló (még egy sicc!) pápát. Itt csak szimpla ágyjelenetek vannak, ízléses, “főműsoridős” kivitelezésben. Gyilkosságok dettó. Így azonban éppen arról nem esik elég szó, amiről a család hírhedtté vált. Az amúgy korrektül játszó színészek olyan természetességgel imitálják Borgiáék rémtetteit, ezeket Hernandez olyan magától értetődően mutatja meg, hogy a néző gyorsan át is siklik felettük- na ja, ez a dolgok intézésének természetes volta, gondolhatja. Ebben a szellemben viszont elvész a dráma, a tragikum, az explicit erőszak és szex a sztoriból, holott éppen ezekről kellene szólnia. Pedig egy szex közben megmutatott pápa azért nem semmi, főleg, ha belegondolunk abba, hogy a manapság sokszor szárnyra kélő bűnös pap-történetek mennyire kivágják a biztosítékot felekezettől függetlenül, szerte a világon. A mérleg másik serpenyőjében a még mindig erősen katolikus spanyol és olasz mentalitás áll, melyben az egyház és a pápa tisztelete azért még mindig igencsak kordában tartja gyarló szolgáik gondolatát. Ilyen “áhítatban” azonban nem egy ilyen bűnös családról, hanem valamelyik szentről kellett volna filmet forgatni. A Borgia-család története így csak egy szépen fényképezett, ízléses kiállítású, illedelmes tévéfilm, mely az asanisimasa szerint 5/10 pontot ér.