asanisimasa

Örvendjünk, ismét egy tökéletesen idióta címmagyarítás. Mintha a filmforgalmazók teljesen elhitték volna, hogy moziba ma már tényleg csak 80-as IQ-juk teljes tudatában vigyorgó agyroggyantak járnak, így mindent az ő szintjükre kell konvertálni. Egyszerűen nem értem, miért nem jó az eredeti cím?! Ha le lehet szó szerint fordítani, akkor lefordítva, ha nem, akkor nem. Micmacs – A non-stop lomtelep (vagy szemétdomb), vagy csak simán, Micmacs. Ott a plakát, melyből mindenki látja, nagyjából mire megy ki a játék, ott a trailer, ott vannak a különböző műsorújságok filmismertetői, ott van Jean-Pierre Jeunet neve, mint író-rendező, akinek ennyi előzetes információ nem elég a döntéshez, hogy beüljön vagy ne üljön a moziba erre a filmre, az szerintem menthetetlen.

Mert hát Jeunet-nek köszönhetjük ugye Amélie-t, ami az új évezred eddigi egyik legnagyobb Amerikán kívül gyártott filmsikere, egy valódi kultikus film (bár épp a minap, már ezt is fikkantotta valaki…). Megtekintését annak idején valóban receptre írta fel egy párizsi pszichológus depressziós betegének, így Jeunet neve mindenképpen garancia egy, a magyar címferdítést meghaladó intellektuális színvonalú alkotásra, még ha az éppen egy bohókás, bohém vicces film is, mint a Micmacs. Vicces film, mondom, nem vígjáték, nem komédia. Jeunet egy a kevés olyan filmesből, aki saját, szuverén univerzumot alkot minden filmjében, és ami egyben össze is köti, egységbe forrasztja egész életművét. (Tim Burton vagy David Lynch ilyen még például, és Fellini volt.) Jeunet univerzuma, amit a ’91-es Delicatessen óta épít egy kacatokból, bigyókból, limlomokból álló kaotikus, de valahol minden ijesztő kanyar ellenére barátságos világot, melyben elrajzolt, groteszk figurák keresik boldogulásukat, általában sikerrel. Kivételnek fogadjuk el a hollywoodi bérmunkában készült Alien 4-et, illetve a romantikus Hosszú jegyességet, melyek bár Jeunet eddigi életművének majd felét jelentik -a Micmacsig mindössze öt nagyjátékfilmet csinált- mégis az említett Delicatessen és Amélie, valamint a szintén e világba sorolandó Az elveszett gyermekek városát emlegeti minden filmrajongó, ha Jeunet neve felmerül valahol.

Tehát, a Micmacs amolyan igazi Jeunet-féle vicces groteszk, melynek világára inkább utal az eredeti lomtelepet, szemétdombot jelentő cím, mint a magyar, mely csupán a film főszereplőjével történt -bár lényeges, de messze nem a filmre leginkább jellemző- eseményt emeli a középpontba. Jeunet e filmben is elképesztő kreativitásról tesz tanúbizonyságot, ha szellemes kütyüket és bizgentyűket kell megálmodni egy meseszerű, bolondos térben és szituációban, a figurái ismét egy furcsa, de most már egyáltalán nem félelmes lázálom szülöttei, a film sztorija -szintén hagyományosan- ismét nem egy ördöglakat, hovatovább kifejezetten banális. Mondjuk, meseszerű. Mondjuk, sok okos és kreatív, bár szegény és nyomorúságos lúd gazdag, arrogáns és nagy hatalmú disznókat győz. Azonban ha elfogadjuk, hogy Jeunet nem a gazdagon hömpölygő epikájával akarja a néző össze kutacsát, idegvégződését, csakráját és minden észlelő- és ízlelőbimbaját eltömíteni, hanem csak úgy eljátszogat nem mindennapian gazdag fantáziavilágában, melynél viszont kevés szórakoztatóbb van ma a filmes világban, akkor amolyan kellemes, heherészős filmnek fogjuk találni ezt. Nincs benne ugyan az Amélie angyali bájjal felemelő ereje, azonban depressziósok sem leszünk e filmtől. Legfeljebb néha kicsit unatkozunk, amíg a rendező bácsi valahol a sublót aljában kotorászik egy új nagyon vicces és nagyon izgalmas szerkentyűjéért. Ennyi mindenképpen belefér. Nem mellesleg, kiválóan szórakozhatunk Jeunet sajátos filmes humorán is, mivel a film tele van filmes idézettel, utalással. Ezek felfedezése ráadásul nem is igényel túl mély filmes műveltséget, hiszen közismert toposzokat (pl. You talkin’ to me? – Travis Bickle) idéz meg, azonban ezt eredetien, sajátos nézőpontból teszi. Asanisimasa: 7/10

Sokáig futott kisebb-nagyobb budapesti mozikban Wim Wenders és Ry Cooder közös projektje, a Buena Vista Social Club, amely (újból) világhírhez segített egy egész műfajt, a (különböző stílusokból álló) kubai zenét, ezen felül pedig az egész kubai kultúrát, tehát magát, Kubát. Talán a zenétől eredeztethető, talán mélyebbre nyúlik az a egyeseket rettegéssel, míg másokat rajongással eltöltő kultusz, amely ma ezt az egyik utolsó kommunista berendezkedésű államot övezi. A nyugati világban néhány éve tíz jobbféle kocsmából nyolcban biztosan Ibrahim Ferrer vagy Eliades Ochoa muzsikája szól, a fiatalok színes pólóiról a lobogó hajú és szakállú Che Guevara tüzes tekintete szúródik a szembejövők szemébe, Amerika élő filmes lelkiismerete, Oliver Stone ezt az évezredet úgy kezdte, hogy három napra Kubába költözött, és Comandante címmel portréfilmet készített magáról az amerikaiak szemében szívesen Sátánként láttatott egyik utolsó kommunista nagymogulról, a kubai parancsnokról, El Comandante Fidel Castróról.

Az Oscar-díjas rendező amerikai mércével mérve kis felhajtással, néhány kézikamerával felszerelkezve érkezett Havannába, és nyilatkozata szerint Fidel megnézte az összes felvételt és egyet se tiltott le. Ebből annyit mindenesetre leszűrhetünk, hogy a film a Comandante tetszését is elnyerte, ettől még kérdéses, valóban objektív-e a kép, amit Oliver Stone közvetít nekünk, és nem csupán manipuláció, propaganda az egész. Nálunk azok, akik eszméltek már 89 előtt eléggé ismerhetik ezt az érzést. Persze, a jóléti társadalmak jóllakott fiataljai biztos másképpen gondolkoznak… Nekik Castro és a kubai forradalom, egyfajta modern Káin és Ábel-legenda, lobogó hajú és szellemiségű hőseinek képei rock és technosztárokat szorítanak le a szobák faláról, Venceremos!-t kiáltva lehet menni a gyűlölt mumus, a globalizáció Aranyborjúi ellen. Nekem erős a gyanúm, hogy Stone-t ezen tömegigény kiszolgálása vezette filmjében, ami amúgy mindenképpen egy érdekes dokumentum.

A rendező riporterként nem bonyolódik bele hosszadalmas ideológiai boncolgatásokba, mint azt köztudott Castro szívesen teszi 5-6 órás(!) beszédeiben. Merészen a Parancsnok szavába vágva kérdezi olyan témákról, mint a drogkérdés, az abortusz, a kubai rakétaválság, stb. Ez a “szemtelenség” láthatóan tetszik Castrónak, nyilván nem sokan engedhetik meg maguknak ezt, meg tán emlékezteti is őt fiatalságára, Che-vel és a többi forradalmárral folytatott perzselő vitáikra, ezért türelmesen és néhol szellemesen válaszolgat is, ám az egyetértésével elkészült portré, a sok szuperközeli ellenére is megmarad a pólódekorációk szintjén. E film alapján Castro egy kedves, jó szándékú öregembernek tűnik, és ez mindenesetre picit talán árnyalja azt a fekete-fehér szörnyet ábrázoló képet, amit az amerikai kormánypropaganda mutogat szívesen… Hogy azonban milyen ember lehet a Comandante valójában, annak megválaszolására még várhatunk, amíg él. Asanisimasa: 6/10

Marc Foster sokféle díjjal és jelöléssel meghintett Szörnyek keringője című romantikus drámája engem eléggé zavarba ejtett. Mondhatnám úgy is, hogy ilyen hektikusan felemás filmet talán még életemben nem láttam, mint ezt. Muszáj spoilereznem picit (hogy miért lesz csak 5/10).

Imádtam a pattogós, darabos, elképesztően banális dialógjait, melyek mindennél jobban jellemezték a szereplők -egyszerű délvidéki amerikaiak-  jellegzetesen beszűkült, előre kigondolt gondolatpanelekből összeállt gondolkodásmódját. Abszolút hitelesek voltak ezek a karakterek, bár ezek közül már messze nem mind volt imádni való. Pazar, levegős és atmoszferikus képekben fényképezte a filmet az operatőr: Roberto Schaefer. Foster szűkszavú és lendületes rendezése is általában helyénvaló volt, de

azt nagyon nehezen vettem be, amikor a generációsan mélyrasszista Grotowski (aki itt börtönőr, és csak véletlenül (?) ugyanaz a neve, mint a híres lengyel színházi gurunak), miután hozzásegített egy fekete elítéltet a villamosszéken kiszenvedett halálához, szenvtelenül végignézte fia öngyilkosságát, bedobta a szociális otthonba a nála is rasszistább, ám magatehetetlen apját, majd miután bevitte a kórházba az általa halálba segített elítélt balesetet szenvedett fiát, összejött annak fekete anyjával (aki később arra is rájön, hogy új pasija kvázi a régi gyilkosa, ám ennek ellenére) és ezután boldogan élnek, míg meg nem halnak?! Na ne. Tamás bátya is morogva forog a sírjában.

Halle Berry Oscar-díjat kapott az itt nyújtott alakításáért, a szexjelenetek Billy Bob Thorntonnal rendben is voltak, sőt mainstreamben ritkán látni ilyen naturalista ábrázolását a konkrét baszásnak, de az azt megelőző részeg-jelenet annyira hiteltelen és ostoba volt, hogy ilyenért a második vizsgán sem jutna túl egy színiiskolára jelentkező a felvételin. A többit pedig megcsinálta, de korrekt munkáért miért jár díj? Annak díja a honorárium. Heath Ledger, mint a legifjabb Grotowski, viszont kompakt volt, (filmbéli) halála pedig brutális és megható. Thornton eszköztelen és szinte kőmerev játéka is passzolt a szerep karakteréhez, de ez sem az, amire ujjal mutogatunk, hogy: Fú, apám akkorát játszott, hogy a fal adta a másikat!

Nem sok ez a negatívum, csak éppen a film kulcsjelenetei ezek, illetve Grotowski pálfordulásának esetében annak éppen a hiánya. Olyan ez a film így, mint egy gyönyörű, rusztikus, masszív ajtó, melyen nincs, illetve nem működik a zár: funkciótlan és felesleges. Egyrészt szép pillanatok, súlyos, de magával ragadó hangulatok, expresszív atmoszféra, de a másik oldalon ott az idegesítően suta szerkezet, a torz arányok és fontos pillanatokban túljátszott, így hiteltelen alakítások. Asanisimasa: 5/10

Guy Ritchie még csak pénz után kuncsorgott, hogy megcsinálhassa első nagyjátékfilmjét, amikor mindössze három évvel a ma már túlzás nélkül korszakosnak mondható Pulp Fiction után egy tök ismeretlen német fiatalember elkövette A mennyország kapujában című akció-krimi-vígjátékot, mely talán elsőnek idézte meg nagy közönség- és kritikai sikert aratva Tarantino modorát és az általa kitalált (vagy újraértelmezett) filmes humort és hangvételt. Thomas Jahn ráadásul még ehhez hozzá is tudott tenni valamit: a német lélekhez mindig is igen közel álló romantikát.

A romantika klasszikus témája a halál, ám a vígjátékok azért mindig kesztyűs kézzel, vaskos idézőjelek között kezelik az elmúlás, az enyészet témakörét. Komédiákban igazi, valódi halál ritkán jelenik meg, vagy ha igen, akkor erősen kisarkítva, morbid szemszögből nézve, elrajzolva. Akciófilmekben, krimikben persze épp a komor hangulata miatt kötelező elem, ám ezekben a romantika jelenléte lehet a stílus- vagy műfajtörő. Jahn elsőfilmes létére mégis ügyesen keveri a stíleket és szálakat, a film meglepetésre üde, bájos, könnyed és szórakoztató. Pedig német.

Til Schweiger, a mai német film egyik legnagyobb sztárja és Jan Josef Liefers ügyes asszisztenciájával egy hagyományos komikus párost alkotnak a filmben. A határozott vagány és az ügyefogyott balfék haverja egy remekbe szabott road-movie keretében, rendőröktől és maffiózóktól üldöztetve valósítják saját kis bakancslistájukat: végstádiumú rákosként megvalósítani azt, ami életükben még sohasem történt meg, eljutni a tengerhez, egy igazi luxusautót vezetni, két nővel egyszerre hálni… Tehát tulajdonképpen a közeli vég biztos tudatában tökéletesen felelőtlenül, szabadon élni, azt, amit mi egészségesek túlnyomórészben csak szeretnénk, de sohasem teszünk meg. Asanisimasa: 7/10

Simán lehet ez a film Tom Hanks atyai intelme is a sztárgrádicson felfelé kapaszkodni kezdő fiához, Colinhoz, a színpadi mesterség lényegéről, valódi szépségéről és az iránta tanúsítandó alázatról, a humánumról és főleg a józan mértékletességről, annak ellenére, hogy felszínes blikkre A nagy Buck Howard nem több egy újabb John  Malkovich-féle onemanshow-nál.

A címszerepben ugyanis John Malkovich egy igazi, ótvaros, modoros, avíttas bájgúnárt, egy utazó illuzionistát ad elő ripacskodva, aki minden, csak nem szimpatikus. Malkovichról tudjuk, hogy imádja az extrém karaktereket (persze, melyik színész nem!), így ezt a szerepet sem adja olcsón. Körülbelül a film közepéig szinte nézhetetlenül otromba ripők, aztán hopp! egy törés a játszott karakter pályáján, amit Malkovich olyan zseniális érzékenységgel hoz tudtunkra, amire csak a legnagyobb színészek képesek, és valahol a kisagyunk mélyén egyszerre csak elkezdjük szeretni ezt a Buck Howardot. És egyre jobban szeretjük. Malkovich az örök nagy művészetet mutatja meg a figurában, a nagyra törő kisembert, annak esendőségével, törékenységével, magányosságával és mégis minden fölé növő hatalmasságával együtt. Ahogyan az utolsó jelenetben megcsinálja a nagy trükkjét, az egy nagyon nagy emberi és művészi pillanat megidézése. Az emberi zseni megvillanása.

S hogy miért Tom Haks atyai intelme ez a film? Mert ő a producere ennek a filmnek, melyben ráadásul elcameózza az apaszerepet, hiszen Buck Howard asszisztensét Colin Hanks alakítja, aki a valóságban is a fia, és aki a szerepe szerint Buck Howard mellett tanulja meg mindazt, amit a színpadi szakmáról tudni illik, és tudni lehet. Ezt egyszerűen lehetett volna úgy, hogy tölt neki egy pohárral és elmesél egy történetet egy utazó ripacs bűvészről, akire soha senki nem tudta rábizonyítani, hogy a színpadon trükköt mutat be; minden egyes előadása valódi illúzió volt. Ehelyett Sean McGinly nevű profi hollywoodi forgatókönyvíróval megíratta a sztorit, amit az illető egy bizonyos Csodálatos Kreskin nevű utazó bűvész road-managereként élt meg, és akinek ez egyúttal rendezői bemutatkozása is lett. Így a fiú kapott egy főszerepet, melyben játszva tanulhatta meg, amit kell. A papa helyzetbe hozta, Malkovich pedig megmutatta. Mi pedig megnézhetjük…

Howard pályájának fent említett töréséig bizony embert próbáló a film, ugyanis ezt a mértékű ripacskodást, amit Malkovich itt bemutat, csak intenzív Fásy-mulatónézéshez tudnám hasonlítani, azonban érdemes végigszenvedni, mert éppen ez kell ahhoz, hogy megértsük azt, amiről a film valójában szól. McGinly kitűnően teremti meg az amerikai vidéki színházak kopott auráját, a túlsúlyos, de lehengerlően rajongó műsorszervezőktől a mindenhol ugyanolyan közönségig, a helyi média kisszerűségétől a showbusiness nagyvonalú semmitmondásáig. Malkovich ripacs, hiszen azt kell játszania, és zseni, hiszen az. Colin Hanks stréber tanuló, a papa pedig hízik. Én bírtam a filmet. Asanisimasa: 7/10

Furcsa, vad és kietlen világba kalauzolja el a nézőt a grúz George Ovashvili filmje. A Túlparton az etnikai indíttatású polgárháborúk sújtott Grúziában játszódik, napjainkban, ahol ma, a relatív béke időszakában sem mindegy, hogy grúznak, abháznak vagy örménynek szült valakit anyja.

Népek grúz katlana
Grúziáról cinikusoknak elég annyit tudni, hogy e földnek „köszönhetjük” Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit, közismertebb mozgalmi nevén, Sztálint. Amúgy, ősi kultúrák bölcsője ez a föld, már a bibliai idők óta, i.e. 4 századtól számolják az ország létezését. Grúzia mostanában azonban igen sokszor szerepel a híradókban, és nem pozitív fényben. Egyik első alapító tagállama volt a Szovjetuniónak, de az elsők között hagyta is ott a szövetségbe erővel összeforrasztott szabad köztársaságokat. Északi szomszédja Oroszország, délről Törökország és Örményország, keletről Azerbajdzsán határolja. Belülről nyugaton Abházia, középen-északon Dél-Oszétia területeinek lakói biztosítják az etnikai és vallási alapú, de az északi nagy testvér által is szított parázs helyzetet, mely Grúzia függetlenségének 1991-es kikiáltása óta legalább három véres és iszonyúan brutális polgárháború kirobbanását eredményezte. Grúzok, örmények, abházok, csecsenek, tatárok, valakinek mindig baja van valamelyikkel. Ha más nem, hát az, hogy amikor arról van szó, hogy elszakadjon az ország a Szovjetuniótól, akkor a grúzok a függetlenségre, míg a nem grúzok a szövetség fenntartására szavaztak. Ez a véleménykülönbség később odáig fajult, hogy Abházia, Dél-Oszétia illetve Adzsária (mohamedán grúzok földje) függetlenségi igényekkel lépett fel, amit persze a vad nacionalizmus különböző fázisaiban leledző, különböző tbiliszi kormányok messze nem néztek jó szemmel. A különböző etnikumú és vallású nemzetiségek területi érdekeltségei pedig messze túlnyúlnak a grúz államhatárokon, ami szintén agyonbonyolítja a helyzetet: sok százezernyi grúz él Grúzián kívül, és viszont. Ebben az országban valóban életbevágó súlya lehet, ha valakit leabházoznak, leörményeznek, lecsecseneznek vagy akár legrúzoznak.

A menedék
Az elképesztő kancsalsága miatt komikus arcú, de gyorsan megértjük, mennyire tragikus sorsú 12 éves Tedo grúznak született Abháziában, így a harcok után anyjával a grúz fővárosba, Tbiliszibe menekült, ahol igen sanyarú sorsban élnek. Az anya férfiak szórakoztatásával keres némi pénzt, Tedo pedig „trükkös autószereléssel” (a filmből kiderül, mit is takar ez valójában…) szerzi meg a mindennapi betevőt. Az apa valahol Abháziában maradt. Egy félresikerült “szerelés” után, s mivel nem szerette, hogy anyja kurválkodik, Tedo fogja magát és egyedül, télvíz idején elindul vissza Abháziába, hogy megkeresse apját. Útja viszontagságos, egyetlen menedéke a képzelete, melybe bármikor elbújhat, ha úgy alakul, elég csak erősen összeszorítania szemeit.

Road-movie Grúzia társadalmában
Ovashvili semmit nem szépít a hazájáról kialakult nem túl kedvező képen, durva és kemény világ ma Grúzia. Gyermekbanditák garázdálkodnak, az emberek szinte szemétből élnek a szűk gazdag réteget kivéve, akik viszont nyugati luxusautóikkal, drága ruháikkal és pazarló fogyasztásukkal tüntetnek. Tedo útja során alkalma van a nézőnek megismerkedni ezzel a világgal, hiszen a fiú szinte az összes réteggel, és az összes etnikummal kapcsolatba kerül. A film tulajdonképpen egy szabályos road-movie, melybe egyszer csak bekapcsolódik a néző, de az úton járók már sok ezer éve elindultak azon és miután a nézők másfél óra múltán otthagyják őket, még sokáig fognak rajta menni. Tedóval az úton nem történik szinte semmi, bár drámai szituációkban nem szűkölködik a film. Sorsát, körülményeit és lehetőségeit egykedvűen veszi tudomásul a legényke, de kitartóan halad tovább, a következő kitűzött célig: ha az egy újabb defekt megjavítása, akkor odáig, ha édesapja megtalálása, akkor addig. Közben azonban a néző igen messze hatol egy távoli, Európából nehezen megérthető forrongó vidéken, mely a széthullott nagy Szovjetunió egyik igencsak veszélyes foszlánya és talán kicsit jobban megismerheti annak a tájnak vad és szilaj embereit, melyen a bibliai időkben állítólag Noé kezdte újra az emberiség ügyét. Nagyon érdekes film ez, érdekes arcokkal, megdöbbentő élethelyzetekkel és szinte élhetetlen, de mégis megélt sorsokkal.
Asanisimasa: 8/10

Lehet valami furcsa Belgium levegőjében, mert igen-igen furcsa dolgok történnek arrafelé. Most nem kifejezetten az Európa Parlament, vagy más EU-intézmény működésére célzok – bár! – hanem a meglepően nagyszámú, különféle aberrált bűncselekményre, különös, deviáns viselkedési formákra. Persze, mindenhol akadnak pederaszták, és más perverz szerencsétlenek, de ha efféle téma szóba kerül, valahogy mindig eljutunk Belgiumba is.

Talán nem véletlen, hogy az egyik legelterjedtebb devianciával, az abnormális számítógép-használattal kapcsolatos problémákkal is belga filmesek tudtak talán a legtöbbre jutni. A lassan tízéves Szerelmes Thomas már okos humorral és addig szokatlan éleslátással pedzegette a monitorra már betegesen rágyógyult juzer kényelmes, ám hosszabb távon tarthatatlan életét, most pedig az elsőfilmes Nic Balthasar állt elő a virtuális szerepjátékokban szuperhősként taroló, de a való világban kommunikációra és valódi érzelmi életre képtelen Ben történetével. Ben nem egyszerűen játék-kattant gamer, hanem az autizmus Asperger-szindróma nevű típusában szenved. A játékban legyőzhetetlen fiú a valóságos iskolában zaklatások és megaláztatások sorát kényszerül elviselni társaitól, amelyet betegségének köszönhetően sem feldolgozni, sem megoldani nem tud. Elméjében a játék, a játékban társául szegődött virtuális női karakter és a valóság történései összemosódnak, melynek következtében élete végzetesen felborul.

A virtuális világ filmen való megjelenítése megkerülhetetlenül magában hordozza a digitális játékokat imitáló képszekvenciákat, e filmben ez még meg van fejelve Ben betegségéből fakadó, hallucinációkkal, valamint a külvilág történéseit belső monológokkal kommentáló fojtogató világával. Egy szóval, jól nehezen megfilmesíthető dolgok ezek. Balthasar filmjében is keverednek a kissé pixeles gamescreen-ek, mobiltelefon mms-képei, homevideo-snittek a normál filmszerű jelenetekkel, méltóan egy elsőfilmeshez, mindent belepakolt, ami eszébe jutott. Ehhez mérten kissé kaotikus a film látványa, de a végére azért minden értelmet nyer. A viszonylag egyszerű sztori (egy félmondat is meghiúsíthatja a film hatását, ezért nem spoilerezek) kissé didaktikus végkifejletének kidolgozása azonban egy olyan zseniális ötleten alapul, amiért megbocsátunk mindent és a katarzis érzésével állunk fel a székből.

Ki kell emelni a Bent alakító Greg Timmermans teljesítményét, aki a színészi ziccert szimpatikus elfogódottsággal, visszafogottsággal oldja meg, mégis minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése döbbenetesen igazi és hiteles. Minden szempontból jobb teljesítményt nyújt, mint a hasonló szerepért díjakkal és elismerésekkel elhalmozott Dustin Hoffman. Timmermans alakítása annál lényegesen egyszerűbb, tisztább és igazibb. Asanisimasa szerint a film: 6/10, a végkifejlet miatt érdemelne többet is, de az addig vezető út azért néha unalmas és zötyögős volt.

Kérem szépen. Ez a holland thriller, Pieter Kuijpers alkotása, például egy tipikusan olyan találat, amely azt bizonyítja, hogy érdemes néha könyékig túrni a teszkógazdaságos DVD-k óriási kosarába, olykor bizony gyöngyöt is találunk (a sok szar mellett). Muszáj picit spoileresnek lennem, de igyekszem azt a fogyaszthatóság keretein belül tartani.

Persze, ne gondolja senki, hogy éppen ez a film az, amelyik Hitchcock bácsi életművét a sutba fogja tolni, Fincheréknek se kell szögre akasztani a motívumkereső lupét, pusztán arról van szó, hogy az Elmezavar egy korrekt, szöges, szúrós iparos munka. Ha akarom találok benne hibákat, ha akarom, simán elcsúszik a szemeink előtt. Tehát, adott egy pasas – a darabos arcú, tagbaszakadt Theo Maassen tökéletes választás, főleg, hogy el is tudja játszani a karaktert – aki apja és húga megöléséért a börtön zárt osztályán ül, ahová a legelvetemültebb psycho-gyilkosokat zárják. Látjuk a kötelező terápián, ahol azt bizonygatja, hogy ártatlan, talán el is hisszük neki. Abszolút hihető, reális történetet mesél el, tekintetében sincs nyoma az őrület szikrájának. Azonban egy adódó alkalmat könyörtelenül kihasználva, mégis megszökik, egy lopott autóval menekül, útközben túszul ejt egy buszmegállóban várakozó tinilányt. Olyasmi korút, mint a húga volt. Együtt menekülnek tovább, mialatt furcsa viszony alakul ki a férfi és a lány között, és egyáltalán nem vagyunk arról meggyőződve, hogy a férfi valóban bűnös…

Kuijpers ügyesen tartja végig bizonytalanságban a nézőt főhősének bűnösségét/ártatlanságát illetően, aprólékosan adagolja róla és tetteiről az információkat az eléggé fejbevágó végkifejletig, így csak a film végén leszünk teljesen bizonyosak afelől, mi is az igazság (Persze, ha éppen cinikus filmbubusok vagyunk, és már annyi, de annyi thrillert láttunk, hogy bármikor mi is kiböfögünk egy ilyen szahart, akkor már az elején kitaláljuk, mi a pálya – de akkor minek nézzünk ilyen filmeket? Szerintem.). Ha a rendezőre hagyatkozunk, akkor az bizony rendesen meg is fog vezetni, és mi más lenne az ilyen filmek értelme? Jók a film arányai, kellően tömör és sűrű, jó a ritmusa, elég jót csavarodik is, oszt’ annyi. Amennyi kell. Asanisimasa: 7/10

Két dolog jut eszembe erről a filmről: az egyik, hogy mintha egy jó hosszú Manu Chao-klip lenne, mondjuk, ilyesmi:

a másik pedig, hogy ha Robert Mulligam (ha tökös mexikói lenne és) ma csinálná a Kamaszkorom legszebb nyarát, akkor az pont ilyen lenne. Ma, 2001-ben, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint 2010, de semmiképpen sem 1971, körülbelül ilyenek az egészséges 18 évesek, mint ebben a filmben ez a mexikói felső tízezerbe tartozó két kis kangép, akikről Alfonso Cuarón Oscarra is jelölt Anyádat is című filmje szól.

A cím szó szerint értendő, Tenoch (Diego Luna) és Julio (Gael García Bernal), miképpen az a két gyökér is a megállíthatós tévés reklámban, konkrétan akár egymás anyját is megdugják, ha az hagyja. Középiskola után, egyetem előtt az emberfia agyában ott lüktet a 18 éves ifjak kirobbanó libidója, valamint a tequila, sexo y marijuana szentháromsága, a legyet röptiben (Veress Pali bácsi? Valaki?), akár háromszor is egymás után, nem csak trüvájként, ahogy azzal az igazi férfiak szoktak dicsekedni a midlife crisis kapujában. Tehát, a két srác kamaszkoruk legszebb nyarát élik, amikor egy ellopott hétvégén elszöknek a tengerpartra híres köcsög író unokabátyjuk szép és parlagon heverő feleségével (Maribel Verdú), hogy féktelenül és felelőtlenül hódoljanak az imént említett “szentháromság” oltárán.

Cuarón kézenfekvően a road-movie stiláris kereteiben meséli el a tengerparti kiruccanás történetét, melynek történéseit, mintegy elidegenítő effektusként, az egyik fiú kommentálja, értelmezi, elemzi és értékeli, esztétikai és gyakorlati szempontokból, valahonnan sok év távolából. Az akkor felelőtlen, idétlen kis dolgok az idő, és az alatta megtörtént dolgok miatt óriási súlyúvá, hatalmas jelentőségűvé nőnek. Szép filozófiai gondolatot bizonyít a film, miszerint minden egyes tettünknek kihatása van az elkövetkezendő életünkre, és olyan dolgokra is hatással vagyunk, melyről lehetséges, hogy soha nem lesz tudomásunk. Cuarón azonban nem bölcselkedik, nem filozofál szájbarágósan, hanem lendülettel, energikusan pörgeti előre a filmet, a “gondolat” a nézőben áll össze (ha összeáll). Szereplői önazonos játéka, a helyszínek valóságos aurája, atmoszférája egyszerre szolgálja a történet egzotikumát és hitelét, de általánosságát is. Kiváló nemzedéki kultuszfilm ez, de jól működik nosztalgikus értékkeresésként, -újraértékelésként is. Érdemes a filmet így nyárelőn újra megnézni, jó alaphangot adhat az elkövetkezendő bő három hónaphoz. Asanisimasa: 8/10

Nagyrészt nyilván nyelvi és kulturális akadályai vannak, hogy gyakorlatilag semmit nem tudunk az utóbbi évtizedben nyugatra özönlő kínaiak millióiról, emigrációjuk okairól, indokairól, motivációiról. A kínai Xiaolu Guo kifejezetten nyugatias „ízvilágú” filmjében éppen ezt a hallgatást töri meg.

A rendező

Xiaolu Guo a fiatalabb korosztályhoz tartozó kínai filmes, aki már nem a hagyományos kínai klasszikus operaművészetben, de nem is a hongkongi filmipar zsáneriparában tanulta a mesterséget, hanem nyugaton, európai filmiskolákban. Az 1973-ban született rendezőnő íróként is ugyanolyan jelentős figurája a modern kínai művészeti életnek, mint filmesként, és éppoly sikeres is mindkét területen. Témái is hasonlóak: a társadalmi elidegenedés, személyes belső utazások, hétköznapi tragédiák, de legfőképpen, szinte minden története Kína jelenének és jövőjének lehetséges útjait vizionálja egyéni sorsokon keresztül a globalizálódó világban. Korábbi filmjei nyertek díjakat Velencében, a Sundance-en, ez a mostani, Kínai lány című pedig a svájci Locarnóban kapta meg az Arany Leopárdot.

A történet

A kínai lány neve Li Mei (Lu Huang önazonos alakítása), aki egy dél-kínai falucskában él szüleivel. Rikító színes inzert tudatja a nézőkkel (az egész film ilyen színes inzertekkel van jelenetekre tagolva, melyek vicces bölcsességgel szólnak az elkövetkezendő eseményekről), hogy a 18 év körüli lány eddig még sohasem hagyta el lakhelyét öt mérföldnél távolabbra. Apja a szeméttelepen guberál, anyja ezalatt a földet túrja. Ő egy kocsmában adja ki a biliárdasztalokat, mindig ugyanannak a néhány helyi suttyónak, akik közül többen is szemet vetnek a csinos lányra. Li Mei halálra unja magát a nyomorúságos faluban, a teljes kilátástalanságban, s miután néhány helyi arc közeledése a tettlegességig fajul, fogja iPodját és meggyszemekkel gazdagon díszített táskáját és a közeli nagyvárosba menekül, a néhány milliós Csunkingbe. A zajos nagyvárosban először egy ruhagyárban kap munkát, ahonnan azonban rövidesen elküldik hanyag munkájára hivatkozva, majd egy fodrászatnál kap munkát, ami viszont inkább kuplerájként üzemel. Itt ismerkedik meg Spikey-val, a bérgyilkossal, akiben úgy tűnik, az ideális társat találja meg, de Spikey hamarosan saját foglalkozásának lesz áldozata. Li Mei a férfi ágyában talált pénzből Londonba utazik, mert a férfi ágya felett egy naptáron a Big Ben óráját látta. A lány, már a híres óratorony lábánál megszökik a turistacsoporttól és néhány nyomorúságos munka után, egy masszázsszalonban megismerkedik a hetvenéves Mr.Hunttal, aki rövidesen feleségül veszi. Li Mei azonban szeretetlenségben és börtönben érzi magát az idős férfival, így nem sokára már a sarki indiai büfés hátsó szobájába kéredzkedik be. Rachid, a hithű muzulmán ismét ideális párnak nézi ki Li Mei számára, a kapcsolatukból a lány terhes is marad, ám Rachid úgy dönt, visszautazik Indiába. Li Mei egyre jobban domborodó pocakkal, igen gyatra nyelvtudással egyedül maradt az idegen nagyvárosban.

Tipikus sorstörténet

Li Mei „világgá menése” tipikus sorstörténete lehet a mai fiatal kínai emigránsoknak, akik tömegével érkeznek a különböző nyugati országokba. A többmilliárdos országban a lüktető gazdaság ellenére az elképesztően olcsó munkaerőpiacon szinte semmi lehetősége nincs az érvényesülésre egy fiatalnak, főleg nem, ha vidéki. A sivár és nyomorúságos lét ellen tényleg csak a klasszikus két választás létezik, vagy megszokja, és lassan beledöglik, vagy megszökik, és talán az ismeretlenben történik valami. Li Mei, milliónyi sorstársával együtt az utóbbi lehetőséget választotta, azonban vélhetően az idegenben rá váró sors is tipikus. Xiaolu Guo a filmben már nem mutatja meg, csak sejthetjük, Li Mei (és babája) számára nincs más lehetőség, mint az angol társadalomba való asszimiláció, ami viszont egyet jelent kulturális identitásának elvesztésével. Rachid példája is erről szól, ő ezt nem tudta megtenni, így éppen ezért vissza kell térnie szülőhazájába.

A rendezőnő nem totyorog sokat filmjével, meglehetősen szilaj tempóban hajtja végig hősnőjét a fél világon, amelyet a markáns kísérőzenével is hangsúlyoz. Nem tudom, hallottam-e már kínai (tehát nem a kapitalista hongkongi) filmben punk-metál zenét, mindenesetre itt ez szól (John Parish), esélyt sem adva bárminemű érzelgősködésnek. Xiaolu Guo távolságtartóan mesél a kicsi kínai lány világgá meneteléről, ami több helyen, a természetes élethelyzetek természetes abszurditásából fakadóan gyakran még humoros is. E tárgyilagos és általános érvényre törő, fanyar humorú megközelítési módnak köszönhetően viszont mi, európai nézők, talán kicsit jobban megérthetjük, miért olyan szomorú a mosolya annak a kínai lánynak a sarki büfében, akitől olykor a gong bao csirkét vesszük, menüben. Asanisimasa szerint: 7/10