asanisimasa

Vannak ám intelligens, művelt, sőt kifejezetten előzékeny és kedves biztonsági őrök is. Az egyik kalapácsosbank-fiókban is van ilyen, ahova néha betérek, de az igazi kedvencem (nem reklám!) a Szépművészeti Múzeumban teljesíti szolgálatát. A minap zárt be egy pazar tárlat, melyen kiállítottak néhány képét olyan ismertebb festőnek, mint Van Gogh, Picasso vagy Gauguin, ennek megfelelően általában komoly sor kígyózott a Hősök terén. A nap tűz, szél fúj, hajléktalan kéreget. Sorban állunk, mint mindenki (kinek nem volt annyi esze, hogy interneten előrendeljen…). Egyszer csak kisétál egy enyhén őszes biztonsági őr, és kissé palócos tájszólással ugyan, de nyelvtanilag helyes magyarral, angolsággal, majd németséggel fennhangon megkérdezte a sorban állókat, hogy kíváncsi-e valaki a múzeum rendes, állandó tárlatára, mert azoknak nem kell sorba állni. Jé, -gondoltam- bácsi kérem, ez itten Európa? Néhány, nyilván a kötelező penzumot teljesítő, szemlátomást jóllakott napközist formázó nyugati nyugdíjas kilépett és már benn is voltak, mi maradtunk a sorban. Aztán mi is sorra kerültünk. Kifelé jövet újra belebotlottunk a poliglott biztonsági őrbe, akiről itt már kiderült, hogy amatőr tárlatvezető is: kedvesen és szívélyesen azzal invitált minket az állandó tárlatra, hogy érdemes azt is megnézni, mert a múzeum most kapott vissza néhány kölcsönadott képet, például egy Rippl-Rónait is… Mondtuk, hogy fú, köszi, de egy napra 4-5 zseni éppen elég, még ilyen pici mackóknak is, mint mi vagyunk, de erre a biztonsági őr elszomorodott! Tovább győzködött, hogy legalább azt az egy Rippl-Rónait nézzük meg, azt ő naponta legalább kétszer megnézi, és attól boldog a napja, ám mi tényleg tele voltunk élménnyel, ám azóta is sokszor eszembe jut a pali: az egyenruha alatt bizony ugyanolyan ember található, mint civilben mindenhol. Sok ostoba, türelmetlen és agresszív és néhány kedves, érzékeny és okos.

A Műkedvelő műkincsrablók tulajdonképpen ugyanilyen múzeumi teremőrök, mint a fent bemutatott kollégájuk, valahol a nyugdíj környékén, és mindegyikük rajong a műtárgyakért, egyikük a szobrokért, másikuk bizonyos festményekért. Egy nap azonban tudomásukra jut, hogy a tárlatot elköltöztetik, messze Dániába, helyettük valami modern skandináv krikszkrakszok között kell tölteniük a munkaidőt. A három jól szituált, kedves öregúr gondol egy nagyot, és bonyolult tervet eszel ki, hogy kedvenc műalkotásaiktól ne választhassa el őket senki.

Peter Hewitt komótos, olykor nyugdíj közeli tempójú, klasszikus krimi-vígjátékot rendezett ebből a szituációból, mely első, második és akárhány blikkre is olyan, mint egy tipikus hetvenes évekbeli francia, angol vagy olasz filmvígjáték, mondjuk a dán Olsen bandás filmeknél ezért egy fokkal magasabban. De képzeljük el Jean Rochefort-t, Michel Galabrut és mondjuk Michel Serrault-t amolyan nyugdíjas műkedvelő műkincsrablókként, amint egy bakikkal, bénázásokkal és szerencsétlenkedésekkel súlyosbított múzeumrablást bonyolítanak le, kizárólag abból a célból, hogy kedvenc festményeiket ne vehesse el tőlük senki. A film nézhetetlenül unalmas lenne, ha akárki (értsd: bárki más) játszaná a három botcsinálta képrablót, de Christopher Walken, Morgan Freeman és William H. Macy lazán elviszik a vállukon ezt a projektet, mely velük egy kedves, nyugodt és nagyon emberi, szelíd kis filmmé válik. Asanisimasa: 6/10

A spanyol film legjobb hagyományait ápolja Daniel Sánchez Arévalo 2006-os bemutatkozó filmje, a Sötétkékmajdnemfekete. A könnyed hangvétel ellenére pontos társadalomszemlélettel találkozunk, amely nyíltan és szókimondóan beszél igazságtalanságokról, emberi tragédiákról, ám mégsem hanyagolja a humort. Ez a fajta spanyolos humor azonban nem az a bumfordi seggrepacsi-kacagós, hanem finom, intellektuális, amolyan groteszk, néha már az abszurdba hajlik, ahogy azt Bunuel mestertől megismerhettük. És hát, mint minden latin műben, azért itt is dúl a szerelem, bár a szálak talán mintha jobban összegubancolódtak volna, mint egy rendes szappanoperában, ahogy az általában Almodovárnál látható.

Persze, Arévalo rendezői debütálása nem véletlenül nyerte el a rangos velencei filmfesztivál különdíját, nem olcsó limonádé, még ha sok szódával akár még annak is elmegy. Pontos karaktereket rajzol, melyeknek gazdag előélete, múltja és jelene van, sorsuknak iránya, tehát összetett, reális és valóságos személyiségeket mutat be. Szereplői valódi, akár itt Budapesten is átélhető problémákkal küzdenek, mint állástalanság, létbizonytalanság, a társadalom különböző rétegei közti átjárhatatlanság vagy éppen a homoszexualitással való szembesülés, illetve annak kényszerű elfogadása.

A film egy fiatalember története, aki miután apja agyvérzés következtében lebénul, átveszi annak házmesteri állását, ezáltal azonban tulajdonképpen ki is zárja magát tanult szakmájában, a kereskedelemben teljesíthető karrierből. Apja ápolása, valamint a házmesteri állás teljes embert kíván, így főhősünk csupán csak szemezgethet a közeli kirakatban kiállított elegáns, sötétkék, majdnem fekete öltönnyel, az áhított társadalmi státusz szinte fétikus ruhadarabjával. Társas kapcsolataiban sincs semmi rendben, gyermekkori barátnője Németországban tanul, s ha onnan hazajön, egész biztosan nem fog lecövekelni egy házmester mellett, bátyja börtönben ül, egyetlen haverjáról pedig kiderül, hogy meleg. A Sötétkékmajdnemfekete című film azért jó film, mert ebből a meglehetősen reménytelennek látszó problémagócból mégis egy okos, szórakoztató, humánus és szeretetteljes film képes válni, a tehetséges ifjú rendezőjének, a kitűnően megírt forgatókönyvnek valamint a tökéletesen alakító szereplőgárdának köszönhetően. Asanisimasa: 7/10

Annak idején, Martin Scorsese szépen kiakasztotta Krisztus utolsó megkísértése című filmjével a különböző keresztény szektákba, de különösen a római katolikus egyházba tartozó túlbuzgó keresztény hívők tömegeit, tudomásom szerint a filmet a mai napig nem mutathatta be például magyar televízió. A film magyarországi mozibemutatója nagyjából a rendszerváltás körüli hosszas huzavona idejére esett, ekkor már tulajdonképpen bárki bármit mondhatott olyan, addig rendszeridegennek számító topikban is, mint a vallás, így akár nyugodtan fel is háborodhatott, mint azt tette a nyugati szabad világban sok Jézus-hívő. Istenkáromlást, hitgyalázást emlegettek, bár talán csak figyelmesen végig kellett volna nézniük a filmet, nem pedig gondolkodás nélkül korlátolt és ostoba, vagy ami még rosszabb, cinikus és számító egyházi megmondóemberek dogmáit benyelni, mint a Corpus Cristit áldozáskor. Holott Scorsese (és a film alapjául szolgáló regény világhírű írója, Nikosz Kazantzakisz) egyáltalán nem tiszteletlenül mutatja meg Jézust, nem gúnyolja, nem becsmérli tetteit, csupán egy egyházi dogmát hagy figyelmen kívül: Jézust, a Megváltót nem Isten fiaként, hanem emberként (lásd még: Ecce Homo), ráadásul tépelődő, gondolataival viaskodó emberként ábrázolja. Ha valami, akkor igazán az aggasztó, hogy ma még mindig van olyan, sok millió ember gondolkodását befolyásoló hatalom, amely tűzzel-vassal küzd kézzel-lábbal kapálózik minden olyan vélemény, gondolat ellen, ami esetleg az általa üdvösnek tartott véleményekkel és gondolatokkal ellenkezik. Pedig Kazantzakisz története, melyből Scorsese csinálta filmjét, épp olyan csodálatos történet, mint amilyet a különböző Evangéliumokból ismerhettünk meg, s aki írta, nyilvánvalóan semmivel kevésbé nem hisz Jézusban, mint az ellene tiltakozók. A regény nálunk már közel sem aratott olyan vihart, mint a belőle készült film, bár ehhez az kellett, hogy csak 2001-ben jelenjen meg belőle az első magyar fordítás. A nézők (és a hívők) pedig mára már túl vannak sok, ennél lényegesen botrányosabb Jézus-történeten, pro és kontra, a Mel Gibson-féle vériszamos pornográfiától a South Park valóban gyökér (ám vicces) Jézus-fricskájáig. Ezekhez képest, ma már Krisztus utolsó megkísértése egy kifejezetten illedelmes és jólfésült műnek tűnik, mintegy bizonyítékául annak is, hogy hitkérdésekben észérvekkel, eltérő nézőpontokkal előállni pusztába kiáltott szó. Például, egy idő után csak elfogadták azt is, hogy a Föld gömbölyű, pedig hogy kardoskodtak az ellen is…

Maga a film, így tizenkét év távolából már inkább hasonlít mondjuk Pasolini Máté evangéliumának egzakt és száraz hitelességéhez, mint valami botránykőhöz, bár annak idején a nyíltan baloldali, bár katolikus Pasolini is kapott hideget, meleget az anyaszentegyháztól azért a filmjéért (is). Egy meglehetősen hosszadalmas, epikus film ez, mely a fő bibliai történeteket (kánai menyegző, a gyógyítások, az utolsó vacsora, a Pilátus előtti idézőjeles coming out, stb.) részletesen megmutatja. Míg azonban Pasolini az evangéliumhoz szöveghű verzióval, addig Scorsese látványban és hangokban, kultúrában a korabelit idéző felfogással állt elő. Alapvetően jó ötlet a bibliai Júdea helyszíneit, városi enteriőrjeit, hétköznapjait és ünnepeit a mai észak-afrikai sivatagi nomád kultúrából egy az egyben átvett hasonló képekkel, jelenetekkel megidézni, ebben csak azok találhatnak kivetnivalót, akiknek feltűnik, hogy például a marokkói berber gnawa zenész mit kereshet vajon a kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálemben, vagy a szintén észak-afrikai tuaregek esküvői szertartása egész biztosan nem volt kóser már idő számításunk szerint néhányban sem. Ezektől a nüansznyi bakiktól eltekintve azonban Scorsese valóban megfelelően korhűnek látszó környezetet teremtett, mely mentes minden hollywoodias képeskönyves giccstől. A véres jelenetek akkoriban nyilván sokkolóan naturálisnak hatottak, de ezek már így, Mel Gibson után, 12-es karika alá sorolható szimpla paradicsomkonzerv-csatának tűnnek.

Willem Dafoe az “akciójelenetekben” elementáris erővel játszik, szemei valóban messianisztikus tűztől szikráznak, ám a tépelődés, vívódás kulcsfontosságú szcénáiban mindössze egykedvű ücsörgést látunk, egy embert, aki látszólag azon gondolkodik, hogy mi lesz ma ebédre… Ráadásul, a film kezdetén Scorsese némi Monty Pythonos gonoszsággal Jézust belekényszeríti egy meglehetősen viccesnek ható keresztgyártó kisiparosi státuszba, ezzel azonban szemmel láthatóan Dafoe nem igen tud mit kezdeni, így hát elpróbálja történetvégi keresztútját. Júdásként Harvey Keitel egy trafikos közönyével nézi haverjának, Jézusnak az ő szemszögéből önpusztítónak tűnő kálváriáját, nem is csodálkozunk túlzottan, hogy vacsora közben egyszer csak felpattan. Néhány perc múlva aztán római katonák előtt csókolja arcon, de ekkor már késő… Barbara Hershey Cleopátrát játszik, viszont bibliai témájú filmben merészen: egy kurva, vagyis Mária Magdolna ő. Egy jó jelenete van, aztán beáll a Jézust követő sorba, legközelebb talán már csak a kereszt alatt rívó asszonyok között gubbasztva látjuk viszont. Nekem legjobban David Bowie Pilátus-figurája tetszett. Nyegle volt, távolságtartó, hűvös és cinikus, amilyennek lennie kellett.

Peter Gabriel azóta agyonjátszott és agyonhallgatott kísérőzenéjével ugyanaz a helyzet, mint a gnawa-zenésszel. Az elektronikus trackek mai füllel már nevetségesen gagyinak hangzanak, az etnozenei betétek avatatlanul stimmelnek, ám ha kicsit járatosak vagyunk a világzenében (melynek divattá válása amúgy nagy részben Gabrielnek köszönhető), akkor kifejezetten elidegenítő effektusként hathat az amúgy a film emblematikus dallamává vált örmény duduk hangja, vagy amikor megszólal a pakisztáni szufi Nusrat Fateh Ali Khan éteri éneke, miközben a zsidó Jézus az utolsókat leheli a kereszten. Tehát, Scorsese hajdani botrányokat keltő filmje ma már bizony több helyen is recseg-ropog, hosszabb, dagályosabb is, mint kellene, de Pasolini Máté evangéliuma után még mindig a legszebb, legigazabb és legelgondolkodtatóbb Jézus-történet a filmművészetben. Asanisimasa: 7/10

A Vanília égbolt az új hollywoodi rendező-nemzedék sokak által egyik legtehetségesebbjének tartott Cameron Crowe az önéletrajzi ihletésű Majdnem híres sikerét követő munkája, ami már születése pillanatában majdnem biztosan slágergyanús szerzeménynek volt tekinthető. Minden bizonnyal abszolút tuti húzás abban az értelemben, hogy Cameron Diaz, Penelope Cruz, valamint Tom Cruise és Kurt Russel együttes szerepeltetése előre kiszámítható sikerrel kecsegtet, mind hím-, mind nőnemű rajongói oldalról. És azért szerzemény, mert igaz, bevallottan, korántsem eredeti műről van szó. Alejandro Amenábar spanyol rendező 1997-ben készült Nyisd ki a szemed című sci-fi thrillerje már komoly sikert aratott a Philip K.Dick nevét ismerők elég széles körében. Crowe, Tom Cruise és a producer, Paula Wagner is látták e légies hangulatú filmet, amely olyan nagy hatással volt rájuk, hogy azonnal megszületett a döntés: újra kell forgatni ezt a filmet, Amerikában, amerikaiaknak és amerikaiul. Becsületükre legyen mondva, minden nyilatkozatukban megemlítik az eredeti spanyol film érdemeit, és az ő változatuk sem lett rosszabb. Mondhatni, ugyanazt a filmet forgatták le, csak más helyszíneken, más szereplőkkel, bár Penelope Cruz az eredetiben is játszott, ráadásul ugyanazt a szerepet, Sofiá-t, az ifjú és léha sajtómágnás életébe hatoló igazi, nagy és tiszta szerelmet, de azért jócskán megtűzdelték sajátos, amerikai ízekkel is. David Aames (Tom Cruise), a fiatal média-mogul beceneve Varangypolgár, ami vicces utalás Orson Welles örökbecsű Aranypolgárjára, akinek mintájául egy valódi sajtóbirodalom valóságos feje szolgált. David kocsija Ford Mustang, ami önmagában legenda, s egy parti alkalmával egy másik legenda, John Coltrane szaxofonozik, igaz csak egy hologram-kivetítőn, mivel már vagy harmincöt éve halott a jazz egyik legnagyobb alakja. Múltjára visszaemlékező flash-ekben pedig az amerikai kultúra és közélet számos ismert alakja tűnik fel, Gregory Pecktől Bill Clintonig oda és vissza.

A Vanília égbolt egy Monet festményen látható, amely David luxuslakásának falán függ, édesanyja véleménye szerint amikor a fiú ilyennek fogja látni az eget, tudnia kell, fontos döntés előtt áll. David igazi playboy, iszonyú gazdag és legalább annyira könnyelmű, a pénzéért és hatalmáért sohasem dolgozott meg, mindenét apjától örökölte, ám komoly döntést még sohasem hozott. Játszi könnyedséggel lép túl szerelmeken, barátságokon, vallva, hogy New Yorkban amúgy is mindenki hazudik, a pénzen kívül semmit sem ismer. Egyszer azonban berobban az életébe egy gyönyörű lány, aki egyszerű kedvességével, tisztaságával ráébreszti David-et, mennyire értelmetlenül telt eddigi élete. Ám volt partnerével a szakítás tragikusan alakul, David fejében minden összezavarodik. Emlékképek és rémálmok váltják egymást, közben gyilkossággal gyanúsítják. Ő pedig azt sem tudja, ébren van, vagy álmodik.

A film egészében és nagyjából a Mátrix által ezidőtájt felvezetett vonalba sorolható, mentesen annak agyondizájnolt világától és nagyzoló álfilozófiájától. David Neo-val ellentétben hús-vér figura, aki nem egy misztikus virtuális világba zuhan bele, összeomlása életéből törvényszerűen adódik, ám a (lehetséges) kiút hasonló. Légy tisztában önmagaddal és felelősséggel vállald tetteid következményeit, akkor talán jobbra fordulnak a dolgok. Csavaros a történet, Cruz és Diaz művésznők bájosak, Tommy boy sármőr, mint mindig, a vég pedig meredek. Nekem ugyan jobban tetszett az eredeti, de ha nem láttam volna, mint nyilván sokan, azt mondanám: rendben van ez a mozi. (2002.01.22.) Asanisimasa: 7/10

Nick Hornby a modern Jane Austen. Éppolyan élesen és tisztán ábrázolja az angol társadalom struktúráit, alá- és fölérendeltségi viszonyrendszereit, mint kiváló XIX. századi kolléganője, témaválasztásában természetszerűleg azonban férfiasabb. Hősei gyenge ifjak és tébláboló férfiak, mivel Hornby is férfi, ahogy Austen nő, azonban pontosságban, éleslátásban, finom iróniában és okos humorban, igazi, szép romantikában minden Hornby-történet hasonlít Austen értelmes és érzelmes történeteire, legyen az Pop, csajok, satöbbi, vagy Egy fiúról szóló, vagy más. Ezek nyilván filmek is, de Austen is írna filmeket, ha ma élne, ez egészen bizonyos, mint ahogy Hornby is ír könyveket.

Az Egy lányról szóló történetet ugyan egy bizonyos Lynn Barber írta regénybe, de belőle Hornby faragott forgatókönyvet, melyből aztán a dán Dogmából érkező Lone Scherfig rendezett egyáltalán nem Dogmatikus, ám annál inkább klasszikusan modern Jane Austen-filmet, de legalábbis olyat, amilyet egy XX. század végi Jane Austen írna. Korlátolt, garast (vagyis shillinget) a fogához verő kispolgári családban él Jenny, amelyből számára egyetlen kitörési pont létezik: ha felveszik Oxfordra. Ettől függetlenül, a lány inkább Piafot hallgat, franciául tanul és csellóján játszik, Párizsról, jazzklubokról, bohém éjszakákról ábrándol. Sármos ifjú tűnik fel, pazar sportkocsiban, kicsit túlkoros, de ezt kedvességével, sármjával, elbűvölő társasági modorával, valamint pénzével és zsigeri szabadságával kiválóan ellensúlyozza. Jenny nem sokat vacillál, és beugrik a sportkocsiba (egy igazi Bristol, valaki?) és irány Párizs, éjszaka, csillogás, Oxford felejtve. Aztán kiderül, aminek ki kell derülnie ilyenkor, nem minden kóser, ami annak látszik, satöbbi, satöbbi. Tulajdonképpen egy tipikus Jane Austen-történetet látunk, az 1960-as évek elejének Londonjában.

Maga a sztori, ahogy jeleztem is, nem szolgál világrengető tanulságokkal, azonban egyenes és őszinte látásmódjával, finom humorával és a szerelembe és szabadságba vetett hitének tisztaságával, valamint plasztikus és árnyalt karaktereivel, és az ezeket alakító kifinomult és egzakt színészi teljesítményekkel (Carey Mulligan, Peter Sarsgaard, Alfred Molina és a többiek) mindenképpen egy szerethető film. Asanisimasa: 7/10

A digitális fényképezés korában a mai kor gyermekének már nem mond sokat az az amúgy torokszorító tény, amikor ott állunk életünk egyszeri és megismételhetetlen pillanatában, és csak egyetlen üres kocka van a gépbe fűzött filmen. Nem törölhetjük a korábban felelőtlenül ellőtt érdektelen képeket, ha azt az egyet elrontjuk, nincs mit mutogatni a későbbiekben az unokáknak, barátoknak, ellenségeknek. Viszont kényszerítve vagyunk arra, hogy figyeljünk, és türelmesen kivárjuk a megfelelő időpontot a tökéletes expozícióra. Digitális géppel korlátlan számú képet készíthetünk, nagy eséllyel lesz köztük egy, ami jó, ám ezzel el is vesztettük a pillanat vadászatának semmihez sem fogható élményét. Valamit valamiért.

Polly Perkinsnek (Gwyneth Paltrow), a kétbalkezes, ám szemfüles riporternek két kockája maradt a gépben, de az egyiket elpazarolta egy balszerencsés esés következtében, mikor is sohasem látott lények támadtak rájuk, ő egyensúlyát vesztve nem azokat, hanem a földet kapta le. Így maradt egy. Hogy mit kezd azzal az egyetlen kockányi celluloiddal, azt megtudhatjuk a Sky kapitány kalandjait bemutató moziban. Miért nem használt a riporternő digitális gépet, adódhat joggal a kérdés, hiszen ez esetben a lények, és a lényeg is megörökítődhetett volna, méghozzá hiánytalanul. A kérdés szempontjából lényegtelen, hogy a film valamikor az 1930-as években játszódik, amikor természetszerűleg nem beszélhetünk digitális fényképezésről, valamint hogy a film műfaja sci-fi. Perkins kisasszony bénázása azzal az utolsó kockával mindössze stiláris és dramaturgiai elem.

Kerry Conran író-rendezőnek példátlan igényességgel, hét év sziszifuszi munkájával elkészített bemutatkozó filmje, a Sky kapitány… a Földön, egy konkrét behatárolható korban, mégis egy képzelet szülte fantasztikus világban játszódik. Az I. világháború után vagyunk, a Hindenburg léghajó az Empire State Building csúcsához köt ki (még a WTC nem épült fel), ám a kivételes pilóta, Joe Sullivan, akit Sky Captainnnek is neveznek (Jude Law) egy fantasztikus több-éltű repülőgépet vezet, nem szólva el nem hanyagolható légibázisáról, vagy a titokzatos Totenkopf uránbányájáról (csak 45-ben dobták le az amerikaiak az atombombát!) és egyéb szerkentyűiről és ketyeréiről. Vagy a brit titkosszolgálat légben lebegő repülőteréről, amit Franky Cook (Angelina Jolie, ezúttal mint Lara „Air”-Croft) parancsnokol fél szemmel.

Conran debütáló munkája egyfajta stílusbravúr. Az utóbbi években tele lettek a mozik a különböző jól-rosszul sikerült képregény-feldolgozásokkal, a Batmanektől a Sin Cityig, szinte kivétel nélkül maximális látványzuhatag és hangorgia bevetésével. Ezeket a filmeket ráadásul sokat próbált profik kalapálták össze, míg Conran a Sky kapitányt állítólag saját, otthoni MacIntosh számítógépén kezdte megálmodni. Aztán ez a géppark az idő során kissé felfejlődött, és a végeredményként kiadott film megállja a helyét, minden tekintetben. Látványában, stílusában a Sin City által (is) divatba hozott film noir és Fritz Lang csodálatos Metropolisa keveredik a Star Wars, a Jurassic Park és az Ötödik elem legújabb kori mítoszaival egyfajta poszt-posztmodern látomássá, amely azonban egyáltalán nem ciki. Értem ezalatt, hogy fogyasztható, nem émelyítő. Tökéletes a színészvezetés, figyelembe véve azt, hogy a szereplők az összes képkockában egy zöld(vagy kék) háttér előtt játszottak, minden más helyszín, akció, partner csak utólag lett mögéjük, melléjük, eléjük montírozva, digitálisan. Az illúzió tökéletes. A végig következetesen valami szürkés-kékes-barnás színvilágban megfogalmazott film fölfogható egyfajta film- és stílustörténeti idézetgyűjteménynek is, hiszen se szeri, se száma a filmben fellelhető filmes tárgyú idézetnek, utalásnak vagy éppen karikatúrának. Ezek felleléséhez az átlagosnál komolyabb filmtörténeti jártasság szükséges, ez azonban ne riasszon el senkit sem, hiszen ha a film sztorijától csak annyit várunk, mint egy átlagos képregénytől, nem fogunk csalódni. Persze, hogy a végén a Sky kapitány meg fogja menteni, el fogja nyerni, stb… De ami addig történik, azt is látni kell! (2005.08.18.) Asanisimasa: 8/10

Rupert Wyatt két éves börtönfilmje valamilyen okból hanyagolt terjesztői szinten hazánkban. Kár érte, mert ennél sok, lényegesen gyengébben muzsikáló filmmel rugdalják lejjebb a fogyasztói ingerküszöböt, annyi esélyt, mint azok, a Menekülők (The Escapist) is megérne.

Klasszikus börtönfilm amúgy a Menekülők, legalábbis a témáját tekintve. Rabok ülnek a dutyiban és meg akarnak szökni, szövetkeznek, tervet szőnek és megszöknek, ha sikerül. Az a bizonyos knézy-i plusz a kivitelezésében, narrációjában és dramaturgiájában keresendő és található meg. Egyik sem egy ördöglakat persze, de ami van, az legalább következetesen végig van víve a filmen. Volt is és nyilván lesz is a filmtörténetben irányban és térben párhuzamos, csak időben egymásból fakadó, de egymásra végig reflektáló cselekményszálat felgöngyölítő film, mondjuk börtönfilmben ilyet még nem láttam, ez tehát egy plusz. Főleg, hogy ügyes rendezői leleménnyel a végén úgy forr össze a két szál, hogy ezzel a néző egy olyan többletinformációnak jut birtokába, ami az egész addigi tortúrát, az egész filmet más megvilágításba helyezi.

Egy másik plusz a szűkszavú verbális kommunikáció. Szinte alig van a filmben dialógus, ami van, az pedig suttogva elejtett tőmondat. Pedig abszolút logikus, egy börtönben, ahol még a falnak is füle van, senki sem fog bőbeszédűen locsifecsizni a szupertitkos menekülési tervről… (A trailerben hallható majd’ az összes párbeszéd.:) A duplapályán futó cselekmény bravúrosan fotografált (Philipp Blaubach), jól megrendezett jelenetekből áll össze, szinte némafilmszerűen. Mégis tökéletesen érthető az egész film így is, fényes bizonyítékául annak, hogy a film elsősorban mozgókép, és felesleges elmondani azt, ami úgy is látszik. Ehhez a vizuális nyelvhez adekvát és hiteles színészi játék is szükséges, ami viszont hiánytalanul megvan (lásd a stáblistát).

Ami baj van a filmmel, az máshol keresendő, és ha megvan, sajnos az egész addigi ügyes és tehetséges munkát idézőjelbe teszi: maga a mű értelme és tanulsága “botlik meg” a végére. Anélkül, hogy elspoilerezném, csak annyit árulnék el, hogy indokolatlan és a mű addigi folyamához képest indifferens a film végkifejlete, hangulatában, filozófiájában és erkölcsében, etikájában is. Tudom, ez így lila, de így érzem. Persze, lehet, hogy rosszul és/vagy félreértettem, ezért nem kaszálnám el ezt az amúgy tényleg érdekes (és fenntartva azt is, hogy megosztó) filmet. Asanisimasa: 6/10

Az Órákkal Pulitzer-díjat (és sok Oscarra jelölt filmet) nyert Michael Cunningham egyik első, öndefiniáló regényéből készítette ezt a kissé túlédesített, túl ragacsozott filmadaptációt Michael Mayer, mintegy rendezői bemutatkozásául. Pedig állítólag az alapanyag “Szenvedélyesen, mégis szinte fájdalmasan intim… Nagyszerű és jelentős regény.” David Leavitt amerikai irodalomkritikus első mondata nagyjából teljesül is az Otthon a világ végén című filmben, ami azonban a második idézett mondatnak már nem tud megfelelni.

Pedig határozottan, sőt fickósan kezdődik a film, kemény szövegek, pimasz könnyűdrog-fogyasztás, ráadásul tabut döntve, ha a résztvevők társadalmilag nem éppen a legjellemzőbb státuszát nézzük. A bimbózó homoszexualitáshoz is merészen, egyenesen és őszintén közelítünk, de ahogy a főszereplő belenő az élet sűrejébe, és egyre melegebbé válik a helyzet, úgy csúszunk át szépen, biztosan és menthetetlenül a melankolikus melodrámák émelyítő mocsarába. Nem olvastam egyetlen Cunningham-regényt sem, lehet, hogy ilyen a pali stílusa, de ami a filmadaptációkról lejön, az egyértelmű melodráma, akár a még viszonylag jobban sikerült Órákat, akár a mi Lajosunk által elkövetett, már erősen giccses Estét, akár ezt itt. Persze, lehet ezeket a filmeket is szeretni, én magam is olykor, olykor, amikor hideg téli estéken, meleg szobában, teázgatva, halkan duruzsol a radiátor, szívesen nézek effélét, de hát elvileg most a tavasz tombol, és erősen kell annak a filmnek hatnia, ami fel akarja venni a konkurenciát egy jó bringázással, vagy hasonlókkal. Ráadásul ebben a melodrámában nincs igazán dráma sem, ami mégis, az éppen a dramaturgia hiátusaiban vész el. Ez lehetnek a lendületes szerkesztés erénye is, itt azonban nem az. A (végül is) főszereplő fura szerelmi háromszög tökéletesen hétköznapi évődése, kis összeveszései, kibékülései, haragszomrád-elköltözök-hiányzol-visszaköltözök játékai már annyira banálisak, hogy ezeket csak nagyon túlhajtott idegrendszerrel lehet drámainak érezni. Persze, ha még mindig ott tartunk, hogy két, egymással csókolózó pasit látva ET-t (Szebb jövőt?) kiáltunk, akkor más a helyzet. De hát csak nem már… Ugyanez a helyzet a film tanulságának giccses közhelyével is, miszerint az űzött szerelmesek csak a világ végén lelhetnek otthonra. Mint a Pöttyes Könyvekben, vagy a tizennégy év alatti süldőlánykák szerelemre vágyó csatos naplóiban (ha van még ilyen és nem blogol mindegyik…).

Nem segít az összképen a fiatal (Erik Smith) és idősebb (Colin Farrell) kiadásban is vicces játékmackós gombszemeikkel operáló, ám igen bárgyú színészi játék, ha a fő karaktert nézzük, még ha a mellékszerepben, Cunningham alteregójának szerepében Dallas Roberts elég jó. A két nővel, Robin Wright Pennel, mint a háromszög csúcsával, és Sissy Spacekkel, mint “anyósával” nincs baj, így kár, hogy nem róluk szól ez a film, ami összességében a reményt keltő első harmada után egyértelmű csalódás. Asanisimasa: 5/10