asanisimasa

Szerintem, A lázadás az első vietnami produkcióban készült zsánerfilm, amit láttam életemben. Az Indokínai-félsziget keleti oldalán kanyargó, hosszúkás ország filmművészetének mindössze néhány -bár figyelemreméltó- szerzői filmje (pl. Zöld papaya illata, vagy az idei Titanicon a Vergődés) jutott el Európába, de vietnami akciófilmet legfeljebb a legelvetemültebb ázsiaifilm-rajongók említhetnének meg. Persze, nehéz egy olyan országban virágzó filmipart építeni, ahol vagy háború zajlik, vagy Ho apó népi antidemokráciája. De azért valami ott is elindult…

A professzionális hongkongi, sőt amerikai akciófilmek mellékszereplőjeként, kaszkadőreként szép karriert futó Johnny Nguyen, Charlie nevű testvérével otthon, Vietnamban egy, a múlt század húszas éveiben, a francia megszállók, illetve a velük kollaboráló vietnamiak ellen történt lázadás történetét vitték filmre, amúgy tipikusan ázsiai modorban, rengeteg akcióval, némi szende romantikával és takarékosan, a százas szög egyszerűségével elmesélt, ám épp ezért világos, és gondolom, a történelemhez, történetiséghez is hű cselekménnyel. Nincs a filmen semmi szégyellnivaló, aki egy filmtől nem vár többet, mint a fentiekben leírtak, akkor ez egy 100%-os alkotás. Képileg gyönyörű, mint ahogy általában a távol-keleti filmek mindig is, a sztori pedig nem egy ördöglakat, de azért rendelkezik azzal a minimális meseszerűséggel és egzakt, történelmi hitellel, hogy még a finnyásabbak is érdekesnek találják. Az akciójelenetek és az epikus részek aránya a műfajban optimálisnak mondható 60:40, ami önmagában már garancia arra, hogy nem fogunk unatkozni. A harci és verekedős részek még távol-keleti mércével mérve is virtuóz módon lettek előadva, és ami a fő, ezek a jelenetek nincsenek agyon vágva. E filmben egy snittben lehet látni, ahogy az egyik szereplő dupla fordulatos köríves rúgással veszi le a másik fejét, miközben annak freccsen a véres nyála, stb., ahogy az az ilyen jelenetekben lennie kell (kéne). De van hagyományos lövöldözéses, robbantós, valamint üldözéses szcéna is, úgyhogy… Többet minek beszélni egy ilyen filmről, aminek a vége jó, mert annak úgy kell lennie. (Már kérdés, hogy a filmben ábrázolt események végül is csupán elvetélt próbálkozások maradtak, a franciák pedig még sokáig ott tetvészkedtek az országban, aztán ahogy végre sikerült őket hazazavarni, jöttek ugye nemsokára Rambóék.) Asanisimasa: 7/10

A közismerten jazzrajongó Clint Eastwood első igazi rendezői sikere volt a Charlie Parker életéről szóló filmje, mely kitűnően előrevetíti a későbbi “nagy” Eastwood-filmek legjellegzetesebb ismérveit: a lassan, mégis gördülékenyen hömpölygő epikát, az ide-oda ugráló időkezelést, az aprólékosan hiteles környezetteremtést és azt, hogy a célkeresztben mindig egy nagy formátumú férfi áll. Charlie ‘Bird’ Parker pedig a jazz műfajának valóban egyik legnagyobb formátumú, stílusteremtő zenésze volt, sorsa pedig valóban tanulságos -mint ahogy azt a film végén Eastwood is ajánlja- minden zenész számára.

Maga a Bird című film tulajdonképpen egy hibátlan életrajz, kezdődik a gyermekkornál és befejeződik a temetés képeivel, közötte pedig ügyesen és lendületesen szerkesztett jelenetmozaikokból – Forest Whitaker pazar megszemélyesítésében- részletgazdag képet kapunk a címszereplő legendáról. Eastwood bár rajongó, de sohasem veszti el realitásérzékét, Charlie Parker ismeretes drog- és alkoholfüggősége, az ebből fakadó állandó vészhelyzetek, valamint emberi gyengeségei is hangsúlyos szerepet kapnak amellett, hogy Bird virtuóz és elementáris zenéjéről és zseniális előadóművészetéről is képet kaphatunk, ráadásul eredeti forrásból (Parker kitűnően újrakevert számai, játéka hallható végig a filmen). Eastwood nagyszerű érzékkel találja meg Parker életének sorsfordulóit, melyeket egzakt történeti hűséggel rendez vászonra, gondja van a mellékszereplők (Dizzy Gillespie, Red Rodney, Chan, Parker felesége és mások) karakterének kellő árnyalására is. Jó sötét a film, erősen fényhiányos, mely kiválóan jellemzi a negyvenes-ötvenes évek jazzklubjainak félhomályos világát, melyek asztalainál pl. Dean Moriarty is üldögélhetett volna, Jack N. Green operatőr munkája szinte azt a Koltai Lajost idézi, aki éppen az ilyen alulvilágított képeivel lett világhírű a hetvenes évek végén (pl. Angi Vera), és sejtelmes komorságával érzékletes hátteréül szolgál Parker szomorú és egyben diadalmas életpályájához. A film jazzrajongóknak, zenészeknek néhány évente újranézendő alapfilm, azok számára viszont, akik idegenkednek a jazztől, valamint a hosszú filmektől, nyugodtan kihagyható. Asanisimasa: 10/10

A Ne szólj senkinek egy olyan film, amit -bár alapvetően nem szeretem a remake műfaját- szívesen megnéznék egy profi, thrillerben jártas rendező (mondjuk Fincher…) felfogásában, akár egy közepesen lejárt szavatosságú sztárral, mint pl. Tom Cruise, valamint egy nagyobb szkriptdoktori konferencia után. Mert a tapasztalt színészként ismert Guillaume Canet 2006-os rendezői próbálkozása, így, ahogy áll, a díjözön ellenére, majdnem nézhetetlen, mintegy bizonyítékául annak, hogy aki jó színész, az nem biztos, hogy rendezni is tud. (Ergo, nem lehet mindenki Clint Eastwood, vagy Robert Redford.)

Hogy majdnem megakad a film a torkunkon, az nem a több mint két órás vetítési időn múlik, hiszen van annyi történés a filmben, ami indokolná a relatív hosszúságot. Harlan Coben sok mindent belezsúfolt regényébe, melyből e film készült, ami abba a műfajba talán belefér, ám egy filmbe már soknak tűnik. Egy tapasztalt direktor, tapasztalt dramaturgi segédlettel még talán tudott volna rendet vágni a történetben, amely így lehetne egy valóban izgalmas, szövevényes thriller, meggyilkolt, majd titokzatosan feléledt feleséggel, paranoiás üldözésekkel, gonosz politikusokkal és jó fej gengszterekkel, Canet azonban ennek megrendezéséhez sajnos kevés volt.

Mondjuk, a krimi, vagy thriller műfajában a legszerencsétlenebb szerkezet az, amikor az egész műben lilázunk, meg hangulatot próbálunk kelteni, feszültséget fokozni, felmondani Hitchcock-órán a suspenze-leckét, hogy aztán a fináléban -a kulcsszereplő által monológban előadva!- magyarázzunk el mindent. Ilyenkor nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy az alkotó bizony meg akarta úszni a rafinált cselekményszervezéssel járó bonyodalmakat. E filmben is két órán át nézünk, mint Rozi a moziban, hogy az utolsó néhány percben valaki elmagyarázza, amit eddig láttunk, az mi volt. De OK. Legyen így. Viszont akkor legalább legyen a néző olyan feszültség alatt tartva, hogy eddig már lekaparta az arcát az izgalomtól, és alig várja, hogy valaki felkattintsa a villanyt, hogy visszaragasztgathassa a cafatokat. De nem. Canet lagymatag ritmusú, tétova, hiteltelen és indifferens színészekkel telepakolt, borzalmasan vontatott és unalmas jelenetsorral traktálja a nézőt, melyek tobzódnak a nevetségesen béna fordulatokban és rosszul alkalmazott műfaji klisékben. Ráadásul mindezt csakis azért, hogy a végén az egyik szereplővel néhány mondatban elmesélje, amit addig kellett volna látnunk… Szóval ez nagyon rossz volt, a filmet csakis saját felelősségre ajánlom fogyasztásra. Én is inkább mentem volna helyette fagyizni, vagy mittudomén. Asanisimasa: 3/10

A hajdan szebb napokat is látott, a történelemben kivételesen hosszan regnáló brit uralkodóház mára jócskán vesztett erejéből. A birodalom is szertefoszlott, ám még mindig jelentős befolyással bír. Hogy mást ne mondjak, a királynő kéri fel a mindenkori miniszterelnököt ténykedésére és még mindig ő a legerősebb koronás fő Európa demokráciáiban. A britek hagyományosan lojálisak az uralkodóházhoz, amely “jótékonyan” hagyta népének, játszadozzanak csak a demokráciával, ha az uralkodás az övék marad. Az uralkodóház szerves része az angol és a brit nemzeti hagyományoknak, ilyen formában szent és sérthetetlen. Ám tökéletesen el is különül minden alattvalótól, még adót sem kell fizetnie. Na jó, mára már talán kell füstadót, vagy hasonló nagy jelentőségű adót fizetni a királynőnek… Ennyit sikerült elérnie a maroknyi antiroyalistának. A tragikus sorsú Lady Diana volt az első a királyi család tagjai közül, aki átmenetet, kapcsolatot jelentett az uralkodó és a nép között. Kedvességével, közvetlenségével, jótékonyságával milliók szeretetét nyerte el Nagy Britannia határain belül és kívül is, de köztudomású volt az is, hogy II. Erzsébet sosem nézte jó szemmel ezt az “alulról jött” némbert a családban. A brit közvéleményt azonban így is sokkolta az uralkodó családnak Lady D. halálhírére tanúsított rideg érzéketlensége.

Stephen Frears Az én mosodámtól a Veszedelmes viszonyokon keresztül a Mrs. Henderson bemutatja…-ig terjedő eddigi életművével a kortárs angol filmművészet egyik legmarkánsabb pályáját mutatja be. Egytől egyig minden filmje egy komoly társadalmi jelenséget, problémát jár körül, mindig sajátos szemszögből, de érzékenyen vizsgálva azt. A királynő című filmjének célkeresztjébe -a címből egyenesen következően- nem kisebb személyiségeket, mint magát, a ma is uralkodó angol királynőt, valamint a Lady D. halála környékén nagy többséggel megválasztott, mára (a film készítésének idejére, 2005-re) azonban e népszerűség nagy részét elvesztett Tony Blairt, a miniszterelnököt állítja. Kb. mintha valaki nálunk Orbán Viktorról vagy Gyurcsány Ferencről készítene filmet… Végül is miért ne, bár igencsak észnél kell lenni az adott alkotónak, mit hogyan mutat, ábrázol és sugall.

Élő és ismert alakokról játékfilmet készíteni majdnem olyan, mint életükben szobrot állítani, ezt a csapdát Frears viszonylag elegánsan hárítja. Eszköze az alapos felkészülés és az ebből fakadó hitelesség mellett a finom irónia, amelyet azért annyira nem visz túlzásba, hogy bárkit is mélyen megsértsen. Végig illedelmes marad, bár talán Blair kicsit többet kap, mint Erzsébet. Ebben talán közrejátszhat az is, hogy A Királynőt produkáló Langan-Harries produceri páros, valamint Peter Morgan forgatókönyvíró Frears rendezésében már készített egy televíziós drámát (The Deal) Tony Blairről, illetve az új Munkáspártról, így az ismeretség mélyebb. Nem kicsit leegyszerűsítve, A királynőben Blairék jó szándékú, de mégis csak csupán túloktatott prolik, Erzsébeték viszont önnön mauzóleumukba zárt, korlátolt és degenerált kékvérűek. Bár néha mintha Erzsébetben mocorogna mintha valami emberi… Persze, Anglia azért még mindig Anglia, az alattvalókat még mindig jobban lehet gyepálni, mint a királyi családot s benne magát, II. Erzsébetet. Én mindenesetre elbírtam volna az itt látottnál maróbb és pikírtebb karakterrajzot is, persze, pályán és határokon kívülről mindig egyszerűbb bekiabálni.

Nem kisebb felelősséget ró ez a kortárs és tömegeket mélyen érintő téma megjelenítése a színészekre. Elsősorban a királynőt alakító Helen Mirrenre, aki ennek megfelelve bámulatos teljesítményt nyújt (kapott is érte Oscart, 2007-ben). Érzékletesen mutatja meg, hogyan küzd meg a hagyományok által ráosztott, de majdnem bénító erejű felelősséggel, és hogyan hoz, eleddig precedens nélkül álló döntéseket, saját, illetve leszármazottai sorsát illetően. Michael Sheen Tony Blairje hiteles, épp az az idiótán vigyorgó, ám nyilván nagy képességű stratéga, akit a híradókban mi is láthattunk. James Cromwell Fülöp hercege egy vén hülye, akit nem érdekel más, mint a vadászat és az ötórai tea hőfoka, gyanítom, nincs ez másként a valóságban sem. Alex Jennings ajkát harapdáló, szánalmas Károly herceg, ő talán a legkevésbé szeretetreméltó e filmben a királyi családból. Sylvia Sims viszont kifejezetten tündéri a mára már elhunyt idős anyakirálynő szerepében, főleg amikor dévaj pillantással szemléli a martinijében úszó olajbogyókat. Tegyünk mi is hasonlóképpen, és szemléljük így mi is egy leszálló ágban lévő és idejétmúlt monarchia végnapjait, érdekes, szórakoztató és tán felemelő élmény lesz! (2007.01.11.)
Asanisimasa: 8/10

A közép- és dél-amerikai indián kultúrák meglehetősen alulreprezentáltak Hollywoodban, bár az igazat megvallva, északi testvéreik is sokáig csupán a nagybetűs gonosz, enyhébb megfogalmazásban a pofozógép, vagy a szánnivaló részeges nyomoronc szerepére kényszerültek. Na ja, sokáig a halott indián volt a jó indián abban az országban, amely szívesen aposztrofálja magát a demokrácia első számú exportőrének. A sziúk, komancsok, apacsok és társaik mára már olykor pozitív főszereplővé is előlépnek, nem kis mértékben köszönhetően az indiánt soha nem látott Karl Maynak, a farkasokkal táncoló Kevin Costnernek és a többieknek. Ellenben a mexikói, guatemalai, vagy az andoki indiánok elképesztő magasságokig jutó, kifinomult kultúrájukról eleddig mozivásznon alig esett szó, könyvekben is jobbára csupán fantaszták, jövőbelátók és kérdésfeltevők gyúrták agyukat meghökkentő tudományos és technikai eredményeiket illetően. Persze foglalkoznak ún. “komoly tudósok” is e népekkel, de ők eredményeiket általában nem “popkulturális közegben” publikálják.

A hollywoodi álomgyár gigászi gépezete Ausztráliából importálta ügyeletes kultúrantropológus művelődéstörténészét, akit ezelőtt első vonalbeli színészsztárként ismerhetett meg a nagyérdemű. Mel Gibson néhány éve megelégelhette a legjobb seggű és legsármosabb Igazságos János mások által irigyelt, de belülről valószínűleg unalmas szerepkörét, és nagyszabású történelmi tablók rendezésébe fogott. A középkori Skóciába kalauzoló Rettenthetetlen díjesőt, míg a Jézus kereszthalálát naturálisan bemutató Passió nagy vihart és komoly bevételt okozott. E kettő eredményeképpen készülhetett el Gibson és cége, az Icon Productions új vállalkozása, az ősi maja civilizációba kalauzoló Apocalypto.

Az első két film is komoly energiákat fektetett a minél hitelesebb, és kultúrtörténetileg is helytálló miliő megteremtésére, de míg a Rettenthetetlen esetében ez jobbára a fegyverzetek és a csaták reprodukálásában merült ki, a Passióban már a film nyelve is korabeli volt. Persze, utóbbi esetben a téma jóval nagyobb tömegek érzékenységét sérthette és sértette is, így nem csoda az aprólékos és minden részletre kiterjedő odafigyelés. Az ebből fakadó viták Gibson kedvét azonban nem vették el, ez alkalommal is folytatta a nagy műgonddal kivitelezett és szinte szőrszálhasogató alaposságú filmkészítést. Mivel a maják kultúrtörténetéhez konkrétan nem sokat értek, így nem tudom megítélni, milyen tudományos hitelességű az a temérdek, csontokból, fogakból álló, kövekkel és patinás rézzel gazdagon díszített fejdísz, maszk, nyaklánc és harci eszköz, amit e filmben felvonultattak, így laikusnak azonban szemkápráztató. A szereplők egytől egyig helyi erők, tehát antropológiailag is stimmel minden. A forgatás helyszíne is hiteles: a maják, mintegy négymilliós lélekszámban, a mai napig is a Yucatán-félszigeten élnek, itt forgott a film is. Őserdőt még találtak összefüggőt, a piramisokkal telezsúfolt maja fővárost pedig felépítették egy kukoricamezőn. Dean Semler, a Farkasokkal táncolóval Oscart nyert, és ezzel egyben indiánszakértővé is avanzsált operatőr pompázatos nagytotálokban, az üldözési jelenetekben expresszív, vadul kaszáló közelikben alkotja meg a film izgalmas látványvilágát. A kellékek, felszerelési tárgyak, díszek mint már említettem, gazdagok, a testékszerek és tetoválások lehet, hogy új divatot is indítanak.

Mind a főbb szerepekben, mind a nagyszámú statisztéria kiválasztásában az lehetett az instrukció, hogy kizárólag szép embereket vehettek fel, hogy aztán véresen tátongó sebekkel, kelésekkel, kifolyó szemgolyóval jól el lehessen őket csúfítani. A körme mindenkinek koszos és töredezett, rendben is van ez így, hiszen a dzsungel nem higiénikus környezet. A látványosan sokszor vicsorogtatott rothadó (mű)fogazatokat viszont nem értem, hiszen ha valaki “bio” módon táplálkozott valaha, akkor azok a maják voltak. Így azonban nem tudom mitől rohadtak a fogaik… Ráadásul Jaguár Mancs, a főhős fogai, amelyek a film elején a többiekéhez hasonlóan iszonyú állapotban voltak, a film végére alaposan megjavulnak. De az is lehet, hogy a pozitív végkicsengés láttatja csak ezt velem. A film sztorija míg ideáig eljut, egyenes irányban fejlődik minden felesleges kitérő, csavar és elágazás nélkül. Az “alma nem esik messze a fájától”-dramaturgia, a főnök fia is főnök lesz, sőt annak a fia is. A hősiesség pedig családi hagyomány. Nincs meglepetés, Mel Gibsontól, akinek ez alkalommal nem nyomja vállát a Szent Biblia súlya, ezt várjuk. Hősmese, rengeteg vérrel és brutalitással. Ám ezenkívül semmi más, hacsak az nem, hogy van már maja indián hőse is Hollywoodnak…(2006.12.22.) Asanisimasa:6/10

Sietve leszögezném, hogy ez egy igazi “ordibálós dráma“, mivel legutóbb egy nálam menőbb filmes blogon olvastam egy ilyen definíciót: a blogger en bloc utálta az olyan drámákat, amikben “ordibálnak”. Szíve-joga, bár ettől nyilván nem nő szakmai ázsiója. Hát, ti tudjátok – mondom Parti Nórával a Karlós bankreklámból… De amúgy a cím sem árul zsákbamacskát: a Sárdobálókban bizony mindenki mindent hány a másikra, egy család válás utáni apokaliptikus széthullásának vagyunk tanúi. Az efféle legfeljebb akkor megy síri csendben, ha a felek történetesen süketnémák. De az egymáshoz vágott edények nyilván ott is csörömpölnek…

Apa már régen elköltözött egy új, fiatalabb csajhoz, karon ülő csecsemővel jön ki az ajtóba, nyilván megint a túlkompenzált kapuzárási pánik. Anya gyűrte egy darabig, de aztán lassacskán ő is összeszűrte a levet a szomszéddal. A két iker nagyfiú anyával él, de sok köszönet bennük sincs: Thierry agresszív, kötözködő, békétlen alkat, míg Francois szájában megalszik a tej. Thierry ráadásul anyját ipari robotgépnek tekinti, a közeledő szomszéd kiutálása érdekében teljes mellszélességgel küzd. Az ilyenkor kötelezően bekövetkező tragédia nincs már messze…

Joachim Lafosse szikár és szűkszavú, néhány szereplős balladisztikus drámája hitelesen és valódi drámai erővel meséli el nekünk e család történetét. A tanulság szintén szűkszavú, és meglehetősen közhelyes is: viszont nem árt sulykolni, hiszen bárki bármerre néz, mindenfelé láthat az egymásra figyelés, az egymásnak teendő kölcsönös engedmények és a minimális kommunikáció hiánya miatt széthulló családokat. Egy ilyet például e filmben, így a közhelyes tanulságot nem árt talán lassan és érthetően mindenkinek még egyszer jól az agyába vésni. Anya szerepében Isabelle Huppert nevéhez méltóan megrázóan alakít, nem véletlenül tartják őt az egyik legnagyobb francia drámai színésznőnek, pedig azért elég jó a mezőny arrafelé. Thierry szerepében Jérémie Renier, a Dardennes-testvérek filmjeinek állandó, emblematikus szereplője Huppert méltó partnere: szinte robban minden egyes pillanatban, végül aztán pusztít is. Azután már eggyel kevesebben ordibálnak ebben az igen szomorú családi drámában. Asanisimasa: 7/10

Az efféle filmeket igen nehéz megtalálni. Ha mégis, jobbára alig mérhető nézettségű közszolgálati adók késő éjjeli műsorsávjában keresendők (mint ahogy ez alkalommal is), illetve néhány bevállalósabb művészmoziban, amelyeket nem a jegybevételért tartanak nyitva. Az efféle filmek nem szórakoztatnak, hanem közkeletű kifejezéssel élve: odabasznak. Falhoz vágnak, gyomorba gázolnak, szétlapítanak. És ezt nem méregdrága speciális effektusokkal, agyoncsavarított cselekménnyel és más hasonló bűbájjal érik el, hanem azzal, hogy kendőzetlenül, brutálisan az arcodba vágják az igazságot. Azt ami valóban van. Az pedig a legritkább esetben olyan, amilyenek mi szeretnénk látni.

Magyar párhuzamot vonnék: Móricz Zsigmond naturalista paraszttárgyú novelláit senki sem olvassa szórakozásképpen, mégsem vitatja senki értéküket. Tarr Béla Sátántangóját, Jeles András Kis Valentinóját vagy Mundruczó Szép napokját sem könnyed szombat esti “bulielőttiként” nézzük (már ha láthatjuk egyáltalán), hanem azért, hogy pontosan definiálni tudjuk magunkat az “ittben” és “mostban”. Az állandó öndefiniálás ugyan beteges, ám vannak az életben pillanatok, amikor muszáj megtenni. Különben talajt, indentitást, sőt személyiséget vesztünk, és elszállunk mint győzelmi zászló a viharban.

A Flandria című film, a francia Bruno Dumont alkotása is ebbe a sorba tartozik, hallunk róla, tudjuk, hogy díjakat nyer, a szakma elismeri, ám alig van forgalmazó, aki áldozna bemutatásukra. Persze, ritkán szeretjük tükörben nézegetni a szaros fenekünk. Mondjuk, nap mint nap, ám ha például furunkulus nő rajta, akkor muszáj. Ismerjük a képet, amit Európa boldogabb fele mutat magáról, a sugárzó kedély, gazdagság, üvegpaloták, szuperexpresszek, méregdrága öltönyök ujja alól kivillanó milliós karórák, tőzsdemutatók, satöbbi. Katonákat küldünk nevesincs országba, ahol kecskebogyót esznek holmi rongyokba bújt szerencsétlenek, és iszonyú drágán adják az olajat nekünk. Na majd jól rendet tesznek ott bátor fiaink. Persze, nem lesz megerőltető, csak kicsit macerásabb, mint egy all inclusive tunéziai nyaralás. Azonban Európa mosolygó álcája alatt ugyanolyan mocsok van, mint ott, ahova “rendet” megy tenni. Sőt. Ám ezzel nem kellemes szembesülni. De néha muszáj, mert különben elhülyülünk.

Tehát Dumont filmje nem tesz engedményeket a közönségnek, így a producereknek sem, kíméletlenül egyenes, brutálisan őszinte, de ezt nem valamiféle önös érdekből teszi, a csillogó szobrocskáért és a hozzájáró gyér tapsért bizonyos “alsó-rácegresi” filmfesztiválokon, hanem azért, mert azt gondolja, így helyes. Tiszta szívvel, tiszta szándékkal. Igaza van, tisztelet neki. Filmje, mint azt a címe is mutatja, Flandriában, Franciaország északi, elsősorban gabonatermesztéssel és állattartással foglalkozó területén játszódik. Semmi délvidéki napfény, provance-i romantika, gyöngyöző bor, édes szőlő. Sár, köd, tehénszar és a szántó. Az ottani emberek szántanak, vetnek, esznek, párzanak. És ugyanezt elölről. Ezt teszi Demester is. Szánt, enni ad az állatnak, elmegy sétálni Barbe-al, a szomszéd lányával, hogy a bokorban ráforduljon és néhány mozdulattal meggyakja. Aztán úgy alakul, hogy el kell menni a háborúba, ahol Demestert olyan élmények érik, amit soha eddig nem tapasztalt. Emberi érzelmek érik, mint félelem, vágyakozás, honvágy, és talán szerelem.

Dumont hosszú beállításokban, szenvtelen kamerával, természetes fényben, természetes hanggal mutatja – most jó ez a szó – antihőseit, ahogy élik érzelemhiányos életüket, szinte állati közönnyel. A film végén megcsillant ugyan egy pici reményt, hogy tán nincs mindennek vége, de ehhez a háború, az értelmetlen hódító háború borzalmai szükségesek. Nem legalizálja, nem mondja jogosnak a háborút, hanem azt mondja, akkora a baj, hogy abból csak ekkora impulzussal lehet (talán) kizökkenni. Dumont amatőr szereplőket alkalmaz, amelyek döbbenetes alakítást nyújtanak, főleg a megesett szomszédlány, Barbe szerepében Adelaide Leroux.

A Flandria egyrészről döbbenetes erejű filmszociográfia a mai modern francia/európai parasztságról, másrészről provokatív és felkavaró, igazmondó háborús film, szerintem legalábbis. Ehhez képest a film Cannesban nagydíjat, nálunk a Titanicon (talán épp ezért is) fanyalgást kapott (mint sok minden más is). Önök döntenek. Asanisimasa szerint: 8/10

Igazi, tipikus német munka a Napola című film, szerkezetileg precíz, kivitelezésében hibátlan, masszív, veretes mű, fut is, szalad is, és biztonságosan el lehet vele jutni az elejétől a végéig. Ennyi, ezt tudja, de azt biztosan. Gondolom, senki nem vár tőle vad forradalmi hevületet, körmönfont, intellektuális csapdákat és hajtűkanyarokat, de nincs benne semmi múltba révedő, konzervatív mélabú sem, egész egyszerűen a középszer üzembiztos diadala a film. Szigorú nevelőintézetekben játszódó filmekből szép a felhozatal, azonban e filmnél igen sok lényegesen drámaibb, erősebb és felkavaróbb, bár az igazság szerint azok közül egyik sem bír azzal a messze nem elhanyagolható pikantériával, miszerint Hitler elit katonai iskoláiról német szemszögből még nem szólt egyik sem. És ez azért éppen eléggé érdekes attitűd lehet…

Mint ahogy az is. A Napola mozaikszó, mint a Gestapo, pl., a Hitler által létrehozott nemzetpolitikai tanintézetek neve volt ez. Szigorú, komoly és komolyan veendő, elit agymosodák voltak ezek, melyeknek célja Hitler hadseregébe jól felkészített, fanatikus katonákat kiképezni, és ennek ezek az intézetek igazi német hatékonysággal eleget is tettek. A film, amit Dennis Gansel írt és rendezett, az egyik ilyen intézetben játszódik, amely egy ódon várkastélyban székel. Ide nyer soron kívül felvételt Friedrich (Max Riemelt), mivel jól bokszol, és egy ilyen ügyes és erős, északi 1B-s osztályú árja fiúra igazán szüksége van a Wehrmachtnak. Csakhogy Friedrich öntudatos munkás-környezetből származik, így jelentkezése komoly családi konfliktust okoz, de a fiú -a bokszkarrier és a szürke munkáskörnyezetből való kitörés reményében- szakít családjával és elszökik az intézetbe. Az efféle filmeknél megszokott kiképzési, szívatási és barátkozási klisék sorjázása után kiderül, hogy Friedrich bizony nem az a kocka, akire a Birodalomnak szüksége van, hiszen van benne emberi érzés, könyörület, ilyesmi, ez viszont nem sorolható a kiváló árja harcos tulajdonságai közé. Ez a film fő konfliktusa, melyet Gansel precízen bár, de a nézőre gyakorolt különösebb fejbekólintás nélkül old meg. Igen, voltak normális emberek is abban az őrült világban. Miközben közepesen súlyos pszichopata, részegeskedő és/vagy agyatlanul fanatikus nácik diktálták a tempót, voltak, akik direkt, vagy éppen tudattalanul, de elvétették azt. Megakadályozni persze nem tudták a gépezetet, de legalább magukat megmentették (talán) a biztos haláltól.

Szóval, szép, emberi film ez, érdekes az is, ahogyan árnyalni próbálja a nácikról bennünk élő (nagyjából azért mégis valós és igaz) sztereotípiákat, de valami miatt mégsem bír igazi átütőerővel. Talán, mert a túl pontosan, patikamérlegen és logarléccel kimért karakterek, szituációk, sőt ezáltal az egész cselekmény túl sterilen, túl sablonosan, tehát hibátlanul, de épp ezért picit unalmasan simulnak egymásba? Talán, mert Friedrich sorsa nem eléggé drámai? Talán valami másért? Mindenesetre, ez így csak egy közepes film a sok jobb-rosszabb második világháborús, illetve intézetes, kollégiumos film között. Asanisimasa: 5/10

Woody Allen egyéb erényei (mint pl. a legjobban klarinétozó filmrendező…) mellett minden bizonnyal jogosan birtokolja minden idők első áldokumentumfilmjének (angolul: mockumentary) tulajdonjogát is, ha nem tekintjük áldoksinak a különböző politikai propaganda-célú valósághamisításokat (pl. az “átkosbéli” Panoráma, stb.), valamint az olyan filmeket, melyekben a dokumentarizmus csupán mint stílus jelent meg, ám nem lépett fel a valóság olyan mértékű manipulálásának igényével, hogy az alkalmassá váljon a néző ennek észlelésében való megtévesztésére, de legalábbis elbizonytalanítására. Ha áldokumentumfilmről, mint műfajról van szó, általában kapásból rávágjuk, hogy persze, az Olajfalók. A zseniális cseh filmet azonban éppen öt évvel előzte meg a nem kevésbé zseniális Zelig, ami az említett műfajteremtés mellett sok tekintetben Woody Allen pályája első felének egyfajta összegző műve is.

Természetesen itt szó sem lehet a néző megtévesztéséről, hiszen Leonard Zeliget, a kaméleonembert, aki tökéletesen képes hasonulni mindig ahhoz a környezethez, azokhoz az emberekhez, akik éppen az adott pillanatban körülveszik, Woody Allen alakítja, akit ugye mindenki ismer. A borzalmasan nagy trüváj a filmben az, hogy Zelig egy tulajdonság nélküli ember, akinek arca egy idő után már csak emlékeztet Woody Allenre, aztán már egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy az a vékony, csúnyácska arcú pónemű figura ki is valójában. Ehhez persze az kell, hogy Allen a mai, az állandó fotosoppoláshoz szokott szemmel nézve is bravúrosan idézi meg a múlt század húszas-harmincas éveinek mozgóképes és hangzó dokumentumanyagait, melybe tökéletes illúziót keltve applikálja bele önmagát. Látjuk Woody Zeliget pl. az igazi Tom Mix-szel, látjuk tolldíszes indián törzsfőként, idős néger zenészként, részeges vörös írként, sőt, igazi morbid zsidó humorként, néhány méterre Hitlertől, echte náciként is. Egy szóval, a Zelig a valóság tökéletes illúzióját nyújtja, mely alkalmas lehet a néző teljes megtévesztésére is.

Persze, ez a megtévesztés egyáltalán nem rossz szándékú, csupán egy zseniálisan kivitelezett és végigvitt módszer arra, hogy Woody Allen ismét arról beszéljen, amiről akkoriban mindig: magáról. Saját pszichózisairól, a neurotikus brooklyni zsidó értelmiségiről, szorongásairól, üldözési mániáiról, életéről, szerelméről. Ki lehetne jegyzetelni összes mondatát, mindegyik remekbe szabott potenciális szállóige, sok közülük valóban azzá vált. (pl.: “Álmomban keresem az élet értelmét. Befutok egy zsinagógába, ahol a rabbitól megkérdezem az élet értelmét. Ő meg is mondja, de héberül. De én nem értek héberül. Erre ő felajánlja, hogy héber nyelvórákat vehetek 600 dollárért.“) Az idézet kiválóan utal a film egy lehetséges másik olvasatára is: Woody Allen itt nemcsak magáról beszél szellemes öngúnnyal, hanem úgy általában a zsidó származás legjellemzőbb rákfenéjét is pontosan fogalmazza meg. Azokról a zsidó származásúakról beszél, akik valamilyen okból eltávolodtak már az izraelita vallástól, de zsidóságuk hagyományai megannyi megválaszolatlan kérdés formájában még mélyen bennük mocorognak. Ezek a jobbára városlakó zsidó származásúak minden erejükkel asszimilálódnának az adott társadalomba, -minden erejükkel hasonulnának, mint Zelig-, azonban egyrészt ez teljesen sohasem sikerülhet, hiszen mélyen gyökerező zsidóságuk ezt mindig akadályozni fogja, másrészt ugyanekkor saját zsidóságuktól pedig egyre messzebb távolodnak, így gyökereiket vesztve amolyan Zelig-szerű tulajdonság nélküli emberekké vál(hat)nak. Woody Allen jellemző fanyarsággal a szerelemben látja ebből az ördögi körből kivezető utat, ekkor Mia Farrow személyében a valóságban, illetve a filmben Dr. Eudora Fletcherben, egykori pszichiáterében. Asanisimasa: 10/10