asanisimasa

A show business mókuskerekéből kiszakadva Francis Ford Coppola borászatának és éttermeinek bevételéből végre olyan filmet forgathatott, amilyet talán mindig is szeretett volna, s azzá vált, ami mindig is szeretett volna lenni: egy független, européer művészfilmessé.

Coppola

Francis Ford Coppola annak a kimagaslóan tehetséges generációnak talán a legtehetségesebb képviselője, amelyik megteremtette Hollywood második aranykorát. Míg azonban Spielberg, DePalma, vagy Scorsese inkább különböző, tisztán műfaji filmekben jeleskedett, a legjobb haver, George Lucas pedig a csillagokban járt, Coppola filmjeit sohasem lehetett könnyen beskatulyázni. A gigantikus Keresztapával hivatkozási alapot teremtett, azóta minden maffiatárgyú filmet csakis ehhez a trilógiához viszonyítva lehet értékelni. A Magánbeszélgetés című lehallgatásos filmje éppen a hírhedt, törvénytelen lehallgatások miatt kirobbanó, és egyenes ágon Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány előtt lett bemutatva, ami azért jókorát dobott a filmnek és rendezőjének amúgy sem elhanyagolható hitelén. Az Apokalipszis, most vietnami tematikájú filmeknél ugyanaz, ami a Keresztapa a maffiásoknál: megkerülhetetlen toposz. Néhány, csak egy picit kevésbé jelentős film után tíz évig a rendezői szék felé sem nézett – bár a családból az unokaöcs, Nicolas Cage jól ismert pályát fut színészként, lánya, Sofia pedig kifejezetten a papa nyomdokaiban lépdel. Coppola az utóbbi tíz évben szinte kizárólag borászatával és éttermeivel foglalkozik, melyek szépen be is indultak. A megtermelt bevétel 2007-re már arra is elég volt, hogy egy furcsa, zavaros, szerteágazó filmmel, a kritika által lesajnált, a nézők számára pedig gyakorlatilag láthatatlan Youth Without Youth-szal térjen vissza. A film a piaci szempontokat mélyen figyelmen kívül hagyó (bár Coppolának mindig voltak problémái az elvárt és teljesített bevételekkel…), megújult Coppolát vetíti elő, aki újabb szuverén művészfilmjében, a Tetróban szintén nem keresi a nézők, de a kritikusok kegyeit sem. A film, ennek ellenére, kifejezetten nézhető, hovatovább: szép.

Gallo

Coppola nem akárkit talált meg filmjének cím- és főszerepére. Vincent Gallo híres és hírhedt öntörvényű művész, aki színházi előadást és kísérleti filmeket is rendez, színészkedik, zenél, fest. Emellett igazi excentrikus figura is, aki nem átallja akár spermáját is árverésre bocsátani, Brown Bunny című filmje pedig a nem éppen prüdériájáról ismert Cannesban is képes volt kiütni a biztosítékot, amikor az egyik jelenetben egzakt pornóba illően, igen látványosan vette szájára Chloé Sevigny, akkori barátnője, nem mellesleg a film másik szereplője.

Coppola, Gallo és mások

A Tetro című filmben Coppola újra régi témájához, a Keresztapában is a maffiatörténet alatt rejtőző családi drámához, a szövevényes rokoni viszonyokhoz nyúlik vissza, ezúttal nem kevés önéletrajzi áthallással. Gallo egy Argentínában, Buenos Airesben lébecoló írót játszik, akinek az írás inkább szerep, álca, hogy ennek segítségével bújhasson el az emberek, valamint világhírű karmester apjának (Klaus Maria Brandauer) hírneve által támadt megfelelési kényszer elől. (Coppola apja is neves karmester és zeneszerző volt.) Angelo Tetrót (beszélő név, a tetro olaszul szomorút, sötétet jelent, de ha egy ’a’ betűt beillesztünk, akkor színházat, tehát a művészetet), az írót minden mizantróp gesztusa ellenére felkarolja egy helyi melegekből, leszbikusokból és transzvesztitákból álló színházi közösség, valamint Miranda, a tüzes és gyönyörű táncosnő (Maribel Verdú). Egy nap, amikor Tetro törött lábbal éppen otthon sajnálja magát, váratlanul becsönget Benjamin (Alden Ehrenreich), az öcsike, aki végre megtalálta elveszettnek és híresnek hitt író bátyját. A valóság azonban Benjamint arra sarkallja, hogy magára vegye a művészi terhet, és bátyja lakásában talált dokumentumok alapján befejezze bátyja félbehagyott írását. Benjamin, ahogy a papírlapokat rendezgeti, életét alaposan felforgató titokra bukkan.

Coppola tehát itt is a Corleone-sagában elmesélt tipikus olasz mentalitásról beszél, miszerint a család szentség, és minden családtagnak kötelessége egyéni ambícióit alárendelnie a családnak, de kötelessége is továbbvinni a család hagyományait. Angelo fekete bárány, akit Benjamin terel vissza a nyájhoz, még a megdöbbentő titok ellenére is. Gallo zsigeri fekete bárány, átható, világos szemeiben ördögi a közöny, de ha villan, akkor a gyilkos düh szikrázik benne. Ehrenreich nagy felfedezése Coppolának, a fiatal Di Caprio tüze és sármja köszön vissza benne. Később nyilván ő is fog, sok nagy produkcióban.

Coppola már nem a Keresztapában megszokott terjengős nagyepikában meséli családi sorsát, hanem könnyed, szinte légies költői képeket használ, a jelen artisztikus fekete-fehérben, a múlt nagyon színesben.„Már nagyon fiatalon olyan karriert csináltam, mint egy érett ember. Ma olyan filmeket csinálok, mint egy diák.” – mondja a hetvenéves Coppola, és jól látja magát. Filmje egy fiatal, szabad szellem önreflexív megnyilvánulása, igazi, európaias művészfilmes modorban. Asanisimasa szerint: 7/10

Egy ötéves afgán kislány fejébe veszi, hogy márpedig ő iskolába akar járni. Megpróbáltatásain keresztül, a film forgatása idején mindössze 19 éves iráni rendezőnő egyedülálló bátorsággal kritizálja egy ultrakonzervatív iszlám diktatúra durva és ostoba, nőket kirekesztő törvényeit.

A modern sötét középkor
Hogy egy picit képbe kerüljünk: a tálibok -nevük az arab  ‏طالب‎ (ṭālib, ~diák, tanítvány) kifejezésből ered- valójában az afgán pastu nemzetiség vezető rétegének iszlám iskolákban kiképzett fiatal tagjait takarja, akik Afganisztánban 1996 és 2001 között voltak hatalmon. Mozgalmuknak, a Talibánnak alapítója, Omár mullah indította el a lelkes fiatalok háborúját a korrupt, egymást gyilkoló mudzsahedinek (más nemzetiségű afgánok) ellen, akik az ország oroszok általi megszállása után éppen egymásnak estek. A Talibán ideológiájának alapja a közhiedelemmel ellentétben azonban nem a Korán, hanem a pastu törzsi szokásjog. A szunnita mohamedán hit és az iszlám törvénykezés (a sária) ehhez tulajdonképpen a kereteket adja. A nemi elkülönülés, a vallási előírások, a vétkesek megbüntetésének módjai kétségtelenül a sárián alapulnak. Ebben a tálibok felfogása közös a muzulmán világ fundamentalistáival, de a Talibán a feudális-törzsi hagyományokat helyezi előtérbe – már csak azért is, mert legtöbb ideológusuk alig képzett falusi mullah, akik egyáltalán nem nevezhetők mohamedán hittudósoknak. A pastu törzsek szokásjogát ismerik elsősorban, s azt alkalmazzák az élet minden területén, a nők látványos jogfosztásától a köztörvényes esetekig. A bűnösök (kvázi mindenki, aki nem tálib férfi) büntetése a lehető legembertelenebb,a sötét középkort idéző büntetések kíméletlen alkalmazása: nyilvános halálra kövezés, végtagamputálás, stb. A tálib rezsim, az általános emberi szabadságjogok rendszeres, durva és brutális megsértésén túl a leghiábavalóbb és legérthetetlenebb pusztítást az Afganisztánban sok helyen fellelhető ősi buddhista kegyhelyek és Buddha-szobrok körében végezte. A világot bejárták a Bamiyan-folyó völgyében található ezeréves, több mint 25 méter magas, sziklába vájt Buddha felrobbantását ábrázoló híradófelvételek. Az egyetemes emberi kultúra egyik fontos, az egyiptomi piramisok léptékéhez mérhető alkotása a Kalasnyikovjaikat győzedelmesen rázó tálibok ujjongása közepette vált gomolygó porfelhővé.

Díjak, sikerek
A felrobbanó Buddha-szobor megdöbbentő képe zárja keretbe a forgatás idején 19 éves (perzsa származású) Hana Makhmalbaf mély, bölcs, mégis derűs filmjét, mely komoly díjak sokaságát nyerte el eddig olyan fesztiválokon, mint a locarnói, velencei vagy a berlini. A film egy kendőkbe bugyolált 5 éves kislány erőfeszítéseiről szól, aki mindenáron iskolába szeretne járni egy olyan világban, ahol szinte áthághatatlan problémát jelent még egy ceruza, egy füzet megvásárlása is, túl az ultrakonzervatív tálib rezsim nők oktatását korlátozó rendelkezésein túl.

Amatőr báj, súlyos mondanivaló
A filmben kizárólag olyan amatőr szereplők játszanak, akik nemhogy mozit, televíziót, de talán még mozgóképet, sőt fényképet sem láttak életükben – bájos és tiszteletreméltó igyekezettel, meghatóan. Az ifjú, iráni származású rendezőnő ügyesen kifundált szituációkba kényszeríti őket, melyeket csak úgy oldhatnak meg, hogy azok a rendező szándékai szerint működjenek a film képein. Így tud megvalósulni a filmben mindaz, ami ebben a kultúrkörben szinte elképzelhetetlen: egy nő (amellett, hogy filmet, tehát a Korán által bűnösnek is tekinthető dolgot készít) fanyar iróniával és okos éleslátással fogalmaz meg erős kritikát egy olyan rendszer iránt, mely a nőket elvileg és gyakorlatilag alacsonyabb rendűnek tart a sárból tapasztott putrik körül bóklászó kecskéknél. A filmben főszereplője, elbűvölő kislány azonban mindebből semmit sem sejt. Ő csak megirigyelte a szomszéd fiút, ahogyan az fennhangon citálta az ábécét, és szeretett volna ő is világgá kiáltani: Én is iskolába járok! Fogalma sincs még arról, hogy ez itt, ebben a környezetben azt jelenti: én is ember vagyok. Pedig nem az. Rövidke, mélyen megindító és megható alkotás Hana Makhmalbaf egyszerű, de hatásos eszközökkel operáló filmje, mely a közelebb viheti a nézőt egy olyan terület megértéséhez, ami ma a világ egyik legsúlyosabb problémagócát jelenti.
Asanisimasa. 8/10

Soha nem gondoltam volna, hogy egy Adam Sandler által főszerepelt film pozitív érzéseket fog kiváltani belőlem, még akkor sem, ha előzőleg sok helyen lehetett olvasni, hogy na. Ez az, itt Sandler megmutatja, hogy tényleg színész, stb. Pesszimista voltam, mert kevés olyan arc van, akinek nevét olvasva, azonnal, látatlanban túllépek az adott produktumon, Sandler is ilyen, egyszerűen irritál a fazon. Valami miatt mégis kapott egy esélyt, amit nem bántam meg.

Mike Binder egy egész tisztességes drámát kreált a 09.11 utáni, Amerikát sújtó poszt-traumatikus sokkból, nem pakolgatott kliséket, hanem sikerült egy viszonylag eredeti sztorit találnia, mely tulajdonképpen működik a terrortámadás ráhúzott porleple nélkül is. Mondanivalója általánosan érvényes minden olyan traumára, mely szeretett családtag(ok) elvesztése okoz(hat) az emberben. Emellett, Binder sikeresen nyesegette le Sandler (számomra) idegesítő komikusi manírjait is, valamiféle egzaltált Bob Dylan-szerű fazont csinált belőle. Éppen azt, amit a történet kívánt a karaktertől. Don Cheadle pedig egy olyan barátot hoz, amilyet mindenki szeretne magának. Megértő, támogató és részvétteljes, aki minden egyes pillanatban megvívja “az egymás iránti féltés diadalát”, önfeláldozóan és önzetlenül. Szelíd, aggódó szeretetével tökéletesen ellenpontozza Sandler kattant és zizi karakterét, mely számomra nagy meglepetést okozva, valóban drámai figura.

Persze, az Üres város alapvetően egy hollywoodi típusú (melo)dráma, ne várjon senki tőle bergmani mélységű élveboncolást és pszichoterrort, de problémafelvetésében, annak megoldásában, és a közvetített mondanivalóban mindenképpen egy tisztességes és szerethető mű. Valószínűleg megállna a lábán akkor is, ha mindenki nem azon csodálkozna (velem együtt), hogy jééé, milyen jó színész ez a Sandler, nem is értem, miért nem játszik mindig ilyen jót s jól… Valószínűleg olyan meghatós, papírzsepis film ez, ami azonban elég okos és bölcs ahhoz, hogy komolyan is ajánlható legyen, mondjuk egy vasárnap estére, vacsora utánra. Asanisimasa: 7/10

A fejlett, gazdag és jóllakott nyugati világ retteg a terrorizmustól, mint tudjuk, nem teljesen alaptalanul. Azonban arra a feltételezésre, hogy nemsokára itt az idő, amikor a különböző érdekeiket érvényesíteni akaró terroristák az interneten talált ilyen-olyan útmutatók alapján PET-palackokból, műtrágyából és hasonló háztartásközeli eszközökből összebarkácsolt bombáikat jóval hatékonyabb atombombára cserélik, a túlnyomó többség csak flegmán legyint. Hogyan hozna már össze néhány részeges ír suhanc, vagy burnuszokba burkolózott sivatagi teveszarzabáló egy atombombát?! Scott Z.Burns, hollywoodi rendező-producer Pu-239 című filmjében egy igenis reális, elképzelhető, így komoly parára is okot adó lehetőséget vázol fel, méghozzá igen közérthető formában.

Hogy mi is ez a film, melyhez producerként olyan nevek álltak mellé, mint Steven Soderbergh és haverja, George Clooney, erről a gyártó-forgalmazó HBO ezt mondja: “1995-ben járunk. Timofej az egyik nukleáris erőműben dolgozik a Szovjetunió felbomlása utáni Oroszországban. Egy üzemi baleset során, miközben Timofej elhárítja a katasztrófahelyzetet, radioaktív sugárzás éri. Rájön, hogy a hatóságok szándékosan nem tájékoztatták arról, milyen veszélynek van kitéve, és valószínűleg már csak néhány napja van hátra, akkora sugárzás érte. Timofej biztosítani akarja a családja jövőjét. Ezért plutóniumot lop, és a testére szíjazott ampullával Moszkvába indul, hogy a fegyverhez használható anyagot elpasszolja az alvilágnak.“

Az orosz környezetben játszódó amerikai filmek, ha jó szándékkal készülnek, akkor általában meglehetősen naiv szemléletűek, ha némi gonoszság, irigység, vagy felsőbbrendű nagyképűség munkál a háttérben, akkor pedig meghal az egész a sztereotípiák tömkelegében. Burns filmje üdítő kivételként, némi meglepetésre igen hitelesnek tűnik, ráadásul minden szempontból, tán csak az orosz maffiózós vonal tűnhet túl viccesre vettnek, de a végére látni fogjuk, hogy az sem az. Az általam ismeretlen (Nikolaj Lie Kaas kivételével, aki itt egy echte bunkó orosz maffiózót hoz) szereplőgárda valóban mintha orosz lenne, szerezzünk magyar szinkronos verziót és akkor megmarad az illúzió, és nem kell kifogástalan angolsággal beszélő “oroszokat” nézni egy orosz környezetben játszódó filmben. Timofej szerepében így Paddy Considine egyenesen megrázó alakítást nyújt, olyan figura, mintha valami Suksin, vagy Bondarcsuk-filmből lépett volna elő. Ők persze soha nem forgattak volna titkos orosz atombombagyártó-telepen játszódó filmet. Furcsának tűnhet a filmet majdnem végig átszövő bizarr, szinte Guy Ritchie-s modor, de nekem valahogy mégis stimmel és hiteles. Az orosz mentalitást épp ilyennek képzelem: mezítláb a hóban? Nyicsevó! Egy húzásra fél liter vodka? Nyicsevó! Összedőlt a házunk? Nyicsevó! Őrült, vad, felelőtlen és nagy kedélyű nép ez, melyben megfér egymás mellett a középkori muzsikok igénytelenségét idéző bárdolatlan egyszerűség, a kifinomult, választékos ízlés és olykor a legváratlanabb időben és helyeken felbukkanó felfoghatatlan zsenialitás vagy éppen krisztusi önfeláldozás. E filmből érezni ezt, minden egyes jelenet klappol, kivéve tán a drámai végkifejletet követő kvázi happy end, ami kissé viszont hihetetlen, hollywoodi. De ami addig van, az rendben van, és tartalmát tekintve akár igaz is lehet. Ez viszont nem jó, csak más értelemben. Asanisimasa: 7/10

Nem mondom, hogy untam Vladimír Morávek Csehországban annak idején nagy közönségsikert arató Unalom Brünnben című bemutatkozó alkotását, de azért szó mi szó, voltak percek, melyek nekem már a túlzás kategóriájába estek. E kínos percek elsősorban a film társalkotójának, Jan Budař jelenéseinek köszönhetőek, aki ennek az egyéjszakás történetnek központi figuráját, a Menzel-féle kis falu kissé gügye Otikját megszólalásig, sőt azon túl is idéző, tejfelszőke és szintén gügye Standáját játszotta. A probléma egyik oka volt csak, hogy alapvetően normális emberből lett színész, ha nem normális karaktert játszik, akkor gyakran túljátssza azt, a másik személyes, tehát szubjektív: a minap találkoztam az amúgy tehetséges cseh színésszel a Titanic Fesztiválon, amelyen a főszereplésével készült, amúgy kiváló spanyol Asszony, zongora nélkül című groteszk kapcsán vett részt, valami okból igen lekezelőnek és nagyképűnek tűnt, ami komolyan meglepett. Az is lehetséges persze, hogy én értettem félre esetlegesen túlkompenzált elfogódottságát, vagy túlzottan egyéni viselkedés- és kifejezésmódját, mindenesetre nem volt szimpatikus figura. Így ebben a filmben is viszonylag nehezen viseltem kissé erőltetett és izzadságszagú csetlését-botlását.

A film amúgy nem unalmas, ahhoz képest pedig főleg nem, hogy ma már nevetséges technológiával, SP Betára forgott, melyet aztán 16 mm-es celluloidra nagyítottak, így a képminőség meglehetősen archaikusan hat, főleg, hogy végig fekete-fehér, azonban a pergő, sok, párhuzamos szálon futó cselekmény meg tudja tölteni a kellő izgalommal. Ebben nagy szerepe van a témaválasztásnak, ugyanis ezen az inkriminált unalmas (és baromi meleg) brünni éjszakán mindenki szerelmeskedni akar. Az említett Standa például életében először, ami gügyeségével fokozva érezhető, hogy kellő vígjátéki töltettel rendelkező szituáció, de van itt rajta kívül híres és részeges városi színész, túlfokozott libidójú ezoTerike, részeg nők és még részegebb melegedő férfiak, meg sokan mások is. Morávek a legjobb cseh vígjátékok abszurdba, groteszkbe hajló hagyományait követi, némileg, főleg a dialógok nyelvezetében modernizálva azokat, új minőséget azonban nem hoz létre. A közönségsiker elsősorban a szüzesség elvesztésének minden néző által átélt problémájának megunhatatlan feldolgozásának szólt, melyet az alkotók tagadhatatlanul egyéni humorral adnak elő. Talán csak az átütő erő, illetve valami markáns egyéni stíl hiányzik… Vagy csak túl sok kitűnő alkotás született e témában már, s a néző ugye, azonnal hasonlítgat. Amúgy, nem rossz film ez. Asanisimasa: 6/10

Julian Schnabel eredetileg élvonalbeli amerikai festőművész. Azonban filmesként is érdekes pályát fut, hiszen eddig kizárólag életrajzokat készített, tragikus sorsú művészekről. A graffiti királya Jean-Michel Basquiat, a new yorki suttyó graffitisből az elegáns kiállítótermek sztárjává vált heroinista művész portréja volt, ezzel mutatkozott be, mint elsőfilmes rendező, azonban elég csak egy pillantást vetni a stáblistára, rögtön láthatjuk, egy szimpla wannabe filmesnek azért viszonylag ritkán asszisztál ennyi ikonikus arc, mint ez esetben. A Mielőtt leszáll az éjben is cameózik két nagy sztár: Sean Penn és Johnny Depp. Jelenlétük ugyan alig észrevehető, azonban a gesztus mindenképpen értékelendő – nyilván nem pénzért vesznek részt egy ilyen filmben, hanem azért, mert fontosnak tartják az ügyét.

Az ügy pedig Reynaldo Arenas, kubai homoszexuális író élete és halála, illetve, az ezen keresztül kifejezhető vágy a megértésre, a szabadságra. A szexuális irányultsága miatt meghurcolt író alakjában Javier Bardem remekel, amiért jelölték is a legjobb férfi alakítás Oscarjára. Tipikus művészsors Arenasé, szegény családban született érzékeny lelkű fiú apa nélkül nő fel, tehetségére hamar felfigyelnek a frissen győztes forradalom kulturális káderei. Mivel azonban nem a hagyományosan macho kubai mentalitást képviselte, hanem az ország múltbéli dekadenciájából megmaradt színes és hangos meleg szubkultúrában érezte jól magát, a hatalom hamar megtagadta és üldözni kezdte, mint amúgy az egész kubai meleg közösséget. Internáló tábor és teljes betiltás volt Arenas büntetése, csak azért, mert nyíltan felvállalta magát, valamint azért, mert írásaiban őszintén hitte a szabadságot, és nem dőlt be Castro cirkalmas agymosó beszédeinek. A film Arenas saját önéletrajza alapján készült, és telistele van frappáns eredeti mondatokkal a szabadságról, forradalomról, homoszexualitásról és a hatalomról. Schnabel is szemlátomást kiemelten fontosnak tartja ezeket, hiszen filmjének fordulópontjait építi rájuk.

Maga a film amúgy egy tisztességes, bár nem túl formabontó életrajzi film, igényesen kivitelezett, szuggesztív képi világgal, Bardem fantasztikus játékával és a műfaj sajátosságából fakadó, elkerülhetetlen véggel. Ez utóbbi miatt nem lehet igazán izgalmas egy életrajz sem, viszont, ami addig történik, az sok tanulsággal szolgálhat a néző saját életét illetően is. Igen érdekes a film a kubai forradalmat illető árnyalt szemléletmódja is, de miért is várnánk egy festőből lett filmestől, hogy egy íróról szóló filmet száraz-sarkos fekete-fehérben meséljen el? (Megengedve persze, hogy bizonyos esetekben lehet, hogy éppen az lenne az egzakt megfogalmazási mód, azonban Arenas élete éppen nem ilyen.) Asanisimasa: 7/10 (Schnabel következő filmje, a 2007-ben bemutatott Szkafander és pillangó is életrajz, melyben azonban már átlép egy bizonyos határt, amit én már nehezen tudok tolerálni. Az a film már inkább róla szól, nem pedig az agyvérzésben lebénult újságíró Bauby haláltusájáról. Végletesen hatásvadász, öncélú és önző film, mely nem mérhető sem ehhez, sem a Graffiti királyához.)