asanisimasa

Joel Silver és Andrzej Bartkowiak közös találmánya, a hip-hop kung-fu akciófilm, az Öld meg Rómeót! és a Sebhelyek után változatlan alkotói felállásban és változatlan koncepcióval immár a harmadik opusához érkezett. A sokat próbált és sok sikert aratott producer (Mátrix, Halálos fegyver-sorozat, Drágán add…-sorozat) és az operatőrként nevet, díjakat és elismerést szerzett, akcióban műfajteremtő rendező mellett ismét az ázsiai Jet Li, és ismét a fekete rapper, DMX főszerepel. Bevált a csapat, járt utat a járatlanért el ne hagyd, gyerünk a tutiba! A közvélemény-kutatók, piacfelmérők és egyéb szakemberek nyilván jól felmértek minden felmérhetőt, és közölték a producerrel, túl nagy buktató nincs a láthatáron; az akciófilmek közönsége biztos, a hip-hop, rap, r’n’b és más, kommersz fekete zenék a nagyszámú illegális MP3-letöltés ellenére köszönik szépen, nagyon jól megvannak, és nem sok távolkeleti harcművészetet oktató dojót kellett bezárni érdektelenség miatt az utóbbi néhány tíz évben. A főgonosz szerepére azért leszerződtettek egy általában pozitív szerepeket játszó akciósztárt, Mark Dacascos-t is, biztos, ami biztos. Az említett úr munkásságának jónéhány darabját láthattuk már valamelyik “mocsok-tévén”, emellett a műfajra szakosodott videotékák polcain is sanszosan keresgélhetünk tőle valami jó kis B-kategóriás baromságot. Egyszóval, a cél az, hogy egy jól kivezetett, lendületes jobbegyenest vigyünk be a műfaj kedvelőinek szeme közé. A film stábjának minden tagja tapasztalt vén róka szakmájában. A pirotechnikusoktól a kaszkadőrökig, a second unittól a maszkosokig, a világosítóktól magáig, Jet Li-ig mindenki a maximumot nyújtja. Nem rajtuk múlik, hogy a Bölcsőd lesz a koporsód csak egy film lesz az akciófilmek hosszú-hosszú sorában.

Ami hiányzik, az egy nagyon nehéz dolog. Bruce Lee mosolya, és macskaszerű vészjósló vonyítása, Jackie Chan akrobatikus ügyessége és sajátos humora, Ang Lee erőszak- és robbanásszimfóniája, David Fincher misztikus-meglepő dramaturgiája. Vagy Schwarzenegger brutalizmusa, Stallone sallangmentes heroizmusa. Ez a hiányzó valami, Knézy Jenővel szólva, az a bizonyos plusz, ami a mestert a művésztől megkülönbözteti, amit a művész a műhöz hozzátesz, a mester pedig nem. Az öntörvényű, eredeti tehetség.

Ennek hiányában Jet Li ugyan tökéletes harcos, de nem legenda, DMX higanymozgású fekete fenegyerek, de nem lesz belőle akkora “madafakka”, mint Ice T., vagy Tupac Shakur, Andrzej Bartkowiak pedig Sidney Lumet állandó operatőrjeként kiváló filmeket fotografált csodaszépen, akciórendezőként egyéniség híján hiába alkotott új alműfajt, csak egy a sok közül. Joel Silvernek, a vérprofi producernek pedig ez nagyon is belefér, ki van ez jól számolva. Nyilván igaza van, az öntörvényű, eredeti tehetségek mára már szinte kipusztultak, mi pedig bólintunk egyet, jó, ezt is láttuk, fél óra múlva, de legalábbis holnapra már semmire sem emlékszünk az imént látott filmből, de talán ennyi elég is. Két óra instant mozi. (Érdekes módon, emlékeztem erre a filmre, pedig már hét éve, hogy láttam… Ezért is ajánlom.)

Egyébként a verekedések jól koreografáltak és látványosak, Jet Li és Mark Dacascos tényleg tudnak verekedni, illetve bocsánat, harcolni. Azért élnék a gyanúperrel, hogy néhány itt látott ütéskombinációt az új Mátrix 2-ben viszont fogunk látni. (2003.05.06) (Ahogy mondtam, viszont is láttuk.) Asanisimasa: 6/10

Szóval, azért ilyen szar filmet ma már csak legfeljebb akkor nézek végig, ha fizetnek érte. Ebbe a Franklyn című őrületbe valahogy mégis belefutottam, s ami súlyosabb, önszántamból, non-profit célzattal végig is néztem. (Na jó, a közepe táján úgy 5 percre beleszundiztam, de egy hangosabb hangeffekt felébresztett.)

Hogy mi az, ami erre sarkallt? Talán az, hogy a film közepéig, sőt tán kétharmadáig két különböző film ment szimultán: egy, a mai Londonban játszódó, nyálas tiniromantikás, majdnem Twilight-borzalom, csak éppen vámpírok nélkül, de permanens halálvággyal átitatva, s egy elsőre érdekesnek tűnő, bár gyorsan harmadrangú Batman-utánérzéssé fakuló, időtlen fantázia-metropoliszban zajló bosszúállós képregény-film. Ez utóbbit persze, nálam nagyobb képregény-fanatikusok nyilván kapásból összekapcsolják az elsővel, nekem baromira nem állt össze az egész. Csak a végére, de akkor már minek. Ez (mármint az, amit nem spoilerezek ide, mert jófej vagyok) lenne a poén? Bazzzzmmmg.

Gerrald McMorrow első filmje ez, melyre jóindulattal csak annyit mondanék, hogy tipikus elsőfilm. Alkotója mindent bele akart zsúfolni, ami eddig a fejében megfogant, mint film-vágy, de ha picit komolyabban veszem, akkor azt is hozzáteszem, hogy: Egyes, leülhet. Minden szempontból igénytelen fércmű ez, cselekményszervezésből, dramaturgiából, színészvezetésből egyaránt kudarc, ráadásul jó drága kudarc. A szó szoros értelmében vett giccs, komoly művészi alkotásnak tetsző, de csupán zagyva álfilozófiával kevert émelyítő szentimentalizmus. Na én épp’ az effélékre haragszom nagyon. Asanisimasa: 0/10

Tim Burton és Timur Bekmambetov csupán nevüket (ízlésüket, stílusukat) és pénzüket (befolyásukat, kapcsolatrendszerüket) adták a 9 című filmhez, minden egyéb másért Shane Acker tegyük felelőssé, vagy éppen dicsérjük, ha úgy tetszik.

Ettől függetlenül, a 9 lehetne akár egy Tim Burton-film is, hiszen megvan benne minden, ami Burtonnél: alapvetően romantikus, sőt szentimentális, de mégis sötét, nyomasztó hangvétel, groteszk világkép; vagy Bekmambetov-filmként is nézhető, hiszen világvége-hangulat is van, méghozzá a köbön.

A cselekmény viszont nincs túlcizellálva: egy kis Terminátoros világvége, a gépek és az emberek világának harca, a már ismert végeredménnyel, az utolsó ember, a mindennek oka-tudós a lelkét ilyen kis fura babzsák-félszerzetekbe transzportálja át, lesz belőlük 9; a legkisebb szerzet, mintegy Frodóként (vagy ha akarom, Zé-ként, hangyamódra) megküzd a nagy vörös szemű Szauronnalfőgépszörnnyel, pammparamm, pammparamm.

Tehát a sztori afféle tipikus világmegmentős-túlélőbajnokság, ergo semmi különös, de a film hangulata, az bizony magával ragadó!

Fantasztikusan simán mozognak a karakterek, a tereptárgyaknak szinte tapintható a textúrája, a romok, a roncsok tökéletesen életszerűek, súlyuk, tömegük van – az egész tényleg művészi igénnyel van megrajzolva és animálva.

A film szereplői, 1,2,3,4,5,6,7,8,9 mindannyian nagyon édesek, azokkal a kis okuláréjukkal, meg a kis zsákvászon testükkel, a nagy vörös szemű gépszörny pedig tényleg ijesztő, bár már láttam valahol.

Az alig valamivel több mint egy órás vetítési idő, szeretném azt hinni, hogy ma már egy animációs filmnél is kevés – persze, erre a sztorira ennyi is elég.

A filmet így hangulata, illetve technológiai erényei miatt érdemes megnézni, azzal a feloldhatatlannak tűnő ellentmondással együtt, hogy egy high-tech számítógépes grafikai technológiával megvalósított film szól éppen arról, hogy ha nem vigyázunk, az általunk kifejlesztett high-tech gépek fognak legyőzni minket.

Asanisimasa így semmiképpen nem tud 9 pontot adni a 9-re, bármennyire szeretne, legfeljebb a fordítottját: 6/10.

A világ nyugati, magát műveltnek oly előszeretettel nevezni szerető fele riadtan rezzen össze, ha meghallja: iszlám. Azonban koránt sem Allah hitetlenekre lesújtó haragjától félünk, amit bizonyos hatalmi törekvésektől fűtött, vallási fundamentalista körök propagandája is előszeretettel gerjeszt, félelmünk sokkal inkább a titokzatos ismeretlentől való természetes érzelem. Tény, hogy nem ismerjük az iszlámot, nem ismerjük különböző irányzatait, értetlenül szemléljük, miért jó sok százmillió embernek középkori színvonalon élni.

A török Özer Kiziltan bátor és nyíltan szókimondó filmje egy jó nagy méretű függönyt húz el e rejtett és csodálatos világ elől, így tán egyre többen érthetünk meg valamit ebből az eddig jobbára ismeretlen vallás lényegéből, valamint abból, mi az, ami olyan erősen motiválja a benne hívőket. A film eredetiben a lakonikus és balladai Istenfélelem (Takva), magyarításban kicsit enyhítve a szigoron, Az istenfélő ember címet viseli, praktikusan, hiszen a film valóban egy istenfélő emberről szól. Muharrem egész életében jámbor életet élt, buzgó vallásosságában pontosan, betű szerint tartotta a Korán előírásait, percre pontosan imádkozott, soha nem ivott szeszes italt és még a nőktől is tartóztatta magát. Különleges vallásos buzgalma felkelteti a közeli szufi közösség sejkjének figyelmét, magához hívatja és kinevezi a rend adószedőjének. Muharrem a tőle telhető legnagyobb igyekezettel veti magát a világi munkába, váratlanul a világi élet profán javai, a mobiltelefon, az autó, valamint az azzal járó sofőr, az új, divatos öltönyök veszik körül. Kezdetben jól végzi a dolgát, a sejk még lányát is felajánlja neki feleségül. Azonban Muharrem, aki harminc éven át a vallás fennkölt tanai szerint élt, nem tud mit kezdeni a világ életszagú kihívásaival. Megdöbbenéssel tapasztalja az általa mélyen tisztelt rend mennyire “rugalmasan” viszonyul a hétköznapi anyagi természetű élet felé. Ez a számára felmérhetetlen disszonancia felőrli idegrendszerét és őrületbe kergeti a férfit.

A mi, zsidó-keresztény kultúrkörben gyökerező, a marxista materializmus által átmosott és a nyugati liberalizmus kilúgozta agyunkkal nehéz felfogni Muharrem vallásosságának mélységét. A férfi a legmisztikusabb, legtranszcendensebb iszlám vallási irányzatnak, a szufizmusnak követője. A szufik úgy hiszik, hogy közvetlen kommunikációban vannak Allahhal, amit eksztatikus imáikon keresztül tartanak fenn. Egy szufi számára az egész élet Allah tanításai szerint élni, minden gondolata Allah körül jár. Nem túlzás, nem sértő talán azt állítani, a szufik valamiféle örökké tartó vallásos szerelemben élnek Allahhal. Ismertek a kerengő dervisek, akik körkörös táncukkal állnak közvetlen kapcsolatban Istennel, míg más szufik, mint ahová Muharrem is tartozik, delejes, hipnotikus énekkel érik el ugyanezt. Nekünk, e filmet látva kétségünk sincs afelől, hogy ez így is van. Ők valóban Istennel beszélgetnek egész életükben.

Özer Kiziltan szuggesztíven ábrázolja e mélyen hívő emberek hétköznapjait, betekintést engedve legintimebb pillanataikba is. Így tudjuk meg azt is, Muharrem életében mindig ott volt a kísértés, ha csak álmaiban is. Többször ébredt fel az álmában vétkezett szeretkezéstől csutakos ágyneműben, hogy aztán egész nap imában vezekelje le képzelt vétkét. Ez az álom válik valósággá az általa oly tisztelt rend által adott megbízatás által, amely végül is sorsszerű bukását okozza.

Kiziltan filmje elsősorban azért bátor, mert az elsők között szól a vallás és a hétköznapi élet között tátongó irdatlan szakadékról. Bátor tett e film akkor is, ha a legliberálisabbnak tartott iszlám vallású országban, Törökországban készült, érdekessége csak nő, tudva, hogy most ott is a konzervatív, fundamentalista erők vannak előretörőben. Azokban a körökben könnyen mondják ki a fatvát, halálos ítéletet azokra, akik nyíltan beszélnek a problémákról. Mindazonáltal nem mondható, hogy Kiziltan vallásellenes lenne. Muharran jámbor életének ábrázolása szeretetteljes, a szertartások megmutatása pedig tisztelettel és hittel teli. Nem hiszem, hogy ő tehet arról, hogy van miről filmet csinálnia. Meg tudja mutatni, az iszlám követői is éppolyan esendő, csetlő-botló emberek, mint bárki más a más vallásokban, nem rejtőzik a világ leigázásra szövetkező terroristasejt minden mecsetben, de felvillantja azokat az előnyöket/bűnöket is, melyeket a materiális világi élet kínál. A film azt sugallja, ha e kettő közeledne, kevesebb baj lenne. Ha Allah is úgy akarja… Asanisimasa: 8/10

Ahhoz képest, hogy a Rec 1-el kapcsolatban éppen azon fanyalogtam, hogy a villódzó kézikamerázós éjjellátós, ide-odakaszálós vizuális koncepciótól gyakorlatilag nem láttam a filmet, ezzel a második résszel éppen az a bajom, hogy itt már látom. Ennek fényében viszont kénytelen vagyok újraszámlálni a Rec 1-re adott 4 pontot, mert így sokkal jobban szembetűnik, hogy az egy alaposan végiggondolt és ki is vitelezett vizualitással megvalósított film volt, műfajában egyértelműen kiemelkedő darab. Az akkor filmellenesnek gondolt villogó képek e második részhez képest szuggesztív és expresszív képekké értékelődtek fel, talán nem véletlenül arattak relatíve nagy sikert. A Paco Plaza-Jaume Balaqueró rendezőpáros így hozzáláthatott a második (sőt harmadik!) részhez, gondolom, lényegesen nagyobb büdzsével és hacaccáréval, ami azonban szerintem már nem vált a film javára.

A Rec 2 azzal, hogy bár a kézikamerázós, villódzó látványvilág megmaradt, a több nézőpont, köztük a kommandósok személyi kamerái, az amatőrfilmes tinédzserek készülő trash-videofilmje, és az ezekkel járó világítás már olyan gazdag képminőséget eredményez, hogy az az eredeti koncepciót szinte negligálva, egy szimpla zombis horrorrá fokozza le a projektet. A zombis-vírusos tematikára ráhúzott Exorcist-csuha sem dob a filmen, bár egy szerencsétlenkedő pap mindig jól jön egy horrorba – itt a gonosz, hol a gonosz, értjük, ugye.

A végeredmény azonban itt is dicséretesen tömör, mondhatni súlyos. Én ugyan már az elején kirúgtam volna néhány maszkmestert és világosítót, de ha volt rájuk pénz, hát keressenek ők is, legfeljebb egy kritikus túr mélyebben az orrába. Ugyanaz az analógia látszik felsejleni, mint az alapvető Alien-széria esetében, az első rész zsenialitása a második részben már nem tudott megismétlődni (a többiről nem is szólva). Ráadásul itt is a kommandós-klisével szeretnék az alkotók feldobni a projektet, mint az Alien 2-ben. Persze, annak is kemény rajongótábora van, így ez is megkapja nyilván a magáét. Úgy hiszem azonban, hogy az igazi vájtszeműek ott is, itt is az első eredetit díjazzák. A többi folytatás már a masszáé. Az asanisimasa a Rec 1 4 pontját duplán véve, ezt a második részt 5/10-re méltatja.

Legjobb lenne talán egy szótárcikkelyt írni e film kapcsán, hogy mit jelent a ‘lebutít’ ige, már, ha én lennék a kiváló magyar-magyar szótár (mint ahogy nem vagyok), így megpróbálom néhány mondatban, fröcsögésmentesen összefoglalni, hogy a Titánok harca miért csak bolhafing.

Tehát: lebutít. Ez a mostani változat persze semmivel sem butább, mint volt anno ’81-ben a korábbi B-kategóriás “csoda“, legfeljebb a belefeccölt pénz mennyiségében nő túl rajta, ami a látványban azért mindenképpen megmutatkozik. Ahhoz a félelmesen gazdag ógörög mitológiához képest butaság, mely gyakorlatilag az egész európai kultúrának alapjait képezte, se mely nem is olyan rég még közkincs volt a polgárok elméjében Athéntól Oslóig és Moszkvától Lisszabonig. A Pegazuson lovagló Perszeusz nem csupán egy akcióhős volt ‘abból a filmből’, hanem mindenki értette, amikor valaki pegazuson lovagolt be a parnasszusra. Az elmúlt nagyjából ezer-ezerötszáz évben kimaradt a műélvezetből az, aki nem volt tisztában a görög mitológia dzsungelével, hiszen a bibliai témakör mellett szinte minden művész ebből merítette a legtöbbet, az alanyi költőktől a festőkig és operaszerzőkig bezárólag. Ez a film azonban, mely némi kacskaringóval végül is Louis Leterrier számlájára írandó, úgy hasít ki ebből a vadul burjánzó, gyönyörű és csodálatos, mindennek ellenére és éppen ezért komplex, összefüggő kultúrkincsből egy vékonyka szeletet, hogy a lehulló maradékra még rá is lép. Aztán e szeletet felmutatja, mint önálló, szuverén produktum, holott nem az, hiszen csak egy kiragadott momentum egy hatalmas folyamból. Viszont ezért van, hogy a nézők röhögnek, hogyan képes megtanulni Perszeusz egy perc alatt kardozni, hogy kerül elő az a műbagoly, miért nem különböznek az istenek az emberektől jelentősen, miért járnak közöttük, stb. Leterrier és e film többi alkotója belemarkolt egy kincsesládába, de az ujjaik között az arany bizony szarrá vált. Perszeusz csodálatos mítoszát egy igénytelen akciófilmmé butították le.

Felesleges ragozni, hogy a mitológiai környezetben magától értetődő képességek, hely- és időanomáliák s egyéb más furcsaságok egy akciófilmben, különösebb magyarázat, indoklás híján már nem működnek, azzal, hogy elébigyesszük a fantasy jelzőt, még nincs megmagyarázva semmi sem. Ismert színészek neveit olvashatjuk a stáblistán, de őket alig ismerhettük fel a filmben, hiszen arcukat kitakarta és eltorzította a CGI, bár ez tulajdonképpen nem lényeges, mivel ehhez a filmhez különösebb színészi tehetség amúgy sem kell. De mindez baromira nem lényeg, hülyítse mindenki magát úgy, ahogy neki jólesik. Csak az dühít, hogy nem írják ki a filmhez, hogy 80-as IQ felett megtekintése nem ajánlott! Még jó, hogy az asanisimasa megúszta diszkontban: 3/10, de csakis a látványosságok miatt.

Paolo Sorrentino Cannes-i különdíjas filmje látszólag maffiafilm, a valóságban valószínűleg tényleg az, tulajdonképpen pedig politikai filmpamflet. Középpontjában a hétszeres olasz kereszténydemokrata miniszterelnök, a később bűnös és korrupt vélt/valós maffiakapcsolatai miatt többször elítélt/felmentett Giulio Andreotti élete, illetve azon keresztül az olasz politikai közélet igen zajos közelmúltja áll. A történet gyakorlatilag ma is, Berlusconi regnálása idején is tovább tart, a film befejeződik Andreotti legutolsó perének eredményhirdetésével.

Ha Shakespeare ma élne, az Andreotti-sztorit biztosan megírta volna, hiszen ahhoz képes Macbeth, Lear vagy III.Richárd története habos-babos gyerekmese csupán. A hullák számát tekintve is, de az ügy bonyolultságát, az azt átszövő ármányok, intrikák, politikai alkuk és baklövések számát tekintve is mindenképpen a legnagyobb királydrámák sorába illene, még akkor is, ha a végkifejlet szemtelenül vigyorgó cliffhanger.

Sorrentino feldolgozása egy minden szempontból igényes, nagyszabású vállalkozás, mely azonban szemléletében közel sem követi a tiszteletteljes biográfiák hosszú és unalmas sorát, hanem kifejezetten pimasz és gunyoros, ezért mondom: a film inkább egyfajta pamflet inkább, mint egy politikus életrajza. Meghökkentő jelenetek sorjáznak pazarul fényképezve, melyeken a közelmúlt olasz politikájának ismert és számunkra ismeretlen arcai szívatják egymást keresztbe-kasul, valamiféle fura marionett-előadásban, melynek zsinórpadlásán a végletesen cinikus Andreotti ül fapofával, a kezeiben összefutó szálakat mozgatva. Sajnos ez a film nagy hibája is, hiszen aki nem járatos a témában közepesnél mélyebb szinten, az egy idő után semmit nem fog a filmből érteni, képtelenség lesz rendet vágni a rengeteg össze-vissza rohangáló, ide-oda nyilatkozó és az eseményeket kommentáló öltönyös figura között. Ha legalább nagyjából tudjuk követni a film igen vad ritmusát, akkor néha hangosan felröhögünk, ami azért egy miniszterelnöki életrajztól nagy trüváj. Üde és gondolom, igen bátor alkotás ez, nálunk is kéne ilyen, de erre én most szemernyi esélyt sem látok. Asanisimasa: 8/10

Az Énmás.Tudom, ki vagyok, Ők mégis mást állítanak. Ki is vagyok én akkor tulajdonképpen?

Imposztor – e címet hallva nyugodtan gondolhatnánk egy XIX.századi drámára is akár, jelen esetben azonban teljesen másról van szó. Philip K. Dick 1952-ben vetette papírra e novellát. Az 1982-ben az örök virtuális térbe távozott Dick az ekkortájt megszülető, és manapság is terjeszkedő cyber-kultúra egyik, ha nem a legfontosabb apostola, az általa közreadott 36 regény, és 5 novellagyűjtemény javarészt az akkoriban még csak jövendölt cyber és virtuális világegyetem morális és etikai dilemmáit feszegette, ma már kezdjük mi is sejteni, milyen megdöbbentő éleslátással és ráérző képességgel. Nem meglepetés, az Imposztor világa is egyfajta lehetséges szép, új világ. Ugyanaz a rideg, hideg, elgépiesedett környezet, mint az ismert példákban, az emberekbe bizonyos SIM-kód van építve, ezeken keresztül ellenőrzi minden lépésüket az arra rendeltetett hatalom, a városokat elektromágneses búra védi, a kívül rekedtek sorsa kilátástalan. A Földet megsemmisítő támadás fenyegeti az Alfa Centauri fejlettebb, ám gonoszabb lényei részéről. Spencer Olham (Gary Sinise) kiváló képességű tudós, egy, a támadók ellen hatásosnak vélt fegyver kifejlesztésén dolgozik. Majdnem kész a bomba, Spencer agyában azonban Einstein gondolata visszhangzik: Két végtelen dolgot ismerek, az egyik a világegyetem, a másik az emberi butaság, de az előbbiben nem vagyok biztos. Élete ekkor nem várt, rémisztő fordulatot vesz: a titkosrendőrség őrnagya, Hathaway (Vincent D’Onofrio) megvádolja azzal, ő már nem is önmaga, csupán a centaurik egyfajta DNS-ből klónozott replikáns kémje, ám Spencernek emlékei vannak, tudatában van önazonosságának, be kell bizonyítani igazát. De szöknie kell, nem bízhat senkiben, még Mayában, a feleségében (Madeleine Stowe) sem. Spencer menekül, üldözői, és talán valódi önmaga elől is?

Gary Fleder Dick-adaptációja látványban és speciális effektekben mindenképpen felveszi a versenyt a két korábbi verzióval, hogy azonban ebből is kultusz lesz-e, azt döntse el az idő. Gary Sinise-en nem múlik, hitelesen alakítja a széteső személyiségű, paranoiába zuhanó tudóst, képes érzékeltetni Spencer bensőjében zajló szörnyű változásokat, önmagával szemben felnövő borzalmas kételyt. A film legjobb jelenetei azok, amikor egyedül látjuk őt önmagával viaskodva. A szédületes látványzuhatag, az üldözés akciójelenetei viszont mintha kissé túlméretezettek lennének, a nyugtalanító mondanivaló jelentőségét mindenképpen tompítják, mint ahogy ezt teszi az enyhén szentimentálisra sikeredett befejezés is, de hát a producerek nagy urak.

Mindezzel együtt az Imposztor kiemelkedik a szokványos sci-fi akciófilmek sorából, látványos és mondanivalóval bíró mozi, a baj csak az, hogy Ridley Scott már megcsinálta a Szárnyas fejvadászt, és Spielberg is csinált egy hasonló, nem teljesen jelentéktelen mozit. A.I.? Valaki? A lényeg viszont az, hogy a jövő itt van (előttünk hever). Benne vagyunk rendesen, hogy aztán jó fog-e belőle kisülni, csak rajtunk múlik. Mi jók vagyunk, s ha a dolgunkat is jól végezzük, jöhetnek a gonoszok is, esélyük sincs a győzelemre…
Talán. (2002.03.13.)
Asanisimasa: 7/10.