Szürke, piros pöttyökkel.
Elly története (Darbareye Elly/About Elly), 2009 – “Negyedik nagyjátékfilmjében a 
tehetséges iráni író-rendező, Asghar Farhadi az iráni társadalom szerves részét képező szemfényvesztés-kultúrára (értsd: a társasági élet sajátos formuláira) világít rá egy felső-középosztálybeli teherániakból álló társaság tragikusan végződő tengerparti kirándulásáról szóló izgalmas drámával.” – kezdi ismertetőjét a hivatalos Titanic-oldal, amivel nagyjából egyet is érthetünk, kivéve az ‘izgalmas’ jelzőt. E jelző jelentéséről ugyanis nekünk itt, a bűnös nyugaton egészen más fogalmaink vannak. Szegény (és gyönyörű) Elly története körülbelül annyira izgalmas, mint egy hétközépi Barátok között-epizód, tehát igencsak lomhán impulzív. A vaskosan melodramatikus felhangok is inkább a szappanoperás hasonlatokat támasztják alá, ám ezektől a film cseppet sem válik érdektelenné. Miképpen a tőlünk délebbre élő, tőlünk eltérő kulturális identitású népek sem az IKEA pasztelljeit részesítik előnyben népi kultúrájuk színeiben, úgy a történetmesélés érzelmi intenzitása is lényegesen nagyobb amplitúdóval rezeg. E filmben is villognak a szemek, csillognak a fogak, mindenki három kézzel gesztikulál, és pörög, mint a búgócsiga. Emellett és ezzel együtt pedig betekintést nyerhetünk egy meglehetősen zárt társadalom egyik szegmensébe, megleshetjük, hogyan él az egyik legdühödtebben iszlám állam viszonylag liberálisnak tekinthető társadalmi rétege. A dráma egy nő eltűnése, amely szép lassan bomlik ki a bonyolult szituációban, ez szépen végig van vezetve, de mint az mondtam, nem fogunk közben levegőt kapkodni az izgalomtól. Bár némi hitchcocki hatás azért érezhető Farhadi cselekményszövésében, azért ez csak olyan vasárnap délutáni, jóllakott suspenze. De amúgy szép embereket nézhetünk, furcsa szokásokkal, rítusokkal, hazugságokkal. Ha valaki elmenne Iránba, csak úgy, ott lenni egy picit, annak az illúziónak megteremtéséhez tökéletes ez a film. Drámának pedig majdnem, csak kriminek alig. Asanisimasa tetszési mutatója: 6/10
Ésszerű megoldás (Det enda rationella/A Rational Solution, 2009 – A svéd Jörgen 
Bergmark középkorú szerelmi négyszögű háromszöge egy remekbe szabott tragikomédia, mely talán sehol máshol nem készülhetett volna el, mint Svédországban. Ahhoz, hogy tökéletesen hitelesnek higgyünk el egy olyan szituációt, melyben két ötvenes, nagyrészt munkáskörnyezetben élő, vidéki pár gyerekek, sok hosszú év után úgy dönt, hogy egy fellángoló ötlet miatt párt cserélnek, és összeköltözve próbaházasságot tartanak úgy, hogy az újonnan létrejött két pár egyike szerelmes egymásba, a másik nem. És nem is pár. Amúgy a film a megöntözött öntöző dramaturgiai sémájának egyfajta szabad remake-e, melyben egy házassági tanácsadó házasságának apokaliptikus felbomlásának lehetünk tanúi. Bergmark, kiváló színészeinek segítségével (bár a skandináv színészek masszív pszichológiai alaposságú játéka úgy tűnik, pont olyan nemzeti sztereotípia, minthogy minden svéd szőke – persze, hogy nem mindegyik, csak 100-ból 99) egy meglepő téma valóban bölcs, okos humorú feldolgozását adja, néhány szép pillanattal, és egy parádés befejezéssel. 8/10 – pedig végig négy, ötvenes átlagember abajgását nézzük, messze nem térdcsapkodós, hanem amolyan heherészős nevetgélés közepette. A végén könnycseppmorzsolgatás.
Aratás (Mai tian/Wheat), 2009 – A kínai He Ping Az ég és föld harcosai után maradt 
helyben, a pompás látványvilággal és a sajátos humorú, hagyományos kínai színjátszással operáló történelmi drámánál. Az Aratás két katonaszökevény története, akik közül az egyik mániákusan szeretne hazatérni falujába az aratás idejére, de közben az ellenség városába téved, ahol -mivel a férfiak éppen abba a háborúba mentek, ahonnan hősünk szökik- az asszonyok vannak hatalmon. Ez alkalommal viszonylag kevés harcjelenetet láthatunk, a történet hangsúlya most azon van, hogy mit élnek át azok, akik a harc hátországában élnek. Kissé kusza elbeszélőmodorban, de végül is teljességében feláll a mese, mely olyan szép, mint amilyeneket az efféle kínai mesefilmektől megszokhatunk. Precízen kivitelezett, pompás képek folynak egymásba, gyönyörű emberek szerepelnek, csak azt az idiótát untam már nagyon, aki az egész filmen meztelen seggel rohangált végig, miközben hülye képeket vágott. Ezt a kínai humort nem fogom megszokni sohasem, de ettől függetlenül, maga a film nekem tetszett. Persze, nem hibátlan alkotás, cselekményszövésében akadnak üresjáratok, meg hát azt akár soványkának is jellemezhetnénk, de azért ezt a műfajt -a történelmi drámát- ma ott, Kínában csinálják a legeredetibb és talán legszínvonalasabb módon. 6/10
részben úgy néz ki, mint egy a kritikusok által nagyjából jól sikerültnek kikiáltott, de itthon 10 ezres nézettséggel a mozikból néhány hét után eltűnő, tipikus magyar dráma. Sanyarú sorsok az élet pereméről, mintha krimi, de mégsem, ballada, dráma, komorság. Ettől persze, még lehetne jó film is, a Revans is majdnem az, de hogy igazán üssön a ballada, nem tömör. Hosszú a film, de nagyon. Ráadásul elkezdődik, mint egy windowsos gyári backscreen, majd folytatódik egy epizódként a Két férfi, egy eset-típusú német szociokrimiből: előre kurvák, gengszterek. A kurva ukrán és kokós, a gengszter piti, a strici nagymenő, ez megy át egy félresikerült Bóni és Kleide-sztoriba, ami az alsóstájer ingoványban landol, mint egy osztrák németre fordított Móricz-novella, mely azonban olyan nagyon komoly akar lenni, hogy közben a nagy igyekezet tudattalanul gonosz viccekkel szórja teli a szűkszavú bonyodalmat. Oszthatjuk a főszerepeket is, Gáspár Tiborra, Györgyi Annára, Rezes Juditra, Hirtling Istvánra, aki látta a filmet, az könnyen beazonosíthatja, mikor kire gondolok. Persze, nincs baj az eredeti színészekkel, hiteles és átélt alakítást nyújtanak, csupán arról van szó, hogy ezt a filmet mi itt már annyira ismerjük, hogy már nem nagyon van kedvünk nézni. De így azt is értjük, hogy mi lehetett az, ami az Oscar-jelölőket megragadta. Mondjuk, Hitchcockot én e filmmel kapcsolatban inkább békén hagynám, szuszpenzről szó sincs, minthogy thrillerről se, egy meglehetősen kacskaringósan felvezetett bosszúfilmet látunk, melyen azért Spielmann tud egy olyat csavarni, amely indokolttá teszi a film címét, és elég jól el is magyarázza azt, hogy miért revans az a bosszú. A végére így csak összejön egy pici katarzis is ezáltal, én is csak azért finnyáskodok, mert ilyen marketinggel akár az 
jazzt, van néhány ezer lemezem Duke Ellingtontól Charlie Parkeren, Coltrane-en, Miles Davisen át Thelonius Monkig, Mingusig, nem kihagyva a fehéreket, Stan Getzt, Mulligant, Chet Bakert, de ezen a filmen majdnem halálra untam magam. Pedig maga a jazz, mint zene a film egyik főszereplője, kvázi a főszereplő eccervót zongorista, olyan Keith Jarrettbe bújt Bill Evansosan tolja, és ezzel nincs is baj. Azzal már inkább, ahogyan ő és a többi szereplő végigszenvelgi a filmet, amely hálistennek, csak egyetlen éjszaka története. A hajdani jazzongorista egy vidéki kiküldetésen leragad egy vidéki jazzklubban, ahol újra fogylul ejtik démonai, az alkohol, a fekete-fehér billentyűk, no meg a szép tulajnő, aki énekesnő is. Szóval, a filmben a pasi küzd a démonaival, szól a jazz, küzd a démonaival, mint Boguslaw Linda a fázós eszkimó asszonnyal, szól a jazz, megtörténik a tragédia, szól a jazz, zongorista homlokába hulló fürtökkel bűvöli a zongizongorát, szól a jazz. Sajnos, a film unalmas közhelygyűjtemény egy mára periférikussá vált műfaj fogalomköréből. All That Jazz, persze. Én tudom mit akarsz mondani, de NEM JÖN ÁT. Nekem is alig, aki meg élből nem szereti a műfajt, annak még ennyire sem.
mélabút a végére friss hegyi szellő fújta el, Insallah. Shahram Alidi iraki filmje az iraki kurdok 
része, stílusosan egy gyermek születése körüli bonyodalmakat meséli el. Felvonul Ozon világának legtöbb szegmense, van családi botrány, tengerpart, heroin, sőt, heroinos terhesség, terhesszex, homoszexuális pár, s mindez a megszokott szellős, elegáns, laza szerkezetben, mely viszont olyan stabil, mint a gránit magja, atomi szinten. Ozon csinálja ma a legszebb és legvilágosabb filmeket a világon, úgy, hogy témaválasztásában is meredek témákhoz nyúl, aki ismeri őt, tudja ezt, aki nem, az magára vessen (követ, hamut, tök mindegy). Nincs szó divatról, nincs szó (ál)művészkedésről, sem műmájerkedésről, csakis az élet legnagyobb dolgairól. Én imádom a filmjeit, ezt is. Asanisimasa szerint: 
amit az elvakult nacionalizmustól fűtött idegengyűlöletről tudni akarsz, de sosem merted megkérdezni. Sőt, egyáltalán elképzelni. Ole Bornedal remekműve Sam Peckinpah ’71-es 
stílusirányzat, hogy lírai brutalizmus, akkor ez az orosz film annak csúcsa. Pedig Vaszilij Szigarev csak egy kislányról és anyukájáról mesél, az egész filmben összesen, minden jelenéssel együtt nem szerepel 15-nél több ember, 95%-ban csak a kislány és az anyja. Azonban őket az emberi létezés legtávolabbi peremvidékeire űzi számon (saját színpadi drámájában, melyből ezt az első filmjét is készítette), hogy mindezt varázsos, meseszerű képekben mutassa meg. Alekszej Arszentyev operatőr egészen odáig megy, hogy a hányást is úgy mutatja meg, mint amire vita nélkül jár a Michelin-csillag. És nem esztétizál, nem “gyönyörködtet” öncélúan, hanem csupán megteremt egy egészen egyedi, bűvös, de rothadt, lepusztult, sivár és lelketlen atmoszférát, amiben két lényegi szereplője él (ameddig tud). Mintha Nick Cave írná Björk életrajzát, és ezt emeljük a köbre. A társadalom peremén élő véglények szinte embertelen életéről még senki nem csinált ilyen gyönyörűséges filmet, mely viszont úgy vág gyomron, mint az ötliteres uborkásüvegben, csavarlazítóval gerjesztett denaturált szesz, egy slukkra. 
Amit a film címe jelent
Az 
Minden mindennel összefügg
Ponyvavalóság
Steenbe, dogmázás helyett inkább Cassavetes és Albee „lelkizős” darabjaihoz nyúl vissza.
filmben Thea Barfoed neves (természetesen fiktív) dán színésznőt alakítja, aki nem sokkal azután, hogy elhagyta a rehabot, melybe ön- és közveszélyes alkoholfüggősége juttatta, éppen Martha szerepét játssza Albee drámájában. Martha részeg és önpusztító mondatai ebben a szituációban a valósággal baljósan összecsengő jelentést kapnak, de talán éppen ezek segíthetik hozzá Theát, hogy újra felvehesse a kapcsolatot két kisfiával, akik a bírósági eltiltás után az elvált ex-férjénél élnek, de tovább is ronthatnak a helyzetén.
és fiatalkori energiáinak megcsappanásával küzdő nőt kell alakítania. A darabbéli színésznő, akit a magánéleti kudarcai, a sztárléttel együtt járó stressz, a szeretetlen, műérzelmeken alapuló szakmai kapcsolatai után szemtanújává válik egy rajongója halálának, összeroppan, és az alkoholban keres menedéket. Az ivás okozta hallucinációkból csak az általa eljátszott színpadi szerep – és az általa okozott tapsvihar – gyógyítja ki. A Tapsvihar című filmben azonban a színpad gyógyító szerepe nem, vagy éppen hogy visszafelé működik, Thea számára a színpadon Martha részeg önmarcangolása inkább csak a Theából alig távozott démonokat hívja vissza. Ráadásul a nő számára a való életben nem is annyira saját boldogulása a cél – bár erre is van tétova és suta próbálkozás –, elsősorban két fiával szeretné rendezni kapcsolatát. Az Albee által felvetett élethelyzet alapvetően megfelel Thea valódi életének, azonban úgy tűnik, a darab premierjén felharsanó tapsvihar számára nem jelent gyógyírt.
tényleg csak ő tudná ennyi ideig nézni. Zandvliet filmje a ma már rövid programnak számító másfél órát sem éri el, ami ez esetben majdnem baj, mert Paprika Steen akkorát játszik benne, mint ide az Oscar-gála, és ezt néznénk is még egy darabig (bár azt nem biztos). Persze, Rowlands is ultrabrutál volt a végül is 140 percben, amit a közönség még így is sokallt, bár ennyi meg azért kell a teljes őrülethez. A Tapsviharnak így a legnagyobb baja a rövidsége, ilyen bonyolult lelki folyamatok ábrázolásához szerintem kicsit több idő kell. Másrészről viszont így is működik a film, a befejezés baljós hangulata ilyen tömör lezárásban sokkal „drámaibb” erővel hat. A dán Dogma által (melynek amúgy Steen is emblematikus alakja) javallott kézi kamerázás mára sok helyen üres, gyakran funkcióját vesztett modorrá vált, e film esetében azonban pontosan a helyén van, hiszen a kulisszák mögötti zaklatott, ideges világot, de az önmarcangolás intim, egérlyukba bújt pillanatait is éppen ezzel a módszerrel lehet leghitelesebben ábrázolni. Zandvliet rendezői bemutatkozása így ügyes, asszociációkat ébresztő, komoly munka, de elsősorban Paprika Steen óriási játéka miatt érdemes megnézni. Asanisimasa szerint: 
eszébe jutott, plusz a Sors is közreműködött egy jó adag misztikával, aminek viszont egyáltalán nem örülünk. A film egyik főszereplője, Heath Ledger a forgatás alatt hunyt el, így a szerepét három, nem kevésbé neves kollégája fejezte be.
építő) bűnszövetkezet, melynek az első és alapvető törvénye az omerta (vagyis a hallgatás), milyen messzemenő alapossággal dolgozódott már fel eddig is filmben, tévében, irodalomban… Hogy ezek mennyire nem légből kapott mendemondák, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy igen komoly ténybeli, karakterbéli és egy részleteket illető összecsengéseket láthatunk-olvashatunk a különböző maffiatörténetekben, legyen az az alapvető Coppola-féle 
ügyében. S az is biztos, hogy az a titok, amit mindenki ismer, nem titok többé, és így annak veszélytartalma is talán jobban az egészségügyi határértéken belül marad. Omerta ide, vagy oda. A Bonanno-sztori érdekessége abban rejlik, hogy azt maga 
Pacino, vagy Robert De Niro. Vagy legalább egy igazi színész… Ma már a néző, ha olasz maffiózót lát filmen, akkor vagy Pacinót, vagy De Nirót keresi bennük, és azt a színészek is tudják. Sőt, mint azt a 
miután olyan történetet mesélt el, melyben saját édesapja –Gyilkos!– felkiáltással döfte bele a tíz centit meghaladó élméretű kést a rivális család egyik tagjába… Saját és családtagjainak vélhetően igen fontos (és egészen biztosan nem vértelen) szerepéről New York bűntérképének cizellált felrajzolásában Bonanno igen nagy szeméremről tesz tanúbizonyságot, miközben azért a rivális családok kapnak ezerrel, az ír és zsidó konkurenciáról nem is szólva. Viszont amit a nagy vonalakról, a cosa nostra klasszikus üzleti tevékenységéről, a politikával való kapcsolatukról elmesél az igen érdekes dolgokat, inkluzíve például olyan nagy jelentőségű események magyarázatával, minthogy ki ölte meg Kennedy elnököt? Csak az tudja, persze, mi volt az igazság, aki elkövette, de Bonanno meglehetősen logikus magyarázata igencsak hihetőnek tűnik. Egyszóval, ha az embernek van ideje (maxi változatban majdnem hat óra) és szeretik az efféle nagylélegzetű sztorikat, maffiatörténeteket, akkor ez a sori egy érdekes, sztorizgatós választás lehet, mondjuk olyan punnyadós, esős délutánokra, mint a tegnapi húsvéti is volt. Az pedig, hogy az olyan legendás mesék, mint a Keresztapa bizonyos klasszikus jelenetei itt a valóság magától értetődő részeként jelennek meg, az (számomra legalábbis) kifejezetten izgalmas. Asanisimasa: 
fizikai bevonásával. Kicsit féltem, hogy filmen mennyire fog ez az alapvetően egyidejűségre és interaktivitásra építő koncepció működni, hiszen a színházi előadás erejét éppen az a játék adta, hogy a néző belekerült a tévébe. A filmes verzióban gyakorlatilag a néző éppen ebből marad ki, mivel ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy tévén keresztül vagy mozivásznon nézi a stúdióban zajló drámát. Az ostor nem rajta csattan, hanem a képen, ami azért mégsem ugyanaz. A tévészakácsként (a 
A Julia John Cassavetes 1980-as 
wim
efes
perry55
szaszo
