Ahhoz képest, hogy ez a film egy amolyan cirkalmas kalligráfiájú csajkönyvön alapszik, az általában inkább tévés produkciókat rendező Peter Kosminsky egy egész tisztességes filmecskét faragott belőle. Anya meg a lánya-problematika, a lány szemszögéből elmesélve, extra feltét rajta, hogy anyuci komoly művész, s ehhez mérten, független és arrogáns, erre neveli lányát is. A leányzó sem tehetségtelen, de lelkileg még korántsem 
olyan erős, mint anyu. Aztán anyu egyszer annyira erősen osztja (művészien, pohár tejben oldja ki a fehér leander halálos mérgét…) az egyik ideiglenes aput, hogy az halva marad, így elkezdődik a leány kálváriája, nevelőcsaládról nevelőotthonba, majd nevelőcsaládba, otthonba, családba. A tulajdonképpeni film, mint olyan, belső és külső roadmovie, hiszen a leány akaratlan végigutazza Kaliforniát, miközben folyamatosan reflektálva a börtönben ülő anyu által sugallt tanításra, a leány maga is felnő, független művész, de anyunál talán jobb emberré válik. A tanulság közhelyes, de megszívlelendő és megszívlelhető: légy önmagad, akkor jársz a legjobb úton. Látva körös-körül a sok érték nélküli, céltalanul bóklászó tinédzsert, pozitív példákból sosem elég. A film ezt nyújtja, pont.
Ehhez elsősorban hiteles szereplők kellenek, Alison Lohman óriási panaszos-kék szemeivel közvetíti azt a rebbenékeny szelídséget és annak mélyén a lelki és érzelmi gazdagságot, hogy a lányt követni tudjuk útján. Michelle Pfeiffer pedig törékeny szőkesége mögött olyan jégkristályszerűen szúrós, hideg és rideg, hogy még örülünk neki, hogy ilyen stílusosan szabadult meg aputól. Afelől pedig kétségünk sincs, hogy képes komoly hatást gyakorolni az emberekre, nemhogy útkereső, labilis lányára. Maga a film még éppen emészthető melodráma, túlcizelláltnak ugyan nem mondható, de azért komoly utat bejáró jellemfejlődéssel, egész jó szituációkkal, néhány jól kitalált karakterrel, akik ha csavarokkal nem is, de kényelmes fordulatokkal haladnak a műfajhoz illő, langyos végkifejlet felé. Kényelmes és kellemes film, nem több. Néha azonban ennyi is elég (tegnap legalábbis mindenképpen jobb volt, mint a tévében elérhető NCIS-franchise különböző darabjai). Asanisimasa így – és némileg a Titanic után lefáradtan – nem elégedetlen: 6/10.
De általánosságban igaz, a nem-lengyel szereplők tökéletesen arctalanok, egy hatalmas, érzéketlen háború-gép szinte nem emberi alkatrészei csupán. Különösen igaz ez a kivégzés megdöbbentő, brutális képeire. A filmben ábrázolt lengyel férfiak reményvesztett tekintete az áldozatoké, csak a lengyel asszonyokból sugárzik valami hatalmas erő, a túlélés ereje.
Wajda soha nem hangsúlyozza túl a gyűlölt jelképeket, a horogkeresztet éppúgy nem, mint a vörös csillagot. Feltűnnek, mert fel kell tűnniük a történelmi hitelesség miatt, de nem lóg állandóan egyik sem didaktikusan a néző arcába. A film cselekménye több szálon fut, ide-oda ugrálva térben, és a végkifejletben időben is, mintegy tökéletesen érzékeltetve a háború kizökkent valóságát. Wajdának még arra is van ereje, hogy egy mellékszálban mintegy elmerengjen arról, milyen kevés választja el az esendő ember ellenséggel való kollaborációját az azzal való ellenállástól. A neves kortárs lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki súlyos, hömpölygő, komor vonósai soha nem nőnek a film fölé, csupán aláhúzzák a dramaturgiailag fontos pillanatokat, a film végén pedig meg sem szólalnak. Csak a csend hallatszik. Asanisimasa: 
Esther Rots filmje egy megerőszakolt nő sajátos öngyógyító terápiájának szocio-horrorisztikus feldolgozása. Egy vadul vágott egotrip a film, egy kitűnő női alakítással (Rifka Lodeizen) a középpontban, szinte követhetetlenül keveredik a múlt valósága a jelen mocskával, és a jövő ígéretével, valamint a bosszú hiábavaló vágyával. De felfogható egyfajta lakásfelújítási oktatófilmnek is. Asanisimasa szerint: 
Lindholm és Michael Noer alkotása, mely hasonlóan egy börtönkarrier dokumentumszerűen hiteles története, csak éppen a végkifejlet más. Itt alapvetően negatív. Ez a film is felfogható akár kézikönyvként, mondjuk: Hogyan éljük túl börtönbüntetésünket? címmel, hiszen aprólékos, és ami a lényeg valósághű részletességgel ismerjük meg a dán börtönök csicskáztatásait, szigorú hierarchiáját, üzleti lehetőségeit, hasonlókat, melyek nagy vonalaiban, gondolom, (de nem akarom igazán tudni), mindenhol a világon ugyanazok. Etnikumok, kulturális és vallási sajátosságok, komfortfokozatok különbözhetnek, de a dolgok mindenütt így mennek. Nekem bejött: 
egyfajta furcsa szexterápiáról. Könnyed, kacskaringós, nőies szerkezet, intim és ízléses megközelítés, helyes szereplők, ám ez kis filmecske mindennek ellenére csak tévéfilm. Remény viszont még él: 
ismeretlen, de menő amerikai független filmesnek kikiáltott Andrew Bujalski filmje a fesztivál talán legunalmasabb, leghétköznapibb filmje lett, így a végére. Olyan banális, mint lemenni a boltba egy pohár tejfölért. A szemlátomást civil szereplők civil hitelük helyett idétlenül és természetellenesen mozognak a semmilyen szituációban, amibe a rendező kényszeríti őket. Mintha egy igyekvő és akarnok gimnáziumi videoklub-vezető félévi dolgozatát látnánk, én mindenesetre alig bírtam végignézni: 
Chuan Lu monstre háborús drámája az 1937-es japán-kínai háború egyik fő eseményének, az akkori kínai főváros, Nanking elfoglalásának története, mely 300 ezer kínai áldozatot követelt, a hódító japán katonák számlájára írható rengeteg nemi erőszakon és fosztogatáson kívül. A film elsősorban egy valóban nagyszabású memento az áldozatok emlékének, parádés és a kort és körülményeket messzemenő hitellel megidéző fotografálásban, látványos és tömeg- és háborújelenetekben. Igazi sztorija nincs is a filmnek, néhány főbb karakter tűnik néha elő az események szörnyű és szüntelen áradatából, hogy sorsuk néha összekapcsolódjon, aztán el is szakadjon egymástól. Igen érdekes a film szemléletmódja, hiszen bár nettó kínai alkotásról van szó, a film majdnem közepéig szinte csak japán szót hallunk, a japán agresszor soraiból nézzük az eseményeket, ha kínait látunk, az csak némán szenvedi a történéseket. Lu meglehetősen szenvtelenül ábrázolja Nanking lemészárlását, bízik a képek sokkoló erejében, az majd megteszi a kellő hatást – mi tagadás, igaza van. Példamutató, ahogy az események elszenvedőit ábrázolja: a csatában nincsenek hősök, a jelenetekben a katonák szemében páni félelem és rettegés látszik csak, a film patetikus jelenetei a csata után jönnek el, amikor néhány kínai önfeláldozásában, illetve a film egyik fő japán karakterének filmvégi “gesztusában” szembesülünk azzal, hogy a háborúnak csak áldozatai vannak. Asanisimasa szerint az Élet és halál városa a legjobb háborús filmek közé tartozik, mely nem cicózik méricskéléssel, egyensúlyozással, szerecsenmosdatással, hanem kimondja, a háború en bloc rossz – és nekünk nézőknek, kétségünk sincs efelől: 
azonban itt messze kerülünk a 
2008 – Az izraeli Omri Givon filmje 94 perc a képzelet, az emlékek és a vágyak birodalmában, egy szörnyű trauma hatására. Galia (Reymond Amsalem megrázóan hiteles alakításában) súlyosan megsérül, a barátja pedig meghal egy öngyilkos terrorista által végrehajtott buszrobbantásban. A film annak története, hogyan képes a törékeny nő újraépíteni életét, miközben tisztáznia is kell önmaga szerepét tragikus véget ért kapcsolatában, de a jövőre nézve is. Givon lágy vonalakkal, de bravúrosan bonyolított, intim hangulatú, őszinte filmet készített egy Izraelben általánosnak mondható problémáról, nem kevés magyar segédlettel: 
a faluhoz vezető közút megépítését. Nem rajta múlik, hogy az út csak nem készül, ezalatt Pedro, tétlenségében, készített egy weboldalt a falunak: 
spanyol Javier Rebollo filmje különös ötvözete Aki Kaurismaki minimalista és Luis Bunuel szürrealista indíttatású abszurdjának. Egy középkorú, tisztes és jól szituált nő házasságát különös éjszakai túráin dobja fel, a film egyiket követi nyomon, melynek során egy furcsa lengyel fiatalemberrel járja végig az éjszakai Madrid különböző helyszíneit, miközben rengeteget dohányzik és még több konyakot iszik, és kíváncsian figyeli, ahogy a lengyel végigeszi a madridi éjszaka tipikus ételkínálatát. Vicces beállításokban, olykor dekomponált képekben, jól és pontos jelentéssel megkonstruált zajkörnyezetben, viszonylag kevés párbeszéddel lezavart filmben az átlagos nő szeretet- és törődéséhségének állított oltárt a rendező, amely előtt minden valamirevaló férfinak fejet kell hajtani. Asanisimasa szerint: 
igazi film, tekintve, hogy gyakorlatilag párbeszédek nélkül, néhány odavetett tőmondatban, gondosan megszerkesztett hang- és tárgykörnyezetben, valamint szuperközli makrókkal sűrűn operáló, veretes vizualitással mesél egy egy időtlen és rusztikus történetet. A film amolyan igazi művészfilm, akik ezt pejoratív értelemben szokták használni, azoknak az lesz, akiknek ez egy ígéret egy unikális élményre azoknak pedig ez. Valkeapää erős képekben gondolkozó, és gondolatait elsősorban ezen a módon közölni tudó, a szó jó értelmében vett művész. Ennek megfelelően, nem elsősorban szórakoztatni akar, hanem hatást gyakorolni, megérinteni, gondolatokra sarkallni, így a filmjét sem könnyű nézni, de bizonyos ráhangolodás után már nézeti magát. Ő azt mondja, Murnau és Fritz Lang útját járja, mi azt, hogy Tarkovszkijét és bizonyos értelemben, Tarr Béláét. Szintén 
Tarik Saleh munkája. Érdemes megnézni, mert (én legalábbis) ilyet még nem láttam, amilyen egészen egyedi, film noirosan expresszív látványvilággal operál a srác… Körülbelül a film feléig azon agyaltam, hogy hogy a francba’ csinálta? Az elrajzolt, ufófejű karakterek egytől egyig, mintha valódi lények lennének, még a tekintetük is él. Egészen fantasztikus! A sztori azonban szimpla B-kategóriás disztópikus baromság, unom már az ilyet, de nagyon. Így, bár mondom, kötelező megtekinteni, a tetszési indexem nem több, mint: 
bizonnyal a jövő Iránjának egyik meghatározó kultuszfilmje lesz, hiszen egy olyan kultúráról beszél, amely a jelen pillanatban konkrétan, államilag be van tiltva, és olyan bátor fiatalokról beszél, akik a szó szoros értelmében föld alatt (underground) végzik mániájukat: rockzenét játszanak. Míg azonban nálunk annak idején, hasonló esetben legfeljebb kitiltottak a KISZ-ből, ma, Iránban börtönbe csukják az elvetemült szólógitárost, amellett, hogy a nagy hatalmú imámok is kiátkozzák a bűnös nyugat majmolásáért. A film sztorija laposka, de ez nem igazán lényeges, hiszen megismerhetünk egy csokor teheráni bandát, a raptől a heavy metálig terjedő műfaji spektrumban, egzakt és árulkodó vágóképekkel a mai perzsa főváros mindennapjait illetően. A zenekarok meglepetésszerűen jók, a városképek, ellopott élethelyzetek, szituációk pedig érdekesek. Nader, a menedzser karakterében pedig elementáris komédiást ismerhetünk meg (elnézést kérek, de fogalmam sincs, hogy ő egy fiktív karakter és színész játssza, mert akkor a színész a zseni, ha pedig önmagát alakítja, akkor ő maga). Szórakoztató film volt: 
Egy igazi, bájos női filmmel állt elő a jelentős hagyományokkal rendelkező cseh filmművészet, Maria Procházková Piroska és farkas-adaptációja a papa és a mama konfliktusának fényében szólal meg, egy cserfes hatéves rezignált szemszögéből. (Engem kicsit félrevitt a cím, mely alapján én a Piroska-mese Albee 
finom női film, kevésbé bájos, mint az előbbi, inkább olyan csajos, teázgatós, csendes beszélgetős. Claire Denis, aki olyan rendezők mellett tanulta asszisztensként a szakmát, mint Jarmusch, Wenders vagy Rivette, lassú ritmusú, de tökéletes arányokkal rendelkező filmet rendezett, mely egy afro-francia család meglehetősen színes kapcsolati és érzelmi hálóját festi fel, a figyelmet elsősorban az érzelmi és lelki folyamatokra irányítva. Ez a film egyetlen célja, így könnyen belátható az is, hogy a nézők köre is elég markánsan körvonalazódik így. Okos és érzékeny, szép film a tiszta és érdekek nélküli szeretetről. Asanisimasa szerint: 
filmje olyan örmény, spanyol, lengyel, olasz és magyar származású férfiakról szól, akikre a második világháború vége óta egész Franciaország büszke és saját mártírjainak tekinti. Valós események korrekt és izgalmas feldolgozása ez, egy amúgy formai szempontból semmi különös trüvájt fel nem vonultató, hagyományos eszközökkel operáló történelmi drámában. Az arra érzékenyek viszont jó, ha tudják, a film szereplői közül sokan zsidó származással is bírnak, sőt, horribile dictu, kommunisták, több alkalommal az Internacionálé is megszólal – mégis nekik kell tapsolnunk. Ez van, ezt a békát le kell nyelniük, a franciák ilyenek. Megható és/vagy dühítő film: 
(micsoda szép ausztrál név!) komoly előtanulmányok után, egyfajta ausztrál honfoglalás-mítoszt mesél el e filmben, persze, fehér szemszögből. Lecke: Ausztráliát, illetve annak egy piciny részét (Van Diemen-föld=Tasmánia) kezdetben börtönként használta a brit birodalom, a későbbi kontinens-országot pedig tulajdonképpen szökött fegyencek alapították. (Gondolom, ezért az elméletért ott lent ugyanúgy füles jár, mint a downunder-ért.) A német nevű rendező ekképpen (dicséretes önkritikával) egy fegyenc-trupp szökését meséli el, egy tasmániai (Van Diemen-földi) börtöntáborból a tasmán vadonban valahova, amit a szökevények szabadságnak sejtenek. (
mondjam csak, nagyon édes. Egy friss házas taxisofőr éjszaka aludni szeretne, amit az ifjú és gyönyörű feleség buddhista nyugalommal vesz tudomásul, csak aztán úgy dönt van élet a házasságon kívül is. A taxisofőr azonban nem ússza meg a szexet, egy kakasfuttató apa elől menekülő fürdésmániás tinédzserlány személyében. Életképszerű történetmozaikokból, tűndési és naiv eleganciával összeállított elbűvölő film, röpke lábfétisizmussal, a kortárs vietnami lakberendezés különböző kollekcióival és remek vietnami rockzenével fűszerezve. Könnyed, törékeny, bájos és mégis rejtelmes film, imádtam: 
“családom és más állatfajták” típusú csoportképekből. Az efféle filmek egy dolgon állnak vagy buknak: az alkotók képesek-e kellő öniróniával és humorral, valamint kellő memóriával visszatekinteni saját családjuk eseményeire. Ha igen, működik, ha nem, művi, erőltetett és hazug lesz, tehát nem működik. Bezancon egy naplóra alapoz, tehát a memória adott, humora is van, öniróniája is, így ez a film is működik. Főszerepben egy család áll, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, de valami bibi mindig van – ezért kell filmet csinálni. Persze, valaki meg is fog halni, hiszen ez az élet rendje, valaki pedig születni, hiszen ez is. Sírunk, de inkább vigadunk. Kifejezetten szórakoztató, habkönnyű, de mégis értelmes, tanulságos és okos mozi, a közönség is sokat nevetett és nagyon meg is tapsolta. Az asanisimasa hasonlóképpen: 
wim
efes
perry55
szaszo
