asanisimasa

Szóval ez hiányzik nekünk, hogy szinte up to date fel legyen dolgozva már a tegnap, sőt, az elmúlt óra történelme, valahogy úgy, mint ahogyan ezt az amúgy előszeretettel lesajnált, szögegyszerű amik teszik. Még mindig ott szopnak Afganisztánban, Irakban, sok ezernyi hősi halottat termelve, de már szinte a kezdetektől folyamatosan készülnek filmek ebben a témában. Igaz, nagyrészt propagandisztikus célzattal, de nem kevés film született már erős kritikai éllel is. A királyság című 2007-es akció-thriller valahol a félúton van a kettő között: már megint a hős amerikai katonák mennek rendet tenni a “koszos arabok” közé, ezúttal a “baráti” Rijádba, Szaúd-Arábia fővárosába, azonban ott olyan tapasztalatok érik őket, amik elgondolkoztatják a dolgok folyásának mikéntjéről őket, de főként a nézőket. A lényeg, hogy nem lacafacáznak, odamennek, megszívják, némelyikük hazajön és elmondja, hogy szar világ van ott, ne menjetek oda. Tiszta sor, de nem is szarakodnak még mindig Trianonnal, ügynöklistával, zsigerileg tolvaj politikusok bemártásával és tisztára mosásával.

Amúgy Peter Berg filmje nem igazán jó film, leginkább úgy tűnik, hogy két dologról volt csupán elképzelése: az Al-Kaida brutális mészárlásáról Rijád külföldiek lakta negyedében, illetve az arra válaszcsapásként, ad hoc jelleggel végrehajtott közös szaúdi-amerikai akció koreográfiájáról. Ez a két jelenet nagyon ütős a filmben, sokkoló, mintha valódi filmdokumentumot néznénk, ami viszont olyan jól van fotografálva, hogy minden lényeges mozzanat tökéletesen látszik. Ami viszont e két jelenet között van, az egy széteső, darabos, ritmustalan bénázás, döcögő párbeszédekkel, logikai bukfencekkel és sablonos karakterekkel. A legvégén pedig ott az idegenül fityegő, pacifista “vörös farok”… Mi meg, jólnevelt jógyerek nézők bólogatunk, hogy igen-igen, Rijád szar hely, nem megyünk oda. Csak ha ők jönnek ide. És kezdődik minden elölről. Illetve folytatódik… De legalább tudunk erről. Asanisimasa: 5/10

Paul Greengrass, akit nyugodtan nevezhetünk túlképzett akció-thriller specialistának is, e filmjében a korábbi Bourne-filmjeit turbózta fel, mégpedig nem kevesebbel, mint a valósággal. Főszereplőnek megtartotta Matt Damont, aki játszi könnyedséggel oldja meg ezúttal nem éppen mindenható karakterét, ellenlábasául pedig egy másik jó színészt, Greg Kinneart állította. A Zöld zóna azonban nem a színészi teljesítményekről szól, hiszen azért alapvetően ez egy műfaji film, amiben a szereplőknek bőven elég futni, lőni és marcona képet vágni. Damon ezt is teszi, míg Kinnear ármány-öltönyös fontos kormányzati szarzsákként híg, nyúlós és folyékony. Ő fontoskodó képpel rohangál. Győz a… nos, itt nem győz igazán senki, és éppen ez az, ami kiemeli ezt a filmet a mezőnyből, egészen a tavalyi Oscar-győztes, a Hurt Locker mellé (sokak szerint fölé is).

A Damon alakította Miller altiszt kis csapatával Szaddam Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereit keresi a szétbombázott, kaotikus Bagdadban, azonban semmit nem talál. Ez azért ciki, mert éppen ezeknek a fegyvereknek feltételezett léte volt a casus belli, egyebek mellett ez volt az egyik fő indok, hogy az USA hadereje lerohanhassa Irakot 2003-ban. Véletlenül azonban olyan információk birtokába jut, amelyek bizonyítják azt, hogy USA mindenképpen lerohanta volna volna Irakot. Miller saját nyomozásba kezd, azonban támogatásért rossz ajtón kopog.

Amellett, hogy a film, a végkifejlet műfajilag kötelező lezárásának hiányától eltekintve, tulajdonképen hibátlan háborús akció-thriller, igen hitelesen ábrázolja a bagdadi utcák anarchikus állapotát, a megosztott, ám egyöntetűen szenvedő irakiakat is. De ami a lényeg, hogy élesen fogalmaz az amerikai katonák, a CIA és a politikai vezetés szerepéről, igen érdekes feltételezéseket villantva fel a lehetséges belső játszmákról. Talán az iraki amerikai szerepvállalást illető, filmben megfogalmazódó markáns kritika lehet az oka annak, hogy Amerikában nem aratott igazán nagy sikert a Zöld zóna. Nincs a filmnek nyertese, győztese, talán csak az igazságérzetétől hajtott Miller és iraki informátora pozitív hős. Irakban azonban azóta sem oldódott meg semmi, káosz, anarchia és polgárháború dúl az országban, s bár Bush elnök még 2003 májusában kijelentette, hogy győztek, még mindig amerikai katonák vannak Irakban (is), így a film, bár alapvetően csak egy zsáner, mégis igen hitelesnek tekinthető. Asanisimasa: 7/10

A Tengeri farkasok amolyan igazi, régimódi háborús kalandfilm, világsztárok all star-gálájával megspékelve. Megtörtént eseményeken alapul, ez azonban korántsem jelenti a ma divatos/elvárt árnyalt karakterábrázolásokat, inkább csak jól felfogott marketing érdeke csődítette egy filmbe Gregory Pecket, David Nivent, Roger Moore-t vagy Trevor Howardot. Az utóbbi úr amúgy emblematikus figura a filmben, hiszen játszott az eredeti Könnyűlovasság támadásában is, amire e film angol címe is erősen utal.

Maga a film amúgy a jól ismert “öreg ember, nem vén ember”-dramaturgiára épül. A második világháború indiai “napközis” helyszínén járunk, ahol idős angol katonák próbálják átvészelni a háború viszontagságait, jobbára krikettel lovaspólóval és whiskyzéssel. Az óceánon azonban egy német tengeralattjáró tizedeli a szövetségesek utánpótlást szállító hajóit, így a katona urakra vár a feladat, hogy kiderítsék és likvidálják a tengeralattjárót információkkal ellátó rádióadót. Az adó azonban egy német hadihajón működik, amely semleges kikötőben, az ekkor még portugál fennhatóság alá tartozó Goa kikötőjében horgonyoz. A veterán angol különítmény titkos, illegális és igen veszélyes küldetésre szánja el magát, amit az öregurak kisebb-nagyobb bonyodalmak és áldozatok árán, de végül is sikerrel abszolválnak.

A film cselekménye két szálon fut, az egyik a toborzás és maga a tűzijátékba fúló akció, a másik, ezzel szoros összefüggésben, a viccesen feketére festett szemöldökű és bajszú, de erősen őszülő Peck és a még fiatal(nak tetsző) Moore előkészítő tevékenysége, mely egy klasszikus, romantikus kémtörténet, a kötelező árulással, gyilkosságokkal, effélékkel. A film stabil, mint az angol uralkodó ház. A körmünk, ennek megfelelően, biztonságban van, miképpen a fotel karfája is. Kedélyes, komótos tempóban terjeng a film a minden bizonnyal igazságos végkifejletig, miképpen a szivarfüst is gomolyog az igazi angol klubokban, például a filmben is szereplő Könnyűlovasság Klubban is. Súlytalan, de azért mérsékelten szórakoztató kis film ez, a mai szemünkkel nézve, már bájosan (Moore esetében idegesítően) modorosan játszó, hajdani nagy sztárokkal. A film színes, de a világ fekete-fehér. A németek a rosszak, az angol veteránok azonban még mindig hetykén fényesítik az angol korona legfényesebb gyémántját, valamint saját becsületüket. Asanisimasa: 5/10

Talán mindennél többet elmond erről a spanyol krimiről, hogy amiért érdemes rá majd’ két órát fecsérelni, az két dolog: a kitűnő jazz, ami végig szól a filmben, valamint a főszereplő Flora Martinez mellei (lásd kép). Az előbbi egészen biztosan eredeti, tökösen szvingelő hard-bop, jó hangú énekesnővel és valódi, vagy legalábbis valódinak tűnő zenészekkel, míg az utóbbi eredetisége már egyáltalán nem biztos. Viszont azok is szintén illúziót keltőek.

Maga film – a nyilván jazzrajongó – Manuel Lombardero alkotása egy elég nagy katyvasz. Egy jazzklub körül zajlik a történet, itt szeretne a börtönviselt Alfredo munkát kapni, a tulajnak azonban inkább csinos barátnője, Lola kell. Alfredo jobb híján az egyik nagymenő vendég csicskája lesz, azonban rövidesen kiderül, a barátnőjének és jelenlegi főnökének múltjuk van. Alfredo mindet egy lapra tesz fel, Lola azonban külön utakat jár: legszívesebben az alkoholista, cukorbeteg zongoristával múlatná az időt.

Lombardero történetmesélésével logikailag nincs is baj, egy komolyabb rendező egész pofás kis filmet keríthetett volna ebből a sztoriból, itt azonban egy széteső, ritmustalan, elnagyolt film sikeredett csupán. Azért is furcsa ez, hiszen a fő motívumként szereplő jazz-zenének éppen lüktető ritmusa a legfőbb jellemzője. Emellett a színészek is igen gyengék, így a karakterek arctalanok. Tutyimutyi film. Asanisimasa: 3/10

Tulajdonképpen már a kissé öntömjénező főcímben súg Lars von Trier soron következő, szokásos botrányfilmjének értelmezését illetően: Antichrist, az utolsó té betű kalligráfiája a női nem ismert szimbólumát mintázza. Tehát, minden későbbi értelmezési polémiát megelőzően, e filmben az Antikrisztus (tehát a Gonosz) nőnemű. Antikrisztina.

Az előszó (már megint a súlyos jelentéseket feltételező, de legalábbis sugalló, veretes regény-szerkezet…) lassított felvételben ábrázolt, pornografikusan részletgazdag mosógépen kúrásának és ezzel párhuzamosan vágott gyermek-szerencsétlenségének még éppen esztétikusan hatásvadász jelenetsorában Willem Dafoe barázdált arcát látjuk, aki maga volt a megkísértett Krisztus, egy korábbi botrányfilmben (Botrány! Érdekel! – kiáltott fel von Trier, vélhetően). Rajta Charlotte Gainsbourg élvez – eközben kisfiúk szépen átbucskázik az ablakon, hogy lassított felvételben haljon szörnyet. Von Trier már itt saját maga dugájába dől, hiszen nem meri megmutatni a kisgyermek szörnyű összeroncsolódását, ehelyett a Disney-world szemforgató, giccses közhelyét, a hóba csapódó plüssjátékot látjuk. Persze, nem akarjuk látni egy kisgyermek betonba csapódását, de ha von Trier ezt nem mutatja meg, ellenben azt a sok minden más, nem kisebb szörnyűséget igen, akkor minimum következetlennek kell őt tartanunk. Akkor mi végre a sokat emlegetett későbbi csiklócsonkolás, a véres spermát lövellő merev fallosz, a kíméletlen precizitással lábszáron áthajtott csavar és más hasonlóan brutális képek? Puha vagy, Lars. És ráadásul öncélúan számító, ami sokkal rosszabb. Vagy beteg, de az a legrosszabb.

Három fejezet következik, a már említett két színész hősies, önfeláldozó és önveszélyes előadásában (nem is látunk rajtuk kívül mást a filmben), a gyász három stádiumának feldolgozása: a Fájdalom, a Kétségbeesés és a Három koldus kódnéven futó Bosszú. A Nő a temetésen idegösszeomlásban csuklik össze, az amúgy is pszichoterapeuta Férfi magára vállalja a terápiás gyógyítását. Elvonulnak az Erdőbe, ami egyaránt értelmezhető a jungi analízis fogalomrendszerében és bibliailag: nevén is nevezik, ez az erdő az Éden. A Férfi öntelt magabiztossággal lát neki a Nő gyógyításához, úgy hiszi, ő az erősebb, bár nem sok javulást tapasztal. Állítólag von Trier ezt megelőzően súlyos depresszión esett át, így e film önterápia is (végül is, inkább az). A Férfi azonban nem érti meg a Nő szexualitását, mitől nő a nő, így nem is tud neki segíteni. A Nő egyre jobban felülkerekedik a Férfin, és amikor az már nem képes kiszolgálni annak egyre vadabb, extrémebb és brutálisabb szexuális igényeit, akkor jön el a bosszú ideje. (Itt jönnek az idézett explicit jelenetek, hogy botránkozhasson és szörnyülködhessen a fesztiválok művelt és igényes közönsége…) B-kategóriás csavarral (bibliai fordulattal?) azonban minden helyére zökken, a Gonosz elpusztíttatik, még az Édenkert lakói, a kis Vuk, Bambi, az őzike és Bubó bagoly is mindentudón mosolyognak, a Férfi győztesen áll fenn a dombtetőn, fáradt, elgyötört, de jövőbe tekintő tekintettel tekint le a felszabadított, arctalan nők ezreire, amint vonulnak bele a napnyugtába… Bibliai és poszt-freudi jungiánus gondolatok szürreális kavarodása ez a film a férfi és nő örök problematikájáról, amit vulgárisan úgy emlegetünk: egy férfi és egy nő sohasem értheti meg egymást, hiszen mindegyik mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit (az egyéb opciókat most hagyjuk). Különböző felfogásban, műfajban, mélységben és minőségben rengeteg mű áldozott már e témának, ide talán legjobban a szomszéd Ingmar Bergman életművének nagy része passzolna, nem pedig az inkább filozofikus és transzcendenciákkal foglalkozó Tarkovszkij, aki emlékének von Trier provokatívan ajánlja e filmet… a Perszóna, a Kígyótojás, a Suttogások és sikolyok és egyéb más filmjeiben Bergman már olyan mélységében és olyan brutális őszinteséggel járta meg ugyanezeket az utakat, amit most von Trier jár. Ezt legfeljebb csak utánozni lehet. Von Trier nyilvánvalóan nem akarta Bergmant másolni, ezért is talán az elterelő Tarkovszkijra mutogatás a film végén és ezért a szerintem indokolatlan pornográfia, ezért a végiggondolatlan gondolati katyvasz. A világ legjobb rendezőjétől (ahogy maga magát nevezi) “kedves kis közönsége” mindig vár valamit, hát ő szállítja is nekik.

Lars von Trier valóban nincs jól, egy kiégett, valóban depressziós, válságban lévő művésznek tűnik, aki saját maga kelepcéjébe zárja magát, egyre több lakattal. Manírjait ismételgeti, egyre megbotránkoztatóbb elemekkel zsúfolja teli filmjeit, talán hogy ezekkel leplezze ürességét, de még valamennyire fenntartsa ázsióját. Meghökkentő és nagyképű kijelentése is tipikusan egy súlyosan depressziós ember túlkompenzált szorongásának tudható be, így is kell kezelni, mint ahogy ezt a filmet sem szabad túlértékelni – nem tévednek azok a kritikák, akik horrort emlegetnek, az Antichrist tényleg horror, viszont horrorfilmnek rossz. De sajnos művészfilmnek sem jobb, így marad kényszeres műfaji definícióként az ön(munka)terápia, reméljük, annak bevált, és von Trier a jövőben újra olyan összetett és átgondolt filmekkel fog előállni, mint a Hullámtörés vagy a Dogville. Vagy végérvényesen elmegyógyintézetbe vonul. Ez a film az asanisimasa szerint:5/10.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a román filmgyártás dúskál anyagi javakban, mégis évről-évre markáns, határozott hangú alkotások születnek a szomszédunkban. Az új román film esetében fokozottan igaz a tétel: a pénztelenség kreativitást szül. Vagy éppen fokozott elmélyülést, mint az Ünnepek után című, látszólag banális történetet feldolgozó filmben. 

Apa

Természetesen a midlife crisis, vagyis a ’kapuzárási pánik’ elnevezéssel illetett, középkorúak életét veszélyeztető szexuálpszichológiai tünetegyüttes áll a film középpontjában, ez áll minden történése mögött. Különböző jellegzetes jegyei férfiakon, nőkön egyaránt megjelennek, e filmben elsősorban a férfin, az apán. Szakmájában sikeres, jól keres, igazán nincs már hová fejlődnie, előrelépnie. Anyagilag sincsenek gondjai. Lánya is nagyobbacska már. Még mindig csinos feleségével, az anyával azonban már régen csak rutinszerűen élnek együtt, a szerelem, a szexuális érdeklődés már régen elmúlt. Szinte törvényszerűen lép ki az elfásult kapcsolatból, akár a teljes bizonytalanságba, a jó tizenöt évvel fiatalabb, karrierje elején álló fiatal nőhöz, akibe úgy érzi, valóban szerelmes. És ugyanez érvényes viszont is, a harmadik irányából. Tipikus azonban az is, amilyen nehezen közli feleségével, hogy van egy másik. Nem gyűlöli, hanem még mindig szereti őt, a gyermeke anyját, ragaszkodik is bizonyos mértékben az általa nyújtott biztonsághoz, ám a szerelem már elmúlt. Az anya a hírre törvényszerűen összeomlik. A karácsonyt azonban még együtt töltik, a látszat kedvéért, az azonban kérdés, mi lesz majd az ünnepek után…

A filmet a ’71-es születésű (tehát idén 39 éves!) Muntean rendezte, aki rengeteg reklámfilmet, videoklipet jegyez rendezőként, melyek közül sok díjakat is nyert különböző fesztiválokon. Az Ünnepek után negyedik nagyjátékfilmje. Magyarországon leginkább talán a Jelszó: A papír kékre vált című, a román forradalmat tiszta, erős eszközökkel feldolgozó filmjét ismerheti a néző. De csinált drogos-maffiafilmet (A düh) és nosztalgikus, keserédes múltba révedést is (Boogie). Az Ünnepek után leginkább a dán Dogma-mozgalomhoz kapcsolható film eszközeiben, hangulatában és az elképesztően erős színészi jelenlétben, még ha nem is tesz eleget a Dogma minden kitételének és az emblematikus besorolás sincs kinn a film elején. Pedig kinn lehetne… (feltéve, ha ez fontos Munteannak.)