A kedvenc (The Favourite, 2018) – Alapvetően lenyűgözött Yorgos Lanthimos sok elismerést, egyebek mellett egy Oscart (Olivia Colmannak a Legjobb női alakításért) begyűjtő filmje, az első negyedórába szinte a szó szerint kapkodtam a levegőt, annyira lélegzetelállító látványzuhatagban volt részem. Aztán így is tovább: alapvetően egy rendkívül egyedi vizualitású, stílusban, zenében aprólékosan korhű, ám a párbeszédekben, a színészi játékban és a cselekmény bonyolításában mégis abszolút modern film ez. Benne van Lanthimos szabálytalan egyénisége, amit A homárból vagy a “Szent szarvas“-ból megismertem, sőt, itt még tán jobban szervül a szertelen tehetség az elmesélendő témával, miközben ez mindenképpen eddigi legközérthetőbb filmje. Talán ez is a “baja” valahol: engem nem mindig kötött le ez az angol felsőházi cicaharc, melyben két vérnősző nőstény (Rachel Weisz és Emma Stone) küzd a kissé furi Stuart Anna királyné (Olivia Colman) kegyeiért. Persze, nyilván valaki meg éppen ezt élvezi… De alapvetően tetszik, ahogyan Lanthimos hozzányúlt a kosztümös filmek kliséihez, ahogyan játszik azokkal, ahogyan saját képére gyúrja Stuart Anna és korának (XIV. Lajos, a “Napkirály” uralkodik ekkor a Csatorna túlpartján) pacekba’ barokk világát, miközben művészettörténeti értelemben tök hiteles minden. 8/10

Alvilág – 1. évad (2019) – Azzal, hogy kiírtam, 1. évad, ki is fejeztem abbéli reményemet, hogy lesz ebből a korrekt kis sorozatból második is. Nem alakultak ugyanis túl jól az első évad nézettségi mutatói, bár minden relatív, így ez is. Talán a gyártó RTL Klub mérte fel rosszul a nézői igényeket, talán rosszul kalibrálták a promóciót, mert akik elkezdték nézni, azok körében azért elég jól alakult a tetszési index. Magyar viszonylatban szerintem is meglepően színvonalas széria ez. Egyből csodásan kezdődik minden rész, hiszen nagyon jól néz ki a főcím, még ha picit emlékeztet is a True Detective első évadára, és más krimisorozatokra. Maga a sztori kerek egész. Régen fordult elő velünk, hogy egy magyar sorozat utolsó része előtt azon vitatkoztunk hangosan a párommal, hogy akkor most ki kit ölt meg? Ehhez képest az utolsó részben elfért volna egy még nagyobb fordulat, esetleg egy cliffhanger, de alapvetően nincs baj. Elég erősek a dialógok is, sőt, kifejezetten merészek olykor, és külön meglepetés, hogy vére ezeket az élet közeli, hiteles kifejezéseket a színészek rendesen ki is tudják mondani (nem volt ez mindig így). Emellett, az Alvilág ékes bizonyítéka annak, hogy igazi színészekkel minden film jobb. Józan ötlet, hogy a sztori fő figurája egy családanya lett (Balsai Móni), hiszen a tévénézők nagyobbik hányadát a nők teszik ki, akik talán jobban tudnak azonosulni egy női hőssel, még ha az néha csúnyán is beszél és csúnya dolgokat tesz – de mindig a családja érdekében. Emellett Ujj Mészáros Károly profi módon rendez, tulajdonképpen egy tökéletes skandináv stílusú krimisorozatot kreált, ami simán elmenne svéd vagy dán produkciónak is. Úgy is néz ki, ami szintén egy óriási pozitívum. 8/10 (Már “lapzárta” után olvastam, hogy a magyar változat gyakorlatilag egy az egyben, kockáról kockára, snittről snittre megfelel egy holland sorozat –Penoza– első évadának. Szó sincs azonban lopásról, ez egy licenc. Így természetesen a dolog kreatív éle jelentősen csorbul, a minőség azonban mindenképpen dicséretet érdemel. A holland sorozat 5 évadot élt meg, így ha a magyarból lesz második, akkor abban nem ártana most már kicsit elszakadni a kaptafától…)

A katasztrófaművész (The Disaster Artist, 2017) – Gondolom, ma már talán nem spoiler, ha elmondom, amit ez a film elmesél, az valós sztori és Tommy Wiseau valós személy (a linken még valódi életkora és származása is olvasható, bár vagyonának eredetéről itt sem tudunk meg semmit). James Franco róla készített filmje szerintem hibátlan alkotás, még akkor is, ha legalább olyan idegesítő nézni, mint Wiseau hírhedt filmjét, A szobát. Tommy a Tim Burton által is megénekelt Ed Wood szellemi rokona, tehát a világ második, ha nem a legrosszabb, legtehetségtelenebb filmese – akinek “művészetéből” mára mégis kultusz vált. Franco tökéletesen másolja le Tommy karakterét (lásd a képen), még abban is, hogy ő maga rendezi, írja és “producerkedi” is a filmet, amit pedig az inkriminált A szobával művel, az valami zseniális. Tanúbizonyság erre a film utolsó képsora, melyben egymás mellett látjuk a filmben reprodukált és a valódi The Room jeleneteit… Ez a film leginkább arról szól, hogy Amerika annyira a lehetőségek hazája, hogy akiben megvan a kellő elszántság, akarat, kitartás és ambíció, abból valóban bármi lehet, s ehhez nem kell tehetség sem, nem kellenek képességek sem – csak pénz. SOK pénz. Cinikus, de nagyon igaz üzenet. Franco hiánypótló, kihagyhatatlan és rendkívül fontos filmet készített. 9/10

Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) – Én azt hiszem, Milorad Krstic -méregdrága- rajzfilmje formátumát tekintve lett elhibázva. Bár 1 milliárd 180 milliót nyilván nem adtak volna egy internetes művészettörténeti kvízre, melynek inkább alkalmasnak tetszik ez az amúgy hatalmas munkával és szellemi energiával létrehozott anyag. Az a sztori ugyanis, amire ezt a filmen látható töméntelen filmes-, és művészettörténeti utalás- és idézetözönt felfűzték az alkotók, elég kusza, de főleg gagyi, ahhoz képest, amit rejt. Egy interaktív játékként inkább el tudnám ezt képzelni: mondjuk akkor léphetsz tovább, ha felismersz minden utalást, idézetet és festmény-karikatúrát. Ha nem, akkor két lépés vissza, ha rossz a tipp, akkor nehezített mellékút. És így tovább. Filmnek viszont gyenge, engem legalábbis alig kötött le… Pedig Krsticnek kifejezetten markáns világa van grafikai értelemben, igen sajátos, expresszív figurákat teremt (az ehhez passzított festmény-karikatúrák viszont nem tetszettek). 4/10

Jób lázadása (1983) – Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmje nem véletlenül kapott annak idején Oscar-jelölést, hiszen rendkívül erős, tömör és lényegre törő, hiteles dráma. Tökéletesen passzol az évtizedekkel később készült, de témájában szorosan kapcsolódó -szintén remek- 1945-höz. Nagyon szép lett a digitálisan felújított változat, azonban a film minőségéhez nem méltó, csapnivaló utószinkronon nem tudtak változtatni. Temessy Hédi és Zenthe Ferenc döbbenetesen erős alakításán ez a technikai jellegű bibi alig ront, de sajnos a kissrácból (Fehér Gábor) semmit nem lehet érteni. Simán lehetne feliratozni, mert amúgy elképesztő erejű, hiteles alakítás az övé is. 8/10