asanisimasa

Néhány tekintetben más Ian Brennan és Ryan Murphy sorozatgyilkos portré-antológiájának harmadik évada, az előző két évadhoz képest. Mind a Jeffrey Dahmer, mind a Menendez-fivérek történetét feldolgozó évad megelégedett nagyjából annyival, hogy többé-kevésbé valósághűen, dokumentarista modorban, divatos true crime stílusban bemutatta nekünk, szájtáti nézőknek ezeket a szélsőségesen aberrált sorozatgyilkosokat. Az Ed Gein-sztori azonban inkább tetszik valamiféle filmesszének, melynek tárgya a modern popkultúrában valamiféle horror-ikonként megjelenő pszicho-, és szociopata sorozatgyilkos, a médiasztár. Ennek a szörnyű karakternek egyik “fontos” példája volt az ötvenes évek Amerikájának egyik leghátborzongatóbb figurája, Ed Gein, akinek legalább 200 rendbeli gyilkosságot, valamint rengeteg más borzalmasnál borzalmasabb rémtetteket tulajdonítanak – Gein azonban sosem ült börtönben, a bíróság beszámíthatatlannak ítélte és további életét elmegyógyintézetben töltötte. Ed Geint azonban fekapta a média és későbbi sorozatgyilkosok számára valamiféle példaképpé vált, kvázi “normális” tömegek rajongtak érte és egy sor későbbi horrorfilm- és regény (Hitchcok műfajtörténeti Psychojától Bret Easton Ellis szintén műfajtörténeti Amerikai Psychojáig, és ezeken is túl) táplálkozott mindabból a rettenetből, amit elkövetett.

Másrészt mindvégig érezni azt az igyekezetet, mellyel az alkotók szeretnék maguk is megérteni, és a nézőkkel is megértetni egy ilyen lény lelkét, indítékait, ha szabad egyáltalán ilyet modnani egy virtigli szörny esetében. Ez az igyekezet azonban érthetően csak általános megállapításokra futja: a bigottan vallásos, fiát erőszakosan leuraló, domináns, férfigyűlölő anya figurája, az isten háta mögötti vidék ingerszegény, zárt és konzervatív külvilága, az ebben felnőni kénytelen fiatalember súlyos, összetett szexuális és érzelmi elfojtásai kézenfekvőek. Mint ahogy az is, hogy ezek a szörnyek közöttünk születtek meg és éltek, élnek és élni is fognak, mert ezek a szörnyűségek tulajdonképpen minden emberben benne is vannak – csak szerencsére családi, kulturális és más körülmények miatt nem törnek elő. Ezek a következtetések azonban csak így kvázi közhelyesen jönnek le ebből az évadból és érvényesek lehetnek azok a hangok is, melyek azt mondják, hogy így ez a sorozat is csak még egy tégla Ed Gein obeliszkjében, melyet az amerikai popkulturális média állított.

Nekem jobban is tetszett Ed Gein-sztori horrortörténeti párhuzamai, melyben nagy szerepet kapott Hitchcock, Tobe Hooper, a Texas Chainsaw Massacre, egy másik klasszikus horror megalkotója éppúgy, mint komoly utalások például a Bárányok hallgatnak című még későbbi -amúgy Oscar-díjas- alkotásra, a Midhunters című sorozatra, de Bein effektíve követőire, mint Ted Bundy (több mint 30 nő megerőszakolása és meggyilkolása), Edmund Kemper (10 gyilkosság, benne nagyszüleivel és édesanyjával), stb. Ez a réteg virtuóz és látványos, de nyilván inkább a magamfajta filmes kockáknak. Az átlagnéző, aki amúgy nagyban hozzá is járul a fentebb említett obeliszk emelésében, azonban kissé összezavarodik az évad valóban kissé túlbonyolított cselekményén, hiszen átszáguldunk minimum 50 éven, ráadásul ide-oda ugrálunk Bein életének rettenetes, majd bezárva már szinte szánníivalónak ábrázolt történései között, eközben film- és médiatörténeti kiselőadást nézünk, ami viszont kevesebb nézőt érdekel. Főleg, hogy ezáltal a nézők által vágyott rettegés (hiszen a nézők szeretik a sorozatgyilkosokat, akiket inspirál a hírnév, a nézők rajongása) besül, nem működik. Nem működik ez az évad krimiként sem. Ritmusa is lassú. Mások viszont éppen ezt a sűrűn áradó, sötét, pokoli mélységbe szeretnek belemerülni – baromi jól néz ki a sorozat jelen évada is, izgalmas és pontosan megrajzolt mellékkarakterekkel, nagyszerű színészi alakításokkal, beleértve a címszerepet alakító Charlie Hunnamet is, aki mindvégig megmaradt olyan kiismerhetetlennek, mint amilyen Bein lehetett.

Nem igazán értem, miért kellett ezt a sorozatot a nyolc részes első évad után szinte azonnal elkaszálni… Oké, maga a sztori, egy hajdan nagyhatalmú, gazdag család a fényes, puccos külső mögött csúnya dolgokat takargat, nem újdonság, sok ilyen történet akad szerte streamen. De hát tudjuk jól azt is, hogy a nagyon gazdag emberek egyetlen dolgot nem fognak soha bevallani, hogy mi módon keresték meg első milliójukat – még a kaszálásban serénykedő Netflix tulajai sem mondanak erről semmit. A Buckley-család története tehát valid, érvényes, még ennek a sebtiben elvarrott egyetlen évad alapján is. A(z érthetetlenül) Havenportra magyarított című sorozat amúgy simán hozza azt a vonalat, amit a Dallas, de inkább annak keményebb válfajának színvonalában. A főhősök nem marhatenyésztők, mint a remek Yellowstone-ban, hanem halászati vállalkozók Észak-Karolinában, az Atlanti-óceán partján fekvő -kitalált- Havenportban. A laposhal/tigrisrák/tonhal-biznisz azonban nem megy úgy, mint régen, ezért az itteni “Dzsokijuing”, Harlan Buckley heroincsempészésre adja fejét.

Kevin Williamson ezekből a valóban nem túl eredeti alapötletből mégis egy profin összerakott, több szálon is szépen futó szériát kreált, izgalmas, néhány helyen kifejezetten bátor és egyedi fordulatokat rejtő cselekményt kerített, jó színészeket választott a többségében izgalmas karakterekre, de végül az egész ment a kukába. Pedig a nézői tetszés és a kritikai vélemények sem indokolják a kaszát, erős közepes (nem rossz az a 6-7/10) színvonalat jelez mindkettő, miközben ennél lényegesen gyengébb sorozatok kapnak 3-4-5 és több évadot… Na mindegy, kár érte, mert egyáltalán nem volt ez gyenge próbálkozás.

Ez a nyolcrészes, elvileg lezárt, befejezett minisorozat a kanadai Mae Martin produkciója, ő játssza a történet egyik főszerepét is. Nekem ki kellett gugliznom, ki is ő, de akik ismerik Martin rendkívül sokrétű munkásságát és személyiségét, azok bizonyára nem hőkölnek vissza a bevezető részek fullba tolt LMBTQ+/woke stb. tartalmától. Tényleg olyan az Öntörvényűek első epizódja, mint egy Netflix-paródia, benne van minden, amivel a MAGA-szimpatizáló konzik cinkelik a legnagyobb stream-csatornát: kötelezően alkalmazandó leszbikus csók, non-bináris házasság, akik ráadásul gyermeket várnak, könnyű drogok, ráadásul iskolában fogyasztva, a hagyományos családi értékek/jellemzők elleni vad lázadás, stb. Csakhogy Martin az LMBTQ+, woke és minden vadliberális mozgalom egyik tipikus (rajtam kívül igen sokaknak) közismert arca, aktivistája – kiterjedt kapcsolati rendszerrel, beleértve az angol királyi családhoz kapcsolódó rokoni szálakat is.

Gyorsan ki is derül tehát (számomra), hogy természetesen nem paródia ez, hanem egy elég érdekesen végiggondolt generációs szakadékot megérteni próbáló, magát komolyan vevő sztori, amiben Martin a saját világáról mesél, ráadásul mégcsak nem, illetve csak alig érintve a közösségét általában elítélő, sőt tagadó konzervatív külvilágot. Szabad, liberális, elfogadó embereket látunk, akik valamilyen okból mégsem tudnak egymás mellett, egymással élni. Alapvetően két generáció ütközik egymással: az egyik a hatvanas évek hippi-mozgalmából megöregedő felnőttek, a másik a mai tizenévesek Z generációja. Az elvek, az életről, a szabadságról, a spiritualizmusról, a szexről, a könnyű drogok pszichedéliájáról alkotott nézetek alapvetően hasonlóak, egymásból táplálkoznak, azonban valami mégsem működik. Egy idillinek tűnő, eldugott kisváros melletti, problémás fiatalokkal foglalkozó intézetben játszódik a történet nagy része. Az intézetet egy karizmatikus nő (Toni Collette) vezeti, aki a hetvenes években egy hippikommuna spirituális tripjében alakította ki sajátos, erősen manipulatív, kemny pszichés kontrollon alapuló nevelési módszerét, mely már évek óta túl is nőtt az intézmény kerítésén. Szárnyai alá kerül a zűrös családból érkező Leila (Alyvia Alyn Lind) és barátnője, a vele ellentétben jó családban élő Abbie (Sidney Topliffe), miután saját iskolájukból eltanácsolták őket. Közben Tall Pine-ba, az intézet melletti kisvárosba érkezik a rendőr Alex (Mae Martin) és várandós felesége, Laura (Sarah Gadon). Gyorsan beilleszkednek az idegesítően kedves és barátságos közösségbe, de Alex hamarosan nyugtalanító jelekre lesz figyelmes.

A nevelőintézeti történetszál erősen emlékeztet a Száll a kakuk fészkére című klasszikusra, amit Martin gyorsan rövidre is zár egy direkt Jack Nicholsonos utalással, hogy aztán picit másfelé kanyarítva összefonja a fura kisváros lakói és az újonnan beköltöző pár történetével: a minisorozat cselekményében szépen keverednek a zárt intézetes drámák elemei a pszichológiailag többé-kevésbé megalapozott szektás-agymosós-pszichedelikus thrillerek kliséivel. Közben azért felvet érdekes és érvényes gondolatokat is az egymás iránti szeretet fonákságairól, a felelősségvállalás, valamint tetteinkhez való viszonyulásunk és azok feldogozásának nehézségeit és tévutait illetően. Vannak kifejezetten izgalmas pillanatai is a történetnek, miközben nem teljesen egyértelmű, Martin merre akar haladni, hová akar vele kilyukadni. Elég sok karakterét magára is hagyja, többek között az egyik fő figuráját, Leilát is, én legalábbis nem bánnék el vele ilyen érzéketlenül. Színészi értelemben természetesen kiemelkedik Tino Collette, akit legtöbben talán elsősorban komikaként tartunk számon – nos, itt nagyon durván para figurát kreál Evelynből, a meglehetősen toxikus intézményvezető guruból. Jók a zenék is, a széria azonban mégsem való mindenkinek, én úgy gondolom, elsősorban Leila és Abbie generációjának érzékenyebb, “furább” tagjai lesznek rá vevők.

Az egyebek mellett a remek Birmingham bandáját (Peaky Blinders) is jegyző, Oscarra is jelölt Steven Knight ezúttal a XIX. század közepi Írország alkoholbűzös, súlyos kórságoktól fertőzött, éhhalál küszöbén tántorgó világába kalauzolja el a nézőt az ismert ír/brit sörmárka alapítócsaládjának történetével. A Guinness család (vélhetően) első évada in medias res kapcsolódik bele a klasszikus kapitalista családi sagába: a Guinness-féle fekete dry stout sör már dominál a piacon, éppen temetik az ebben ludas öreg Benjamint, aki végrendeletében négy gyermeke közül a kettőre, Arthurra és Edwardra hagyta a gyárat, valamint a lölői mércével mérve is gigantikus családi vagyont – két másik gyereke, a betegségekkel küzdő Anne, valamint az alkoholista Benjamin viszont hoppon maradt. Azonban a két kedvezményezett fiú élete sem teljesen kóser. Míg a munkájában amúgy végtelenül precíz és megbízható Edward unionista (angolbarát) írként zűrös szerelmi viszonyba keveredik a angolokat gyűlölő, de az angolbarát íreknek egyenesen vérét venni vágyó katolikus írek egyik harcos amazonával, Ellen Cochrane-nel, addig a politikával kacérkodó, az üzlethez azonban mit sem értő Arthur inkább a saját neméhez vonzódva veti magát vadabb és vadabb éjszakai kalandokba. Az apa végakarata szerint azonban a két örökösnek együtt, egyetértésben kell vezetni tovább a családi cégbirodalmat.

A bemutatkozó évad egyrészt valóban egy családregény, alaposan jellemzett karakterekkel, a szokásos és ezúttal nagyjából történetileg is hű bonyodalmakkal, áskálódásokkal és kibékülésekkel, egy valódi nagykapitalista, baromi gazdag és befolyásos család tablója. Annyira mélyen nem megy bele a korabeli társadalom vizsgálatába, mint mondjuk a Downton Abbey, de például itt is erős rezonőr karater a pikírt modorú Potter, a kormornyik, az erőskezű, férfias Rafferty pedig még mélyebben nyúl bele Guinnessék zavarosan kavargó családi életébe. Fontos szereplő emellett a történetben értelemszerűen az ír kocsmaélet, a viktoriánus kor ír kocsmahangulata, de főleg a jórészt ezekben, whisky- és sörmámorban szárba szökkenő, vad és vérszomjas ír nacionalizmus, amit az utólag rákent katolikus máz sem tompít, sőt! A széria másik fontos vetülete éppen ez a történelmi attitűd: igen szépen és részletgazdagon láttatja az ír társadalmat kettéosztó két fő vonulatot, az angolbarát, inkább gazdagabb protestánsokat és a függetlenségpárti, katolikus, ám sokszor igen szegény feniánusok. Az ideológiai zűrzavart tovább bonyolítják az ekkoriban megjelenő, különféle baloldali gondolatok is, mint a szocializmus vagy a feminizmus – ezek is beleszövődnek e történet vastag szövetébe. Knight mindebből egy lendületes, apróságokon, nüanszokon sokat nem tökölő, ám mégis koherens, világos, értelmes és gazdag cselekményt tudott szerkeszteni, amit pompásan ellenpontoz a mai, modern rock- és folkzenei kíséret. Többször majdnem felrúgtam a dohányzóasztalt, amikor egy-egy jelenetben beindult az az igazi ír, vad és duhaj ugrabugra – sajnos, Guinnesst nem találtam a hűtőben.

Igen pazar, műfaji mozifilmeket is megszégyenítő a sorozat látványvilága, mind a jobbára eredeti helyszíneken forgatott külsők, mind a belsők tekintetében. Ugyanez mondható el a kosztümökről, a frizurákról, a berendezési tárgyak múzeumi minőségű és mennyiségű áradatáról, a korhangulatot, a kolor lokált hitelesen közvetíti minden egyes pillanat. Nagyon jók a színészek is a nagyszámú karakter szerepeiben, senki nem lóg ki a sorból. Néha éreztem csak, hogy egy drága sörreklámot nézek, viszont azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy alapvetően söröket gyártó családról szóló filmben ne mutassanak ínycsiklandozóan habzó söröket… A végkifejlet ugyanazt a BAZMEG!-élményt hozza, amit a Maffiózók/The Sopranos emlékezetes, ma már tévésorozat-történelmi fináléja: én rögtön meg is gugliztam, hogy akkor most a valóságban mi történt? Nos, ezt muszáj folytatni.