asanisimasa

A cet óriási szájában hatalmas tintahal vergődik, melynek csápjai viszont a bálnát fogják körül. Cet vagy tintahal? Cet vagy tintahal? – bucizhatnánk e klasszikus róka fogta csuka-variáción, ki győz le kit ebben az élethalálharcban, de mi inkább derülünk Noah Baumbach A tintahal és a bálna című szellemes melodrámáján. Egy értelmiségi házaspár, a hajdan sikeres íróként tevékenykedő apa és az első sikereit arató anya között két tizenéves fiú őrlődik, miközben a család végképp felbomlik. Baumbach gyaníthatóan ismert szituáció alapján írta és rendezte meg ezt a történetet, mert ilyen friss és abszurditásában életszagú szituációkat íróasztalnál és/vagy egy kávéházban kitalálni nem lehet. A karakterek is portrészerűen plasztikusak, a hajdani sikeréből élő, mára egyre jobban lefrusztrálódó apa (Jeff Daniels) helyett a szögegyszerű, de még férfi teniszedzőt választó anya (Laura Linney) között izzik a levegő, de nem a szerelemtől. Tányérok és vázák helyett azonban -intellektuel lévén- válogatott verbális rakétákat lődöznek egymás felé, a két gyermek (Jesse Eisenberg és Owen Kline) ezeken nő fel. Csoda, hogy a nagyobbik fiú inkább ékeskedne lopott tollakkal, mint a saját pucér seggével, a kisebbik pedig káromkodik, mint a kocsis? Baumbach remekbe szabott dialógokat ad szereplői szájába, melyeket akár egy az egybe lehetne kopizni a Modorosblogba posztnak, hiszen a létező összes bölcsész-közhely, az összes létező variációban eldurran kettejük között.

A film amolyan könnyed, okos, friss és ropogós független komédia, pontos színészi alakításokkal, melyben magukra ismerhetnek azok is, akik amúgy elvből nem néznek meg olyan filmet, melynek adatlapján az amerikai után a vígjáték áll. Asanisimasa szerint e film kb.: 7/10.

Minden idők legnagyobb anyagi sikerét hozó zombifilmje egy romantikus vígjáték. A Zombieland-ben ugyan téblábol egy seregnyi zombi, a főszereplő romantikus szerelmesek legfeljebb annyi figyelmet szentelnek rájuk, mint langyos nyári éjszakán, amikor reszket a hold a tó vizén, egyik csók után, a másik előtt, hanyag mozdulattal lecsapják a karjukon éppen vacsoráját elkölteni készülő szúnyogot. A filmben a legváltozatosabb módszerekkel gyakják a zombikat, az Államokban beszerezhető kézifegyverek teljes arzenálján kívül kézi sarabolóval, nagykalapáccsal, bendzsóval, sőt egy igazi versenyzongorával esnek neki a szereplők az ismert módon hörgő élőhalottakra, a film 80%-ban annak drukkolunk, hogy a filmet narráló, fokozottan paranoid, saját, külön bejáratú SZMSZ alapján működő Columbus összejön-e a vadóc Wichitával. Közben kinyírnak mintegy 57281 darab zombit, de ezek a tettek legfeljebb olyan súllyal jelennek meg a filmben, mint ha ugyanennyi muslica kenődne szét annak a kabriónak a szélvédőjén, melyen a főhősök száguldanak bele a lenyugvó naplementébe.

Tehát Ruben Fleischer zavarba ejtő filmmel hódította meg a nézők szívét, amely a benne kiontott tetemes mennyiségű vér, bél és egyéb lágytest és testnedv ellenére egy tipikus habkönnyű tinivígjáték. Annyira könnyű, hogy tegnap láttam, de ma már alig bírok valamit is felidézni belőle. Van benne a paragép Columbus, a két csajszi, melyből az egyik a célpont, van az a sutyerák műkóboj Woody Harrelson obligát alakításában és van Bill Murray, as himself. Tulajdonképpen egy szögegyszerű cselekményű roadmovieban üldözik egymást valahonnan középről Nyugatra (lásd: Go West, mint alapvető motívum az amerikai kultúrában), ahol reményeik szerint van egy csodálatos vidámpark, ahol nincsenek zombik. Egy idő után nem egymást üldözik, hanem őket üldözik…

A film célközönsége körülbelül olyan markánsan behatárolható, mint a napokban a mozikat újra elfertőző tinivámpír-baromság, itt aki képes a szereplőkkel azonosulni, tehát tinédzserkorú vagy annak hiszi magát, illetve egyedülálló negyvenes faszkalap, plusz imádja a zombifilmeket, az úgy tesz, mint sok millió hasonszőrű a világban, megveszi a mozijegyet. Ha pedig történetesen Bill Murray-nek hívják, akkor elvállalja ezt a szerepet is, mint manapság mindent. Fleischer filmje tehát egy romantikus tinivígjáték, zombis környezetben, mely a beavatott rajongók számára működhet zombifilm-paródiaként is. Mint az efféle kevert műfajú dolgok esetében sokszor, itt is akadnak gondok a cselekmény kellően pergő ritmusának fenntartásával. Egy zombiöldöklős filmnek természetszerűleg gyors snittekből, míg egy romantikus szerelmesfilm éppen hogy lassúkból kell összeállnia, a két ritmus vegyítése ha nem is fából vaskarika, de nem könnyű. Fleischernek se sikerült ez maradéktalanul, azonban a közönség szarik erre (is), és fizet. Lelkük rajta. Nem mondom, hogy nem szórakoztató a film, de azért ez egy igencsak habkönnyű szórakozás, nagyon-nagyon túlhajszoltnak kell lenni annak, akinek éppen ez kell és nem több. A film az asanisimasa szerint 5/10.

Anne Fontaine Coco Chanelről szóló életrajzi filmje körülbelül annyira érdekes, mint egy szabászati ismeretek-óra a 611-es számú Alfredo Lima Ipari Szakmunkásképző Intézet női szabó-osztályában. A szakma iránt elhivatottak számára kihagyhatatlan, de legalábbis jól felfogott érdekből abszolválandó tananyag, a céltalan töltelék számára unalom és nyűg (mint általában minden).

Fontaine felfogásában a forradalmi hatású életpályát maga mögött tudó divattervező, aki az első nő volt e szakmában, eleve elrendelt sorsa volt káprázatos életpályája, ugyanis a legkisebb hajlandóságot nem mutatja arra amellett, hogy bemutatja az ismertséghez vezető rögös út stációit, a nézőt szórakoztassa is. Pedig Chanel pályája tartalmaz drámai fordulatokat jócskán, apácáknál, gyakorlatilag árvaként nevelkedett, lokálokban énekelt, eltartatta magát, stb., azonban ezek olyan súllyal jelennek meg sorban a filmben, mintha megszúrta volna az ujját a varrótű, vagy kissé megázott volna egy futó nyári záporban. Tehát a film a nézőt témájába komolyan bevonó megrázó, felemelő, tanulságos dráma helyett csupán egy könnyen és gyorsan átlapozható, ám korrekt és egzakt képeskönyv a különc és sejthetően különös divattervező karrierjének kezdeti szakaszáról.

Chanel figuráját Audrey Tautou sem tudja megtölteni valamiféle súllyal bíró tartalommal, nem érezni Chanel figurájának különlegességét, mintha megelégedne a fizikai hasonlósággal. Bájos, vadóc, amikor megkérik, hogy énekeljen a gazdag és részeg úri társaságnak, ahogy morcosan énekelni kezd, az zabálnivaló, de a nagy formátumú, a férfiak világában is érvényesülni tudó nőt nem ismerjük meg általa. Mellette az általában zseniális Benoit Poelvoorde is csak egy szürke figura marad, holott abban a karakterben is volt bőven “puskapor”.

A film persze nem nézhetetlen, helyes, bájos, szép, franciásan könnyed. Semmiképpen nem kidobott pénz/idő, amit rászánunk, inkább csak az erre fogékonyak érezhetik a kihagyott nyilvánvaló ziccerek hiátusait. Akik viszont nem érdeklődnek a különféle kalapstílusok, a ruhát díszítő fodrok és pántlikák mennyisége, hogy szükséges-e a fűző egy úrihölgynek vagy sem, és más efféle problémák iránt, továbbá nem az amúgy valóban bájos Audrey Tautou rajongói, azok valószínűleg óriási ásítások közepette szenvedik végig a film 105 percét. A Coco avant Chanel című film, így ránézésre “kalap, kabát”, de az nem derül ki, mi van “benne”. Asanisimasa-index: 6/10.

Helyes kis romantikus, életigenlő feel-good film A kilencek, bár a legutolsó jelenetig ennek nem vagyunk tudatában. A filmet író-rendező és korábban is már komoly forgatókönyvírói virblijeiről ismert John August most is jól megtekerte a cselekményt, sőt néha már talán kissé öncélúan is lubickol saját maga írói zsenialitásának langymeleg vizében, így kell némi türelem, hogy a feloldódást jelentő utolsó jelenetig kitartsunk.

A filmet akár tekinthetjük az ismert kötelező irodalom egyfajta parafrázisának is, hiszen ugyanazt a kérdést (Ez a világ a létező világok legjobbika?) boncolgatja, ám nem feltétlenül jut a Voltaire-rel azonos végkövetkeztetésre. A film tulajdonképpen három film, vagy három tétel, három fejezet. Az első tételben Gary, a léha médiasztár nem tud mit kezdeni sikeres, ám rettenetesen unalmas életével, így egy drogos kaland után házi őrizetbe kerül, ahol a kihívó szomszédasszony mellett a lehengerlő bennlakó terapeutával is meg kell küzdenie. Gary számára ez a világ jelenleg egyáltalán nem a legjobb, és egy utolsó kétségbeesett kísérletet tesz megjobbítására. A második tétel egy reality show. Gavin, a neves forgatókönyvíró mindennapjai a kamerák kereszttüzében zajlanak, Truman Show-repríz. Nem tudni, ő irányítja-e a dolgokat, vagy ő is csak része egy nagy egésznek. Ez a világ sem jó, főleg nem, amikor Gavin rájön az igazságra. A harmadik tételben Gabriel családjával egy erdőben ragad kirándulás közben, az autójuk nem indul el, lemerült az akkumulátor. Térerő persze, hogy nincs. Gabriel elindul egyedül, hogy találjon valami segítséget. Talál. Kvázi-horror. Ez sem túl jó világ. Nem spoilerezem le, hogy végül miért is lesz jó világ ez, hadd furdalja a kíváncsiság azok oldalát, akik nem látták e filmet… De a végén Pangloss mesternek lesz igaza.

Igazi írói film ez, a látszólag könnyed hangvétel ellenére elég komoly nézői figyelmet követel, hogy kellően képben legyünk a fordulatokat, utalásokat, a filmen végighúzódó jelek észrevételét és értelmezését illetően. Három fő szereplője van a filmnek, három különböző szerepben, ami Ryan Reynolds (Gary/Gavin/Gabriel), valamint Melissa McCarthy és Hope Davis számára jutalomjáték (a két hölgy is triplázik a karaktereket illetően), amivel élnek is. Még az “undorító, körzővel és vonalzóval tervezett testű, bájgúnár” Reynolds is, nem kis irigységemre és meglepetésemre. Jó a zenéje is a filmnek, amely a kifejezetten virgonc vágással és az ügyesen elhelyezett inzertekkel és más vizuális poénokkal együtt üde lendületet ad August gondolatainak, azonban a film közepe táján mégis kissé leül a film. Ekkor untam is egy picit, ám ha ezen túllendülünk – a második tétel zárópoénja segíteni is fog ezen – már nincs megállás a végéig, ami ugye happy lesz. Asanisimasa-index: 6/10.

A belga Koen Mortier 2007-es Kell egy dobos című filmje az egyik leghitelesebb mozgókép az igazi, őszinte, mocskos, szakadt rockzenéről, ha lenézünk a Üvegtörőktől a Kopaszkutyán, Rock-térítőn keresztül a Rocksuliig és Rockhajóig, sok (néhány jó és sok rossz) film által ásott pöcegödörbe, mely a rockzene feneketlen mélységeit hivatott filmen prezentálni. A valódi rockzenéről van szó, tehát nem a bodorított hajú, flitteres műmájerkedésről, nem a gigakoncertek multimilliomos sztárjairól, hanem azokról a kültelki srácokról, akikben elementáris erővel feszül a düh, jókedv, vagy bármi más indulat, és három-négy akkord tökéletesen elég ezek önmagukból való autentikus és lehengerlő hatású kiadásához. Arról, amikor a felfelé bökő kinyújtott középső ujj egyértelmű gesztusának kinyilvánítása még fontosabb a bankszámlaszám megadásánál.

A Kell egy dobos úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, holott regényadaptáció, Herman Brusselmans ismert és nyelvezete, témái, egyéb megnyilvánulásai miatt (egyszer egy magyar futballistát nácizott le mezszáma -88- alapján…) hírhedt flamand író hasonló című, 1994-ben megjelent regényének kvázi “videoklipje”. Egy vidéki punkrock-banda, a kezdetben dobos nélküli Feministák első koncertjéig tartó göröngyös útnak vagyunk tanúi a filmben, amely útközben nem kevés szociográf éllel villantja fel Európa közepének, Belgiumnak szarcsimbókos ülepét, azt a Belgiumot, melyet nem szívesen mutogatnak Brüsszel kormányzati üvegpalotáiban. Drog, alkoholizmus, súlyos szegénység, a létező összes deviancia egymásra halmozva. A pokol egyik bugyra, ráadásul jó mélyen. A zenekar mindhárom tagja fogyatékos: a gitáros süket, a másik gitáros karja merev, nem hajlik, a harmadik egy stokk bolond, agresszív állat. Dobosnak leszerződtetik az ismert írót, hogy legyen nagy név a csapatban, aki mind közül a legrosszabb. Arrogáns, kötözködő, monomániás, összeférhetetlen figura – a pokol hercege személyesen, aki aludni a mennybe jár vissza. Mindennek ellenére a banda eljut első koncertjéig.

Mortier filmjében benne van e mocskos zene lényege. Zaklatott, olykor a Trainspottingot, olykor Prodigy (Smack my bitch up) és más, még zúzósabb zenekarok MTV-s videoklipjeit idéző, olykor huzamosan a feje tetejére állított nézőpontú, máskor percekig rewindben futó szekvenciákat sorjázó film egy romlott, beteg, aberrált világba enged bepillantást. Minden különösebb felvezetés nélkül látunk saját ürülékükben fetrengő embereket, magukat félméteres abnormális faszra húzó drogos buzikat, indokolatlan és zsigeri erőszakot, olyan természetes drogfogyasztást, mint normál esetben a villany felkapcsolása és ezekhez hasonló explicit képeket, melyek a maguk őrült kaotikusságában valamiféle súlyos, olykor gyomorforgató és undorító, de mégis valami megmagyarázhatatlan módon esztétikussá nemesülő költői képsorozatba állnak össze, melyben semmi sem az, aminek látszik, közben pedig direktben az van, amit látunk. Miközben arról szól, amit nem látunk… Felkavaró és erős film, erős gyomrúaknak. Asanismasa index: 8/10.

Azt hiszem, a kissé nevetségesre sikerült harmadik rész után a Terminátor-széria méltó folytatást kapott: na ebből a Megváltás alcímű etapból biztosan nem lesz akkora kultusz, mint a “Gigamega” Cameron-féle első vagy második részből, sőt tán semmilyen kultusz nem lesz belőle, viszont az a két óra, amit az ember rászán egy ilyen filmre, az viszonylag gond nélkül telik el.

Senki nem vár tolsztoji áradású nagyepikát John Connor újbóli eljövetelétől, ráadásul itt a nagyszámú írógárda (lásd link) inkább a húzáson, mint bonyolításon ügyködött, így az eredmény egy minimális cselekményű, de az előzményekhez sok szálon visszacsatoló akciófilm lett. ha jól emlékszem vissza, talán az első és második rész közben vagyunk, ide exponálódik a Terminátor – Megváltás sztorija. Ugye, az állandó időugrálás… Nos, Connor az ellenállás egyik vezére, akik a gépeket az emberek ellen indító Skynet világuralmi ambícióit kívánja nyesegetni, egyelőre nem sok sikerrel. Most az apját kell megmentenie, aki most még egy srác csak. Nem várt gépi segítsége is akad, no nem a Szentlélek, csak egy fura félszerzet, majd gyakorlatilag nettó 100 perc piff-puff, dirr-durr, csitt-csatt-banggg. A végén happy end, cliffhanger, ilyenek. A filmet bizonyos McG rendezte, van aki zseninek mondja, szerintem inkább csak azt csinálja, amit mondanak neki. (A Vajnáék.) Ezt viszont 100%-ig megcsinálja, különben nem bíznának rá egy százmillió dolláros filmet.

Ellenben parázs látványeffektusokkal ábrázolják az alkotók Connorék kommandóját a különféle robotgép-terminátorok ellenállásán keresztül magába, a Skynet központjába. Az út egy harmadik típusú világháború sújtotta Kalifornia esztétikusan lepusztult vidékein vezet, előírásszerű kék-szürkébe fényképezve, amiben dinamikus hatást keltenek a sűrű robbanások égővörös-sárgái. Christian Bale ide is betette a lábát (ő John Connor), de mély alakítást itt sem látunk tőle, keményen néz, esik, kel, puffan, nyekken, lő, fut. Mondjuk, ide éppen ez kell, nem holmi “fennkölt mélyenszántás”. Sam Worthington (Markus) mintha Bale alteregója lenne, de nem, csak hasonlít rá: ő egy nem egészen embert játszik, színészileg viszont dettó – legközelebb kérheti is ugyanazt a gázsit, mint Bale. Rövidke részletben feltűnik Arnold is, de csak CGI-ben. Én külön élveztem a helyenként igen vicces utalásokat az előző részekre, pl. a komplett Skynet-központbéli finálét, amely szellemesen parafrazeálja az első rész fináléját. Egyszóval felejtsük el a harmadik piros bőrruhás, roskatag Arnie-s részt és tegyük meg ezt egy gyengébb, de még látványosabb harmadik résznek… Asanisimasa szerint legyen 6/10.

Könnyű dolga van a kritikusnakbloggernek jelen esetben, hiszen az Alkonyat című tinilány-bestseller sorozat és annak filmes franchise-ának első része már mindent elvégzett helyette. Mivel a 12-18 évesig terjedő, elsősorban ábrándos lelkű lánykákból álló rajongóhadat ötfelkiáltójeles járványfigyelmeztetéssel sem lehet elriasztani a filmtől, velük nincs mit tenni, a többieknek meg talán elég egy lakonikus megállapítás: a film nézhetetlenül rossz. Akinek ennél cizelláltabb „nem” kell, olvasson tovább.

Bevezetés a vámpírológiába

A vámpír, az emberi vérrel táplálkozó szörnyalak figurája már a történelem kezdete óta benne él az emberek tudatalattijában és az innen burjánzó babonákban, hiedelmekben. Alapja – mint annyi mindennek – az ismeretlentől való félelem lehet. Nem ismerjük a barlangokban, vagy a házak sötét padlásainak homályos zugaiban élő furcsa, éjszaka, tehát az emberektől éppen ellentétes ritmusban élő bőregereket. A tőlük való rettegésből fakadhat a napfényre szétfoszló, csak a sötétben élő vámpír figurája, sőt jellegzetes külső jegyei is, a halottsápadt bőr, a karikás szem, a denevér szárnyaira emlékeztető bő lebernyeg, és a legfőbb fegyver, az elülső két tűhegyes fog is, melyet az áldozat nyakába mélyesztve szívja ki a démon a számára egyedül éltetű nedűt, az emberi vért. A vámpír mítosza a kezdetektől hordoz valami mély erotikus felhangot is, hiszen a harapással és szívással járó táplálkozási módja technikailag szexuális előjáték, gyakorlatilag egy teljes aktus – a végén halállal (vö: a franciák kis halálnak (la petite mort) nevezik az orgazmust). Így nem meglepetés, hogy a legendákban rendszerint hamvas, fiatal szüzek esnek a vámpírok karjaiba (válnak Alkonyat-rajongóvá, hahaha), hogy jöhessen a szőke bátor ifjú, aki karót kalapácsoljon a démon mellébe, mint egyik hatásos ellenszert a halhatatlanság kiküszöbölésére, de egyszerűbb esetekben megteszi az ablak kitárása is, hadd végezze dolgát a hajnali napfény.

A vámpír figurájának van azonban történelmi alapja is, a havasalföldi Vlad ‘Dracul’ Tepes vajda személyében, aki a Drakula alakját ihlette – a mi Mátyásunk korában élt pogány vajda, mivel frusztrálta, hogy kétfelé, nekünk magyaroknak és másik oldalt, a törököknek is kellett adóznia, ezért népéből azok legvégsőbb tartalékait is kipasszírozta, még ha így vérük is veszett. Érdekes, hogy Drakula alakja Bram Stoker 1890 körül megjelent regényében már a valaha vérengző fenevadból szerencsétlen sorsú romantikus figurává vált, akinek sorsa a magány, az emberi vér fogyasztása pedig létfenntartás. Stoker regénye aztán divatba hozta újra a vámpír figuráját, amely a komor, horrorisztikus jelenésektől (Murnau, link!!!, majd Herzog Nosferatuja, Lugosi Béla klasszikus Drakula-figurája, stb.) egészen a komédiáig, sőt paródiáig terjedt (Vámpírok bálja, Drakula halott és élvezi, stb.). A mormon vallású, írónőnek szemtelenül fiatal Stephenie Meyer nem várt óriási sikert arató regényfolyamában a vámpírok és emberek kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, „lereszelte” az inkriminált tűhegyes fogakat (nyilán a szexibb mosoly kedvéért), és hosszan, nagyon hosszan, ábrándosan és mérhetetlenül szentimentálisan ecseteli Bella, az emberlány és Edward, a vámpírfiú szerelmét. Könnyzuhatag, émelyítő cukorszirup, néhány csepp vér.

Az első rész

A saga első része (Alkonyat) még hordozott valami érdekességet az átlag néző számára is, a veszélyes szerelem mindig érdekes, a sötétre hangolt dizájn akár trendi is lehet, az alkalmazott kurrens alternatív zenék, a Muse, Paramore és társaik adtak még valami plusz markáns élt a már kezdetekben is elég émelyítő, ráadásul kétségbeejtően kétdimenziós történethez, e második részben azonban végképp elszabadul a „pokol”.

Se történet, se színészek, de még zene se

A második, Újhold alcímű részben tovább nyúlik Bella és Edward végtelen egymásra nézése, mellesleg új holdat csupán a film elején látunk. Viszont színesedik a paletta: a szó szoros értelemben véve is, de megjelenik egy új karaktercsoport a történetben, a vérfarkasok, potenciális ellenfeléül a meglehetősen arrogáns és nagyképű vámpíroknak, és hogy Bellának is legyen min őrlődnie 130 percen keresztül. Továbbá, a rajongóhadak is halk sikkantásokkal nyugtázhatják a vérfarkas-fiúk mértani pontosságú párhuzamosokkal és derékszögekkel szerkesztett hasizomzatát, látjuk is ezeket eleget. A sztori amúgy leírható néhány bővített mondatban, fogalmam sincs mit írt ezen Meyer könyvnyi méretben, a film is csak végtelenre nyújtott jelenetekben tudja kitölteni a hosszas vetítési időt. A szereplőkkel az égadta világon semmi más nem történik, mint elhagyják egymást, újra találkoznak, elhagyják egymást, újra találkoznak. Ha találkoznak, akkor hosszú percekig nézik egymást. Akik nem szeretik egymást, azok marakodnak, láthatatlan sebességgel. A vége pedig olyan banális, hogy én például lefejeltem az előttem lévő széket, de a rajongók is nevetésben törtek ki – ez a legpozitívabb a filmben, már, ha magunkon is nevetünk. Kristen Stewart (Bella) és Robert Pattinson (Edward) színészete a mélynek és végtelenül szomorúnak gondolt nézésben merül ki, arcuk mozdulatlan, testük csenevész. Belül viszont semmi nem zajlik, ám ezt támogatja az író Meyer és a rendező, Chris Weltz is. Csak Taylor Lautner (Jacob) kockahasának és természetellenesre polírozott vakító fogsorának örülhetünk. Beszélni senki nem tud a filmben, vagy nehezen artikulál a nagy-nagy szomorúságban, vagy hadar, mint aki heteken át amfetaminkúrán volt. De jellemábrázolás, karakterépítés, személyiségfejlődés nulla. A karakteres poprock zene sem szól már, csak valami műanyag izé, egy normális szám szólal meg a filmben, de azt is gyorsan kiveteti Bella, mert nincs hozzá kedve. Kínszenvedés volt számomra ez a jóval több mint két óra, ha a fele lett volna, akkor talán, nagy toleranciával elmegy. De így, vég nélkül? Dilettáns, olcsón hatásvadász, buta film ez, nem más, köze nincs a romantikához, szerelemhez, semmihez. Tessék olvasni/nézni inkább a Rómeó és Júliát (vagy engedd be ezt), ha már romantikus szerelmet akarunk. Asanisimasa szerint: 1/10